Part 16

Róbert tizennégy éves korában már meg tudta becsülni, hogy milyen sokat érhet egy olyan nép, a mely soha sem háborog, a melyiktől nem kell erővel behajtani a harácsot s nem kell lesni, melyik határon törnek be új hadakkal elégületlen szökevényei, hogy a flandriai grófok álmait elrabolják. De különösen magával ragadta képzelmét az a mese, hogy van egy nép, mely között nem támadhat sem zsidó, sem eretnek.

Tudta, mennyi vesződsége volt dicsőült apjának a törlüpinekkel, a kik abban a hitben voltak, hogy az embernek nem szabad másként járni, mint a hogy Ádámot az Isten megteremtette; az öltözet Isten ellen való bűn s kiket e véleménykülönbségért a kegyes Balduin alig győzött elpusztítani a világról, még azt az utolsó bőrt is lehúzatva róluk, a mit kizárólag viselni akartak.

Mikor tizenöt esztendős lett Róbert, akkor Roëne elkezdett neki mesélni a délszaki paradicsom szép leányairól.

Oh, tizenöt éves korában már megérti az ember a különbséget a kék és fekete szem között!

Flandriában tündéreknek neveznék őket, a kiket ott leányoknak hívnak; tűz a szemeikben, tűz az arczaikon, tűz a kebelükben. Phœnix lesz szerelmüknél az ember, mert megég benne és újra születik.

De valamennyi között legszebb a király leánya, Diana. A szűz hold, a szerelmes hajnalcsillaggal egyesülve. Hajfürtei a virágok himporát verik le, mikor a mezőkön sétál. Száz ifjú lett már őrültté miatta, de ő egynek sem adta kezét. Nagyon fiatal még, alig tizennégy éves.

«Éppen hozzám való», gondolta magában Róbert és azután sokáig elálmodozott a mostoha szép meséin azokról a deli szűzekről, egy boldog ország virágos ligeteiben, kik ott hosszan lebocsátott fekete hajjal járnak, karcsú derekaikon hímes övvel átszorítva a patyolat ing, mikor tánczolnak, úgy repül a légben az a hosszan hullámzó hajomlatag, mikor mosolyognak, olyan ragyogva tündököl kláris ajkaik közül a keleti gyöngynél ragyogóbb fogsor! – Mennyire másformák Roëne udvarában a hölgyek, sápadt, festett arczczal, tengerszín szemekkel; kemény vállfűzővel laposra szorítva, mintha ők is csatába készülnének, pánczélos ruhában, sárga hajfürteik egymáshoz ragasztva, fésükre feltekerve, hegyes bársonysisakok alá kényszerítve. Fogaik pedig szertelen nagyok s vagy nagyon ritkák vagy olyan sűrűk, hogy egymásnak éllel-háttal fordulva állnak a sorban.

«Oh, mint szeretném én ezt az országot meghódítani!»

Mikor pedig tizenhat éves lett Róbert, akkor azt mesélte neki Roëne, hogy a szép, boldog országot távol tengeren átjött barbárok rohanták meg; pogány, Krisztus-tagadó szaraczénok.

Emberek oroszlánfejjel, lólábakkal.

Rájuk nézni förtelem, szavaikat hallani irtózat.

A mit beszélnek, az mind istenkáromlás, a mit tesznek, az mind halálos bűn.

Ezek legyilkolták a szép, deli ifjakat a boldog országban, meghódíták a föld népét; az öregeket rablánczra verték, a templomokat elfoglalták és lovaikat állíták azokba. A szép hajadonokat pedig vásárra hajták s eladták rabúl.

«A szép királyleányt is?» kérdezé Róbert.

«Azt magának tartá meg a mór kalifa, Al-Bohágen, s mert a királyleány nem akarta őt férjül elfogadni bezárta őt egy sziklatoronyba, mely teli van kigyókkal, hideg hüllőkkel, s onnan nézi vasrostélyon keresztül a szép Diana a távol tengert, várva, hogy mikor jön a távolból egy lovag, ki őt onnan megszabadítsa.»

«A Jézus vérére esküszöm, anyám! nem szabad neki soká várni!»

