Part 13

Ma már kathedrából hirdethetik a kételkedést, s a tagadásnak iskolája van. A Philosophia ráolvassa a hivő emberre a tudás tételeit. «Mit képzelegsz te abban a csalhitben, hogy te vagy a világ ura, mikor maga ez a te világod, melyben uralkodol, nem egyéb egy kipattant szikránál, mely még nem hamvadt el egészen, melyet a szomszéd nap lakói meg nem látnak? A napod maga sem egyéb, mint egy porszeme a nagy tejútnak, s a föld, mely szült, csak olyan édesanyja a féregnek, mint neked, a kit el fog temetni. S még azzal hizelkedel magadnak, hogy neked lelked van, különb, mint a tengeri kagylónak, melynek nincs látása, mégis házat épít gyöngyökből, drágakövekből, s ezzel a lélekkel keresed az Istent, a míg élsz, s új világot követelsz a lelked számára, ha meghalsz. Hol keresed azt? Az astronomia nem vezet utadra, a legközelebbi bolygóban, ha laknak emberek, azoknak más arczuk, alakjuk van, mint neked; s ott is anyától lehet születni, s hogy akarsz oda eljutni? Ha fajsulya van a lelkednek, a föld vonzóereje visszatartja. Ha nincs, elemeire oszlik. Ha köneny a lelked, feljuthat az athmosphaera felszinéig, tovább nem; ha éleny: megég; ha széneny: leszáll a földre. Erényeidet őrzöd, jótékonyságot gyakorolsz, abban a hitben, hogy majd ezért a túlvilágon megjutalmaznak? Mi jutalmat vársz? Imádkozol, s kihez, kihez? A nagy Teremtőhöz, a ki naprendszereivel van elfoglalva, s azt kivánod, hogy «perelj uram perlőimmel», s hogy kedvesen fogadjon, meg akarod vesztegetni lantban, hegedűben, czimbalmi zengésben. Imádkozol ellentétekért. Két ellenséges hajóhad szemközt áll, ütközetre készen, mind a kettőnek a harczosai ugyanahhoz az Istenhez zengenek zsolozsmákat, hogy fegyvereiket segítse győzelemre. Melyiket hallgassa meg? S mikor az ütközet eldült, az égő, az elsülyedő hajók láttára, a haldokló tömegek kínordításai közepett a győztes fél «Te Deum laudamus»-t énekel, s felhívja az Istent, hogy gyönyörködjék a művében. S nem éred be vele, hogy magadnak menyországot igérsz, az Istenfélőnek, hanem poklot is teremtesz az Isten ellen vétők számára; holott a pokol létezését kizárja a logika. Hisz a Sátán nem büntetheti meg azokat, a kik az ő hívei voltak, s az ő örök ellenfele, a Jehova ellen vétettek. S az egész túlvilágról való hitet megdönti a tudás. Igenis elkövetkezhetik az itélet napja erre a kis ködös planétára, melyre a te nagy világod van fölépítve, ha egyszer egy útját tévesztett üstökös beleütközik; de akkor a darabokra szakadó földkéreg s annak a kiszabadult belső lávái és gázai úgy összekevérednek az üstökös alkatrészeivel, hogy azokban a Te hamvaid feltámadásra nem juthatnak. A túlvilágról, a jövő életről több tudata van annak a górcsövi parány kukacznak, mely az almafa idei levelén petéjéből kimászva testvéreivel együtt vékony selyemszállal hozzákötözi a fa reketyéjéhez bölcsőjét, a falevelet, hogy a halál ellen, a tél ellen megvédje magát; az már jobban tudja a feltámadás titkát, mely neki majdan szárnyakat ad, mint te: a természet királya!»

Ezt hirdeti a Philosophia.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezzel szemben emeli fel glóriás fejét a Religio.

