Part 12

– No, ha igaz magyar maradtál, akkor ülj ide velem a poculatoriumhoz: tudod azt a régi közmondást: «a potu incipe cœnam», a mit az asszonyok úgy ejtenek ki, hogy «apró czipó czérnával jó».

Azzal odaerőltette az asztalhoz a bátyját, a hol nagy leveses tálban kinálkozott a mézes lengyel pálinka (magyarul «alemázia») s biztatta a kupiczák ürítésére. Úgy is hívták a magyarok, hogy «domitorium» meg «appetitorium». Ezt megkívánta a konstituczió.

– Hát te, bátya, még nem is tudod talán, hogy én azóta megházasodtam?

– Nem tudósítottál felőle.

– Nincsen papiros a házamnál, nem tudok írni. Szépséges kis galambocskára tettem szert. No, majd megismered a vacsoránál. Kissé durczás ugyan és akaratos, mikor rájön a bolondórája: csakhogy énnekem van egy kipróbált házi szerem, a mit az apámtól örököltem: az is nagy sikerrel alkalmazta a maga asszonyánál: az kiűzi belőle az ördögöt.

Simon Deák kíváncsi volt ezt a csodaszert megismerni, András aztán odamutatott az ajtó sarkára. Ott függött az a bizonyos szíjból font korbács, az őzláb nyelű. Gyakran látta azt a mostoha apja kezében s hallotta miatta sírni az édes anyját, a mitől a vére felforrt s a keze a kése nyelét markolázta: szerette volna a mostohája szívébe mártani.

Hát most más asszonyt gyógyítanak vele. Szegény pára!

Az asszonyka nem jelent meg a férfiak ivószobájában. Azok dohányoztak s szabad szájjal beszéltek, a mi nem női füleknek való volt.

Rövid időn még egy új vendég érkezett a házhoz. Hatalmas úr, a ki hintón jött, csatlósok kíséretében. A pataki vár főparancsnoka, Lorántfy Mihály, őszbecsavarodott legényember, de ez nem foglalt helyet az ivóasztalnál: az asszonyság után tudakozódott; a házi gazda engedelmet adott neki rá, hogy bemehet az asszonyához.

Mikor betette maga után az ajtót, András kivakkantá:

– A vén kecske fülig bele van bolondulva a feleségembe.

– S te nem vagy féltékeny?

– Az asszony dolga megvédelmezni az erkölcsét, s Patak vár ura nagy marha, azzal nem jó összetűzni olyan embernek, a ki előre akar menni.

Ez a mondás elég világos volt.

A hajdu jelentette, hogy a vacsora fel van tálalva.

A két testvér átment az ebédlőterembe.

Az átelleni ajtón kilépett a várkormányzó, a háziasszonyt vezetve karján.

Simon Deák azt hitte, hogy az ég szakad a fejére, mikor a hölgyet meglátta.

Ez az ő eszményképe volt: a csodaszép Girincsy Anikó.

Az a nő, a kiről folyton álmodott, a kinek esküszavára, hű szerelmére alapította egész jövendője tervét, a kiért a könyveket bújta – és a ki most mint öcscsének az asszonya jő eléje felfőkötőzött fővel.

– Hozta Isten Kegyelmedet nálunk! – üdvözlé az asszony, kezét nyújtva eléje. (Hajdan tegezték egymást.)

Simon Deák leküzdte háborgó indulatát s megcsókolta a nyújtott kezet. Annak a keze is reszketett, de az övé is.

A háziasszony helyet mutatott az asztalnál, baloldalán a sógornak: a jobboldali ülés a méltóságos urat illette meg.

András úr az asztal átelleni oldalán ült, patriarkális szokás szerint.

Mielőtt helyet foglaltak volna az asztalnál, a várúr elkezdte a kötekedést Simon Deákkal:

– No hát, tiszteletes uram, nem mondunk egy asztaláldást vacsora előtt?

– Én még nem vagyok tiszteletes, csak Deák.