Hiszen ha csak mese lett volna mindaz, a mit Roëne királyné mostoha fiának elregélt, az még mind jó lett volna rá nézve, majd megjött volna az esze, majd kigyógyult volna a mesékből.

Ámde az volt az ő veszedelme, hogy valóban létezett az a boldog ország: Spanyolország északnyugoti szegletében Galiciának nevezik azt s Galicia kis királyságát csakugyan elfoglalá a szaraczén.

«Én felszabadítom ezt az országot!» mondá Róbert, a fejedelemfi. «Anyám, adj nekem hajót, hadsereget. Én megyek Galiciát elfoglalni a pogánytól.»

«Hát flandriai grófságod mire jut?» kérdé Roëne rosszul titkolt örömmel, rosszul mutatott bánattal.

«Itt van Balduin öcsém; lesz ő majd úr helyettem itthon. Engem vagy a tenger fog elnyelni, vagy a mór fegyvere öl meg, vagy király leszek Galiciában. Flandria nem lát engem soha többet.»

Roëne aztán adott Róbertnek hajókat is, vitézeket is, pénzt is bőven, a mennyire szüksége volt; áldást is, a mennyit e rossz, átkozott, szívtelen mostoha adhat veszendőbe eresztett fiának.

Sőt még udvari tanácsosát is vele küldé, a ravasz Odoardót, ki maga is született spanyol és galiciai; az ottani helyzetekkel jól ismerős, s ha igaz, mit a fürkésző hír susog, hogy Roënenek titokban kedvese, akkor ez az egy ajándék fiának, legalább drága áldozat neki.

Róbert, a mint hajóhada készen állt, a mint seregei fel voltak szerelve, kedvező széllel megindult Galicia partjai felé.

Még ekkor nem volt tizenhét éves.

Ez az Odoardo a Balduin által kiirtott törlüpinek szektájához tartozott.

Nincsenek biz azok maig sem kiirtva; itt élnek közöttünk, elszaporodtak e világban, csakhogy nem állnak ekklézsiába.

Ennek a szektának ilyen hitvallása volt:

«Minthogy a bűnök úgyis megbocsáttatnak, tehát mindegy, akár bűnös, akár erényes az ember.»

«A mi az embernek jól esik, az jó.»

«A mit az ember mástól elvehet, az a sajátja, mert hisz az a _más_ is csak azért bír valamit, mivelhogy azt a _valamit_ nem az egyik bírja.»

«Az ember csak olyan állat, mint más, és a természet ellen vét, midőn fajának kiterjedését mesterséges rendszabályokkal akadályozza.»

«Minden kutyának joga van a természet szerint minden kutyával megismerkedni.»

«Az ember is csak kutya.»

«A szerelem csak betegség.»

«A házasság csak a legalsóbb fokú állatok, a pillangók számára van feltalálva, a mik az első szerelem után meghalnak.»

«Az apának nincs joga a gyermekei fölött, s a gyermek nem tartozik engedelmességgel az apjának.»

«Minthogy a másvilág mese, tehát minden ember iparkodik ebben az életben kivenni az osztályrészét minden élvezetből.»

«Ha az árulásból nagyobb haszon van, mint a hűségből, akkor az ember áruló lesz; ha a hűségből van nagyobb haszon, akkor hű marad.»

«A természet az ökörnek szarvakat, a farkasnak fogakat, a nyúlnak gyors lábakat adott az önvédelemre; az embernek adta a hazudást; – a hazudás az emberre nézve szarvak, fog és láb, tehát természetes önvédelmi eszköz.»

«A föld éppen úgy középpontja az egész világnak, mint a hogy minden egyes ember középpontja az egész földnek. Minden ember azt hiheti, hogy a többi ember csak azért van a világon, hogy ő körülötte forogjon, neki világítson, őtet melegítse.»

Az ilyen hitágazatok megfoghatóvá teszik, hogy miért indult neki a kedves Balduin olyan keservesen az eretnekek kiirtásának.

Hogy Odoardo nem hagyta magát a kiirtandók közé vegyülni, hanem ő maga is segített azokat pusztítani, az megint csak azt bizonyítja, hogy nagyon jól felfogta saját szektájának a tanait.

És a hajó mégsem sűlyedt el, mely Róbertet Odoardóval együtt szállítá túl a tengeren, pedig egy mostoha átka fújt a vitorlákba bele.