«A te erősséged a tudás, az én erősségem a hit. A te várad a csillagász-torony, az enyém a templom. Neked könyvtárak segítenek, nekem csak két könyvem van: az Evangelium és Mózes Szent Irása. Tied lehet az egész világegyetem; de enyém a száz milliók lelki világa. Enyém az ország, a hatalom és dicsőség. Te felállítod azt a tételt, s bizonyítod adatokkal, hogy az az egész nagy világ, melynek teremtője egy mindenható Isten, maga sem egyéb, mint egy szikra a végtelen világegyetemben, s az ország, a hatalom és dicsőség, a mit elvadult elmék az istenre rákényszerítettek, egy elenyésző semmi. Te megtagadod, hogy az emberek sorsát mennyei akarat intézi, s az országok fejlődéséről van, a ki gondoskodik. Én bizonyítom, hogy ez a világ a maga történetével, alakulásával, nagyobb csodája Istennek, mint a napok tömege. S az ember testben és lélekben nagyobb remekműve az Alkotónak, mint a Zodiacus összes csillagai. Van-e a napoknak lelke? Tudnak-e a csillagok az Isten létéről? Isten csak ott van, a hol ember van, s a hol ember van, ott mindenütt ott van az Isten. Állat, növény, földkérgen áttörő szikla mind él; de Istent nem ismer. S ha Istentől megfosztjátok az embert, hová lesznek az imádat dicsfényes alakjai? A megváltó Jézus keresztre feszített alakja egyenlővé lesz-e a mikroskopikus ázalaggal? Mózes, a nagy törvényhozó egy nagy csalóvá sülyed-e alá, hogy elfelejtessék? És a Boldogasszonyok, kiknek képeit a családok szentélye őrzi? Ha az oltári alakoktól meg tudnátok fosztani a hivők milliárdjait, nagyobb pusztítást követnétek el, mint a fekete halál és az özönvíz.»

De a hit nem hagyja magát kémiai alkatrészeire szétszedetni. A hol csak emberi szenvedés, vágy, törekvés van, együtt él vele a hit. Az anya szívébe, ki beteg gyermeke ágya mellett virraszt, az imádság hozza meg a vigaszt, s az aggódó kebel fohászát nem cseréli fel azzal a tudományos adattal, hogy a korall, mit gyermeke nyakára fűzve hord, csak olyan élő állat, mint az ő magzatja. A menyasszony, ki messze elszakított szerelmese visszatérteért könyörög, nem hagyja imáját félbe azért, hogy a kettős csillagok körforgásának elmélete immár megoldatott.

A templom megtelik a zsolozsmától, a mit ezer érző kebel összhangoztat: «Erős várunk nekünk az Isten.»

S miért akarjátok az emberi lelket az állati párával egyenlővé tenni? Nem lobog-e előttetek a lángész világa? Költészetben, képzőművészetben, építészetben? Nem hirdetik-e a dicsőséges monumentumok, hogy Isten szövetkezett az emberi lélekkel azoknak alkotásánál?

Miért akarjátok az emberi léleknek halhatatlanságába vetett hitét leszállítani a hernyók és pillangók átalakulási ösztönére? Miért fosztanátok meg a haldoklót a halál békítő túlvilág-hitétől? Miért rontanátok le sírjaink fejénél a márványt, a «Feltámadunk» felirással?

Hát ez a ti egész világi és társadalmi létezéstek egész lényegében nem azokon a törvényeken alapul-e, melyeket a Religio adott az emberiségnek?

Nem a hit alapította-e meg az istentől kiadott parancsolatokban a családi életet, apa és anya szeretetét, mely végkifejlődésében a haza szeretetében dicsőül meg? Nem a hit parancsolatja védi-e meg a gyöngét az erős ellen, a becsületest az álnok ellen? Nem a hit parancsolatja emeli-e ki a nőt állati alárendeltségéből, hisz a hit nélkül a nő csak kéjre, szolgálattevésre rendelt asszonyi állatja a férfinak: a hit adott neki emberi jogokat, a hit nemesítette meg a szerelmet: állati ösztön helyett magas hivatást tűzve ki czéljául.

Lerombolhatnak a tudás emberei mindent, a mi szent volt, csak azt az egyet nem, a szerelem szentségét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így szól a Religio a Philosophiával szemben.

