Part 18

A megszentelt hamu készítődött azokból a pálmaágakból, a melyekkel előtte való év virágvasárnapján a templomok feldíszíttettek, s a másik év hushagyóján elégettetének.

Ezzel a hamuval hinték be a hivők fejeit hamvazó szerdán, annak a jelképezéseül, hogy mindnyájan por és hamu vagyunk, tehát magunkat megalázzuk.

Egy ilyen hamvazásról érdekes adatot találunk Heortokratesben, egy magyar nyelven iródott kétszáz esztendős krónikában.

«Az nyolczadik Bonifácius R. P. mikor az hamvakat hintené az emberek fejekre: eleibe mégyen az génuai Püspök, akki az Pápa ellenségeivel, az Ghibellinusokkal tartott; az Pápa az egész fazék hamvat az szeme közzé öntötte s az fazokat is fejéhez ütötte, ezt mondván: «Memento tu, quod Ghibellinus es, et cum Ghibellinis in cinerem reverteris. (Jusson eszedbe, hogy gibellinus vagy s a gibellinusokkal együtt hamuvá fogsz lenni.)»

Halberstadt városában a hamvazó szerdai czeremónia egy különös népszokással volt összekötve. Kikeresték a városban azt az embert, a ki a közvélemény szerint a leggonoszabb életünek volt megbélyegezve. Ezt a czégéres bűnöst azután hamvazó szerdán, zsákba öltöztetve, mezítláb, lefátyolozott arczczal, a templomba vonszolták. Ott a pap behintette a nagy bűnöst hamuval, s a templomszolgák által kiüzette a templomból, ájtatos éneklés között. Ennek a nyomorult bűnösnek aztán az egész nagybőjt alatt az utczán kellett kóborolnia, sehol egy házba is be nem eresztették, ha éjjel lett, ha eső esett, a kapumélyedésekben húzhatta meg magát, s élelmét a házak elé kiöntött konyhahulladékokban kereshette. Keserves életmód volt.

Virágvasárnapján azután a penitencziáját kiszenvedett bűnöst ismét visszavitték a templomba, megmosdatták, olajjal megkenték, a püspök megáldotta, megszentelte, hófehér kantust adott rá s elnevezte «Ádám»-nak. És azontúl becsületes embernek tartotta mindenki.

Ez, meg kell vallani, igen szép szokás volt.

Megszabadulhatott azonban a kipéczézett bűnös a negyven napnál hamarább is a penitencziától, ha sikerült neki egy magánál még nagyobb bűnöst fölfedezni és följelenteni; akkor ez vette át az örökséget «cum benificio inventarii» s folytatta a vezeklést.

Ez eleinte nagyon jó dolog volt; mert ilyenformán a gonosztevők egymást árulgatták be. Hanem időjártával, e szigorú bünhödés mellett, annyira elment a kedvük a halberstadtiaknak mindenféle czégéres bűn elkövetésétől, hogy lámpással sem találtak olyan embert, a kit gonosztevőnek lehetett volna nevezni: pedig már a tízparancsolatot is kiegészítették százparancsolattá: például azt, hogy «tiszteljed a te atyádat és anyádat» kibővítve ekképen: «és a te ipadat és napadat, körösztapádat és körösztanyádat, a czéhbeli atyamesteredet és az árvák atyját és a város atyáit, nemkülönben a dajkákat, a kik anyákat helyettesítenek: mind tiszteljed!» De hát ezt is megtartották.

Így történt, hogy az 1666-ik esztendőben Halberstadt városában nem akadt már ember, a kin a hagyományos czeremóniát végrehajtsák. Papok, kurátorok, törvénybirák hasztalan járták sorba a házakat, nem találtak olyan embert, a ki abban az esztendőben valamit vétett volna.

Végre maga a főbiró, Maykäfer Klausz uram bukkant egy gonosztevőre, a kinek a neve volt Engelschuld Fridolin: az ő házával épen átellenben lakó fiatal aranyhimző.

Az elkövetett bűn pedig az volt, hogy az aranyhimző reggelenkint a háza legfelső ablakának a hidjára kenyérmorzsákat hintett a verebek számára.