A hajóhad megérkezett Galicia partjaihoz, s Róbert elérte, hogy a szép ország földjére léphetett, a hova vágyott.

A mostoha meséi nem csalták meg. Paradicsom volt az, a hova lépett, annyival különb még a paradicsomnál is, hogy itt már ellenség is volt, a kivel verekedni lehetett. Mint tudjuk, az emberi élvezetnek _ez_ a neme Káinnak és Ábelnek csak a paradicsom sánczain kívül engedtetett meg.

Az ellenség ugyan nem volt olyan oroszlánfejű és lólábú, a hogy azt Roëne mesélte, hanem a szívében volt valami az oroszlánból, s a paripái versenyt futottak a széllel.

Róbertnek nagy gyönyört adott a harcz. Tizenhét éves ifjú volt; ha belekeveredett a csatába, nem nézte, ha maga marad-e száz ellenséges harczos közepett: addig vágott maga körül, míg tisztára seperte maga körül a tért.

Az ilyen hős tettekért dicsérni szokta őt Odoardo nagyon s újabbakra buzdítá. Eszébe juttatá mostohája meséit a hős frank lovagokról, kik egyedül harczoltak hadseregek ellen. Azt bizony Róbert is megtette elégszer. Nem fogott rajta a mór kelevéz, bár a mostoha sóhajai egyengették az útját.

Lassankint bekergette a mórokat kerített városaikba, Al-Bohágen nem bírt előle megvédeni sem mezőt, sem hegyet; maga is bezárkózott Compostella kapui mögé.

Róbertnek hozzá kellett fogni a megszálláshoz. Az ostromszerek akkori tökéletessége mellett ez hosszas mulatság volt. A változatos harczi zaj mámora helyébe következett az unalmas, egyhangú kőfalvívás.

Róbertnek hosszú ideje maradt sátorából lenézni Compostella házfödelére s találgatni, a sok veres torony közül vajjon melyik lehet az, a hol a kegyetlen mór kalifa fogva tartja a bűbájos királyleányt?

Sok apró csetepaté közben egyszer Odoardo egy compostellai mór vitézt fogott el s odavivé azt Róbert elé.

Ő maga volt a tolmács Róbert és a fogoly között. Odoardo sokáig lakott Spanyolországban, sokat élt a mór városokban; ismerős volt nyelvükkel, sajátságaikkal, Roëne is ő tőle tanulta meséit.

Róbert azt kérdezé a mór fogolytól:

– Él-e még a királyleány, a szép fogoly Diana?

A fogoly felelt rá:

– Ha Isten úgy akarja, hogy éljen, tehát most is él. Ember meg nem ölte őt.

– Nem engedett-e Al-Bohágen kényszerítésének, hogy nejévé legyen?

Odoardo tolmácsolá a mór feleletét:

– Sem Diana királyleány nem lett Al-Bohágen hitvesévé, sem Al-Bohágen Diana királyleány férjévé; élnek külön mind a ketten.

Róbertnek ez nagyon kedves hírhallás volt. Még többet akart megtudni a bűbájos Dianáról.

Odoardo aztán a mórt kivallatva, elmondá Róbertnek, hogy bizony egy kis hiba történt mégis a dologban; mivelhogy tudniillik Al-Bohágen nem boldogulván semmire a királyleánynyal, haragjában azt a boszút tette, hogy a szép Dianának levágatta az orrát. A királyleány aztán felvette a fátyolt s örök lemondást fogadva a világ gyönyöreiről, belépett Puerta del Sol apáczái közé. S valóban nem is tehetett okosabbat egy királyleány, a kinek nincsen orra.

Ez a hír aztán annyira elkedvetleníté Róbertet, hogy három nap ki sem nézett a sátorából; s harmadnap kijött dühösen és azt mondta Odoardónak, hogy ma megostromolja Compostella falait, s ha fele népe ott vesz is, de ő levágja Al-Bohágennek az orrát.

Odoardo nevetett Róbert dühén.

– Gyönge boszúállás volna az tőled: orrt orrért; te vesztettél egy egész szép leányt. Al-Bohágennek van egy szép leánya, a ki az elvesztettnél százszorta szebb. Állj úgy boszút, hogy te is nyerj vele. Leányt leányért.

