Part 15

A remonda lovakat azért terelték ide, hogy mint most vásárolt paripákat a király névbetűjével elbillogozzák.

A tábori tűzben ott izzott a billogozó vas.

A parancsnok intésére hat kozák odakullogott a lócsapathoz, a nogajka ütésével egyet kiszakítottak közülök, azt azután, egy a fejébe kapaszkodva, kettő az üstökét markolva, kettő a lábait elkapva, a hatodik a farkát fogva, a földre lerántották, rátérdeltek, ráhasaltak; a csikó nyerített, ordított, rúgkapált, míg a tábori kovács az izzó billogozó vassal oda nem jött s a tomporára nem sütötte a király bélyegét. Akkor aztán szaladni hagyták. Következett a többi sorba.

Bizonyára az oldalára kapott sütögetéstől a muszka csikónak semmivel sem lett jobb erkölcse, mint azelőtt volt. Most már egymást is rugdalta.

– No gyerek, – mondá Vértessi, – most már mutassuk meg mi, hogy hogyan értenek a lóhoz a magyarok!

Azzal leszálltak mind a ketten a nyeregből s odajárultak a parancsnok és kisérete elé.

Vértessi szalutált s azt mondá:

– Parancsolja major úr, hogy egyet kifogjunk a remondák közül?

– Az most nehezen fog menni. Hogy fogják ki?

– Okkal, móddal.

A parancsnok a hölgyre bízta a választást.

– Válaszszon ki egyet a grófnő.

(Tehát grófnő a markotányosnő!)

Az úrhölgy odamutatott a falkára. Azt a fekete mént, azzal a hosszú kesely sörénynyel és farkkal.

– Meg lesz.

Azzal Vértessi lecsavarta a vállán keresztülkötött pányvakötelet s azt tekercsbe kerítve, a hurkot a bal kezébe fogta, a kötél végét az övéhez kötötte.

A Pista fiú pedig leakasztotta a nyakából a karikás ostort s odasunnyogva a szilaj vad lovak csoportjához, hirtelen odadurrantott közéjük.

Az egész vad ménes elkezdett száguldani az ostorcsattanásra; a legény hajszolta, folyvást kongatva a karikással. A ménes hosszú sorban elnyúlva vágtatott végig a dombon álló úri csapat előtt. Vértessi ott állt az útjában mozdulatlanul. Mikor aztán a kesely sörényű mén odakerült eléje, hirtelen odahajítá a tekercsben tartott pányvát feléje két kézzel.

Bámulni való az az ügyesség, az a kiszámított szemmérték, a mivel ezt cselekszik, hogy a pányvahurok nagy távolból éppen a kiszemelt vad mén fejét találja el s annak a nyakára hurkolódjék. De még csodálatraméltóbb az a férfierő, mely az ügyességet diadalra vezeti. A szilaj mén, a mint a veszedelmes hurkot a nyakára szorulni érzi, elkezd hánykolódni, rúgkapál, ágaskodik, két lábon tánczol, földhöz vágja magát, a fejét rángatja. Az az ember-alak pedig, a ki őt fogva tartja, úgy áll ott, két lábát megvetve, mintha a földbe volna nőve, a szilaj vad állat csak egy tapodtat sem bírja őt kimozdítani a helyéből. Két izmos kezével nyomról-nyomra húzza a szilaj mént a pányvánál fogva közelebb magához, míg egészen odakényszeríti, hogy annak a feje az ő fejét éri. Akkor az orrába fúj, a fülébe sugdos, befogja a mén szemét; annak az egész teste reszket, a sörénye borzong, a bőre rázkódik.

Akkor aztán a legyőzője megveregeti a nyakát, megtörülgeti a lobogós inge ujjával a szemeit; szól hozzá hízelegve: «Csina te! Csina te!», leoldja nyakáról a rászorult pányvahurkot, s aztán az övéből előrántott kötőfék zabláját hirtelen a ló szájába dugja; mire az észreveszi, már a fejére van kötve.

– Bravó! Bravó! Derék magyar! – hangzik az úri társaság magasztaló szava. – Ez már bravúrstükk volt!