A harcz nehéz, eldöntése nagy feladat.

Kell az ellenfelek közé egy békebirónak jönni.

Mondjuk talán Koronatanunak.

Ki lehetne az más, mint a Poézis?

A Poézis feladata lehet a tudás, a hit és a Phantasia közreműködésével megvilágítani a Világteremtés nagy mysteriumát.

IGAZOLÁS.

De hát mi joga, – de különösen mi oka van a Poézisnek beleavatkozni a Religio és Philosophia közötti vitába?

A jogot és okot az élet, a társadalmi mozgalom, a gyakorlati alkalmazása az elvi tanoknak szolgáltatják hozzá.

A szoczializmus manapság már egy hatalmas tényező a közéletben. Híveinek száma tábor, hite meggyőződés; nem kerüli a harczot. Szövetségese a Philosophia. A Philosophiából meríti hitvallását, alaptételeit. Küzdelmi világa a társadalom, a politika.

Ha az ember egyenlő az állattal, miért legyenek az emberek egymás között nem egyenlők? Ha a lelkünk nem különb a kukaczénál, adjátok meg nekünk is a kukacznak a szabadságát. Ha nincs túlvilág, nincs menyország, ne biztassatok bennünket azzal, hogy majd a túlvilágon, a kik itt utolsók, azok lesznek az elsők; mi egyformák akarunk lenni. Ne biztassatok bennünket örök üdvösséggel; a mindennapi szükségeinket elégítsétek ki. Mi dolgozunk, fáradunk, küzdünk: a kiváltságosak élveznek, boldogulnak, ránk nehezednek. Mi szolgálunk fegyverrel, vérünket áldozzuk a hazáért, s nincs szavunk a haza sorsának intézésében. Ha a föld maga is csak egy porszem a világban, hát akkor a haza micsoda? Milliárdokat adózunk; – hideg szobánk, kemény fekhelyünk, száraz falatunk, foltos ruhánk hirdeti a haza dicsőségét; de ha ez a hazaszeretet maga is csak egy csalkép? A nemzetiség nem más, mint a tömeg önzése; hát akkor a tömeg parányait ne vezesse az önzés? Törvényetek azt mondja, hogy ne kivánd azt, a mi a felebarátodé. De hisz a társadalom sommitásai mind azt kivánják, a mi a felebarátjuké: egyházfők, uralkodók, országnagyok, birtokosok, kereskedők, részvénytársaságok, művészek; mindenki, a kinek valamije van, kivánja, elszerzi a másét, hát csupán azok, a kiknek semmijök sincs, ne kivánják a másét? Azt mondjátok: a föld édesanyja gyermekeinek. Hát csak a munkásnak mostohája?

Így beszél a Philosophia. S következetességét nem lehet elvitatni. A Religio sem mondhat elléne. Evangeliumának alaptételei: «Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. – Oszd meg a vagyonodat a szegényekkel.» – Ezekkel a tanokkal tehát ki kell egyeznünk. De vannak tanok, a mik ezeken túltengenek: az anarchia tanai. Ennek a hívei nem alkusznak.

Ezek azt hirdetik: ha nincs menybéli hatalom, mi szükség van földi hatalomra? – Ha ellehet a világ Isten és angyalok nélkül, miért ne lehetne el királyok és kormányzat nélkül? A birtok tolvajság. A tolvajság ellenben szerzési mód. Minek a biró? Legyen mindenki a saját birája. Minek a templom? Minek a pap? Minek a törvény? A mi nekem jó, az a jó: a mi másnak rossz, az nem rossz. Egy eszme van, a mi vezet: az a nihil. Mindenki senki; minden lét semmi. A házasság rabság; a szerelem kutyaérzés. Állatok vagyunk.

Ez mind Philosophia.

Ellenség, a ki ellen a hatalom, a kormány, a társadalom nem tudja védeni magát.

Ezzel szemben áll a Religió, a hit. Mind a két tábor elférne egy kerek téren, akkorán, a mekkorát a názáretbeli Isten-ember töviskoszorúja körülkerít.

