Part 17

Zajos élet után végre őt is utólérte a Nemezis. Annyi hazudott szerelem után, melylyel egész seregét az imádóknak boldogítá s bolondítá, igazán szerelmes lett egy pályatársába, Quirault Dufresnebe, a ki maga is elsőrendű művész volt, a közönség kegyencze, egyike a legszebb férfi-alakoknak. Ez foglalta le egész lelkét. Egy ideig együtt éltek közös idillben. Margit szenvedélye folyvást nőtt kedvese iránt s végre azt kivánta tőle, hogy vegye nőül.

Itt kezdődik aztán ifjabb Dumas Sándor tragikai meséje a «Kaméliás hölgygyel». A szerető elébb beleegyezik a házasságba, majd családi ellenvetések s egyéb meggondolni való körülmények miatt lemond a szerelméről s visszavonul. A mire Gauthier Margit mély búskomorságba esik.

Dumas Sándornál nagyhatású meghalási jelenettel végződik e szerelmes történet. Krónikánk azonban más kimenetelt ír le.

Gauthier Margit e szerelmi csalódása után visszavonul a színpadról, lemond dicsősége világáról s kolostorba lép.

Alig volt harmincz esztendős, mikor erre határozta el magát, alakjának tündéri pompájában, hangjának, művészetének teljes birtokában, a közönségtől bálványozva, imádóktól körülrajongva: mégis meghalva a világra nézve.

Előbb a goudeveauxi Orsolya-apáczák kolostorába lépett, de ott annyi éjszakai kínzó vezeklésnek volt alávetve, hogy nem birta kiállni.

Innen aztán a lyoni karmelita-apáczák kolostorába tért át, ott fölvette a köntöst s fogadalmat tett.

Tizenkét évig, holtig vezeklett a zárdai falak közt, naponkint korbácsolva a testét, mely annyi bűnt követett el.

Élte végén teljesen megvakult.

Azt írja a krónika, hogy kegyes életéért a pápa egy brevéjében megengedte Gauthier Margitnak, hogy a kolostori társalgó-teremben lefátyolozatlan arczczal jelenhessen meg. Negyvenkét éves volt.

Ez a krónikai története a «Kaméliás hölgy»-nek.

AZ ÉJJELI FOGÁS.

(Igaz történet.)

Előrebocsátom azon figyelmeztetést, hogy a ki hajlandóságot érez ideges rohamokra, az ne olvassa végig ezt a történetet, mert ennek a kimenetele olyan drasztikus, hogy azt soha senki el nem fogja felejteni, mint a hogy én nem bírtam az emlékezetemből kiirtani, pedig már negyven év folyt le azóta.

Igenis: éppen negyven esztendeje annak. Anno «Haynau.»

1849. október elején volt.

A magyar szabadságharcz tábora le volt már fegyverezve; de még állt Komárom vára és benne harminczezernyi vitéz honvéd sereg, Klapka vezénylete alatt.

Hirlap nem volt: – egy sem volt. Hanem azért a hír járt – a maga lábán. Táviró sem volt, vasút sem volt. Telefon – az volt: ágyú. Ez az igazi távbeszélő.

Senki sem akart megnyugodni abban a gondolatban, hogy már mindennek vége.

Jön a török az Alduna felől nagy sereggel.

Jönnek Ázsiából a honn maradt ős-magyarok, hét vezérrel, hétezer sátorral újra elfoglalni Attila örökét.

Jön Palmerston az angol flottával; jön Napoleon a franczia sereggel: nem engedik, hogy Magyarországot elfoglalja a muszka.

Ezeket a híreket természetesen Budán is meghallották.

Azaz, hogy bocsánat, Buda nem volt. Az egy romhalmaz volt. Pestből is hiányzott az egész Dunasor. Nemcsak az új palotasor, hanem a mi mögötte van: redut, angol királynő és a többi.

Tehát a Neugebäudet akartam mondani. Ott volt az új hatalom szeme s füle.

Zsandárok már voltak.

A Gellérthegyen még semmi czitadella nem volt: hanem egy őrház volt felállítva, a honnan éjjel-nappal meg lehetett látni, hogy mi történik odaalant. A zsandárok folyton czirkáltak az utczákon, az erdei útakon s hordták a rapportot a rendőrségre.