– Mi ez egy magyarnak! – szólt vállvonva Vértessi. – Majd azt kell megnézni, hogy mit tud az a másik magyar az ilyen dologban!

Azzal odainte, csak úgy szemöldökével, a fiának. Hogyne értette volna el. Nem kell oda sok diskurálás. A Pista egy szökéssel fenn termett a szilaj mén hátán, kezébe kapta a kötőféket, átszorította a lábszárával a derekát, s elkezdett neki a szájával czuppogatni.

A vad paripa, a ki még soha embert a hátán nem hordozott, elővette szilaj természete minden erejét, furfangját: magasra szökellt, felugrott a két hátulsó lábával, majd meg két lábra állt, úgy forgott körül, mint egy tánczos; nem bírta a lovasát levetni a hátáról. Egyszer földhöz is vágta magát: lovasa ott is rajta maradt, a két lábszárát szétvetve, s a mint a ló újra felugrott, megint csak ott volt a hátán, sarkantyúit a kínzott állat oldalába verve. Utoljára a végső praktikáját vette elő a szilaj mén: elkezdett vágtatni teljes erejéből, körülnyargalta száguldva a katonáktól elzárt tért s aztán egyszerre a legnagyobb nyargalásból megtorpant, négy lábát előre feszítve, s fejét alávágva a szügyébe. Ennél a fortélynál minden rendes lovas keresztülrepül a paripája fején. De nem repült a Pista fiam! Fogta két kézzel a lova sörényét, vágta két sarkantyúval a vékonyát; hozzá volt nőve. Maga a Centaur ez!

Ekkor aztán a paripa meggondolta magát. Az okosabb enged. Sorsát senki sem kerülheti el. Engedte magát szép lassú lépésben odavezettetni az úri társaság elé; szakadt róla a tajték, orrlyukaiból fújta a gőzt. A Pista gyerek pedig a levett süvegével üdvözölte a tapsoló főurakat.

– No, ezt csinálja utánunk a német! – dörmögé az öreg Vértessi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor vége volt a nagy produkcziónak, azt mondá a major Vértessinek:

– Hallod-e, kapitány pajtás, én ezt a te fiadat itt tartom _a király számára_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mikor pedig a délczeg grófnő ellovagolt a kapitány mellett, enyelgő szóval mondá neki:

– Hallja kegyelmed, kapitány uram, én ezt a kegyelmed fiát itt tartom _a magam számára_.

Vértessi magában mondá:

– Csak bírjatok vele!

*

Az úri kastélyban fényes mulatság rendeztetett. A kastély úrasszonya, előkelő grófnő, egy osztrák tábornok özvegye, nagy és nevezetes szerepet játszott az osztrák-porosz háborúban s mindenféle kalandjaival sok bajokat okozott, a két Trenk hősnek egész proczesszusa támadt, a mibe maga Frigyes király is bele volt keveredve (tudtán kívül).

Ő adta a lakomát – a tisztek kedvéért, meg a maga örömére.

Van a németeknek egy műkifejezésük: «Jux.» Jux az, mikor egy gyanútalan kedélyű emberrel a többiek tréfát űznek: beugratják. Egy ilyen tréfára volt kiszemelve a magyar trombitás.

Odaültették az asztalfőre Trenk Frigyes, a vezér, s a szép grófnő közé. Szemközt vele pedig ültették az apját, a kuruczból lett kapitányt.

Az asszony traktálta, az apa itatta, a vezér magasztalta. A fiú bevette azt mind.

Az öreg Vértessi mind azt emlegette fel a fiának, hogy milyen krudélisul bánnak odahaza a magyar Alföldön a nagy urak a szegény paraszttal, a papok a kálvinistákkal; megérdemlik, hogy magyar katona ellenük fordítsa a fegyverét.

A vezér pedig azzal biztatta (magyarul beszélt hozzá), hogy ha a burkus király zászlója alá esküszik, azonnal a király tábori kornétásává fogják előmozdítani, fényes fizetéssel; félév mulva zászlótartó lesz belőle. Hozatott is a számára nagy, széles szalagon függő veres sasrendet, s azt a nyakába akasztotta. Azután a háta mögé állított egy porosz trombitást, a ki betanítsa neki a burkus tábori indulót; a fejébe nyomatott egy ezüst kaskétát, hegyes csücskével.