«Ő» a szeretet vallását hirdette; hogy lett belőle a gyűlölet kultusza?

A Philosophia és a Religio két ég-szülötte angyal; a fanatizmus ád nekik szarvakat és sárkány-szárnyakat, lesz belőlük Hierarchia és Anarchia.

Látjuk a működésüket az egész czivilizált világban. Róma, Páris, Bécs, Kisenev beszélnek munkáikról. (Hát mi nem érezzük a tőrdöféseiket, mérgezett nyilaikat?)

Hol fog ez végződni? Tudjuk, hogy özönvízelőtti megelőzőink, a hosszúfejű kétlábonjárók emberevők voltak. Nem messze vagyunk tőle. A statisztika mondja, hogy kilencz millió a száma azoknak a földlakóknak, a kik emberevők, a kik az őserdeiken átutazó idegen láttára örömmel kiáltanak fel: «Hús! Hús!» Hátha doctrina lesz ebből a felfogásból! Hátha elterjed, mint politikai tan, a czivilizált világban! Hisz ez a legegyszerűbb megoldása volna a világot mozgató kérdéseknek. Ellenség van elég, a ki nem tart velünk, együk meg! Eddig csak dúvadnak hirdette az embertársat a művelt világ, a kit megölni dicsőség; hát ha egyszer elismeri, hogy az ember hasznos vad, a kire vadászni jó? A leviathanok harczának ez lesz-e a kiegyenlítési módja?

Nem hozhatná-e meg a kibékítés szellemét a Poézis, világot derítve a kaosz fölé!

Megkisértem a világteremtés nagy művét láthatóvá tenni.

Nem áltatom magamat azzal, hogy győzni fogok. Mi az én gyönge szavam a tradicziók és aspirácziók ellenében? Ki érti meg? Magyarul irok, s ha saját hazám népei megértik is, azt fogják rá mondani: bolondság! Fantazmagoria! De azért czélom világos. Egy általam nagyrabecsült házaspárnak az élettörténetét bocsátom előre. Hedvig és Kázmér a nevük, a legfelsőbb tizezerhez tartoznak, a társadalom sommitásai közé. A nő deli szépség, a férfi egy dalia. Fiatalok és testileg-lelkileg épek. Szeretik egymást, vagyonilag függetlenek; birtokuk fényűzésre jogosít. A nő sokoldalú tehetség: fest, csendképeit magasztalják, művészileg játszik a zongorán; költeményei meghatók; a férj tudományos akadémiák tagja, praktikus tudományfejlesztő a felfedezések terén. Semmi szenvedély nem háborítja házaséletük tiszta nyugalmát.

És azért mégis boldogtalanok. A nő vallásos a vakbuzgóságig; a férj szabadkőműves.

Sorompót vet közéjük a hit és a tudás.

A nő minden ünnepet, vasárnapot megszentel, a férj el nem marad a páholy üléseiről, és soha templomba nem jár. Ebből támad a csendes «separatio a thoro et mensa». A nő, mikor reggeli órában a roratera indul, gyakran találkozik a férjével a kapuban, a ki akkor vetődik haza a szabadkőművesek gyüléséből, vagy a lapja szerkesztéséből.

A mi az egyiknek a lelkét mint vezéreszme foglalja el, az a másikra nézve gúny és kételkedés tárgya. Ezen nem birnak kiegyezni. A nő a páholyra féltékeny, a férj a templomra. S ez jobban elkeseríti őket, mintha csábító szirén, szerencsés szeladon zavarná hitvesi hűségüket.

Ez a szív két ellentétes mágnes-polusa, mely vonz és eltaszít.

Ilyen egymást eltaszító szivek vannak a világon sokan.

Azoknak a számára írtam én meg ezt a munkámat. Vajha sikerülne! Elmondtam a házastársaknak a munkám irányzatát. Mindketten erős kétkedéssel fogadtak.

– Én nem hagyom a hitemet magamtól elvitatni, – mondá a nő. – A mi Szentírás, az az én lelkemnek a nyugodalma. A földet elvehetik tőlem a tudósok; de az egemet nem hagyom elvenni.