És így elmaradt az asztaláldás, hacsak annak nem vehető a várúr kedélyes mondása:

– Dicsértessék – a szép asszony.

Simon Deáknak alig ízlett a felhordott étel, daczára szép szomszédnője szíves kinálgatásának; végiggondolta magában az egész dolgot s kezdte azt érthetőnek találni.

Anikó családja büszke volt a rangjára: az apa alispán: ha választás volt két kérő között, inkább nyújtották kezüket annak, a kire nagy előmenetel vár: most is szolgabiró már, az öcsének, mint a bátyának, a ki professzori pályára készül, a honnan nincs semmiféle előmenetel. A szülői akarat kényszerítő volt. A leánynak ahhoz kellett menni, a kihez szülői parancsolták. Szívről, szerelmről szó sincs a házasságkötésnél.

A leány esküje, hűsége délibáb: bolond, a ki fellegvárait építi belé.

Simon Deák hallgatott, mélázott.

Nem tűrhette ezt a pataki vár ura. Belekötött:

– Nos hát, öcsémuram, mikor szándékozik a kathedráját elfoglalni Patakon?

Ezt nagyon óhajtotta volna Lorántfy Mihály, mert azon járt az esze, hogy ha ez a külföldön kimívelt tudós azokat a szabad eszméket elkezdi hirdetni, a mikkel ott szaturálta az elméjét, nagyon könnyű lesz valami veszedelmet keresni vagy perduelliót a nyakába varrni, a miért aztán megnótáztassék, a birtokai konfiskáltassanak, s azokat aztán a feljelentő donáczió útján magának elkaparinthassa.

Hát ez igen tisztességes útja vala hajdanában az akvirálásnak.

De ezúttal nagyon csalatkozott.

– Soha sem, – válaszolt Simon Deák határozott hangon. – Eszemben sincs, hogy kathedrába üljek. Meg sem pihenek Sárospatakon, a hol semmi keresetem nincsen.

– Hát mitévő fog lenni, öcsémuram? – kérdé Lorántfy, kit bosszantott ez a számításain átvont kereszt.

– Hazamegyek Miskolczra s átveszem uradalmaimat, a miket apám után örököltem, visszaveszem a Miskolczy Bors nevet, letagadom a Deákot, bajúszt eresztek akkorát, hogy a fülem körül csavarhatom s vetekedem a vitéz czimboráimmal, hogy melyikünk iszsza a másikat az asztal alá? Leszek magyar úr, a hogy hozzám illik.

Erre a szóra két könycsepp gördült végig a szép háziasszony arczán. Érezte, hogy ennek ő az oka.

Lorántfy Mihály észrevette az áruló könycseppet. Sejtett valamit. Tovább űzte-fűzte.

– És akkor bizonyosan meg is fog házasodni uramöcsém?

– Első dolgom az lesz.

– Talán van is már szíve választottja?

– Van. Boldogult édes anyám választotta ki a számomra.

– Szabad a nevét megtudni?

– Miért nem? A legelőkelőbb borsodi család leánya: szirmabessenyei Szirmay Orsolya kisasszony.

A várúrnak széles nevetésre szaladt a szája.

– Miért tetszett nevetni?

– Semmi, semmi, uramöcsém. Gratulálni akartam kegyelmednek. Azzal ugyan nyugodalmas élete lesz, mert benőtt már annak a fejelágya.

– Legalább nem kell a nevelésével fáradoznom.

A háziasszony Simon kezére tette a kezét s kérő hangon mondá:

– Ugy-e bár, ha megnősül kegyed, el fogja hozzánk hozni a feleségét?

– Nem igérem, hogy szószegő ne legyek.

És Simon Deák csakugyan szavának állt. Másnap korán reggel, mikor még mindenki aludt a háznál, minden búcsuvétel nélkül otthagyta az Árky-kastélyt. Bár tartotta volna meg azt az elhatározását, hogy sohasem fog oda többet visszatérni.

Hanem hát Simon Deák olyan ember volt, a ki igéretet nem tett szóval, de ha magában elgondolta, hát azt megtartotta.