Róbert kincseket igért a mór fogolynak, ha őt lopva bevezeti Compostellába.

S azon éjjel Róbert és Odoardo eltüntek a flandriai táborból.

Egy szép leányért mit nem tesz egy tizenhét éves fiú!

A kalifa leányát Zibellának hívták.

Csak tizenöt éves volt még s már tudott mindent, a mit álmában nem tanul meg senki.

Megcsalta apját első kedveséért, az elsőt a másodikért és a legutolsót a népe vérét pazarló ellenségért, a szép idegen ifjúért.

Olcsó diadal volt az Róbertnek, de veszedelmes nyereség.

Zibella megnyittatá előtte a kalifa kertajtaját és meghallgatá heves szavait és felelt neki épp oly hevesen. Azon a napon Róbert a kalifa kéjlakában volt elrejtve.

Másnap este ismét találkozott Zibellával és elmondá neki, hogy őt nőül akarja venni s azután fejedelemnővé teszi.

Harmadnap Odoardo megsúgá Zibellának, hogy Róbert csak azért lopózott ide, hogy Compostella bejárását kitanulja, a mórokat itt megostromolja s aztán a volt királyleányt vegye nőül.

Aznap este Zibella elárulta Al-Bohágennek, hogy kertje kéjlakában a megszálló sereg vezére van elrejtve.

Harmincz jó mór vitéze bánta meg a kalifának ezt a fölfedezést. A flandriai fejedelemfi úgy védte magát, mint egy oroszlán, míg kardja kezébe nem szakadt; akkor elfogták.

Mikor a kalifa elé hurczolták, bámulva látta a mór király lábai előtt ülni kedvesét, Zibellát, s a trón mellett állni tanácsosát, Odoardót.

A leány könnyelműen nevetett szemébe, Odoardo gúnyos megvetéssel.

– Lásd, – mondá a bilincsekbe vert királyfinak, – a törlüpineknek, kiket apád kiirtatott, mégis igazuk van. Én azért maradtam meg közülök, hogy ezt neked bebizonyítsam. Én adtam mostohádnak a tanácsot, hogy meséljen előtted Galiciáról; te azzal jutalmaztad csalfaságát, hogy fiának hagytad apai öröködet. Én hitettem el veled a királyleányról való mesét, a ki nem volt soha. Én csaltalak ide a kelepczébe, hogy egy szép pillangó szárnyával magadat fogasd meg. Én fosztottam meg seregedet hadvezérétől, s az most fejetlenül tévedez ellensége földén. S íme most te, szerelmes, bátor, erényes ifjú, meghalsz, kigúnyolva, elárulva, szeretődtől kinevetve, anyádtól, öcsédtől kijátszva; – én pedig egy nagy király trónja zsámolyán az első helyre lépek a te hulládon keresztül. Látod-e már, hogy igaz hit a törlüpineké?

E szavakat flamand nyelven mondá Odoardo Róbertnek; az ifjú összeroskadt alattuk. A mórok nem érték, mit beszélt, csak azt látták, hogy az ifjú, ki még bilincseiben is hős volt, e szavakra elsápadt és megtört.

Ekkor Al-Bohágen inte, hogy mindenki távozzék el; csak a fogoly ifjú marad vele egyedül.

– Ifjú vitéz, – szólt hozzá a mór kalifa, – te eljöttél messze földről, hogy egy országot meghódíts, melyről teneked azt mondták, hogy én rosszul bánok vele. Te ostrom alá vetted városomat, te beszöktél palotámba s el akartad rabolni leányomat, meg akartál ölni engemet és népemet kiirtani innen. Én ezt tudom, mert tanácsosod elmondá előttem. Te kegyetlen csapásokat osztál, midőn megleptünk, sok jó vitézemet halottá tetted, a kiknek vérét úgy siratom, mint gyermekeimét; most kezemben vagy és bizony senki sem fog engem kegyetlennek mondani, ha én téged irgalom nélkül megöletlek. De ha én téged megöletlek, mint ellenséget, ki arra méltó, akkor az igazságtalanok diadalmaskodnak. Akkor kaczagni fog rossz mostohád, álnok tanácsosod, hűtlen szeretőd, hogy úgy hittél szavuknak, és mindenki, a ki rajtad kaczag, azt fogja mondani kaczagás közben: Nincs Allahnak szeme, hogy lásson, keze, hogy igazságot tegyen. És ezt nem szabad mondani senkinek. Allah lát és Allah igazságot tesz, akkor is, mikor az emberek azt mondják: Isten sem teheti ezt már. Hogy Allah nevét meg ne gyalázza ekként senki, én már tettem felőle.