A férj pedig így fogadott:

– Én pedig kinyilatkoztatom, hogy holmi költői mesékkel, spiritiszta viziókkal nem hagyom magamat kielégíttetni.

– A valót fogja keresni a fantáziám.

– Állok eléje. Tehát kezdjük az elején.

«Hat napokon teremtette a Mindenható ezt a világot!!!»

S mintha fegyverül akarná használni ellenem, kezébe vette a természettani gyűjteményéből az anthrakoterium állkapcsát, mely kőszénné volt válva.

Hozzákezdtem…

– Igen is: hat napokon teremté a Mindenható a világot, mint az Irás följegyzé; de azok nem a mi földi napjaink szerint számíttatnak, hanem a világegyetem napja szerint, a míg az egész mindenség álló csillagaival, tejutjával, csillagködeivel, központja körül egyszer megfordul, s annak az időszámítása a mi napjárásunk szerint százezer esztendő. Emberi tudomány, távcső azt meg nem fejtheti, mert egy emberöltő nem képez többet e világnapban egy másodpercznél, s Földünk átmérője, mely a parallaxist meghatározza, egy megmérhetetlen parány.

ELSŐ NAP. _A központi égi test._

– Tehát ön elfogadja, hogy van egy központi nap, mely körül az egész világegyetem megfordul? – kérdé Kázmér. – Talán a Sirius?

– Nem a Siriust tartom annak. Az végtelen parány ily nagy feladattal szemben. Másutt találom azt fel. Az északi égen van egy nagy folt, melyet a csillagászok régóta ismernek s úgy neveznek, hogy «szenes zsák». Az égnek minden részecskéje tele van szórva csillagokkal. Még az ötödrendű parányi pislogókat is felfedezik az erős teleskópok. Egyedül ezen a fekete folton nem találnak semmi csillagfényt. Ott tehát egy önfény nélküli égi testnek kell létezni, mely milliószorta nagyobb, mint a mi földünk, s roppant vonzóerejénél fogva maga körül forgatja a napok milliárdjait. Ez takarja el előlünk a csillagos égnek azt az állandó foltját. Ez a világteremtés központja.

– S hogy jött ez létre? – kérdé Kázmér.

– Valamikor, az emberi észtől utólérhetetlen kezdetben valamennyi égi tűz egyesülve volt a nagy világtest körül. Lakói voltak Istenen kívül az élő szellemek, kiknek világa a napbeli tűz. Egyszer aztán a Teremtő «legyen világ!» szavára szétszakadt a körülburkoló tűz s milliárd csillagokra oszolva, szétrepült a végtelenségben: támadtak álló csillagok, tejútak, planéták. A világegyetem központja ott maradt.

– Hát a szellemekből mi lett? – kérdé Kázmér.

– Minden napnak, álló csillagnak, bolygónak jutott egy szellem, mely a Mindenható intézése szerint alkot, teremt, fejleszt, ujraalkot, eltörli a létezőt. Mi földlakók ezt a csillaglelket úgy híjuk, hogy «természet».

– S mi tartja fenn ezt az óriási sötét tömeget álló helyén?

– Egy erő, melyet a tudomány úgy nevez, hogy «szabad tengely». Bir ezzel minden égi test, nap és bolygó, a mi Földünk is. Minden felsőbb iskolában bemutatja hallgatóinak a tanár a szabad tengely experimentumát. Egy földgömb alakú hegyes végű csigát elpördítenek, mely maga körül forogtában egyúttal körben kering. Ekkor egy kemény tárgyat (egy darab krétát) hajítanak a forgó gömbre, s az nem veri ki emezt keringő útjából, sőt a forgó gömb messze hajítja el magától a vele összeütköző tárgyat. És a «szabad tengely» elméletével meg van czáfolva a földi kataklizmák hivőinek az a hite, hogy egykor valami üstökös fogja darabokra törni a földtekét, s az idézi elő az itélet napját. Az üstökös, ha a feje szilárd anyag volna, a föld által messze elhajíttatnék a világürbe a találkozásnál. Úgyde nem is bir szilárd kéreggel: mikor az üstökös feje egy álló csillag elé kerül, az a csillag keresztülragyog az üstökös fején, ez tehát nem állhat egyébből, mint gázból. S ennek a gázgömbnek az érintkezésétől eléggé megvédi a földet a maga atmoszferája, mely sűrűbb tömeg az üstökösnél. Maga a földi légkör elég volna azt elhajítani, mint egy felfújt lapdát. Ezzel a világpusztulással tehát ne fenyegetőzzék se a csillagda, se a szószék: «Dies irae, dies illa Solvet sæclum in favilla». Nem égünk el. Ilyen szabad tengely tartja örök forgásban a központi égi testet.