De legjobban szédítgette a szép asszony hízelgő szavával, (a ki szintén beszélt magyarul), maga hámozta neki a narancsot szép fehér kezével, s etette a pástétommal.

– No úgy-e, hogy ez nem hering, nem pumpernikkel? – hecczelé az apa.

Bort is töltött a ficzkó poharába a szép tündér, s koczintásra készté. Az pedig rajnai bor volt; s a poharat körömpróbáig kellett üríteni.

– No, kölyköm, úgy-e hogy ez nem almabor?

Minden ember nevetett már rajta. Ez szépen beleesett már a verembe.

– Sok lesz már! – dörmögé Pista a poharat töltögető istennőnek.

– Ne búsulj. Ha nem bírod, itt maradsz. Jó ágyat vettetek a számodra.

Ekkor a távolból trombitaszó hangzott át a Neissén. A magyar huszárcsapat takarodó hangja: «Mikor masirozunk, kapitány uram?»

A Pista fiú talpra ugrott, s hátratolta maga alól a széket. S aztán lekapta a válláról a trombitáját s ő is elfújta a huszártakarodót: «Hónapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!»

– Mit csinálsz, te kölyök? – rivallt rá az apja.

– Fújom a takarodót. Aztán megyek a svadronyomhoz vissza. Nem vagyok én itt fogoly, sem dezentor; csak az apámat látogatni jöttem. Köszönöm a szíves vendéglátást.

– Te elutasítod a királyi kitüntetést?

– Te visszautasítod a szép asszony ölelését?

– Te elfelejted az apád száműzését, néped megkínzását?

Így szóltak hozzá három oldalról is.

A Pista fiú pedig leakasztá a válláról a keresztülvetett veres sas-rendet, letette az asztalra az ezüst kaskétát, szépen szalutált a majornak, kezet csókolt a szép úriasszonynak, a poharát hozzáütötte az apja poharához, s egész nyugodtan azt felelte:

– _Visszamegyek; otthon vár reám az édes anyám_.

A szép asszony megölelte, megcsókolta ezért a szóért. Az őrnagy is kezet szorított vele.

– Nem! – mondá az úrhölgy. – Azt a nemzetet, a ki az édes anyját se kincsért, se csókért, se dicsőségért el nem felejti, nem lehet a hűségétől eltántorítani.

A trombitást hagyták eltávozni. Hogy senki fel ne tartóztassa, az apja kisérte el a folyampartig. Ott búcsút vettek egymástól.

– Aztán a nevemben is köszöntsd az édes anyádat.

AZ ORRGYILKOS.

(Nem mese ez, hanem igaz történet.)

A budai hegyeken levő szőlőimet egy közeli faluban lakó munkások művelik: magyar emberek. Maguknak is van otthon egy kis gazdaságuk, hanem úgy osztják fel a munkát, hogy mikor a férfiak ide feljönnek szőlőt metszeni, kapálni, azalatt az asszonyok végzik a mezei munkát, mikor meg az asszonynép kerül ide kötözni, válogatni, akkor a férfiak dolgoznak otthon. A takarodás ideje alatt pedig szünetel a szőlőmunka, azalatt mindaketten otthon vannak aratni, kévét kötni. Szüretre megint itt van férfi, asszony, bevégezni a szőlőmunkát.

Van ezek között egy derék szál férfi, izmos, erőteljes alak, piros arczczal, nyilt tekintettel, valódi dalia. És a mellett csendes, békességes természetű ember: sohasem veszekedik senkivel. Pedig a társai sokszor kipróbálják a türelmét, különösen, mikor azt mondják neki, hogy «orrgyilkos.»

Mert nem valami orozva gyilkolót értenek ez alatt, hanem egy orrnak a meggyilkolóját.

Azzal szolgált rá, hogy tavaly ilyenkor a feleségének levágta az orrát.

