Part 14

Az Uranus izzó tömegének kiszakadása a napból, annak a korongjában roppant nagy hézagot támasztott: egy óriási napfoltot, mely a nap melegét egyszerre úgy leszállította, hogy mostani fogalmainkat meghaladó hidegség állt elő az egész naprendszerben, a mitől a föld felszíne egyszerre szilárd kérget kapott s megszünt saját tűzfényében világítani. A tengerek megtölték a lapályok medreit, s a belsejében forrongó földteke csak vulkánjai megnyitásával, hegygerinczei előtolásával tanusíthatta leigázhatatlan életét. Támadtak a Kárpátok, az Alpesek, az Apenninek, az Ural, a Himalája. Semmi szárazföld, semmi termő réteg, mely növénynek életet ád. És így élő állat sem támadhat rajta: miből éljen, ha nincs fű, fa, gyümölcs? A föld külseje hasonlíthatott a mostani hold alakjához. Csupa tűzokádó kráterek; körülöttük jégövek, havas hegygerinczek.

Valami élet csak a tengerek fenekén lehetett, a miről tanuskodnak a kővévált csigák, kagylók, és tanuskodnak a korall-szigetek, miket a féreg-világ autochtonjai, a korallok teremtettek. Ezek az állatnövények alkották a legelső szigeteket, a mik a tengerekből felmerültek. De a kagylóknak táplálék kellett, növény vagy ázalag; azokat megszülte a forró tengeriszap. Mert akkor még minden tenger forró volt: a földkebel melege forralta a vizeket. S minthogy a hegylánczok s a tűzhányók kivételével az egész földteke tengerrel volt fedve, még a pólusokon is, annálfogva a föld hevétől szítva roppant páratömeg szállt föl a földről a magasba. A gőzkör, az egész atmoszféra sokszorta magasabb volt, mint a mostani. A vulkánok a tüzön kívül gázokat is löveltek fel a magasba, s az mind növelte a légkört. Még akkor nem lehetett a Földet «föld»-nek nevezni, tűz, víz, kő volt az egészben.

HARMADIK NAP. _A ködcsillag._

A tűzön, vizen, kövön kívül volt még egy alkatrésze az alakuló földnek, a légkör: tízszerte nagyobb tömeg, mint maga a szilárd kérgű planéta. S ez is egy állandó kérget viselt, a felhőburkolatot. A szüntelen forró tengervizek kipárolgása megbonthatatlanná tette a felhőkárpitot; az állandóan körülölelte a csillagot. S annálfogva a kis bolygó tízszerte, sőt tán húszszorta nagyobbnak látszott, mint most látszik; de az a nap visszfénye volt a felhőburkolaton. Úgy tündöklött a mindenségben, mint egy elsőrendű csillag.

Ellenben magára a föld szilárd felszinére a nap fénye nem hatott le soha. Itt állandó volt a záporeső. Nem volt kék ég, nem volt hajnalhasadás; éj és nappal egyenlő. De azért nem volt a világegyetem sötét. A tenger világított. Még most is észlelik a tengerészek a napéjegyen éjszakáin azt a csodálatos foszforeszkáló tündöklését a tenger mélyének, melyet az önfénytől ragyogó puhányok árasztanak. De nagyobb élő állatok is sugároznak ki ilyen villanyos fényt, minők a Salpák, Vénusövek, Medúzák. Kinek világítanak? Hisz a forró tenger minden szülötte vak. A nyolczszeműt már új korszak szülte, együtt a halakkal. Vagy talán van a szemnélküli lényeknek is látóérzékük?

És azonkívül világítanak a szüntelen lángoló vulkánok, mik tűzoszlopokat lövelnek fel az égre; és világít maga a planéta északi fényével, ezzel a csodálatos fénykoszorúval, mely tűzszivárványként hidalja át az eget; alulról világítva fel a felhőboltozatra.

Az égboltozat nem kék, hanem veres, skarlát, rózsaszín, karmazsinpiros. Magasabb élő lény megvakulna tőle, szárazföldi vegetáczió elcsenevészne benne.

Hanem a tengeri növényzet annál jobban díszlik; azt védi a maga ege, zöld ég, a tenger boltozata.