A Svábhegyen az «óránál» is volt egy rendőrállomás, aztán meg a «hét ház»-nál.

Egyszer csak hozzák hírűl a zsandárok a rendőrfőnöknek, hogy a svábhegyi erdők között fölöttébb gyanús tünemények észlelhetők.

Éjjel tíz órakor (októberben akkor már éjjel van) több nap egymás után rögtön keletkező fény támad a hegyek között, mely több ízben irányt változtat. Egyszer a Sashegy felé villan, máskor a Kakukhegy felé: el-eltűnik, meg újra kilobban. Ez valami titkos jeladás.

Az őrjárat odasiet a fény eredetéhez; de mire odaér, már akkor nem talál ott semmit.

Itt valami összeesküvés készül.

Bizonyosan a Károlyi-palotát akarják levegőbe robbantani, a hol Haynau lakik. A mult éjek egyikén megtörtént, hogy az összes érdemrendeit elrabolták éjszaka a bezárt palotából, a mit két fegyveres katona őriz.

Az elővigyázati intézkedések azonnal megtétettek.

A czirkáló őrjáratok száma megszaporíttatott, egy előörsi állomás az «Adliczer»-nél lett felállítva.

Csakhogy az összeesküvőknek mindezekről nagyon jól kellett értesülve lenniök; mert a bekövetkező éjszakán már nem a Svábhegyen mutatkozott a rejtélyes változó fény, hanem a Zugligetben a «Vajdabércz» alatt. Mire odasiettek, már nem volt ott.

A titkos kémkedés útján ki lett puhatolva, hogy a Svábhegyen guerillák járnak, s a Mártonhegyen egy ó-kútban kétszáz mázsa lőpor van elhelyezve.

Az az ó-kút ott volt Rajacsics uramnak az orbánhegyi telkén. A kutat megtalálták; de a lőpor már akkor nem volt ott. Rajacsics uram ott volt: de ő nem látott semmit: ő éjjel aludni szokott. Csak a jó «patriarkális» neve mentette meg, hogy komoly helyre nem került.

Az azután következő éjjel pedig a titokteljes fény épen az orránál fogva hurczolta a zsandárokat: egész le a «Farkas-völgybe». Mikor már azt hitték, hogy utólérik, hirtelen eltűnt, s negyedóra mulva már a hátuk mögött villant ki megint.

Ez egy rendszeres komplot.

Ezzel szemben magát az üldözést is rendszeresíteni kell.

Minden ház, minden szőlőkunyhó meg lett rakva őrökkel: a kik el voltak látva tremolázó sípokkal: be lett tanítva a sípjeladás különböző jelentése, hogy egyszerre minden oldalról előrohanhassanak, s a czernirozott merénylőnek minden visszavonulási útját elállhassák.

S mikor aztán már a Svábhegy tökéletesen blokirozva volt, akkor egyszer csak a rendes órában, kilencz és tíz között, ott látják kivillanni a rejtélyes világosságot a Sashegy sziklái alatt. Tehát kívül a czernirozási vonalon: a Gellérthegy közvetlen közelében. Világos a szándék! A várost szándékoznak megrohanni!

Mire rohamléptekben minden oldalról odasiettek: már akkor megint nem volt ott se híre, se hamva emberi lénynek.

Kezdett a dolog kisértetessé válni.

Ekkor az a furfangos gondolatja támadt a rendőrség főnökének, hogy hátha _lesből_ lehetne megejteni a veszedelmes vadat?

A Gellérthegy meg a Sashegy sziklái között vannak holmi odúk, melyekben két fegyveres férfi meghúzhatja magát. A többiek azalatt a közel levő villában állhatnak résen, s az első jeladásra előrohanhatnak.

A vakmerő összeesküvőknek bizonyosan a jövő éjjel ugyanarra a helyre kell jönniök.

Igen helyes volt a kombináczió!

Az előintézkedések a legnagyobb óvatossággal lettek végrehajtva.

Mindenki a maga helyén volt.

Már annyit megtudott a rendőrség, hogy a mult éjjel egy középtermetű férfi settenkedett e tájon, a kinek a kezében valami hosszúnyelű zászlóforma volt. Az oldalán pedig egy nagy czilindert vitt, szíjra kötve. Ez bizonyosan az a robbanó petárda, a mivel a merényletet végre akarják hajtani.