Csinos fiatal menyecske volt: nem is látszott kikapósnak, apja, anyja tisztességes falusi gazdák voltak, jó nevelést adtak neki, nem is régen kerültek össze. Úgy hogy senki sem tudta azt megfogni, hogy mi ütött a fiatal férjéhez, hogy egyszer csak kapja magát, olyan szörnytettre vetemedjék, a mi gonoszabb a gyilkosságnál. Beszélt valami huszárról, a ki akkor ugrott ki az ablakon, mikor ő belépett a szobába, de hát azt senki sem akarta elhinni neki. Azt mondták, hogy kísértetet látott. A menyecske apja dúlt-fúlt haragjában, s szolgabiróval fenyegetőzött; hanem aztán szerencsésen helyre lett ütve a dolog, még pedig a helybéli borbély által, a ki hirtelen érvén a veszedelmet, helyre illesztette a menyecskének az orrát (nagy mesterek már ebben az újabbkori sebészek) s reparálva lévén a baj, mindegyik fél elnyögte a maga panaszát. Az öreg após sem fenyegetőzött a szolgabiróval, a fiatal férj sem hányta fel a huszárt. Csak egy kis hiba maradt fenn. Az, hogy a tilógus nem jól illesztette vissza a menyecskének az orrát. Mikor levette róla a köteléket, s a menyecske megnézte magát a tükörben, azt mondta rá:

– Ó, nem jól van ez! Hiszen félre áll! Nekem ilyen ferde orr nem kell! Csinálja az úr egyenesre!

A borbély vigasztalni kezdte:

– Jó lesz neked ez az orr, hugám, így is. Elég szép vagy te az uradnak így is. Ha én neked egyenesre csinálom az orrodat, akkor majd megint nagyon szép fogsz lenni; aztán megint megakad rajtad a huszár szeme, s ebből megint baj lesz.

– Hát az nem az úrnak a gondja.

– De ha azt akarod, hogy az orrodat egyenesre csináljam, egészen elől kell kezdenem az operácziót, s az neked nagyon fájni fog.

– Hát az megint az én gondom.

S kiállta az asszony még egyszer a keserves műtétet. Férfi nem szánná el arra magát: inkább felfelé fordítva viselné az orrát.

Hanem azután a menyecske megint hamar szép lett, akárkinek a szeme megakadhatott rajta.

Pedig hát az a huszár nem volt ám kísértet.

Mert igaz, hogy a menyecske még jámbor életű asszonyka volt, s ott abban a nagy faluban sokat adnak a jó erkölcsre, a miben legjobb tanító a jó példa. Rosz példát nem láthatott maga előtt.

Hanem egy napon, mikor csak maga volt otthon, beállít hozzá egy repülő könyvárus, s kipakolja előtte a tudományát. Szép olvasnivalókat hozott, különösen a nép számára valók. Czifra képes táblájuk van, belül is van drága szép ábrázolat. Aztán csak húsz krajczár az ára. Mi az a húsz krajczár? Hát a lélek nem kiván-e táplálékot? Ezt a tojáspénzből is el lehet szakítani. Egy hónap múlva jön a folytatása. Megint csak húsz krajczár lesz. Mikor együtt lesz, egész kis könyvtár lesz, még az unokái is épülhetnek belőle. A menyecske magára hagyta beszélni az ékes füzetet.

És azután drága dolgokat olvasott belőle.

«Hogy… nem igaz ám, hogy az asszony a férjnek hűséggel tartozik; hogy az ártatlanság erény; dehogy az: a férjet bolonddá tenni, az a virtus. Teszik azt minden népek, még az uraságok is; és a mely asszony legjobban meg tudja csalni a férjét, azt legjobban megdicsérik, az urát meg kinevetik.»

A második, a harmadik füzetből is mindezeket a szép példákat tanulta meg, a negyediknél aztán – kedvet kapott hozzá megpróbálni, hogy vajjon hogyan sikerülne a valóságban, a mi az írásban ilyen szépen meg van magyarázva?

Rosszul sikerült biz az! A gazda megugratta a huszárt, a menyecskével pedig azt tette, a mit elmondtunk; hogy többet el ne szeresse tőle senki.