A tengerfenék termékeny. A mi hamut, salakot, lávát a tűzokádók az égre felhánynak, az mind visszahull záporban a tengerbe, a felhők között telítve alkálival, salétrommal, s a tenger völgyeiben termékeny réteget képez, mely előteremti az algákat, fucusokat. Erdő támad a tenger fenekén hinárból, moszatból, mely táplálékot ád a csigáknak, a repülő kagylóknak, a vándorló állatnövényeknek.

Ha a napot nem lehetett látni az égen, a holdat még kevésbbé: időszámítás nem volt a földre nézve. Csak éppen az új év visszatértét jelezte egy világtünemény. Ez volt a csillaghullás napja. Évfordulója annak a katasztrófának, a melyen a földpályán keresztül rohanó Uranus a föld tűzövét szétrobbantotta.

E tűzöv nagyobb része összegomolyodott a föld drabantjává, lett belőle a hold, de tömérdek apróbb alkatrésze megmaradt égi rajnak s folytatta saját körfutását s évenkint ugyanazon napon ismét összetalálkozott az anyaplanétával, a Földdel.

Minden egyes darabja az égjáró csoportnak szilárd tömeg: többnyire vas, melyet a földi légkör nem bir szabad tengelyénél fogva eltaszítani; de surolásánál fogva meggyujt s lesz belőle hulló csillag, mely tűzfarkával jelöli útját az égen. A Föld tovább taszítja azt a világürbe: de ha vonzóereje nagyobb, mint taszító ereje, akkor a meteor lehull a földre; de az annyi a földtekének, mint egy porszem. Hanem annyi hatása mégis van e földpályát keresztező hulló csillagtömegnek, hogy az állandó felhőburkolatot megbolygatja, s akkor a szétdúlt felhőtömegek között megkezdődik az égi háboru. Valóságos égszakadás. A villanynyal terhelt felhők mennykőcsattanását, az ég dörgését emberi organizmus ki nem állaná.

Cyclonok támadtak, szélforgatagok, a mik óriási víztölcséreket szívtak fel a tengerből s azokat a tűzhányók krátereibe zuhantatták. A tűzhányót eloltotta a víztömeg; de nemsokára mint gőzgomolyt lövelte az vissza, rést ütve a felhők között, s perczekig eget nyitva a leömlő napsugárnak, mely megvilágította a hegyekké torlott tengerhullámokat. A víz volt ura a földnek, s a szél volt ura a víznek, a villám mind a kettőnek.

Aztán elcsendesült minden; a Föld visszanyerte általános uralmát ismét; a felhők összezárultak és lett teljes sötétség ide alant. Nem világított se nap, se vulkán, se tenger, se északfény. Hosszú éjszaka borította be a mindenséget.

Ilyen lehetett a ködplanéta szombatja.

Várta a csillag feljövetelét.

A földlélek ki volt fáradva; a belső tűz lelohadt; az egész golyó egy-egy magasabb lényektől lakhatatlan tömeg lett, azoknak alkotására képtelen. Ekkor a Teremtőnek egy új intése előidézte a negyedik napot. Parancsszava szólt a napléleknek.

A földtekét fel kellett szabadítani felhőéjéből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az én hallgatóim belenyugodtak a leirásba. A természettudomány nem mond ellent a Szentirásnak. A vassá vált helixek, a márványnyá kövült solariumok tanuskodnak róla, hogy a teremtés harmadik napján kik voltak a földgömb lakói. Náluk volt egyedül az élet. Ezeket alkotá Isten a világteremtés kezdetén, s ezek voltak urai a Földnek, mint a hogy ura most az ember – egy világ-nap lefolyásáig.

Jelen voltak az őstanuk Kázmér fizikai gyűjteményében. Odatette a neje kezébe.

A SZENTANDRÁSI BÍRÓ FIA.

A burkus háború alatt történt ez az eset, a minek a híre szájról-szájra hagyva maradt fenn messze tünt időkből.

A két hadakozó potentát fegyverszünetet kötött; s azalatt, a míg a diplomaták egymásnak a vánkosából igyekeztek kihúzgálni a tollat, a fegyverben álló csapatok heverészhettek a szalmájukon: ha volt nekik.