Ezen az estén valamivel tovább kellett várni; mert a hold már későn ment le, s a fényjeladás rendesen holdnyugta után szokott bekövetkezni.

Szép csendes őszi éjszaka volt, úgy hogy a denevérek czinczogását is meg lehetett hallani röptükben. A sziklaodúban elrejtett két zsandár lélekzését visszafojtva hallgatózott. Egyszer, a sziklára tett fül közeledő léptek hangját kezdi észlelni.

Itt jön végre!

Még néhány szívdobogtató percz, s a csillagfénynél láthatóvá lesz a közeledő férfialak. _Karbonári_ köpenyeg a vállán, fején _kalábriai_ széles karimáju kalap, kezében valami hosszúnyelű zászlóforma.

Ide jön egyenesen!

Megáll. Köpenyét félvállra veti, s baljával egy tolvajlámpát tart a feje fölé, mely vakító fényt vet egy irányban. Fejét figyelmesen forgatja jobbra-balra, mintha várna valamire.

Majd hirtelen nagyokat legyint azzal a hosszúnyelű zászlóformával.

Ez bizonyosan a jeladás az összeesküvő társaknak.

Ott van az oldalán az a bizonyos ércz czilinder is.

Most egyszerre felhangzik a sípjeladás, a zsandárok előrohannak rejtekeikből.

– Add meg magad! Hasztalan minden ellenállás!

– Mi tetszik az uraknak? – kérdi egész hidegvérrel a megtámadott.

– Mit jár ön itt, késő éjjel, tolvajlámpással?

– Én itt éjszakai fogásra járok.

(Németül még merészebben hangzik az: «zum nächtlichen Fang.»)

– Ahá! _Zum nächtlichen Fang!_ S még nem is igyekszik eltagadni! Mi van abban a czilinderben ott az oldalán?

– Tessék megnézni.

– Ide vele!

– De óvatosan tessék felnyitni a tetejét!

– Hogy fel ne robbanjon, úgy-e?

– Nem. Hanem hogy a lepkék ki ne repüljenek belőle.

A kit a vitéz zsandárok akkora stratégiai készülettel szerencsésen elfogtak, az a derék tudós Frivaldszky természetbúvár volt, a ki tudományos buzgalmában éjjeli sphynxekre és halálfejes pillékre vadászni járt ki a svábhegyi kastélyából. Az a zászló egy lepkefogó volt; a czilinder a rovargyüjtő doboz, s a tolvajlámpa a lepkecsábító fény.

Hanem erről az esetről nem vettek fel protokollumot.

BARAK HAGEB ASSZONYAI.

Épen háromszázhatvanöt asszonya volt Barak Hagebnak. Minden napra egy.

Hogy szökő esztendőben hogy jött ki vele? az titok.

Pedig Barak nem volt valami szultán, bizonyítja a «Hageb» melléknév, a mi annyit jelent, mint főkamarás.

Ez volt a hivatala Mohammed, Kovarezán szultánja udvaránál. Barak mint a nagy mongol birodalom követe került oda; Mehemed gyermek volt még: az özvegy szultána maga is fiatal asszonyság. Barakra bízták nagyhamar az egész gazdálkodást.

Szépen gazdálkodott!

Ő hozta be azt a reformot, hogy a hadseregnek a zsoldja négy réz-asperről háromra leszállíttassék.

Azt mondta, hogy a hármas szám szent szám, hárman vannak a próféták is.

Egyszer a nagyvezér, Dorfur Ali, azt mondá Barak Hagebnak, oda látogatván hozzá egy csésze kávéra:

– Nagy bolondság tőled ilyen sok asszonyt tartani. Ha nálunk is az volna a szokás, a mi odakünn a frankoknál, hogy az asszonyt ingyen adják, de még rá is fizetnek, hát te akkor most gazdagabb volnál Sapór királynál. De nálunk megfordítva van a világ rendje: itt pénzen veszik az asszonyt. Te igen sok pénzt elvertél már erre a czélra. S ha a magad pénzét vernéd el, bánná a dzsin! de az ország pénzét tékozlod el az asszonyaidra: s ez már baj. A mit te egy asszonyra kiadsz, azon száz lovaskatonát lehetne kiállítani.