Azzal leoldá az ifjú kezéről a lánczokat, megfogta kezét s egy titkos ajtón át levezeté magával egy csigalépcsőn, mely a bástyák alatti kapuhoz juttatott alá. Ott két néma szerecsen várt reá, az egyik egy felnyergelt paripát, a másik egy bársonynyal bevont rézszekrényt tartott.

– Most szabad az útad elhagyott táborodig, – szólt a kalifa Róberthez. – Eredj vissza. Mikor sátorodba érsz, nyisd fel e szekrényt a benne levő kulcscsal és midőn felnyitottad, mondjad azt, hogy: «Az Isten igaz!» És azután folytasd az igazságtevést magad. Béke veled.

Róbert vágtatva tért vissza táborába. Midőn kinyitá a szekrényt, két levágott fejet talált benne: Zibelláét és Odoardóét.

A pogány mór nem engedhette, hogy valaki megcsúfolja Allah-t, ha saját vére volt is.

Róbert pedig úgy tett, a hogy a kalifa mondá: folytatta az igazságtevést.

Hazament seregével Flandriába, ott mostohája ellenséges haddal fogadta és elűzte.

Róbert Frisehonba menekült; ott özvegy és ifjú volt a királyné: Szász Gertrud. Róbert új főkötőt hozott az özvegynek, Gertrud új koronát a trónfosztottnak.

Roëne itt sem hagyott neki nyugtot; a mint fia, Balduin annyira megnőtt, hogy megülhette a csatamént, megindult vele Frisehon ellen, mostoha fiát elűzni trónjáról.

A csatában aztán elesett Balduin, s Roëne fia halálhírére megfojtotta magát palástja zsinórjával.

Így szállt vissza a mostoha meséi miatt elvesztett örökség Róbertre.

És a törlüpineknek mégsem lett igazuk.

A KAMÉLIÁS HÖLGY IGAZ TÖRTÉNETE.

Régi franczia krónikában találtam rá Gauthier Margit élethistóriájára, melynek alapján ifjabb Dumas Sándor nagysikerű «Kaméliás hölgy» színművét megalkotta. A krónika a hirhedett szépség saját emlékiratait idézi kútforrásúl.

Gauthier Margit előkelő provencei család leánya volt. Atyja oktalan pazarlásai miatt tönkre jutott, vagyonát elveszté. A magára hagyott úri leánynak életpályát kellett választani. Tizenhét éves korában vették fel a Théâtre Français kötelékébe. (1716.)

Memoirjaiban mély megvetéssel emlékezik a szinészéletpályáról, a mihez pedig határozott tehetsége volt. Alakja, hangja, értelmisége minden pályatársnője fölé emelte.

De utálta ez életpályában azt az erkölcsi lefokozást, a mit a társadalom éreztet a színésznőkkel. Azokat üldözött vadnak tekinti a világ, a kikre vadászni dicsőség.

Csakhogy Gauthier Margitot nem volt olyan könnyű _halálra_ kergetni. A természet oly rendkívüli testi erővel ruházta fel, a minő ritka férfinak adatott. A tolakodó udvarlót ököllel utasította vissza, s volt annak mit dicsekedni a kék folttal a szeme alatt.

Megtette azt, hogy a tiszteletére rendezett lakomán _az ezüst tányért úgy göngyölítette össze a két markában, mint a molnárostyát_.

Gauthier Margit ismerte a művésznői hivatással együttjáró különhelyzetet.

A művésznő nem olyan nő, mint más. Annak az életben is az a helyzete, a mi a szinpadon. Egyszer asszony, máskor leány. Ugyanaz a Phædra, a ki az Elektra. A mi más nőnél bűn, az nála erény. Kiváltsága van rá. A szerelem csak játék. Versben is jó, de prózában még jobb. A szűziesség mirtuszkoszorúját viselni dicsőség; de elveszteni diadal.