Két lovas csapatot csak egy kis folyóvíz választott el egymástól: a Neisse; nyáron nem is akadály az a huszárnak: ott gázol át rajta, a hol csillámlani látja a vizet. Ez volt a határvonal.

Mind a két csapat huszár volt. Az innensők Batthyány vitézei, a túlsók Trenk Frigyes halálfejes huszárjai. Amazoknak kék dolmánya volt, farkasbőr kaczagánynyal, piros csákós süvege, emezeknek fekete mondúrja, medvebőr kaczagánynyal, halálfejes kalpaggal.

A kis folyó két partja tele volt nőve sűrű fűzfabozóttal, az ellenséges vitézek nem láthatták egymást, csak a felállított előőrsök, innen is, túl is, néztek egymással farkasszemet, a többiek csak akkor, ha a kommandószóra a folyóhoz itatni lementek.

Ki volt adva a parancsolat, hogy minden ellenségeskedésnek szünetelni kell, a míg hármas ágyúlövés hírül nem adja, hogy a háború újra megindult.

Hanem az itatáskor mégis csak össze kellett kerülniök egy puskalövésnyire. Olyankor aztán átdiskuráltak egymáshoz. Batthyány huszárjai magyarok voltak, Trenk lovasai németek; hanem tótul tudtak, aztán még a «teremtettét» is megértették mind a két félen.

A Trenk lovasainak a kapitánya azonban magyar lehetett, mert a mit az átkiabált, azt a magyarok meg is hallhatták, meg is érthették.

Olyan hangja volt, mint a bikának, s a mondásai tündököltek a körmönfont kifejezésektől. A mi csúfnevet csak kitaláltak a magyarok egymás boszantására, azt sorba rakta rájuk, megtoldva jó kivánságokkal.

A magyarok sem maradtak adósak. Azoknak a kapitánya, a hórihorgas Janosics, még törökül és ráczul is tudott szitkozódni s letromfolta a burkus kapitányt.

– No, ha olyan nagy vitéz vagy szájjal, – kiáltott át túlról a burkus magyar kapitány, – mutasd meg, hogy karddal is győzöd a patvarkodást. Amott van egy halom a ti oldalatokon; jőjjünk ottan össze holnap reggel, jó hajnalban s mérjük össze a kardunkat.

A magyar kapitány elfogadta a kihívást. Szokás volt az a régi bajnokok közt, hogy nyilt síkon összeakaszkodott egymással két kiváló dalia s a maga nemzete dicsőségeért páros viadalt küzdött meg életre-halálra. Ezt nem tartották a fegyverszünet megszegésének, csak vitézi tornának.

Másnap hajnalhasadtával trombitaszó jelenté, hogy a burkus részről elindult a bajnok a tusára. A kürthang az előőrsöknek szólt, hogy a vizen átgázolóra rá ne puskázzanak. Magyar részről is megadatott a válasz harsonával, Janosics kapitány felült a lovára, s ő is megindult a kijelölt domb felé, kisérve a trombitásától. Janosics kapitány híres vitéz volt, hat láb magas termet, hosszú karokkal; de a trombitása is megnézni való legény volt. Nem lehetett még több tizennyolcz évesnél, bajusza sem volt még, hanem a termete daliára vallott: csak úgy feszült rajta a dolmány, csak derékban volt karcsú.

Csaknem egyszerre kaptatott fel a dombra a két ellenséges bajnok. Itt a burkus jelt adott a trombitásának, hogy maradjon hátra.

Ellenben Janosics kapitány is jelt adott; de magamagának a hátulmaradásra, a mint egész testi alakjában megpillantá ellenfelét.

Hisz ez nem anyaszülte ember, hanem mesebeli szörnyeteg. Nagy bozontos feje csimbókokba fonott szürke hajjal a Góliát fejére emlékeztet. Ilyen lehetett annak a két válla, dereka is, hatalmas öklében fennen villogtatott egy szörnyű széles pallost, a mi egy csapással képes a lovagot a nyeregkápáig ketté hasítani. S a milyen szörnyű az alakja, olyan rettentő az arczkifejezése, sebhelyek forradásaival tele, szemei szikráznak, fogai csattognak. Alatta toporzékol a ló, mintha nem a mén vinné őt, hanem ő dobálná a lovat. Hangja olyan, mint a barlanglakó csodáé.