– Hát aztán száz lovas katona okoz-e nekem annyi gyönyörűséget, mint egy asszony? – Ezt felelte rá Barak Hageb.

Bölcs mondás volt! Nem is tudott rá mit felelni Dorfur Ali. Csak a nagy szám ellen tett kifogást: minek olyan sok asszony?

– Hiszen azt igen helyeselném, a próféta is helyesli, tudom, hogy a ki teheti, szerezzen össze a virágos kertjébe mindenféle virágokat. Vehettél magadnak szőke hajút, fekete hajút, s a mi a két szín között van, fehér képűt és barna képűt, kék szeműt fekete hajjal, s fekete szeműt szőke hajjal, sárga színű chinait, olajszínű malájit, és azokból, a kik a hajukat veresre s a fogaikat feketére festik; meg a kik az orrukon pereczet húznak keresztül; ébenfával vetekedő szerecsent; de elég mindenikből egy! Hiszen Allah szerelmeért, a neveiket sem tudnád elszámlálni az asszonyaidnak; nem hogy azt meg tudnád mondani, hogy melyiknek mi hasznát veszed?

– Oh, dehogy nem tudom! – mondá Barak Hageb. – Hallgass reám, elszámolom sorba. Az _Ildibah_ jóslatokat tud mondani, a mik az ország sorsának intézésére fölöttébb szükségesek, a _Hafitem_ ért a bűvészethez s lelkeket tud idézni. A _Narmahál_ a madarak beszédét érti, úgy, mint én a tiedet. Az _Alpaide_ meséket tud mondani, a mik képesek egy szultánt álomba ringatni. A _Mahadéri_ és az _Assainte_ páros tánczot lejt együtt. Tudod, hogy a bajadér-tánczhoz két alak szükséges. A _Mangora_ a szultánkenyér készítésének titkát érti; a _San dabah_ pedig olyan szörbetet készít, hogy még a bajuszodat is sajnálod megtörülni utána. _Via-Hia_, a chinai, úgy tudja a sáskákat viaskodtatni egymással, hogy az szebb minden háborúnál; az indus _Kaika_ pedig a legvadabb állatot is meg tudja szelidíteni, hogy még az oroszlán is kocsiba hagyja fogni magát. A _Roxane_ a csillagok járását ismeri s megmondja a nagy emberek halálának napját. Az _Aysha_ ismeri a titkot, a mi által a ma reggel elültetett virághagyma estére már kivirágzik. A _Kaika_ nem szép, inkább rút, de a csömört ki tudja kenni a hátamból. A szilaj tatár _Jorikó_ gyönyörűn lovagol, s a többi asszonyokat is mind tanítja lovagolni. Ellenben a tudós _Aburaide_ a leveleket írja, a miket a tollába mondok arabul, a _Josa_ az alkoránt olvassa előttem, a _Ráchel_ zsoltárokat énekel, a _Kadigával_ és _Samuzával_ együtt, mert tudod, minden énekhez három hang kell. A _Jukima_ a kötélen tánczolásban remekel; az indus _Fibella_ a késhajigálásban művésznő; egy nádszálat eltalál közepén a tőre hegyével tizenkét lépésről. A _Borassa_ a gyógyfüvekhez ért. Az _Aliben_ aranynyal és tarka selyemmel tud himezni olyan szőnyegeket és kárpitokat, hogy azokat királyok is irigyelhetnék. A _Rochenora_ még annál is szebb talitarka táblákat tud mázolni. A turbánom tekercsét úgy fel nem tudja senki kötni, mint az _Alaciel_. S ha valami nevezeteset álmodom, ott van a _Bagdad-Chatun_, a ki azt nekem azonnal megmagyarázza. A Manola gyönyörűségesen játszik hárfán, az _Abigaiba_ a boraborán, az _Abassa_ a nakorán, a _Zebra_ a tamtamon, a _Kia_ a csingilingin; a mi mind együtt szép, a hogy tudod. S aztán a baraczkot meghámozni úgy nem tudja senki, mint a _Sichem_.

A nagyvezér csak számlálta először a keze ujjain, aztán meg a lába ujjain a Barak Hageb asszonyainak a neveit; de a mint azoknak a száma már átment a harminczasba, megijedt, hogy ott éri az éjszaka, elmarad az abdesztán-mosakodástól.