Gauthier Margit tudta azt, hogy az erényes nőt a szinpadon kívül is játszani háládatlan szerep. Azt kifütyülik. Nem is játszotta. Hozzájárulható volt. Csakhogy a kegyosztásának igen magas árát tudta szabni. Szerelmes versek árán nem lehetett azt kivívni. Egy tündéri pásztorórának az ára a meudoni Atalanta-villában ötvenezer livre volt. Nem minden ábrándozó szerelmesnek való előfeltétel. Az erénynek semmi sem olyan jó védelme, mint a magas ár.

Így is akadtak rá vállalkozók.

De valahány volt, mindannyi mélyen elhallgatott a szerelmes légyott élményeivel s másodszor nem kivánkozott vissza az Atalanta-villába.

Csaknem hihetetlennek látszik, hogy annyi hirhedett szívrabló el ne dicsekedjék a czimborák előtt egy olyan olympi jelenettel, a milyen közte és az istennő között lejátszódott. Lehet, hogy malicziából tették, hogy másokat is engedjenek a bűvkörbe beleszédülni.

Egyszer a világhírű Szász Móricz maréchal vetődött a versaillesi udvarba, a ki maga is azonnal nagy bámulója lett Gauthier Margit magas művészetének.

Vidám lakomázás közben a bűbájos istennőre tért át a szóbeszéd.

Szász Móricz maréchal volt korának legdélczegebb daliája. Férfiak és nők elleni harczban egyformán diadalmas.

Jelen volt a hős hadvezérnek egy fiatal unokaöcscse is a lakomán, Savigny Lancelot vicomte.

– Ugyan beszéld el, édes öcsém, – szólt kötekedve a maréchal, – milyen volt az a te szerelmi találkozód a bájos istennővel. Senki sem akarja a maga kalandját elmondani. Ez valami szokatlan, hogy urak, úrfiak ilyen titoktartók legyenek. Teringettét. Ha nekem egy királynéval van találkozásom, másnap mindenkinek beszélek a szépséglencséiről.

– Nekem ez ötvenezer livrembe került, – monda az öccs.

– Hát én megadom neked azt az ötvenezer livret, ha mindent elmesélsz előttünk.

– Tudod mit, bátya? Ne énnekem add meg azt az ötvenezer livret; hanem küldd el ezt a bájos istennőnek s aztán vállald el a következményeit.

– Tartom a fogadást.

Lancelot hozzákezdett.

Legközelebb furakodtak mellé azok az úri czimborák, a kik hasonló sorsban részesültek vele. Kiváncsiak voltak rá, hogy vajjon Lancelottal is az történt-e, a mi ő velük?

– Hát úgy volt az, bátya, hogy a titokteljes meudoni villában a bűbájos művésznő pompás lakomát rendezett a találkozásunkra, melyen egyedül voltunk kettecskén.

– Minden meg volt engedve?

– Minden. Ittunk egy pohárból, s a szamóczát úgy osztottuk meg, hogy ő vette elébb a szájába, úgy kinálta oda felét.

– Én az egészet vettem volna el – tartóstul.

– Majd tedd meg. A lakoma után karöltve átmentünk az eleusi mysteriumok szentélyébe: egy tündérgrotta az, minden ablak nélkül, kupolás padmalyából rózsaszín világosságot terjenget az argandi lámpa. Dagadó kerevetek kétfelől. A háttért nehéz brokátfüggöny takarja, melyet porczellán amorettek tartanak félig fölemelve.

Tündérnőm a függöny mögé vonult sokat igérő mosolygással, melynek beváltása néhány percz mulva bekövetkezett. Azalatt én is fesztelen kényelembe tettem magamat.

A függöny szétnyilt s kilépett rajta – Anadyomene. Valóban maga a tengertajtékból született istennő.

Csak a rózsaszínű Vénusz-öv volt a derekán, az is pongyola-csokorra kötve. Észvesztő tünemény volt!