– S mi czélja lehet ennek a sötét égi testnek a fentartásával a Mindenhatónak?

– Az nem sötét tömeg, csakúgy, mint a mi Földünk nem az. Napok serege sugározza körül, de azoknak a visszfénye elvész tőlünk a nagy távolban. Egyszerre több nap világítja meg a központi égi test felszínét, s azoknak a melege megtermékenyíti a kifogyhatatlan erejű talajt. Ott soha sincs éjszaka, soha sincs tél: örök nappal, örök nyár van. A növényzet óriási, tömérdek; virág és gyümölcs egyszerre nyilik, egyszerre érik, lombos fán, kúszó indán, a föld alatt kenyéradó gumó tenyészik. Tejet, mézet, édes italt csurgat a virágkehely, az óriás dió. Kenyéradó kalásza van minden fűszálnak, mely tenyészik szántás-vetés nélkül.

– Ez tehát valóságos Paradicsom.

– Igenis. Én is úgy fogom ezután nevezni.

– S kinek a kedvéért tartja fenn a Világteremtő ezt a Paradicsomot?

– Az üdvezültekért. Bizonyára a mi földünk szülötteiért is. Ott kezdik újra az életet, melyben nincs fáradság, nincs szenvedés, csak gyönyör és megelégedés. A roppant nagy égi test elég nagy arra, hogy a kerek világ minden idvezültje, a lángelmék, az istenfélők, a nemes szivűek elférjenek rajta.

– S mi úton jutnak el oda, abba a véghetetlen messzeségbe?

– Azt majd elmondom a munkám végén, a hol az emberről és az emberi lélekről lesz szó.

– Tudja ön már, hogy mi az az emberi lélek?

– Tudom.

– De reális, vagy annak elfogadható alapon?

– Még a kémiával is jó egyetértésben fogok maradni, s kimondom a különbséget lélek és lélek között.

Most a nő szólalt meg:

– Tehát ön hisz a túlvilágban, az idvességben, a lélek halhatatlanságában?

– Hiszek és arra fogom alapítani eszmejárásomat.

Ezzel mind a két hallgatóm figyelmét megnyertem.

Folytatom.

– Tehát a világteremtés első napján, a mikor a nagy alkotó létrehozta az ég világait, maga a Paradicsom nagy glóbusa élők nélkül maradt: a szellemek szétrepültek napjaikkal együtt.

Isten mindenikkel együtt maradt. Isten mindenütt jelen való. Isten mindentudó, Isten látja a jövendőt, melyet a következő napok rejtenek.

Isten megállapította már, hogyan fogja benépesíteni a nagy Paradicsomot.

Mi maradjunk csak a mi világunk terén. A kit szabad képzeletünk kohójából előkelteni, az a nap és a föld szelleme.

Isten úgy rendelé, hogy ezen a kis planétán, a mit mi földnek nevezünk, lények jőjjenek létre, a kiknek hivatásuk leend a paradicsomot benépesíteni. Utasítá a nap és föld szellemeit, hogy akaratát teljesítsék.

– S látta ön ezeket a szellemeket? – kérdé tőlem Kázmér.