Hanem hát a borbély helyrehozta a hibát, de megmondta a másodszori kinszenvedés után a menyecskének:

– Te, aztán nekem harmadszor is ide ne hozd az orrodat, mert mákuccse helyre nem teszem többet!

A férjén azonban csak rajta száradt az «orrgyilkos» név.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az idén megint ott végezték az ismerős munkások a szőlőmben a tavaszi munkát. Egész héten ott szoktak maradni, éjszakára ott hálnak a présházban, s főzetnek maguknak vacsorát a vinczellérnével.

Egy esős délután, mikor a munkával szünetelni kellett, azt mondja az orrgyilkos a társainak:

– De jó volna ilyenkor egy kis bor! Én nekem még van otthon egy hordóval. Várjanak meg kendtek a vacsorával. Addig megjárom, s hozok egy kulacscsal.

Jól van: helyben hagyták.

Talán valami egyéb is vitte az atyafit, mint épen a jó bor szomja. Szúrta az oldalát valami.

Épen jókor, azaz hogy nagyon is rosszkor érkezett meg. A szobaajtót bezárva találta. Neki veté a vállát s kiemelte a sarkából, mikor nem nyitották ki belülről elég serényen.

Ezúttal a huszárnak nem volt ideje az ablakon kimenekülni egészen, csak félig. S a szobában maradt felével hogy mi történt, azt csak az a somfa suhogó tudná megmondani, a mi egész volt, mikor a gazda kezében bejött, s darab lett, mikor kijött vele. Az utczára kijutott része a szerelmes lovagnak azonban annál hangosabban kiabált segítségért, fellármázva az egész utczát.

Mikor aztán ennek eleget adott, akkor a maradékot fordítá a gazda a menyecske épülésére.

Az a nyomorult csak az arczát dugta el a vánkosok közé, nem törődve a többi részével, rá emlékezvén a borbély mondására, hogy harmadszor helyre nem teszi az orrát.

A faluban állomásozó huszárság ezalatt mind kicsődült a szerencsétlenül járt pajtás kiabálására, s megértve a dolgot, karddal rohanta meg az orrgyilkos házát.

Hanem az sem volt valami anyámasszony katonája. Hirtelen eltorlaszolta az ajtaját, s vasvillát ragadva, halállal fenyegetett mindenkit, a ki a házába be mer törni.

Erre meg aztán a falu népsége csődült össze. Jöttek csapatostul rudakkal, vasvillákkal felfegyverkezve a megtámadott polgártárs megszabadítására, s nagy ütközet lett volna ott, ha jó idején közbe nem jön a vitéz kapitány uram, meg a becsületes biró uram, s huszárokat és gazdákat szét nem választanak: bíztatva mind a két félt, hogy csak menjenek szépen haza, majd lesz szigorú vizsgálat, s a ki bűnben találtatott, példásan meg fog büntettetni.

A csend és béke helyreálltával biró uram bement az orrgyilkos házába s megfeddé a haragos embert.

– Hát te micsoda istentelenséget csináltál már megint? Most mindjárt vason vitetlek fel a vármegyére!

Az asszony ott feküdt az ágyban. Beteg volt-e, vagy mi baja volt? Én nem tudom, talán az a háromfelé hasadt somfapálcza jobban tudja. De a mint azt meghallotta, hogy az urát vasra akarják veretni, odarohant a biró uramnak a lábához, megfogta a kezét s elkezdte csókolni:

– Ne bántsa az uramat, biró uram, nem vétett az semmit, én vétettem, én vagyok a hibás. Megérdemlettem volna, hogy akár agyonüssön. Sohse vétek ellene többet. Jaj, csak őtet ne bántsák, az Isten áldja meg!

– No látod ember, milyen jó asszony a feleséged, bocsásd meg neki szegénynek, – mondá a biró. – Te meg asszony, máskor jól viseld magad, hogy ilyen háborúság ne legyen miattad a faluban.

– Én nem bánom, hát megbocsátok neki, – mondá a férj, – de egy kikötéssel. Azt kivánom, hogy most mindjárt szedje össze annak a huszárnak az itt maradt dolmányát, sarkantyús csizmáit, s vigye el az édes apjához, mutassa meg neki, hogy ihol van a tanúbizonyság, a miért az uram a multkor úgy megcsúfolt, – most már lássa kendtek!