Alig múlt el másfél esztendő, hogy a hintaja begördült az Árky-kastély kapuján. Elhozta magával a feleségét rokonlátogatóba.

Egészen más alak volt most, mint a minapi látogatásakor: arczban, öltözetben tökéletes magyar.

A feleségét rábízta az ángyára, maga az öcscsével maradt a pipatoriumban.

– No, bátya, – mondá András öccs, – gratulálok neked a feleségedhez. – Hej, rengeteg pénzt kaphattál vele hozományul.

– Honnan gondolod azt?

– Az ábrázatjából, szegénykének.

Hiszen az igaz, hogy Szirmay Orsolya egész vasládával hozta a körmöczi aranyat a férjéhez, de az is igaz, hogy nem volt valami világi szépség.

– Hát a feleségem áldott jó asszony és engemet szeret. Nálam nincsen szükség asszonyszelidítő házi csodaszerre.

András öcsöt elhallgattatá ez a találó replika.

Annyival jobban megnyílt a szíve Anikónak Orsolya előtt. Csakhogy kaphatott egy érző keblet, a melybe átöntheté sűrű keserveit. Egész élete valóságos mártirkodás garázda, goromba, részeges férje mellett, ki asszonyi méltóságát is szüntelen megalázta aljas hűtlenségeivel.

Hazatérett Orsolya az egész úton tartotta a férjét a szenvedő ángyika panaszainak elmesélésével, nem is sejtve, hogy azzal mennyi kínos érzést támaszt annak a szívében.

Miskolczy Simon Deák azután több évig boldog életet élt hűséges párjával; a második évében házasságuknak fiuk született: annak Mihály nevet adtak, keresztatyja, Miskolczy Mihály neve után. Annak a nevelése képezte legfőbb örömüket.

Ekkor a balvégzet elragadta a szerető asszonyt férje mellől. Szirmay Orsolya megtért a Miskolczy-család sirboltjába az avasi templomban. Simon Deák híven viselte a gyászt egy esztendeig elhunyt nejéért. Tovább nem bírta ki, hogy a hű teremtés után üresen maradt szobákat járja nappal, az ő megjelenő szellemét lesse éjjel. Odahagyta a miskolczi házat, a kis fiát átadta nagybátyjának, Mihálynak, a ki nős volt: ott nevelték tovább. Maga elköltözött a sárospataki házába s ott elzárkózott életet élt. Csak olyankor látták, a mikor vadászni ment az uradalmi erdőségeibe.

De hát éppen csak a vadászat lett volna a szenvedélye, mely Patakhoz kötötte?

Nem értesült-e a cselédjei révén a sokféle mendemondáról, mely közhírként szállongott az Árky-család viszálykodásairól. A férj kalandjai köztudomásúak voltak. Hetekig elkóborolt dőzsölő czimborák társaságában: néha bevert fejjel hozták haza. Távolléte alatt egyedül maradt feleségét vígasztalni eljárt a kastélyba a hatalmas főúr, Lorántfy Mihály; de biz ez a maga részére nem talált viszont vígasztalást. A nő erénye visszautasított minden bűnös ömledezést.

A főúr panaszával magához a férjhez fordult. Az nem volt ő rá féltékeny: a patronusára. A feleség kegye foglaló, a mivel a pártfogást meg lehet vásárolni. Csakhogy ebből a foglalóból még apró pénzt sem adogattak.

– Gyanús nekem ez a dolog, – mondá Lorántfy Árky Andrásnak. – A te feleséged olyan, mint egy szent. S én a szentekben nem hiszek. Ennek van valakije, a ki a szívét elfoglalva tartja.

– Az bizony meglehet. Simon Deák bátya, a mióta a felesége meghalt, itt tanyázik Patakon.

– Lessünk utána.

És úgy tevének.