Tudni kell az előzményeket! Halberstadt városának nem volt olyan kegyetlen ellensége, olyan gyülöletre méltó zsarnoka több, mint a veréb. Ez az irtóztató állat mindenütt feleszi a borsóföldekről az elvetett magot: csúffá teszi a kölest bugájában; megháborítja lármájával a köznyugodalmat s a tisztaságot épen nem kedveli. A hol eszébe jut! Egyszer épen a főbiró úrnak az orra hegyére. Máskor meg a tanácsházban, a protokollumba, a neve alá, a Locus Sigilli helyett! – No már ezzel csak elég van mondva.

A miért is kiszegeztetett a város kapuira az a rendelete az érdemes várostanácsnak, miszerint a verebeket mindenütt szét kell lőni, szét kell tépni, szét kell gázolni, vagy a hogy eredetiben hangzik: «Die Spätzle allenthalbe verschiesse, verreisse, vertrete!»

S ime, egy gonosztevő még arra mer vetemedni, hogy a kiátkozott szörnyetegeknek kenyérmorzsát hint az ablakhidjára, hogy jobban odaszokjanak! épen a főbiró lakásával szemben!

Rögtön érte mentek: kötelet vetettek a nyakára. Nem tagadhatta. Tanu volt rá a Wassersauf Wolfgang, az órás, a ki korán reggel szokott felmenni a városház tornyába, hogy a toronyórát felhúzza: onnan látta meg ezt a vérlázító bűntényt.

– Miért cselekedted ezt, Fridolin? – horkantott a bűnösre a főbiró.

De az megtagadta a választ, ha mingyárt a spanyol csizmával fognák is vallatóra.

Minthogy pedig a hamvazó szerdai gonosztevőt kimélni kell; mert arra mulhatatlan szükség van a szent czeremóniánál, annálfogva a kínvallatás elmaradt. Elég volt, hogy a bűn konstatáltatott, a reus által agnoskáltatott: ezen az alapon konvinkáltatott, kondamnáltatott és egzekváltatott. Hamvazó szerdán már ő volt az «Ádám» Halberstadtban, a kinek mezitláb, zsákruhában kellett kódorogni az utczán s lesni, hogy mikor öntenek ki az irgalmas lelkek a konyhaablakon egy kis zöldséget, vagy kenyérhéjat. A saját házába sem volt szabad belépnie.

– Megálljatok csak! – henczegett Engelschuld Fridolin. – Majd fogok én magam helyett nálamnál nagyobb gonosztevőt, a ki tovább viselje az «Ádám» nevet.

A históriai igazság kedvéért ugyanis meg kell említenünk, hogy bizonyára Halberstadtban is szokás volt mind a tíz parancsolat ellen véteni; de csak úgy, hogy senki meg ne tudja.

Ennek a konstatálása után felvilágosítandó mind az elkövetett bűn, mind a makacs tagadás Engelschuld Fridolin részéről.

Biró uramnak, Maykäfer Klausznak, volt egy szép leánya, Berta, a kinek az ablaka épen szembe nyilt Fridolin ablakával: az emeleten volt mind a kettő, a csúcsba menő eresz alatt.

Fridolin szerelmes volt Bertába, s a leány is hajlandóságot érzett iránta, ámbár a halberstadti szigorú erkölcsi rend mellett egymással szóváltásba elegyedniök nem is volt lehetséges. De néma jelekkel mégis kifejezhették érzelmeiket egymás iránt.

Ezek a néma jelek abból álltak, hogy korán reggel Berta és Fridolin kinyiták az átellenes ablakaikat s mind a ketten kenyérmorzsákat hintének az ablak kiálló hidjára. Azokra aztán odarepültek a verebek. A verebeknek pedig az a szokásuk, hogy a mint egy morzsát elkapnak, azzal gyorsan tovarepülnek. Ilyenformán a Fridolin ablakából a Bertáéba, a Bertáéból a Fridolinéba repkedtek át a madárkák, s minthogy a verebeknek szokásuk a csiripelés: a szerelmesek pedig értenek a madarak nyelvén, ilyenformán küldözték egymásnak az izeneteiket naponkint: télen még inkább, mint nyáron.

Észrevette azonban ezt a tilalmas játékot a biró felesége, Anzelma asszony, Bertának a mostoha anyja. A biróné maga is szép asszony volt és fiatal.