– No hát hol vagy, magyarok legvitézebb bajnoka? Állj velem szembe!

De biz akkor ez már épen az ellenkező részét fordítá feléje.

– Eb áll bajnak ezzel a vasgyúróval! – dörmögé Janosics kapitány. – Emberrel fogadkoztam én verekedni, nem behemóttal. Hisz ez megesz!

– No hát nincs a magyarok között vitéz, – kérkedett a burkus kapitány, – a ki össze merje csapkodni a kardját velem?

– De igenis, hogy van! – kiáltott oda a fiatal trombitás. S azzal odanyomta a trombitát a kapitánya markába: fújja rajta az a hátrálót, maga pedig kirántotta a szablyáját, sarkantyúba kapta a paripáját s felrugtatott a dombra.

A burkus kapitány végignézett a suhanczon s egyet törült a bajuszán, megvetően dörmögve.

– Eredj már te pálottszájú kölyök, mert ha megharagítasz, ugyan megtánczoltatom a hátadon a szentandrási bíró korbácsát.

– Nem ugyan hogy nem azt. Magam is a szentandrási bíró fia volnék.

– Melyik szentandrási bíróé, te?

– Hát a Vértessi Mihályé.

– Tyhű! A ki áldotta! Hisz akkor te az én fiam vagy, a Pesta! Én vagyok a Vértessi Mihály, a te apád!

A trombitás visszakiáltott:

– Ha kend az én apám, hogy került kend a németek sorába?

– Majd elmondom én azt neked, csak a kezembe kaphassalak! – viszonzá a halálfejesek kapitánya.

– Ha ez a kard nem volna a kezemben, úgy-e?

– No, majd meglátom, hogy van-e lelked a saját édesapádat levágni?

Ezzel a szóval hüvelyébe taszította félelmetes pallosát a nagy mahumed ember s csendes léptetéssel közeledett a legényhez.

A magyar vitéz meg volt rökönyödve.

– Ha kend az én apám, emlékezik-e kend arra a czifra szóra, a mire engem hátulkötős gyerek koromban tanított, hogy ki tudom-e mondani?

– Hogyne emlékezném, lelkemadta kölyke? «Tarka csikó tarka karikára kunkorodott farka.»

Erre mind a ketten elnevették magukat, s azzal a fiatal huszár is hüvelyébe taszította a kardját, s egyszerre odanyargaltak egymás mellé; de nem azért, hogy vitézi bajvívást míveljenek, hanem hogy összeölelkezzenek.

Mire aztán nagy hirtelen megkapta az öreg a fia lovának a zablyaszíját s elkezdett sebes iramodásban vágtatni a folyam felé, a két szemközt álló tábor láttára magával ragadva a huszárok legderekasabb legényét. Mire kommandót adhattak volna a császáriak részéről, az öreg vitéz már a túlsó parton volt a fiával, a kit el nem eresztett a markából többet. A kik nem hallották a mondott szavaikat, nem is értették ezt az egész dolgot. Hogy egyik bajvívó a másikat elfogja s magával ragadja, mint saskeselyű a kócsagmadarat.

Még nagyobb volt a burkusok bámulata, mint a magyaroké, mikor a Neissén keresztül kaptatni látták a két lovast, a kik közül az egyik erősen fogta a másiknak a zablyakötőjét. Az egyik a porosz huszárkapitány volt, a másik egy magyar trombitás. Látnivaló volt a fehér lováról, hogy ő trombitás.

Vértessi egész a sátoráig vitte a foglyul ejtett fiát. Ott leszálltak a lovaikról, azokat átvette egy csatlós s kipányvázta, lenyergelte.

Egy kornet odajött hozzájuk s a kardját kérte a fiúnak.

– Csak hagyják nála a kardját, – mondá a kapitány, – nem fogoly ez, hanem az én fiam; úgy cseppenhet, hogy itt marad. Hagyjanak vele a sátoromban magamra, beszédünk van egymással.

A kapitánynak ponyvasátora volt, oda tuszkolta be a fiát. A sátornak bizony nem nagy volt a felszerelése: egy kéve zsupp, arra végig terítve egy lópokrócz, két végén a két nyereg, a sátorczölöp kampójára akasztva egy iszák, mely egy borjúból állt, a melynek a négy lába, meg a feje le van vágva: a sátor közepén egy dob. (A burkus lovasságnak dobosai is voltak.)