Lorántfy Mihály rövid időn értesült a kémei által, hogy Simon Deák egy lovásza kíséretében el szokott lovagolni az Árky-kastélyhoz, olyankor, a mikor András úr hosszabb időre eltávozott hazúlról: az erdőben hátrahagyja paripáját, maga gyalog elmegy a kastélyig: ott az egyik donjon ablakából kötéllajtorját bocsátanak le eléje, azon felmászik s azután otthon találja magát.

A tőrvetés sikerült. Egy éjszaka Árky András a tátrai zergevadászatból váratlanul otthon termett. Neje szobáját zárva találta. Azt óriási erejű csatlósával, Sztankóczy Boldizsárral betörette. Ott találta a neje társaságában Simon Deákot.

Simon Deák elfeledkezett az univerzitáson feljegyzett bölcs mondásról: «Ha szép asszonyt látogatsz meg, kardodat otthon ne felejtsd». – Ő fegyvertelen volt. Így aztán a marhaerejű csatlósnak könnyű harcza volt a védtelen ellenében. Ütötte, a hol érte, és Simonnak ezalatt még azt is látnia kellett és hallania, hogy András ártatlan, erényes nejéhez rohanva, annak szép, gesztenyeszínű haját keze körül csavarja s gyönge tagjait vérig korbácsolja, nem törődve a nő sikoltásaival. Végül aztán a brutális csatlós felnyalábolta Simon Deákot s kidobta a donjon ablakán. Szerencséjére a vitézkötése beleakadt a vízfogó rézsárkány fejébe, s onnan a lugason lekapaszkodhatott csonttörés nélkül.

E meggyaláztatást nem tűrte el Simon Deák. Megtorlásra gondolt.

Másnap korán reggel felköté jó damaszkusi kardját, két pisztolyt dugott a nyeregkápájába s lóra kapott. Egyesegyedül koczogott alá az Árky-kastélyhoz. Ott meghúzta magát a ligetben s várta az ellenesét.

Az nemsokára megjelent a csatlósa, Sztankóczy kíséretében. Ők is lóháton voltak. A csatlós vállán puska függött.

Simon Deák, a mint meglátta őket, nagy bátran eléjük lovagolt s a mint lőtávolba értek, rákiáltott az öcscsére: «Egy szóra, András!»

Árky András, a mint észrevette bátyja szándékát, odakiálta a csatlósára: «Lődd agyon!»

Mire a csatlós lekapva válláról a puskát, rögtön czélba fogta Simon Deákot.

Ámde az gyorsabb volt, megelőzte a halálos lövést s kapóra elsütött pisztolyából egy golyót küldött a czélozó csatlós szemébe, mely a koponyába hatolva, halálos sebet ejtett. Sztankóczy kiejté a puskát kezéből s a lova nyakára borult, az haza vitte nyargalvást.

A két testvér magára maradt. A kardnak kellett közöttük dönteni. Egymásra rohantak lóháton. Mind a kettő vágott, egyik sem hárított. András ősi szablyája lapos vágást adott, melyet Simon bátya kalpagja felfogott; de Simon Deák kardja ketté hasította András koponyáját, az holtan esett le a lováról. S benne magva szakadt a sok századon át virágzott baronyai Árky-családnak; ő volt az utolsó férfi-sarjadék.

Simon Deák, lemosva fejéről a gyalázat foltját, odalovagolt a kastélyhoz. Az ismeretes donjon ablakán kinézett Girincsy Anikó. A lövés hangja csalta oda.

– Ott fekszik az urad az erdőben holtan! – kiálta fel hozzá. – A te halottad ő, temettesd el.

Azzal, hogy Árkynénak is bajt ne okozzon, nem tért vissza Patakra többé, hanem Petrahónak fordulva, Miskolcz felé ügetett.

Ott aztán csendesen meghúzta magát az atyai házban.

Elmúlt egy esztendő, azt lehetett hinni, hogy Árky András halálát mindenki elfeledte. Párbajban történt: megvolt rá az ok.

Ekkor egy hűvös őszi estén, a mikor a szokott vadásztársaság hazaoszlott, és Simon Deák magára maradt, zörgettek az ablakán: staféta érkezett.