– Jaj, csak azt ne tegye kend velem, inkább öljön meg mingyár! – könyörgött a menyecske az urának.

– No már ezt a csúfot csak ne tedd a feleségeddel, – szólt közbe a biró. – Az egész falu meglátná, mind holtig csúfolnák miatta; csak neked lenne nagyobb szégyen. Érd be azzal, a mit már vettél rajta, s élj csak jó békességben.

Addig-addig kérlelte, míg kiengesztelte a haragos férjet; s másnap reggel már ott volt az megint a szőlőben árkot hányni.

Ő beszélte el ezt a történetet nekünk meg a társainak.

Hát az asszony?

Az is kiheverte nemsokára ezt a keserves mulatságot, de a mint felkelhetett a kenyérdagasztáshoz, első dolga volt azokkal a drágalátos szép mesés könyvecskékkel befűteni a sütőkemenczébe, úgy rakta azoknak a hegyébe a venyigét.

Éppen benn ült a kemencze előkében s be akart vetni, a mint benyit a konyhaajtón a repülő könyvárus.

– Ó, hogy a kutya tutúlja meg! Hát megint itt van kend!

– Itt bizony, látom, hogy jókor jövök. Hát kapok-e a lángosbul?

– Kap bizony kend a sütőlapátbul, de egybe!

– Hozom a folytatását a szép meséknek: ez ám még a java!

– Épen most fűtöttem be az elejével; nekem itt ne hagyjon kend belőle többet!

– Ejnye pedig de szép czifrák vannak a hátán!

– De szebb czifrák vannak az én hátamon, a kiket a kendtek drágalátos hübnere miatt szereztem; verje meg a csoda, a ki kifundálta. Városi dámáknak való a! Vigye kend azokhoz. Mégis itt van kend! Elmenjen kend, a mint jött kend, ne várja meg kend, míg a piszkafát megkeresem! Uszu Bodri! Csípd meg! Húzd le! Kapj az inába az ármányosnak!

Repült aztán a repülő könyvárus, a hogy csak a frakkja szárnyaival repülhetett, tovább.

Valóságos _történet_ ez! Nem adtam én semmit hozzá: csak a hogy a kapások elmesélték egymás között.

Erről jött az a gondolatom, hogy jó volna ezeknek a repülő könyvárusoknak elrontani a mesterségüket.

A MOSTOHA MESÉI.

Ez akkor történt, mikor még Francziaországnak annyi királya volt, a hány vármegyéje. Milyen szép franczia «Bund» nőhette volna ki ebből magát. A belgák és a flandriaiak is hozzá tartoztak. Egyik frank fejedelem harczolt a másikkal, mikor kedve tartotta. Nem voltak még gyútű-puskák, hanem a szakállas nyíl éppen úgy bele talált az édes testvér mellébe, mint a mostani kúp-löveg.

V. Balduin, Flandria grófja is azt a hibát követte el, hogy holta után két fiat hagyott hátra; azoknak két kardot, két csatalovat; hanem csak egy koronát.

Mikor meghalt, a fiúk még gyermekkorban voltak: Róbert volt tizenkét éves, Balduin tíz. Még most ölelik, csókolják egymást; ha megnőnek, bizonyosan meg fogja egyik ölni a másikat.

A harcz annyival egyenlőtlenebb, mert Balduin özvegyet is hagyott hátra, s Roëne az egyik fiúnak édes anyja volt, a másiknak pedig mostohája.

Balduin halála óráján a feszületre esküdteté meg nejét, Roënét, hogy mindkét gyermekéhez úgy fogja magát viselni, mint édes anya. Roëne megesküdött a feszületre, egy haldokló ember lelkének. Az elvitte magával az esküt egyenesen az égbe.

No, mert a földiek ugyan nem tudják megitélni azt, hogy meg van-e tartva egy eskü vagy nincs.