Fridolinnak tisztességes szándékai voltak Berta leányasszony iránt s azokat a susogó asszony által intimáltatta is a biróéknál: nőül kivánja hazavezetni Bertát.

De Anzelma asszony hallani sem akart erről az összeköttetésről. Ő a mostoha leányának magas állásu férjet keresett. A toronyórásnak az állása már csak elég magas! Wassersauf Wolfgang volt a biróné választottja.

Ennek pedig az volt az igazi oka, hogy a szép Anzelma asszony maga volt szerelmes az órásba, s oda spekulált, hogy ha Wolfgang elveszi Bertát, akkor mindennap eljárhat a házhoz. No de jobb nem űzni-fűzni tovább ezt a dolgot.

Ezért kellett annak a kegyetlen dekretumnak megszületni az egész verébnemzetség ellen!

S miután a dekretum megvolt: azt respektálni és effektuálni is kellett. A városházán minden behozott verébfejért egy pfifferlinget fizettek, a mit magyarosan «fitying»-nek hivnak.

Berta leányasszonynak az ablakát pedig biró uram lepecsételte, hogy azt a leánya ki ne nyithassa, a tilalom megszegése végett.

Ekkor aztán a szegény verebek hasztalan pipegtek, csiripeltek Berta ablakhídján: kopogtathatták kis csőreikkel a buczenscheibeneket. Nem kaptak több kenyérmorzsát.

Itt tünt azután ki a hű szerető szív állhatatossága a maga egész nagyságában! Ha az imádott leány nem etethette meg többé a kedves izenethordó madárkákat: a szerető ifjú daczolt merészen a tilalommal, s a törvény daczára, kenyérmorzsákat hintett az ablakhidján könyörgő verebeknek.

Így azután egészen érthetővé lesz a történet.

Az órás rajtakapta a törvénysértésen az aranyhimzőt: azt elcsipték, elitélték, hamut szórtak a fejére: kiénekelték a templomból, megtették Ádámnak. Ennek az Ádámnak aztán a biró leányát nem adják Éva-képen. Ez természetes!

A halberstadti Ádámnak az egész nagybőjt alatt az utczán volt a helye. Akárhol járt, távolból két fogdmeg kisérte, arra vigyázva, hogy valami irgalmas lélek fel ne nyissa előtte az ajtaját.

Fridolin azonban rajta volt, hogy minél előbb lerázza a válláról azt a dicsőséget s átruházza magánál nagyobb gonosztevőre.

Egész éjjel ott ólálkodott a biró háza körül. A biróné ablaka földszint volt s azt egy kis ágaskodással könnyen el lehetett érni.

Fridolin letépett egy csomó vad sóskát a templom mellől, a mely növény legelébb szokott kibújni a földből tavaszszal, s annak a nedvével bekente az üvegkarikákat a bíróné ablakán. Azok különben is zöldek lévén, a vad sóska nedve nem tett nagy különbséget.

Akkor aztán meghúzta magát a városi wahrzeichen árnyékában.

A mint az óra hajnali négyet ütött, közeledett a piacz felől az ő embere. Köpenyeg volt rajta, lámpás volt a kezében.

Mikor a biróné ablaka elé ért, letette a lámpást a kőre, betakarta a köpönyegével.

Azzal bekopogtatott az ablakon.

A szép Anzelma is megjelent: aztán súgtak, búgtak: nem tudni, hogy mit; de az bizonyos, hogy utoljára megcsókolták egymást az ablaküvegen keresztül.

Ekkor aztán előrontott a rejtekéből Fridolin, nagy kiabálással.

– Itt van a nagy gonosztevő la!

Wolfgang megijedt, elfutott, ott hagyott lámpást, köpönyeget.

– Fogjátok meg! Itt a nagyobb gonosztevő! – kiabált utána szaladva Fridolin, – a bakterek szerencsésen elcsipték Wolfgangot.

– Ez az igazi gonosztevő, né! Megcsókolta a birónét az ablaküvegen keresztül.

Az órás tagadni akarta a bűntényt.

– Nem igaz.

– De biz igaz. Most is zöld a szád a sóskalétől, a mivel az ablakot bekentem.