Patakról hozott sürgős levelet. Girincsy Anikó írta.

Tudatta vele a nagy veszélyt, mely fenyegeti.

Gróf Forgách Zsigmond országbiró II. Mátyás király parancsolatjára elrendelte az ő nótáztatását.

Lorántfy Mihály olyanféle vallomásokat csikartatott ki Árky szolgáiból, hogy Simon Deák orozva tört rá Árky Andrásra s úgy ölte meg. Ezért kihallgatás nélkül fejvételre itélték. Pataki és környékbeli jószágait Lorántfy kapta meg donatióba. Felhívja az asszony Simont, hogy siessen menekülni a gyalázatos halál elől.

Miskolczy Simon átlátta, hogy itt nincs számára védelem. A kinek a hatalmasok megkivánták a birtokait, annak a feje el van vesze.

Árkyné jókor értesült ez itéletről és sietett Simont megmenteni.

Simon Deák most hamarosan megírta az elébb megkezdett levelet fiának, kit nagybátyja nevelt, tudtára adva, hogy nemcsak birtokait veszté el, de nemesi czímerét is, ősei nevével, válaszszon magának más nevet s igyekezzék eszével, vitézségével visszaszerezni, a mit atyja elveszített.

Azzal felkötve jó kardját, pénzét tarsolyába tömve, lovára vetette magát s utolsó búcsuvételül fellovagolt az avasi templomhoz, melynek márványlap-fedte kriptájában ősei porladoznak. Nem valamennyien, mert a legtöbbet a csatatéren temették el. Atyja, Márk Deák, a mezőkeresztesi harczmezőn pihen, ennek a bátyja pedig a Kis-Győr melletti Kék-Mezőn.

Simon Deák e sírboltnak egy kavicsát rejté keblébe. Ez volt összes öröksége, a mi dicső ősei után rámaradt. Meg a kardja.

Odacsatlakozott a nemzeti szabadságért táborozó hajduk seregéhez, kik szerte portyáztak a hazában, s ott vérzett el a csatatéren, ott porlad a szabadsághősök közös sírüregében. Sírkő nem beszél róla. Szerelmének és a szerelemféltésnek áldozata volt.

Egyetlen fia, Mihály, ki atyja keresztnevét vette fel családi nevéül, II. Ferdinánd király alatt harczi vitézsége jutalmául 1630 május 12-én visszanyerte ősei nemesi czímerét s az apai Miskolczy nevet, a mit utódai most is dicsőséggel viselnek s ott lakoznak az ősi földön.

(Unokája, Simon János adatai nyomán.)

DE MI LESZ A FELTÁMADÁS UTÁN?

Tessék elhinni, hogy még azzal nincs megoldva minden kérdés, hogy «feltámadunk».

Hiszen az már bizonyos. Az már nemcsak dogma és hitágazat, de tudományos kisérleteken alapuló tény.

Rég tudva van, hogy az indus bonczok addig tudnak koplalni, a míg minden életerő kivesz belőlük, s megáll az érverésük. Akkor leteszik őket a sírboltba, s ott hagyják huszonegy napig. Ennyi halál után ismét kihozzák őket a friss levegőre, tagjaikat bedörzsölik ambrával, borszeszszel; s arra azok lassankint felébrednek és enni kérnek.

Pelletier franczia hadiorvos az I. Napoleon alatti hadjáratban, a mint a franczia seregek a homokpusztán keresztül üldözték a mamelukokat, egy franczia katonát a napszúrástól holtan lerogyni látott. Nem volt idő vele bajlódni: ott hagyták. Három nap mulva megint ugyanazon az úton visszajöttek s megtalálták a holt bajtársat. Az már akkor fekete volt, mint egy mumia. Az orvos most már ráért vele bajlódni. Megkisérté erős borszeszt tölteni a halott szájába. Az néhány percz mulva nagyot csuklott, torzképet csinált, felnyitá szemeit s még egy kortyot kért abból a pálinkából.