Vértessi nem feledte el még a magyar szokást: a vendéget kollációval kell látni. A borjúiszákból előszedte a katonafaladékot s kirakta a dobirhára. Hering volt, meg pumpernikkel.

A Pista fiú nagyot csóvált a fején.

– Köszönöm. Nem jár belém. Nyers hal! Aztán ilyen korpakenyeret kapnak a burkus király katonái?

– Mikor kapnak.

– Már annál csak különb elemózsia van az én tarisznyámban, – s azzal Pista előhúzott az oldalán függő éléstárából egy fél prófuntot, meg egy darab paprikás szalonnát s legelébb az öreget kinálta meg vele.

Az le is szelt belőle egy darabot. «Biz ez jobb a heringnél.»

– Hát akkor mit szeret kend a heringen?

– Majd elmondom. Elébb én beszélek, hogy tudjad, hogyan került apád németek szolgálatába. Nem emlékezhetel rá, kicsiny gyerek voltál, mikor mi azt a nagy ribilliót csináltuk az Alföldön.

– De hisz emlékszem rá. Szép piros csizmám volt, azt is lehúzták a lábamról a ráczok.

– A ráczok! A ráczok! Azok árultak el bennünket; a kikben legjobban bíztunk, a kikkel fegyvertársaságban voltunk. Nekik is épen annyi okuk volt haragudni a németekre, a nagy urakra, a nyomorgató bérlőkre, az adóharácsolókra, a papokra, mint nekünk. Tőlük is elfoglalták a hatalmasok a földjeinket, legelőinket, őket is robotolni hajtották télvíz, nyáraszály idején távol földre: az ő templomaikat is bezárták, mint a mieinket; megesküdtek nekünk, vezérükkel a Szegedinácz Péróval együtt, hogy velünk együtt támadnak fel: nem irgalmaznak többet egy _háromszegletű kalaposnak_ sem, mégis, mikor mi fegyvert ragadtunk, hogy a nehéz jármot lerázzuk, _megrágták a szíjat:_ míg mi táborostul Gyulát ostromoltuk, a ráczok hátulról támadtak ránk. Szétbomlott a seregünk. Én egy kis csapattal keresztülvágtam magamat, a rácz vezérnek, Strbának adtam egyet a fejére a fokosommal, hogy elég volt neki, s aztán futottunk, a merre tágas volt a világ.

– Emlékezem én arra a futásra: minket is kergettek anyámmal együtt; a nádasban laktunk, harmatkásával, vadkácsatojással éltünk.

– Hát azóta hírt sem hallottunk egymásról. Én kevesedmagammal keresztülnádoltam erdőkön-hegyeken, a míg eljutottunk Lengyelországba. Odatörekedtünk a mi fejedelmünkhöz, a kinek visszatérését úgy várta a szegény nép idehaza. Aztán mikor bevergődtünk abba a városba, a hol a lakását tudtuk – az utczán csak jön ám velünk szembe a nagy proczesszió, templomi zászlókkal, trombitával, dobbal, papi kisérettel, vezetik elől a tokos lovat, hátrább a pánczélos vitézt, fátyollal leborítva, aztán jön a hatlovas hintó, a menyezeten sisak, pánczél, paizs, czímerek a négy oldalán, mellette gyászruhás fáklyavivők, azok is czímerrel, s mind e czímerekről annak a nevét olvastuk, a kit most nagy parádéval temetni visznek, a mi fejedelmünket, országunk reménységét, Rákóczi Ferenczet. Lengyelországban nem volt keresetünk többé; így származtunk át Burkusországba, a hol jól fogadtak bennünket.

Odakinn a sátornyilás előtt kordé nyikorgott, a ponyva félrehúzódott, s betekintett rajta egy markotányosné. Vidám arczú kaczkiás menyecske, tollas kalappal a fején, hordócskával az oldalán. Bizalmas hangon szólt – még pedig magyarul:

– Ejha, kapitány uram, de nyalka legényre tett szert! Ne kináljam meg egy kancsó gózéval?