Ezt csakugyan konstatálták a törvény őrei: zöld volt a szája az órásnak.

– Ezért volt hát olyan savanyú ez a csók! Máskor édesnek éreztem.

A Wolfgangot aztán vitték egyenesen a biróhoz: s Maykäfer Klausz uram abba a kényszerhelyzetbe jutott, hogy az egyik gonosztevőt, a ki azért lett elitélve, mert a verebeket táplálta, fel kellett oldania s helyette a sokkal nagyobb gonosztevőt megtennie Halberstadti Ádámnak; mert az már csakugyan nagy gonosztett: a birónét megcsókolni üvegen keresztül.

Wassersauf Wolfgang aztán le is bünhödte a hátralevő napokat Palmarum vasárnapig.

S minthogy az «Ádám»-nak nem lehet Évája a biró lánya Berta, annálfogva mégis csak a Fridolinhoz adták feleségül.

Hogy a verebek fel lettek-e oldva az interdiktum alól? Arról már nem szól a krónika.

AZ ALBUM-LEGYEZŐ.

Bangisa Berti egyike volt a leghirhedettebb képviselőknek. Nemcsak a Sándor-utczai barak-palotában képviselte a kerületét, de Ős-Budavárában és a lágymányosi Konstantinápolyban is megfelelően.

A veje volt Kabolyapolyánai Bencze, szintén igen híres ügyvéd, a ki a kriminális védelmezésben excellált kiválólag.

Minthogy Bertinek veje volt, tehát leányának is kellett lenni, azt meg úgy hívták, hogy Milagrida. Valami híres énekesnőről ragadt rá ez a név.

Milagrida, mikor gyengéd volt, az apjának azt mondta, hogy «papa», a férjnek pedig azt, hogy «pubi». Elég jó volt az nekik.

Egyszer kap a postával a papa egy hosszú katulyát, felbontja, talál benne egy legyezőt – santal-fából. A santal-fának olyan jó illata van, a mi hasonlít a bűzhöz.

Irás is volt a katulyában: rózsaszín levélke, melyben Zoraide kisasszony esedezik, hogy a nagynevű honatya kegyeskedjék valami emlékmondatot irni a legyezőjének egy faczér lapjára, a mi őtet végtelen boldoggá fogja tenni.

Ha már az embert olyan szépen kérik: miért ne tenné meg? Berti papa nem volt fukar szép hölgyek irányában, kivált mikor csak frázisokról volt szó. De azokat is szerette a klasszikusoktól kölcsönözni.

Zoraide? Ez török név, ennek valami törököset kell a legyezőjére irni.

Melyik magyar poéta irt török dolgot? Vörösmarty. Itt van a könyvtárban. Berti papa előkeresi Szilágyi és Hajmási balladáját s kiirja belőle a legyezőlapra ezt a sokat jelentő mondatot:

Török virág, magyar kebel: Ez hő, az rajta hervad el.

Ennél jobbat nem is kivánhat magának egy török kisasszony.

Néhány nap mulva Bencze úr kap egy hosszú papirtokot a postával; felbontja: egy legyezőt talál benne santal-fából; megharagszik, ettől semmi sportula nem jár! Hanem a mint szétnyitja, egyszerre Berti papának a manupropriája tünik a szemébe.

No, ha már Berti papa irt emlékmondatot ennek a hölgynek a legyezőjére, akkor ennek nagyon megkülönböztetett hölgynek kell lenni. Zoraide! Ez török név! Kövessük a papa nyomdokait. Hol az a Vörösmarty? Hogy mondja Szilágyi?

Rabság! Nehéz láncz! Hős karom, Miért nem vagy te szabadon?!

(Ez már csak elég szimbolisztikus frázis egy feleséges embertől.)

No hát ezzel vége van a dolognak. Ki az ördög gondolna arra többet, hogy mit irt valakinek az albumába, vagy a legyezőjébe?

Hanem egyszer nagy ünnepség támad; Milagrida asszonyságot ráveszik a barátnői, hogy hölgytársaságban, csupa merő asszonyokkal menjen el – korhelykedni Ős-Budába vagy Konstantinápolyba. Ártatlan tréfa az.