Lemercier híres franczia műtő pedig nemrég kisérletet tett egy halálra itélt franczia gonosztevővel a feltámasztás lehetőségének bebizonyítására. Először is érvágás által annyi vérét kibocsátá, hogy az elitélt szívverése megállt; azután meszes vizet fecskendett be az ereibe s akkor az egész embert elteteté egy jégverembe. Két hónap mulva megint felhozatta s akkor a mészvizet kiszivattyúztatva ereiből, azokat megint friss meleg vérrel tölteté meg. És ime a gazficzkó, mielőtt a szemei felnyitásával elárulta volna, hogy él, a míg a doktor a feltámasztással vesződött, kilopta a zsebéből az óráját.

Ez mind igaz.

Hanem ennél igazabb, a mit itt a közéletünkben láttunk.

Volt egy magyar gróf, X. Arthur, a kit mindenki ismert, a nélkül, hogy valaki örült volna ismeretségének. Hóbortjai tették nevezetessé, melyekben nem volt semmi genialitás; pazarlásai, a melyekben nem volt semmi uriasság; vérengzései, a mikben nem volt semmi bátorság; és szerelmi kalandjai, a melyekben nem volt semmi költészet.

Mindenki azzal a véleménynyel volt felőle, hogy ezt az embert rövid időn vagy agyonütik, vagy ő üt agyon valakit, vagy a mi legbizonyosabb, koldussá lesz, elprédálja mindenét.

Körülbelül úgy is történt. Egy rossz napon vett egy szép kétcsövű pisztolyt, s azt olyanformán próbálta ki, hogy egy hitelezőjét agyonlőtte vele, a miért nem akarta neki adni a pénzét meg a leányát. A leányra is rálőtt, de azt nem találta halálosan, az megélt. Ezért azután a nemes vármegye ő belőle is halottat csinált, csakhogy nem úgy applikálta nála a mészvizet, mint doktor Lemercier a brigandnál, hanem úgy, hogy kimeszeltetett vele a számára négy falat a vármegyeházánál, s abban tiz esztendőre eltemette.

Arthur tökéletes halott volt tiz esztendeig. Soha ez idő alatt a börtönből a nap alá ki nem jött, úgy, hogy a szobájának a padló deszkáiból mély lyukak voltak már koptatva a folytonos alá és fel lépegetéstől.

Ez a tizesztendei halál annyiban használt neki, hogy azalatt a jószágai minden adósság alól kiszabadultak. Mert a régi táblabiró-világban voltak még olyan ostoba tömeggondnokok és perügyelők is, a kik azt tartották, hogy _első_ kötelesség: a hitelezőket kielégíteni, a _második:_ az adós birtokát megmenteni, az _utolsó:_ megköszönni, ha az ő fáradságuk jutalmára is marad valami. Hysteron proteron!

Mikor Arthur grófnak az utolsó napja is letelt, az alispán bement hozzá a börtönébe.

– No, bajtárs (jó ismerősök voltak hajdan), ütött a feltámadás órája. Megint élő vagy. Jószágaid megint teher nélkül kapod vissza. Mit fogsz most csinálni?

– Tudom én azt már, – válaszolt a feltámadott. – Egy egész hétre való programmot csináltam már magamnak. Kárpótlás kell a tizesztendei bőjtért. A mint ma innen kiszabadulok, hajtatok a Neue Weltbe, valahány szép lány van, mind összeszedem, sorba tánczolok valamennyivel, a czigány csak az én nótámat húzza. Egy huszonnégy óráig járom a tánczot a szép lányokkal. Második napon azután egy huszonnégy óráig nem teszek egyebet, mint iszom. Egymagam bezárkózom egy szobába, körülrakom magamat tokajival, burgundival, Cyproval, Cliquotval, s iszom huszonnégy óráig folyvást. Harmadnap beveszem magam a Koronába s huszonnégy óráig sorba játszom makaót, nasivasit, landsknechtet, ferblit, trente-et-quarante-ot, – kikártyázom magam kedvemre! A negyedik nap felkeresem azt a zsidót, a ki nem akart a bérletemből semmit nekem fizetni, mind a tömeggondnoknak adta, azt megverem kegyetlenül. Azután a kaszinóban beleveszek a legelső emberbe, a kit szemközt találok, azt kihivom és karmonádlinak aprítom. Ötödik nap megveszem a legdrágább angol paripáját Ivánnak, s azt huszonnégy óra alatt agyonnyargalom. A hatodik nap azután felkeresem azt a leányt, a kit olyan rosszul lőttem meg, s vagy elveszem, vagy még jobban meglövöm.