– Jól van, jól van! Ne mondd tovább. Szükséges neked mind a háromszázhatvanöt asszony a háznál, mindnek van valami hasznos dolga. Igazságod van; de rá vigyázz, hogy ennek az igazságodnak kárát ne valld egyszer valamikor.

A nagyvezérnek igaza is volt, meg nem is, a hogy a történtek fel fogják világosítani.

A Kovarezánnal szomszédos Kermán szultánja, Szidi Ahmed, megtudva, hogy Mehemed alattvalói milyen nagy elnyomatásban szenvednek, elhatározá, hogy fel fogja őket szabadítani. A szomszéd országok panaszait megorvosolni mindenkor kedves kötelességüknek tartották az uralkodók.

Szidi Ahmed roppant hadsereget gyüjtött erre a czélra. Némely persa történetírók azt mondják, hogy tízezer harczosa volt, mások százezerről beszélnek. Alkalmasint középen lesz az igazság, lehetett neki valami háromszáz testőre, a ki igazi katona volt, a többi csak rablásra vállalkozó csőcselék. Mielőtt hozzá kezdett volna, a hadsereg zsoldját négy asperről öt asperre emelte föl, a mi által leírhatatlan lelkesedést idézett elő.

Ő maga állt a hadsereg élére, s annyi drágakövet rakott fel magára, hogy a lova alig birta; a mi a mezitlábos harczosok büszkeségét végtelen emelte. A drága csemegéket tevéken vitette maga után a saját gyönyörüségére, a mi mindazoknak, a kik az éhkoppot nyelték, nagy vigasztalására szolgált.

Ezzel szemben Mehemed szultán is nagy hadsereget állított ki. Mennyi volt a száma? azzal nem szolgálnak a történetírók, csak azt mondják, hogy kétannyi volt. Maga a nagyvezér, Dorfur Ali, vezette a sereget.

Az ütközet előtti éjszakán Barak Hageb egyik asszonya, az Ildibah, jóslatot mondott a madarak repüléséből, megjövendölve, hogy a Kerman birodalom rövid időn össze fog omlani. A másik asszony, Roxane pedig megjövendölé a csillagok járásából, hogy a holnapi napon Szidi Ahmed meg fog halni.

Barak Hageb mind a két jóslatot kihirdette a főváros minden utczáin, a mi leirhatatlan lelkesedést idézett elő.

Maga is oly nagyon bízott a jóslatok teljesülésében, hogy nemcsak személyesen kirándult az ütközet színjátékában gyönyörködni, de még az asszonyait is magával vitte, a kik mind a legdrágább paripákon ültek, s kikeresve számukra a legjobb nézőhelyet, felállította őket egy kis domb tetejére.

Az ütközet kora hajnalban kezdődött meg, eget és földet megreszkettető dob- és trombitaszó mellett. A persa történetírók szerint a kovarezáni seregnek elesett negyvenötezer embere, míg a kermáni hadsereg nem vesztett többet három halottnál. A mandzsu historikus szerint ellenben a kermáni hadseregből harminczháromezer hullott el hősi halállal, míg a kovarezáni hadseregnek egy papucs sem maradt le a lábáról.

Itt is megint középen van az igazság. A kovarezáni hadsereg ugyanis az első nyilzáporra, a mit az ellenség a fejére zúdított, a hátára vetette a paizsát, dárdáját, s úgy elfutott erdőbe, nádasba, kukoriczásba, hogy utól nem érte senki. Kinek is volna kedve három krajczárért kispékeltetni a bőrét? A diadalmaskodó kermáni hadsereg aztán rohant kirabolni a szerteszét fekvő falvakat: ez levén a szokott módja az elnyomott népek felszabadításának.

– A próféta szakállára! – kiáltott fel Barak Hageb, mikor az ütközetnek ezt a kimenetelét látta, – nekem úgy tetszik, mintha Ildibah jóslata nem egészen teljesülne. A kovarezáni birodalom omlik ma halomba.

– Még nem ment le a nap! – felelt rá Ildibah. – Fussunk!

Ezt a tanácsot maga is meg tudta volna adni magának Barak Hageb.

Nem is sokat kérdezősködött a madaraktól, hanem a lova vékonyába vágta a kengyel vasát, s nyargalt, a merre tág volt előtte a világ.