Lefoglalnak egy asztalt maguknak, a podiumhoz közel, a melyen az excentrique diva, a szép Zoraide, járja a bajadér-tánczot, s énekli az _abelére_ nótát, a melyből az _asszonyok_ nem értenek semmit.

A bűbájos _alme_, a mikor énekel, a legyezőjével hűsöli az arczát és a keblét; mikor pedig tánczba kerekedik, a csengős dobot kezébe kapva, odadobja legyezőjét az asztalra.

Ha férfiak ülnek az asztalnál, azok bizonyára a tánczot nézik, ha nők: a legyezőt, a tele irottat.

Az ismerős vonásokban pedig csodás vonzóerő van.

Milagrida első tekintetre rátalál a papa és a pubi emlékmondataira, nem is adja ki többet a legyezőt a kezéből, olyan melege lesz.

Másnap az ebédnél egy kis könnyű migrain teszi szótalanná Milagridát.

A papa, a pubi mindent elkövetnek, hogy megszólalásra birják. Hogy mulatott tegnap – a barátnőivel?

Egyszer aztán megszólal:

– Ugyan, édes papa, mikor irtad te azt a verset, hogy «Török virág, magyar kebel, ez hő, az rajta hervad el?»

– Én? Soha életemben semmiféle verset nem irtam.

– Hát te, pubi, mit értesz az alatt, hogy «Rabság, nehéz láncz, hős karom, miért nem vagy te szabadon?»

– Én? Én csak annak a folytatását irtam oda, a mit a papa elkezdett.

Notabene: ez van elől, az van hátul.

Milagrida okos nő volt; elfeledte Zoraidet is, meg a migraint is.

Tanulság ebből, urak, az, hogy ismeretlen hölgyek album-legyezőire ne firkáljanak emlékmondatokat.

KINEK VOLT HÁT IGAZA?

Volt egyszer egy ismerősöm, a kinek az a rossz szokása, vagy elve, vagy nem tudom én mije volt, hogy mindennek a rosszát szerezte meg. Mindenből, a minek már meg kellett lenni, válogatva válogatta ki a legeslegsilányabbat. Igy például volt neki egy szép tágas kertje; abban nem volt egyéb, mint bodzafa.

– Ugyan mit csinálsz ezzel a sok bodzafával? Miért nem ültetsz helyébe körtét, almát, mikor az szintúgy elférne?

– Hm, ha gyümölcsfát ültetek, féreg lerágja, elfagy, szél leveri, tolvajok ellopják, ezer boszúságom lesz vele; de a bodzát bánom is én, akármi éri: ha van valami állat, a mi megeszi, tessék neki a zöld hajtásától kezdve a fekete bogyójáig. Legalább nem aggódom miatta. Aztán ez is zöld.

– No, abban igazad van.

Azután volt neki két rossz, de igen rossz lova; az ott legelt az árvacsalán és labodabozót közt, s mindig tele volt a sörénye bojtorjánnal.

– De ugyan, ha már lovat tartasz, miért nem szerzesz valami olyan négylábú állatot, a mi hegynek fel is tudja húzni a szekeret, nemcsak lefelé?

– Hm. Ha jó lovat tartok, annak zabot kell vennem; azért a kocsissal kell veszekednem, ha a zabot ellopja, ha a lovat meg nem keféli; azt féltenem kell, hogy valami baj ne érje; – ezeket pedig kicsapom a gyepre, nem kérdem, mit esznek? S a mikor meghalnak, épen annyit ér a bőrük, mint így mindenestül érnek. Aztán az is odavisz, a hova a jó ló.

– No, abban igazad van.

Azután rettenetes rossz ételeket főzetett otthon. Én nem is hallottam hírét olyan dolgoknak, a milyenek az ő asztalára kerültek.

– De ugyan, kérlek, nem tudsz magadnak jobb szakácsnét fogadni? Hiszen alumnista-diákkorodban nem traktáltak így, mint mostan.

– Hm. Látod: ha az ember jól főzet, nem győz jóllakni; ha pedig rosszul főzet, akkor nagyon hamar jóllakik. Aztán utoljára csak az a kérdés, hogy jóllakjék az ember.

– No, abban igazad van.