– A hetedik nap azután megint visszakerülsz ide ebbe a szobába, – fejezé be a programmot az alispán. Én hát sietek uj padlókat berakatni.

Arthur gróf csakugyan megtartá a programmját híven.

Az első huszonnégy órát feltámadása után végigtánczolta a félvilág könnyű hölgyeivel; a második nap a borok katalogusán keresztülitta magát; a harmadikon aztán a kártyaasztalnál csinált annyi adósságot éppen, a mennyivel a vármegye gondviselése alá került. A negyedik nap (mérges is volt), elment a zsidót megverni. Hanem a zsidó erős volt elvette tőle a botot. Annál dühösebb lett. Rohant programm szerint a kaszinóba. Ott nem talált többet egy úrnál, a ki őt igen nyájasan üdvözlé, – azt ő viszonzásul pofonütötte, az őt visszaütötte. Arra ő azt párbajra hívta. Akkor kisült, hogy az az úr a Zahlkellner. Akkor aztán adott neki ezer forintot, hogy ne szóljon senkinek erről a casusról. Ötödnap programmjához híven csakugyan megtalálta azt a lovat, a melyik a legdrágább a városban, azt megvette, s aztán nekiindult steeple-chaset csinálni egymagában, s a míg árkon-bokron keresztül nyargalt, ugratott: egyre azt főzte az agyában, hogy mit tegyen holnap a rosszul meglőtt leánynyal? A ki már azóta férjhez is ment: elszöktesse őt a férjétől, s ha nem szökik vele, agyonlője-e tökéletesen? Bizonyára vagy az egyiket, vagy a másikat meg is tette volna, ha a Butterfly meg nem botlik s lovagját a fején keresztüldobva olyan szerencsésen fejtetőre nem hullatja, hogy az rögtön nyakát szegé.

Hát mire való volt ennek feltámadni?

Az a kérdés, hogy «jobbak» leszünk-e, ha feltámadunk?

Mert hogyha nem, akkor az ilyen ember, ha a mennyországba kerül, _elkártyázza a Krisztus palástját_, ha pedig a pokolra megy: ott _elcsábítja az ördög feleségét_.

VILÁGTEREMTÉS.

Régóta folyik a harcz a Hit és a Tudás között. Nevezzük őket classicus nyelven Religio és Philosophiának.

A Philosophia nyomul előre; hódít, támad, ostromol, tért foglal, új fegyvereket használ. Tábora hatalmas szövetségeseket számít. Vele van az Astronomia, a Geognosia, a Physica, a Mathesis, a Logica. Tételeit igazolják a napok és tejutak, s az ásatag ősvázak és az élő molluskok, tanuja minden, a mi él és meghal.

De a Religio tábora az emberiség százmillióinak lelki érzülete. Egyedüli erőssége a Traditio, de az hatalmas vár. Tanuja minden, a ki hiszi a feltámadást, az új életet. Törvényein alapul az emberi társadalom, a család, a haza.

Rég elmúltak az idők, a mikor még a világi hatalom pallost, bilincset, máglyát adott harczi eszközül a Religio vezetőinek. Galilei nem görbíti meg a térdét, hogy megtagadja tanait a föld forgásáról, a máglya nem hamvasztja el a kételkedés hirdetőit többé.

A Religio azt hirdeti: «A ki hisz, idvezül».

A tudás egy kérdéssel felel: «Hol»?