– De jó lesz.

(Az a gózé valami almabor-féle ital.)

Elébb az öreg Vértessi húzott egyet az _orrosból_, aztán a fiának adta.

A Pista is nyelt belőle; de nagyon elfintorította a pofáját utána.

– Ejnye, apám uram, ha ez a jólfogadás a burkusoknál, akkor nem kérek belőle. Hisz ez nálunk _lőre_.

– De csakhogy van.

– Mije van hát a burkusnak, ha még bora sincsen? – dörmögé fitymálva a Pista legény. – Én csak nem élnék itt.

– Tudom, szolgám, tudom. A hogy itt ez országban a telkes gazda él, attól tinálatok otthon megszöknék a béres legény is. A burkus paraszt vízzel főz, vajjal süt, a búzakenyeret hírből sem ismeri, almából sutulja a bort: a sovány földjéért törik a tenyere s _alakírt_ pohánkát arat róla. De aztán van neki arany szabadsága. Ez nem robotol keményszívű úrnak, idegen bérlőnek; nem emel kalapot dölyfös potentát előtt, nem hajtja meg térdét festett képek előtt; nem hagyja elvenni magától Istenét, hazáját. Ezt szeretem benne, s a velem vándorolt magyarok is ezért hűségesek az ő zászlójához. Mit érted te azt, ostoba rossz gyerek? Te nem láttad azokat a zászlókat, a melyekre a «szabadság» volt írva.

– Igaz, hogy nem láttam.

– Azt sem láttad, hogyan nyomorgatták a mi népünket a hatalmasok meg az idegenek nagy Magyarországon.

– Azt már ugyan láttam. Még most is nyomorgatják.

– Beszéld, a mit tudsz.

– Kiszáradt a torkom; nem jön ki belőle a szó.

– Igyál még egy pohárral, – kinálta őt a szép markotányosné.

– Nagyon hideg az az ital.

– Majd én felmelegítem egy csókkal, – kinálta jobban a szép asszony.

– Menjen kegyelmed; ne legyeskedjék! _Béka_ vagyok én még ahhoz, – tiltakozék a legény, szemérmesen félrefordítva a fejét.

– No hát akkor igyál kis legénykém ebből az _alamáziából_.

Egy kis átalag volt a hölgy oldalára kötve, általvető szíjon: abból osztogatta a tüzes lengyel pálinkát.

– Az meg majd olyan forró talál lenni, hogy arra megint egy csókot fog kegyelmed kinálni – hűsítőnek.

A hölgy nagyot kaczagott ezen. Sohse volt még ilyen a világon! Egy katona, egy trombitás, a ki fél tőle, hogy a szép asszony meg találja csókolni.

– Ilyen volt ám ez mindig, – mondá az apa. – Mikor három esztendős volt is, úgy félt, sikoltozott, ha egy asszonyszemély meg akarta csókolni.

Ez is ritkaság ám! Egy legény, a kinek három esztendős korától tizennyolcz éves koráig a termete ugyan óriásivá nőtt, hanem a szíve megmaradt gyermekszívnek.

A hölgy leült a tábori dobra s két keze közé fogva a térdét, nézett a legény arczába.

– No hát, kezdd el a mondókádat, – szólt az öreg Vértessi.

– Átallom. Ha ez az asszonyság hallgatja. Megesik rajtam, hogy a beszéd közben sírva fakadok, s szégyenleném, hogy azt egy asszony lássa.

A hölgy talpra ugrott. Egész magatartásából kilátszott, hogy nem közönséges asszony; feje hordozása elárulta a született úrnőt. Vállára csapott a legénynek.

– Derék fiú vagy, nagyot nőjj!

Aztán az apához hajolt s azt súgta a fülébe:

– Majd ha kibeszélték magukat kegyelmetek alaposan, hozza fel a fiát a vezérhez, a kastélyba.

Azzal fütyörészve hagyta ott a tábort, tovább hajtva a markotányos kordéja elé fogott szamárvemhét.

Úrnő volt ez; Beneschau birtokosnője; csak álruha volt rajta a markotányos gúnya, a miben kémszolgálatokat tett a porosz vezéreknek.

– No hát, hol kezdjem el?