Egyszer pedig megházasodott. Nem tudja azt senki, honnan birta előkeresni, mely országban fedezte fel, elég az hozzá, hogy talált ő magának egy olyan fehércselédet, a kit bizony már a legnagyobb udvariasság mellett sem lehet a szép nemhez sorozni.

– Nem szólok, kedves barátom, a dolgodba; mert az izlés csakugyan különféle, s aztán a szerelem azért vak, hogy a bagolyfejű pillangónak is akadjon párja: hanem ugyebár olyan országból hoztad ezt, a hol az emberek minden esztendőben uj bőrt kapnak?

– Hm. Látod, ha szép asszonyt veszek, az majd piperézi magát, czifrálkodik, annak udvarlói akadnak, féltenem kell; abba nagyon beleszeretek, bolondja leszek, az majd semmi után sem lát, mert kikap rajtam; míg ezt nem féltem sem attól, hogy a nap elsüti, sem attól, hogy gavallérok elszeretik, sem attól, hogy bálba kivánkozik. S aztán utoljára is csak annyira megyek vele, mint valami szép asszonynyal.

– No, abban is igazad van.

Egyszer azután az én jámbor ismerősöm felesége megszökött tőle, nem ugyan valami gavallérral, hanem a tulajdon kocsisával, a tulajdon rossz lovain. Ez eddig jó. Hanem az első statión megdöglött az egyik rossz ló, a másik elvitte még őket egy darabig, a míg hegy nem következett, ott megállt és nem ment tovább; a kocsis-seladon aztán tovább szökött – magában, meg az ura csizmájában «gyalog». Ariadne pedig magába szállt s visszahajtott az egy lóval barátom uramhoz. Ez volt aztán a kétségbeejtő.

– Látod, ha olyan rosszul nem főzettél volna, a feleséged nem lakott volna olyan hamar jól, s nem szökött volna meg tőled.

– Hm, abban igazad van.

– Ha szebb asszonyt vettél volna, nem szökött volna meg a kocsisoddal, hanem valami gavallérral.

– Hm, abban igazad van.

– Ha jobb lovakat tartottál volna, elment volna tőled végképen, s nem jött volna megint vissza.

– Hm, abban is igazad van.

– És most, hogyha gyümölcsfák volnának itt a kertedbe ültetve, valamelyikre felakaszthatnád magadat.

– Hm. – Bizony – abban is igazad van.

– Látod, hogy mégis nekem van igazam.

A HARMADIK ÜNNEPNAP.

(Korrajz.)

Hajdanában az én híveimnél az a szokás divott, hogy a sátoros ünnepeket három egymásutáni napon ülték meg. (Így hívták a husvétet, pünkösdöt és a karácsonyt, vasárnapon kezdték, kedden végezték.) Nagy volt ő náluk a buzgóság, valóban lélekemelő is volt, mikor a nagy ünnepnapokon a zsúfolásig megtelt templomban az az ezer meg ezer ezüst gombos, mentekötős férfisereg rázendíté a zsoltárt: «Mint a szép, híves patakra – A szarvas kivánkozik», hogy a mennyezet repedezett a hatalmas összhangtól, a mit az orgonaszó vezetett. Azután következett a prédikáczió, mely annál szebb volt, mentül hosszabb volt. A prédikáczió után jött sorra a hitoktatás, melyet a szentírásból a káplán olvasott fel. A prédikáczió a nagytiszteletű esperes, vagy épen a főtisztelendő szuperintendens úr munkája volt: a bibliai felolvasás alatt járultak a hívek, legelől a presbiterek, az úr asztala elé, átvenni a kenyérben és borban a vallás szent jelvényeit, a miket két pap osztogatott. Azután kiki újból helyére ült s szépen végigvárta, míg a férfiak ezrei után a nők is sorba járultak az Úr asztala elé, s olyan goromba ember nem támadt, a ki elébb elhagyta volna a szentegyházat, míg a két pap az úrvacsorájában az utolsó koldús-csapatot is nem részesítette. Azalatt folyvást énekeltek: «Perelj, Uram perlőimmel!» (A miben nem kell semmi vonatkozást keresni a mi házi dorombjainkra, az asszonyi népre. Annyi esze Dávid királynak is volt, hogy az asszonyokkal való perlekedéssel nem alkalmatlankodott a Zebaóthnak.)