Az asszonyai is mind vele futottak.

Szidi Ahmed fülébe is eljutott a híre Barak Hageb mesés gazdagságának s különösen nagyszerű asszonygyűjteményének. Mikor vége volt az ütközetnek, a serege fosztogatni széledt; ő maga pedig a helyett, hogy Kovarezán bástyáit ostromolja, jobbnak látta utána eredni Barak Hagebnak, hogy elvegye tőle a drága kincseit s a még drágább asszonyait.

Késő estig futott egymás után a két porfelleg: az egyiket Barak Hageb asszonyai verték fel, a másikat Szidi Ahmed testőr lovasai, szultánjokkal az élükön.

Alkonyatkor egy nagy bambuszerdőt értek el a menekülők. Itt meg kellett állaniok, mert azon a sűrűségen nem lehetett lóháton keresztültörtetni.

– A próféta feleségének a kötényére mondom! – kiálta fel Barak Hageb, – a te jóslásod is furcsán teljesül, Roxane. Magam leszek a mai nap halottja, nem Szidi Ahmed.

– Még nem jöttek fel a csillagok! – felelt rá Roxane. – Csak te pihenj meg a patak mellett s végezd az abdesztán mosakodást, a többit bízd reánk.

Azzal az asszonyok összeszólalkozva, azt a furfangot művelték, hogy a lovaik sörényéből bajuszt, szakállt csináltak maguknak; nagy, fülig csavarintott bajuszt s övig rengő szakállt. Azután a fiatal bambusznádakból dárdákat metéltek, azoknak a végeire a tőreiket szúrták fel lándzsahegy gyanánt. Nyílnak elővették a hajaikba tűzött ezüst nyilakat, a tegez idege kitelt az összesodrott lófarkakból. Mire Barak Hageb az esteli imádkozásból előkerült, egy egész hadsereg állt előtte szakállas vitézekből. Maga is megszeppent, olyan rettenetesek voltak.

A tatár Joriko s az indus Zibella álltak a sereg élén s ők kommandéroztak, s megtörtént az a nagy csoda a világon, hogy egyik asszony engedelmeskedett a másiknak.

A seregüket háromfelé oszták. A derékhadat az erdő szélében állították fel csatarendbe, a másik két csapatot elrejtették a mellékbozótokban.

Így várták be az üldözőket.

A mint Szidi Ahmed megpillantá a csatarendben álló marczona alakokat, azokkal a nyeregkápát verő szakállakkal, bizony megrezzent a szíve. Ezek emberek a talpukon.

S akkor egyszerre előrugtat azoknak a sorából a legdélczegebb dalia, s erős, mély hangon oda kiált:

– Hej, te, Szidi Ahmed, ha van lelked, szállj ki ellenem egy kelevéz-hajításra!

S azzal odarugtat a fenyérre vakmerően, a feje fölött pergetve az ujjai közt a hajító dárdát. Zibella volt az, a késhajigáló bajadér.

Már csak Szidi Ahmed is kénytelen volt szembemenni a kihivó vitézzel.

Az pedig, a mint egy hajtásnyira jutottak egymáshoz, úgy röpíté a kelevézét Szidi Ahmedre, hogy a rezgő bambusz-szál a kés hegyét annak a homlokába fúrta. A szultán lefordult a nyergéből egyszerre.

Akkor a szemben álló phalanx sorlövést adott a testőrseregre, az ezüst nyilakkal. Az ezüst nyíl pedig veszedelmes fegyver; nagyon messze elhord s nagyon czélba talál. Abban a pillanatban a bozótban elrejtett csapatok is kitörtek kétfelől nagy robogással; Jorikó, a szilaj tatár amazon, a nyergébe állva vezette csapatját, a hogy a murtirigátorok szokták, a kik nem ülve, de állva vágtatnak a ló hátán a csatába.

De a kermáni testőrök se vették tréfára a dolgot. Öt krajczár szép pénz, de biz annyiért sincs kedve az embernek a bőrét kilyukasztatni; hátukra kapták a paizsaikat s ott hagyták a szultánt a földön, maguk pedig szaladtak visszafelé, hogy a lovak hasa érte a füvet futtában, s tele torokkal ordíták a világba:

– Jönnek a tatárok! Itt a karkimiaiak! Nyakunkon a murtirigátorok! Tízezer, húszezer, százezer óriás érkezett Barak Hageb segítségére! Tüzet fújnak az orrlikaikon s menykövekkel lövöldöznek!