Én magamon kívül rohantam feléje, karjaimat ölelésre tárva, mire az istennő hirtelen elkapta a jobb karomat s emberfölötti erővel egyet facsart rajta, hogy én egyszerre háttal lettem fordítva feléje, arra a másik karomat is hátra tekerinté, a két keze mintha aczélfogó lett volna: s aztán a két összefogott öklömet odaszorította a testéhez s a Vénusz-övével hirtelen körülhurkolta. Rabbá voltam téve.

– Miként én is! Épen mint én! – kiáltának közbe a kiszenvedett czimborák. – Így történt ez minden találkozónál.

– Ekkor aztán oda ültetett maga elé a kerevetre, tehetetlen állapotban, s még azt tette velem, hogy leguggolt elém a cnydosi Afrodite alakzatában, térdére fektette a rajzalbumát, s hogy tökéletes legyen a képem, a fejemet feldiszítette egy őzagancscsal. Valóságos Aktaeon lettem.

– Csak őzagancsot kaptál? Nekem szarvasagancsot adott, – szólt közbe a legjártasabb pályatárs.

– Mind így jártunk vele, – vallák meg a többiek.

– Az nem asszony, hanem ördög!

– Hisz ki van írva a villája homlokára, hogy ott _Atalanta_ lakik!

– No majd boszút állok én értetek! – mondá Szász Móricz.

S másnap ő kért találkát a félelmetes tündérnél, s bizony boszút állt rajta az elődeiért. De mint maga a hős maréchal megvallá, még soha életében oly hatalmas öklöző társra nem akadt, a ki oly keményen ellen tudott volna neki állani.

Azután sokáig kedvese maradt Gauthier Margit Szász Móricz maréchalnak.

Ettől fogva aztán nem volt többé a művésznő a férfikínzó Atalanta. Osztotta a boldogságot, a miből van elég.

Leghíresebb kalandja volt a württembergi uralkodó fejedelemmel. Párisban léte alatt a fejedelem beleszeretett az ünnepelt művésznőbe s viszonyt kötött vele. Annyira ment a kegyessége, hogy mikor Párist elhagyta, a művésznőt is elvitte magával württembergi udvarába s elhelyezé saját fejedelmi rezidencziájába. A miben semmi megütközésre méltó nincsen. A fejedelemnek saját szinháza volt a palotájában, s rendén találtatott, hogy abban egy elsőrangú franczia művésznő talentumát ragyogtassa. Csak egy kis baj volt a dologban, az, hogy a fejedelem palotájának a másik szárnyában viszont egy korábbi jogokkal felruházott művésznő regnált, a ki viszont a német múzsának volt a fölkentje: s annak is volt mit ragyogtatni. – Hát hiszen a fejedelem palotája elég tágas, hogy abban két istennő elférjen, a szíve még tágasabb, abban is elfér két imádott szépség. Hanem a szinpad nem elég tág, hogy abban két primadonna egymással összeférjen. Gauthier Margit halálig tudta boszantani vetélytársnéját, a kit minden szerepében nevetségessé tett, úgy, hogy a mély érzelmű fejedelem felmondta neki a szállást s visszaküldte Párisba.

Gauthier Margit ezért boszút forralt s azt igen erélyes módon hajtotta végre.

Szerzett magának két könnyű kocsit s azokhoz jó ügető orosz ménlovakat. Akkor a két kocsival elhajtatott Württembergbe. Ott megszállt egy városvégi vendéglőbe. Egész nap ki nem mozdult a szobájából, folyvást az ablakon ült és kémlelt. A két kocsija ott állt az udvaron befogva. Egyszer aztán meglátta, hogy a vetélytársnéja, a német szinésznő, közeledik az úton ismeretes zöldsárga hintajában: sétakocsizást tesz. Arra ő is lesietett a két kocsijához, az egyiknek a kocsisülésébe felkapott s kezébe vette a gyeplőt, a másik kocsisának utasításba adta, hogy kövesse nyomban. Akkor utána vágtatott a vetélytársnéja kocsijának; nyargalvást utólérte, melléje került, összecsapott vele, mind a kettőjüknek a kereke tengelye eltörött, de a német primadonna kocsija belefordult az árokba. A művésznő eltörte a lábát, sánta maradt egész életére. Gauthier Margit aztán felkapott a másik szekerére s menekült, a merre látott. Nem birták az üldözői utólérni a franczia határig.