– A hol én elhagytam; az erdőhegyi ütközet utáni dolgoknál; mert ott magam is voltam; levágtam hat ráczot.

– Boszúból azok felgyujtották Erdőhegyet; puszta lett belőle.

– De szép nagy falu volt! Csupa magyar lakta.

– De nem nagy örömük volt a ráczoknak az árulásukból; mert a mint a kuruczokat legyőzték, hazaszéledtek, jöttek a német katonák, s azok kuruczot, ráczot mind összefogdostak; Aradra hurczoltak, lánczra verve; még magát Pérót is, a fiával együtt, ott tortura alá vették, szörnyen megkínozták.

– Azoknak jól esett.

– De a mi vezéreink is ugyanarra jutottak. A német haditörvényszék arra itélte őket, hogy koczkát vessenek, s négynek, a ki legtöbbet vet, a feje vétessék.

– Emlékezel a neveikre?

– Hogyne emlékezném? Hisz szomszédaink voltak Vásárhelyen. Matolai Pál, Bartha István, Szabó Péter, Szánthó Mihály.

– Mind a legjobb embereim. No, csakhogy a Szilasi, a Pásztor, meg a Sebestyén, a keresztkomáim nem voltak közöttük.

– Nem ám, mert ezeket a Szegedinácz Péróval együtt arra itélte a hadi törvényszék, hogy irtóztató kínzások között kerékbe töressenek, s aztán a testük négyfelé vágassék s a bitófára szerte kiszegeztessék.

– Rettenetes! Rettenetes! – hörgött az öreg s megelőzte fiát a sírásban.

– Ott voltam és láttam.

– Hát a papjainkkal mi történt?

– Mind a hármat elfogták, tömlöczbe zárták, onnan gályára vitték; a templomunkat pedig átadták a faczipős barátoknak.

Vértessi felugrott a helyéből s égre emelt ökleit rázta vad indulatában.

– Isten! Isten! Erős Isten! hogy engedhetted ezt? Hol voltak a te angyalaid?

– Mit tehetnek az égi angyalok, ha az urak, katonák, meg a papok összeszövetkeznek?

– És te mégis szolgálsz fegyvereddel ezeknek a zászlója alatt!

– Ők az én uraim; én az ő katonájuk.

– Hát veletek mi lett? Anyáddal, veled, házunkkal, földünkkel?

– Minket kikergettek az utczára, házunkba idegen költözött, földjeinken jövevény aratott, takarított; anyám elvándorolt más városba, szolgálatba állott; engem felfogadott egy jószívű ember libapásztornak; öt esztendős voltam.

Vértessi a kardját csapkodta a földhöz veszett nagy dühében.

– És te most ezekért harczolsz, ontod a véredet!

… A porosz táborban nyergelőre doboltak. Egy _mommában_ készen volt minden lovas a paripája mellett.

– No fiam, te is gyere velem, láss példát!

Az ordinánczok a kapitány és a trombitás lovait is kapiczányon fogva tartották már a sátor előtt, csak fel kellett ülniök. A legénység trombitaszóra sorakozott a mezőn, mire a kapitány a fiával együtt megérkezett: úgy álltak már, mint a fal. Egy lónak az orra nem állt előbbre, mint a másiké.

A kastély felől előkelő úri csapat közeledett. Egy fiatal főtiszt a kiséretével, melyben egy úri dáma is volt látható, női nyeregben, lovagló ruhában.

– Az ottan Trenk Frigyes, a kommendánsunk, – dörmögé Vértessi félszájjal a fiának.

– Apám uram. Én azt a dámát, a ki mellette lovagol, láttam már az imént.

Ráismert az elébbeni markotányosnéra.

– Te csak nézz, de ne láss semmit.

Trenk Frigyes a csapat elé érve, egy dombon felállt kiséretével, s onnan nézte végig a Vértessi huszár-svadronyának evolúczióit.

Arra következett egy másfajta tábori látvány.

Egy csapat ukrainai muszka remonda lovat tereltek kozák hajcsáraik a gyakorlati térre; vad csikókat, a melyeknek még soha kötőfék nem volt a szájukban. Azok, a hol megálltak, egyszerre összedugták a fejüket, kifelé fordítva a hátulsó lábukat, rúgásra készen.