Ekkor aztán a kermániak futottak a bozótba s a kovarezániak jöttek elő a kukoriczából.

– Látod-e, – mondá Roxane Barak Hagebnak, – az én jóslatom teljesült. Ime, Szidi Ahmed itt fekszik előtted halottan.

– De még az enyém is teljesülni fog, – mondá Ildibah, – mert a kermáni birodalom össze fog omlani. Megyünk Kermánba.

S azzal levágták az elesett szultán fejét, dárdára szúrták, s ezzel a diadaljellel indultak útnak Kermánnak. Útközben egész seregre szaporodott számuk. A szétfutott harczi nép mind odacsődült hozzájok, bosszútól fellelkesülve, a kermániak pedig önkényt kaput nyitottak előttök: kisült, hogy ők még keservesebben el voltak nyomva, mint a kovarezániak. Hálákat adtak Allahnak, hogy Szidi Ahmedtől megszabadítá őket, s kikiáltották Barak Hagebet szultánjuknak.

Így ment teljesedésbe Ildibah jóslata.

E csodálatos és csaknem hihetetlen nagy diadal után maga körül gyüjté az asszonyait Barak Hageb s így szólt hozzájuk:

– Ti dicsőséges asszonyok! A kiknek én köszönhetem az életemet, s a mi több az életnél, dicsőséges hírnevemet, s a mi a dicsőségnél is több, országomat: – kérjetek tőlem bárminő jutalmat, Allahra fogadom: ha van ezen a világon az, a mit kivántok, megadom ti néktek.

És ekkor előállt a dicső Zibella, a ki Szidi Ahmedet megölte, s a többiek nevében így szólt:

– Valóban nagy jutalmat érdemlünk tetőled, a te asszonyaid; mert úgy küzdöttünk melletted, mint férfiak; jobban, mint férfiak. Azért nem kivánunk tőled kevesebbet, mint hogy add meg a szabadságunkat, s a te országodban legyen oly szabad az asszony, miként a férfi.

Barak Hagebnak két nehéz könycsepp gördült végig az orczáján, a mikor e szót hallá.

– Olyan dolgot kértél, a mi van és még sincs ezen a világon, – mondá Zibellának. – De én megfogadtam Allahra, hogy megadom. Legyen hát Kermánban olyan szabad az asszony, mint a férfi, s Barak Hageb asszonyai hirdessék legelébb, hogy ezt ők vívták ki!

Ezzel az egy szóval úgy meg volt nyerve a nép szíve Barak Hageb számára, hogy senki többé a szomszéd uralkodók közül meg nem merte támadni a trónján, sőt valamennyien mind siettek neki kinálni a nőnemen levő rokonaikat feleségül. Maga Kovarezán szultánja, az egykori ura Barak Hagebnak, Mehemed, követséget küldött hozzá s felajánlá neki, hogy válaszszon a hat húga és nénje közül tetszése szerint feleséget.

Erre azt mondta Barak Hageb:

– Én nem választok sem a húgaid, sem a nénéid közül: mert nekem nem boldogságra, hanem bölcseségre van szükségem. – Hanem ha atyafiságra akarsz velem lépni, add nekem feleségül az anyádat!

És elvette feleségül Mehemed szultánnak az anyját, a bölcs és jószívű Hakinát. S a háromszázhatvanöt asszony után beérte ezzel az egygyel.

S minden nemzet történetírói azt jegyzék fel róla, hogy bölcs és népáldotta uralkodó lett belőle, ő alapította meg a koraszethai dinasztiát.

Történt mindez 1234-ben, a Hedsira 612-ik esztendejében.

A HALBERSTADTI ÁDÁM.

A boldog hajdankorban nagy czeremóniákkal járó ünnep volt a hamvazó szerda.

A kik jártasok a régi írásokban, azok tudni fogják, hogy ezt az ünnepet a nagy-szombati zsinatban szerzé Gergely püspök, a kinek «Nagy» melléknév adatott, s ugyanezt később az agathai concilium szabályozá.