Délután prédikált a második tiszteletes, felolvasott az ünnepi legátus, szintén nagy közönség előtt.

És ez így ismétlődött ünnep másod- és harmadnapján, változatos szerepcserével. Úrvacsorája mindig volt. A bort kiadta a _lukma_, a Krisztus testét jelző kenyeret a híres kenyérsütőnék. Hogy az úr vacsorája után a polgárember vacsorája sem maradt el, az bizonyos, a hogy ezt az ácsi kántor e négysoros rigmusban megörökítette:

Szemeitek a kulacson, Kezeitek a kalácson: Kár Ácson A Karácsony.

S a karácsony ünnepénél még kivánatosabb a húsvét. Amott csak a kalács kinálkozik, de itt már a «hús» kecsegtet.

Aligha van a világon a magyaron kívül más nyelv, mely a feltámadás dicső ünnepét a hússal tisztelje meg.

Mi a _páska_ alatt értjük a _bárányt_. Akkori hónapban ellenek a juhok. Ezért nevezik ez ártatlanság jelképét páskabáránynak. Ki ne emlékeznék kegyelettel húsvéti töltött bárányainkra, a tárkonyos báránybecsináltra, a fölséges bürgepörköltre zöld paprikával? Méltók azok egy ünnepnap magasztossá tételére.

Valóban érthetővé lesz a mi híveinknek azon szilárd ellenállása, melyet annak idejében kifejtettek önkényt gyakorló egyházi kormányuk ellen: a midőn tudniillik főtisztelendő Budai Ézsaiás uram azon életbevágó ujítást szándékozott hitágazatainkba behozni, hogy a harmadik ünnepnap megtartása az egész országban eltöröltessék, azzal indokolva kegyetlen rendszabályát, hogy ez a harmadik nap csak haszontalanul elvesztegetett munkaidő és semmi egyéb czélra nem szolgál: mint fölösleges dőzsölésre, pincze- és kocsmalátogatásra s egyéb, Istennek nem tetsző dorbézolásokra: ezt tehát meg kell szüntetni.

Nagy lett a felháborodás városszerte. A presbitérium in corpore jelent meg a paplakon s a kurátor eléadta ékes szónoklatban az egész ekklézsia protestáczióját e hitünket és vallásunkat megrontó ujítás ellen.

A főtisztelendő úr végighallgatta a _nép_ kivánatának tolmácsolását, s az nem talált zárt fülekre.

– Jól van, édes gyermekeim, minthogy olyan nagy a ti hitbéli buzgóságtok, tehát tartsuk meg a régi jó szokást, s legyen a legközelebbi húsvéti ünnep ismét három napra kiterjedő.

Ezt mondá a presbiteriumnak, mire az teljes diadalt hirdetve, az utczán összegyűlt nép közé visszatért.

A következő husvéti ünnepekre aztán főtisztelendő Budai Ézsaiás uram egy legátus helyett hármat invitált meg három kollégiumból, a kik mind kipróbált theologusok lévén, egymással versenyezve prédikáltak a három ünnepnapon.

A harmadik ünnepnapon aztán, mikor az Úr vacsorájára került a sor, s a presbiterium az Úr asztalához járult, legelől Buza Sándor kurátor uram, Budai Ézsaiás uram lévén az első pap, a ki a megtört kenyérfalatokat osztogatja, elébb azt kérdé a presbiterium fejétől:

– No hát, érdemes Buza Sándor uram, már most mondja el kegyelmed, hogy a három ünnepnapon miket tanult kegyelmed az épületes prédikácziókból?

– Hogy én miket tanultam? – hebegé elszörnyedve a kurátor.

– No igenis, a szónoklatok textusát, melyik evangelistából vétettek azok, mi volt az értelmük és a belőlük levont tanulság?

De egy szóra sem emlékezett abból Buza Sándor uram.

– No hát menjen kegyelmed vissza a helyére és gondolkozzék rajta, mi maradt meg a fejében; mert addig nem érdemes a Krisztus testének átvételére.

Következett a viczekurátor: Csiba János uram.

Biz az sem tudott a kérdésre egy kukkot sem felelni. Mind szégyenszemre elutasíttattak.

És így sorba az egész presbiterium.