– Látom és megállapítom létüket a műveikből. Hisz ha az, a mit egy élő teremtés nem lát, mert hiányzik a látóérzéke, nem létezik, akkor a tengeri csigák, kagylók, actiniák, puhányok nagy világa előtt nem léteznék az az egész világ, mely a tenger szine fölött van, mert nem látják. A Tridacna Gigas hatalmas állat, súlya és életideje felülmúlja az emberét, egyetlen összecsapásával éles medenczéinek kettévágja a közétévedt horgonykötelet, de arról nincs tudomása, hogy az mi volt. Az Argonauta Argo fel tud szállani a tenger felszinére, ott megfordítja a csigahéját, kiterjeszti a hártyáit, csápjait, csinál magából hajót, vitorlákkal, evezőkkel, s úszkálva gyönyörködik a meleg napsugárban; de arról nincs tudomása, hogy egy hozzá hasonló óriás alak, vitorlás, evezős, mint ő maga, szemközt úszik vele; mert nem látja; a napot sem látja, csak a melegét érzi. Én sem látom a földöntúli világot; Istent, szellemeket, de a melegüket érzem. A hiányzó organumot pótolja, kölcsönadja a költészet, a fantázia. De látom ezen magas lényeket szellememmel, tudásommal; látom a napfoltokban és a napfáklyákban; látom az élő természetben, látom a holt természetben, a föld rétegeiben; maga a tudomány tanuskodik mellettem, hogy itt egy élő erő, egy öntudatos szellem működött, míg ezt a világot megalkotta. És látom Istent a nemzetek történetében, saját hazám feltámasztásában, a legkisebb élő atomig, saját magamig, kit isten annyiszor kiszabadított nagy veszedelmeimből, bűneim büntetéséből. A veszélyt, bűnt saját emberi akaratom hozta reám, a menekülés, az engesztelés Isten műve volt.

… A két házastárs keze titkon egymásé után nyúlt.

MÁSODIK NAP. _A megolvadt földgömb._

A teremtés első napján a földteke olvadt állapotban volt. Elhajított darabja a lángoló napnak. Még fehéren izzó s önfényében világló égi test. Öntengelye körüli forgása sokszorta sebesebb volt a mostaninál s annál fogva a nap körüli keringése is. Talán egy hónap alatt végezhetett egy esztendőt.

Hogy egy ilyen megolvadt állapotban levő gömb minő fázisokon megy keresztül, azt a fizikai előadásokon egy egyszerű kisérlettel láthatóvá teszik. Olajból és faggyúból egy lágy gyurmát készítenek s azt gömb alakúvá idomítják. Ezen a gömbön egy rézpálczát szúrnak keresztül, melyet egy forgató gép tart folytonos pörgetésben. Ime az olvatag planéta a maga tengelyével.

A körülforgó gömb nemsokára behorpad a két tengelyén és narancs alakot vesz föl (a milyen a mi földünk valósággal).

A lágy gyurma lassankint az egyenlítője körületén erősen kidudorodik, karikát képez, mely utoljára elválik a központi tömegtől s mint egy gyűrű (néha kettős gyűrű) folytatja paralell futását az elhagyott gömb körül.

Ime a Saturnus kettős gyűrűjének a kimagyarázása.

– E szerint a Saturnus még most olvadt állapotban van!

– Később született a földnél. De meglehet, hogy földünk maga is olvadt állapotban volna most is, ha a Teremtő akaratából a nap-szellem segítségére nem jön a földszellemnek, hogy művét siettesse. A nap-szellem egy roppant nagy olvadt tömeget hajított ki a napból, melyből egy új planéta lett, melyet mi Uranus névvel jelezünk. Ez a tűztömeg, midőn a földteke pályáját keresztezé, hatalmas vonzóerejénél fogva, melyet a földre gyakorolt, leszakítá róla a láva- és gázgyűrűket; a lávából hömpörödött ki a föld drabantja, a hold, mely úgy kering most körülötte, mint keringett hajdan a lángkarika tömege.

A belső karika pedig, mely gázokból állt, a föld vonzóerejének engedelmeskedve, lehullott a földre s lett belőle tenger.

Ezt ugyan az izzó földteke rögtön átváltoztatta volna gőzzé, párává, ha a nap-szellem működése ismét érezhetővé nem lett volna.