Hiszen a ki azt látta, mint símogatja Roëne fehér kezével mostoha gyermeke aranyszőke fürtös fejét; mily szerető szemekkel őrzi, kíséri lépteit; hogy félti, ha nem látja; hogy ragyog tekintete, mikor megpillantja; mint reszket a gyöngéd szeretettől minden hangja, mikor hozzá beszél, – az könnyen azt hihette, hogy ez az édes gyermek s a másik a mostoha.

Roëne igen szépen tudott mesélni, és Róbert igen jó mesehallgató volt.

Flandriában hosszú telek vannak; ködös, zuzmarás tájak nem teszik azokat kellemesebbekké, s a falvak tőzegillattól bűzölnek. Férfi, asszony kecskebőr ruhát hord ilyenkor, s vörös lesz az orra. A mocsárok megáradnak, s kezdődik az őszi hideglelés korszaka.

A grófné hosszú téli estéken át meséket mondott mostoha fiának. Róbert ott ült lábai előtt s fejét mostohája térdére nyugtatá.

ELSŐ MESE.

«Túl a tengeren, ott, a hová a nap lenyugszik, van egy sziget-ország, tengerrel körülövezve.

A nap mindannyiszor oda tér meg, a mikor minket elhagy.

Ott nem ismerik a telet, a ködös eget, a csillagtalan éjszakát; ott tavasz van mindig, derült ég, meleg nap; a szellő balzsamillatot hord széjjel.

Ott a mezők mindig zöldek, s a bárányok gyapjú helyett selymet hordanak, minőből a királyok palástja készül.

Az erdők lombja soha le nem hull ott, hanem tarkállik tavaszszal piros virággal, őszszel piros gyümölcscsel.

A szőlő felkúszik a pálmafára s aranyszín fürtökkel fedi be hajladozó derekát, melynek koronáját aláhúzzák emberfő nagyságú diók.

A patakok medrében aranypor csillámlik, s a kagylók héjából igazgyöngy pereg ki, a pillangók szárnya szivárványnyal játszik, a madarak tolla eleven drágakő.

Sok égi madár is oly szelíd ott, mint másutt a házi galamb, az emberhez leszáll, ablakában énekel, álmait édesíti dalával, fészkét odarakja eresze alá.

A fenevad, a párducz, az oroszlán játszani hagy magával, csak szépsége és ereje van meg, de haragja nincsen; s a házi állatok oly okosak, mint másutt az ember.

Vannak madarak, a mik mézet gyűjtenek gazdáik számára, mint a méhek s más madarak, a mik parancsszóra vadászni járnak, vagy halakat fognak, mélyen a vízbe alábukva, miket gazdáiknak hordanak haza.

És paripák, miknek szárnyaik vannak, inkább a légben járnak, mint a földön s a vízben úgy úsznak, mint a delphinek…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Róbert egy évig mindig a csodaszép országgal álmodott, melynek tüneményes virágairól, állatairól annyi szép regét tudott neki mondani a gyöngéd mostoha, a hű Roëne.

És azután Flandriát sokkal kevésbbé találta szépnek, melynek, az igaz, hogy nem volt akkor egyebe fenyőerdeinél és mocsarainál és egyéb gyümölcse a grófi kertben ápolt vaczkornál és berkenyénél, a lovai éppen nem voltak arravalók, hogy úszszanak, mint a delphinek, vagy repüljenek, mint a madár.

Egy év múlva Róbert tizenhárom éves lett s akkor következett a

MÁSODIK MESE.

«A boldog szigetországnak nemcsak ligetei oly boldogok, hanem városai is.

Ha már az állat is oly eszes ottan, mint az ember, akkor az ember bizonyosan olyan tökéletes, mint az angyal.

Mind istenfélők, mind jámborok, gyilkos, tolvaj nem támad közülök. Dolgozik mindenki okosan s befizeti a dézmát szólongatás nélkül; templomokat épít alabástromból, bele szent képeket drágakövekből kirakva, és az utczák maguk is olyanok, mintha pálmaerdők váltak volna márványnyá, minden palota oly karcsú oszlopokon nyugszik, miknek lombkoronájuk van.

Ott a fejedelmet atyának hívja minden ember, s a mit mond, az szentírás előttük. Nem is lakik az egész szigeten sem egy zsidó, sem egy eretnek.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –