Part 7

Az öreg ur gondolkozva, csendesen ment haza és folyton megvigyázta a parasztokat, a kik szembejöttek s köszöntek neki s magában találgatta is mindenikről, hogy melyik azok közül való, a kikről a vén Lehmann beszélt.

– Ez az, ez nem, ez talán mégis… – s most már majdnem undorral fordult el az olyantól, a ki valahogyan nagyon uriformán emelintette meg előtte a kalapját.

AZ UZSORÁS

Szürke reggel volt, ködös, vizes. Messze valahol párákban fürdött a nap és fele utjában megfulladt a nagy gőzölgő fénykorongból kiáradó világosság és meleg. Mihozzánk már csak halvány reszketés érkezett belőle, olyanforma nyugtalan nappal, mint a milyen az éjszaka, ha a gyertya perczeg az asztalon. Az ég másik oldalán nappali életre kapott a hold. Előbb csak olyan volt, mint egy nagy sárgás-halavány petty a végtelen szürkeségben, aztán meg kigyult és vigyorgott, a mig eléje nem állott spanyolfalnak egy felleg. Az utczák szomoruak voltak. Alig lézengett rajtuk egy-két ember, a kinek éppen sietős dolga volt. Masamód kisasszonyok és kopott, feketeruhás fiatal emberek szaladtak végig a gyalogjárókon, az ut közepén pedig fázósan dideregtek a pokróczok alatt a lovak, a mint tovabandukoltak, maguk után huzva egy-egy nehezen csikorgó kocsit. Egy-egy pillanatra csipős szél rontott bele a szürke ködbe és összekavarta, hogy csupa rongy lett az egész levegő, mig össze nem folyt ujra egészbe s reá nem feküdt megint a nagy város mellére, hogy nyögtek a szürke teher alatt a nagy házak és erőszakosan tört magának utat a hig, nehézkesen ide-oda himbálódzó ködben néhány galamb, a mely az egyik templom födeléről a másik templom födelére kivánkozott. Valahol messze harangoztak. A vastaghangu bimbamba apró, visító csöngettyük szóltak bele. Mind köröskörül a a közelben, egyik egy kis kápolna ablakában kalimpált a kis vörös nyelvével, a másik az iskolában, a harmadik pedig annak a nagy háznak a hátsó, magas kőkerítéssel elválasztott udvarán, a hol a törvényt osztják a birák, ügyvédek meg a vádlók, a kik előtt reszketni kell a szegény bünös embernek ilyen vizes reggelen, a mikor csak az ágyban jó és másutt mindenütt rosz és a mikor haragosak és roszkedvüek ezek a törvényes urak.

Egy csomó nehéz csizma topogott föl a hátulsó lépcsőn, aztán elegáns urak jöttek hajduk között, meg egy-két asszony, leány és elhelyezkedtek mind az előszobákban a hosszu padokon és megremegtek, a mikor a fejük felett berregni kezdett a villamos csengő és valakit bevezettek közülök a belső szobákba. – Némelyik biróra várni kellett. Mikor megjött közülök egy-egy, mind felállott a sok ember a hajduk között és alattomosan pislogtak rá, mig csak el nem tünt az ajtó mögött. Néha egy-egy nehéz puska hozzákoppant a padlóhoz s kijött egy-egy szolga, a ki fölkiáltott valakit a padról s maga előtt eresztve, szó nélkül bevezette egyik-másik szobába. Egyéb zaj azután nem is volt ezen az emeleten. Alulról nevetés hallszott fel.

– Gerber! – kiáltotta a szolga az ajtóban.

Kicsi, összetöpörödött vén ember állott fel a padról s indult befelé.

– A kalapját hagyja künn, – mondta a szolga.

Az öreg csupa alázatosság volt. Visszavitte a kalapját a padra s mintha nagyon fájna a mellében valami, minden lépésnél fölsziszszenve ment be a biró szobájába. A küszöbön sokáig törülgette a lábát s azalatt a szemeit is behunyva, igyekezett az eszébe összeszedni mindent, a mire majd szüksége lesz. Szárazan köhögve nyitotta be az ajtót s kivülről még látták, hogy ugy áll meg benn, mintha nagyon öreg koldus lenne. Maga a biró tette be utána az ajtót s aztán széket adott neki. A biró visszaült az asztala mögé, aktákban lapozgatott s párszor szinte lopva pillantott az öregre. Aztán sétálni indult el a szobában és tanácstalanul állott meg az öreg előtt. Ugy szólott hozzá, mintha csak magában tépelődnék:

– Nem tudom, hogy mit csináljak magával Gerber, nem tudom.

Az öreg fölemelte a fejét s nyugodtan beszélt, mig a köhögés félbe nem szakította.

– Ereszszen haza tekintetes ur, ereszszen a családomhoz. Két hónapja vagyok már itt, megesz a tömlöcz… Fuldoklani kezdett és ugy hörgött, mintha szerteszakadna benne a tüdő.

– Nem lehet.

– Dehogy nem, ha a tekintetes ur akarja.

– Nem tudom, hogy mit akarok.

Az arczán is meglátszott, hogy kinosan tépelődik. Az öreg szemeiből észrevette, hogy hogyan olvassa le kinlódását a vonásairól s elfordult az ablak felé. A külső világ olyan homályos volt, hogy hiába nézte, nem jutott az eszébe semmi. Végre is, mintha a nagy hanggal akarna határozott szint adni a szavának, majdnem kiabálva fordult vissza az öreghez.

– Végre is maga uzsorás és erre törvény van, törvény… – Azon nekem változtatni nem lehet.

– De lehet, ha akar a tekintetes ur!

– Nem is akarok!

– Az már más. Akkor csak tegye azt, a mit jónak lát. Velem nem sok baja lesz. Csak tessék kérdezni, felelek mindenre, a mig birok, mert bennem van már nagyon a penész. Csakhogy azt tartom, hogy csunya dolog velem igy elbánni. Idehurczolni a szegény vén embert, aztán naponkint föl három emeletre, le három emeletről szuronyos puskák között, meg moslékot adni neki, mint a kutyának, meg bezárni egy lyukba, melynek a tetején van ablak…

– Elég már!

– Megértem én a csendes szót is.

– Az uzsoratörvény szerint…

– Rosz törvény az, tekintetes ur, mi már tudjuk, hogy rosz.

– Ki az a: mi?

– Én meg a tekintetes ur. Beszéltem én már erről a tekintetes urnak. Volt rá időm. Hiszen azt hiszem, hogy erről nem sokat kell beszélni… A kik csinálták azt a törvényt, nem tudták, hogy miről van szó. Oda kellett volna hivni engem, vagy valaki mást, a kinek olyan az üzlete, hogy ráüti a bélyeget a törvény. Tudtam volna mondani egyet s mást. Ha a tekintetes urat odahivták volna, szintén adott volna nekik eszet.

– Igen, igen… – A biró szórakozottan nézte az öreget és a mikor látta, hogy ujra görcsös köhögés fogja el, vizet adott neki. A vén ember ivott, aztán nagy kék keszkenővel törülgette a homlokát s hátradült a nagy székben, a minek párnái között majd elveszett kis töpörödött teste, mintha nagyon kifárasztotta volna a beszéd. A biró arczán azonban azt vette észre, hogy ellágyul az ő nagy nyomoruságán és most már mohón, nem törődve azzal se, hogy talán kimerülésében lefordul a székről, ujra ő kezdett beszélni.

– Az tartom, hogy semmivel se vagyok roszabb ember, mint akármicsoda más boltos. Jól, rosszul forgatom a pénzem. Nagy kamatot szedek, mert olyan az üzletem, hogy a koczkázat sokkal nagyobb benne, mint akármicsoda másik pénzüzletben. Ha azt nem tenném, lehetetlenné válnék az üzlet. Annak pedig meg kell lenni, tekintetes ur, akár a Gerber pénzével, akár a máséval.

A biró mereven bámult maga elé. Mikor elhallgatott az öreg dongása, fölnézett s önkénytelenül is intett a fejével, hogy folytassa.

– Mert a kik ezt a törvényt csinálták, nem tudták azt, hogy az ilyen magamfajta emberhez csak az jön pénzért, a ki már sehol másutt nem kapott. Bizonyosan nem azért zárták be előtte a kasszákat, mert valami tulságos nagy a hitele. Akkor aztán jövök én, vagy a másik, vagy a harmadik Gerber. – Az öreg ember felállani igyekezett, de nem tudott, ugy beleroskadt a székbe. – És én adok pénzt keveset és követelek sokat. Nem azért, mert az én pénzem többet ér, mint az a másik, a mit nem adnak, hanem azért, mert az én adósaim jórésze megszökik előlem, vagy valami szörnyü nagy hivatalba, vagy Amerikába, a hova nem mehetek utána. A másik résznek kell fizetni amazokért is. Én rosz ember vagyok tekintetes ur, de olyankor nagyon jó, a mikor leolvasom az asztalra a pénzt, mert sok olyan ólomgolyóbist tehetnék a zsebembe, a mit én spóroltam meg a halálnak.

A mellényzsebét tapogatta, mintha ott lennének a golyóbisok és lázasan igyekezett kimászni a székből. Végre sikerült neki s az asztalra támaszkodva, ott állott a biró előtt… Kipirult, a hogy az igazát védte s most már néha az asztalra is csapott beszéd közben.

– Tekintetes ur! Szeretném, ha valami szebb szót mondott volna az elébb, de hát igy is jó. Uzsorás vagyok, beismerem, tessék bezárni érte, hanem előbb jöjjenek el ide kezet csókolni nekem azok az anyák, apák, testvérek, a kiknek a ficzkóit én mentettem meg a golyóbistól. – Körülnézett a szobában, mintha a terrénumot mérné. – Nem férnének itt el. Még a nagy teremben se, a hol majd rám kimondják az ament. Szép egy gyülekezet lenne, megirigyelné a zsidó templom. Ugy nézzen rám a tekintetes ur.

– Mert én egészen különös uzsorás vagyok. A ki megélhet a pénzem nélkül, hiába jön hozzám. Én az utolsóelőtti percz uzsorása vagyok… Ha egyszer majd lát a tekintetes ur lenn a folyosón egy halovány, ide-oda tétovázó, zavaros szemü fiut, valami jogászgyereket, a ki, mikor ránéz a tekintetes ur, elkapja a szemét és reszket, küldje hozzám. Az bizonyosan engem keres. Vagy ha véletlenül hazafelé megy éjjel és a kávéházból kibotorkál egy ember, a ki ugy mászik a kövezeten, mintha máris a lábain hordozná a vasat, adja oda neki a czimemet: Király-utcza százhetvennégy. Oda menj, gazember! Vagy a mikor a Stefánia-uton lóverseny után gyalog jön befelé egy elegáns legény és belevágódik mindenkibe, a ki szembejön és siralmas, kétségbeesett az arcza, adja neki a kezébe a czimet: Király-utcza százhetvennégy. Az is engem keres. Én aztán odaadom neki azt, a mi után másutt hiába kutat, a prolongált becsületet és megint belecsusztatok ebbe a zsebembe egy ólomgolyóbist és megint… Nem férnénk itt el tekintetes ur, még a nagy terembe se. Vagy ha azt látja a tekintetes ur, hogy a kaszinóban egy katonatiszt kártyázik, a kiről nem tudja, hogy hol szedi a pénzt, álljon a háta mögé és a mikor félretántorodik az asztaltól, adja oda neki az adreszt. Gerberhez menj, bolond! Még két szobát ki kellene nyitni, hogy mind elférjünk, tekintetes ur.

A biró mereven bámulta a vén embert és nem szakította félbe. Az pedig megint beszélt, miután már egy kicsit pihent.

– Csináljon az állam egy intézetet, a melynek az legyen a czime: Könnyelmüek életmentő egyesülete. Rakja ő zsebre a golyóbisokat. Ne legyen nagylelkü ingyen… Hagyjon nekem béket…

Visszavánszorgott a székhez és ujra belesülyedt. Olyan hosszu csend lett, hogy az előszobából benyitott a szolga. A biró erre segített az öregnek, hogy felálljon s utasítást adott a szolgának:

– Vigyék vissza, de bánjanak vele becsületesen.

OSZTOZKODÁS

Jóval éjfél után még publikum volt a korcsmában, közönséges szegény nép, de jó mulató, a ki nem törődik a garassal, ha még szó van egy-két pohár borról. És a mint ez már faluhelyen szokásos, a nagy szobában vegyesen ültek az urak, a félig urak és az egészen parasztok, részben vörösre, részben szürkére terített asztalok mellett. A sarokban felszámolt a banda. A bőgő volt a háttér, a mibe belehajoltak és a miből kidobták a felső testüket a kuncogva folytatott, halk, itt-ott fölvisító veszekedésben. Két petroleumlámpáról büdös olaj csepegett a padlóra s mivelhogy már kitelt az idejük, füstölgött, serczegett bennük a kanócz. Mindenfelé beszélgetések folytak. Az uraké hangos volt, a harangozó, a kisbiró és a szolgabirósági hajdu inkább csak arrafelé hallgatózott, a parasztok pedig lassu monoton elbeszéléseken mulattak, a mikbe egyik-másik ugy belekezdett, hogy alig tudott kijutni belőle. A szörnyü füstben ide-oda tötyögött a borral, pálinkával egy roppant vastag asszony.

Megnyilt az ajtó és különös formáju kis emberke jött be. Roppant nagy csizmák lötyögtek a lábain s szük nadrágba meg sok gombu zekébe volt bujtatva az egész ember. Tántorgott, talán mert már másutt is ivott, esetleg azonban inkább a fáradtság miatt. Sáros volt bokáig. Kivülről jött, a város felől. A falu tudniillik tele van hordva kavicscsal – s remegett és erősen rátámaszkodott a botjára, a mig az ajtóban állva körülnézett, hogy kik is vannak hát itt voltaképpen. Az urak felé illedelmesen köszönt, a parasztoknak is mondott valamit s aztán leült a harangozóékhoz. A vastag asszony kérdés nélkül vitte neki a bort egy hosszu nyaku, homályos üvegben s vastag, husos tenyerével a hátára legyintett. A többi embernek fel se tünt valami tulságosan az, hogy az uj vendég ki van kissé forgatva magából… Egyáltalában valami bolondos forma ember lehetett. Mindenki kötekedve beszélt vele s ha felfortyant, hát lemosolyogták és kivárták, a mig magában lecsendesedik.

– Honnan jösz, Feri? – kérdezte a hajdu. – Talán a tagban jártál, hogy ugy összemaszatoltad magad…

A _tag_ viczczszámba ment, mert volt, volt hajdanában Ferinek sok földje, hanem kipörölte belőle a sógora. Az egyik házat is elvették tőle az ügyvédek s most egy kis belsőségen éldegél, meg azon a néhány holdon, a miről semmiképen se sikerült bebizonyítani, hogy nem az övé. Igy a gazdaságban azonban elég értelmes ember, sőt tanulhatnának tőle sokan, a kik bölcsebbnek tartják magukat ő nála. Máskülönben azonban hóbortos és a sógor az, a ki megbolondította. Attól fél, hogy jön és kirángat alóla mindent, a mint hogy meg is tenné a sógor szivesen, ha tehetné.

Tehát a tag, a mi nincs, abban járt a Feri…

– Nem, nem, tag nincs. Tudod jól, hogy nincs, hát minek bántasz vele. Tömböcz elvette, a mi volt. Elvett mindent.

– Meg is veri az Isten.

– Dehogy veri. – Hirtelen felugrott s kimeresztett szemekkel bámult az ajtóra. A hogy visszafordult a többihez, azok is elképpedve bámultak reá. Még az ilyes árnyalatok megkülönböztetésében járatlanabb falusi szemeknek is feltünt, hogy milyen sáppadt az arcza. Suttogva kérdezte: – Nem halljátok?

– Mit?

– Hogy hogyan vonít…

– Mi?

– Tömböcz.

Az emberek egynémelyike mosolygott, mások azonban behuzták a fejüket a vállaik közé s ugy bámultak rá az emberre.

– Minek vonítana?

Feri, Kis Feri, a kinek a Julianna nővére férjezett Tömböczné, még egy kicsit az ajtó felé hallgatózott, aztán leült és sürün ivott és csupa hosszu kortyot. Az arcza azonban vértelen maradt s a szemeiben is láz égett csak. Remegett is. Érezni lehetett az ócska padlón, a mi tánczot járt a lábai alatt.

– Hát – mondta – én nem voltam a tagban. Tag nincs. Hanem benn voltam Rimanóczon négy hizott koczával.

– Meglátogattad a sógort?

– Nem, nem szoktam. Hanem láttam, hogy a passzusokat irta. Irnok ember, városi ember, alkalmazott ember. Sandított is felém. Láttam, hogy a papiros mellett a hizókat is mustrálja. No, – mondom, persze csak ugy magamban, mert vele nem beszélek ezek legalább az enyimek. A mit kapok értük, az is az enyim. Beiszom, de a Tömböcz, meg a Tömböczné nem lát belőle egy garast sem. Magára gondoltam, – mondta a vastag asszonynak, a ki éppen mellette ment el. – Magára, hogy inkább a magáé legyen borban. Aztán jött egyik is, másik is, igértek is, meg nem is, a mészárosok mostanság nagyon tartják magukat és inkább csak ugy dél felé mennek ki a piaczra, szóval hát azt hittem már, hogy hazahajtom a hizókat. Azonközben valami gyereket beküldtem egy ital borért a sátorba, a ház mellé, a miben a passzust irják négy ablakon is s nem igen takargattam a sógor előtt, hogy iszom. Hát iszik, a ki nem sajnálja. Iszik biz az… Délfelé valami uriformáju asszony jött, hogy azt mondja mi az ára s ha nem drágállanám, hát ő megveszi a disznót. Azonban hát drága volt neki mégis. Aztán egy másik jött, egy ur s azzal aztán megállapodtunk. Száznyolczvanhét forintot fizetett. Tizenhét tizest meg három ötöst. Aztán még két ezüstöt. Ez van belőle.

Kivett a mellényzsebéből két ezüstforintost és maga elé tette az asztalra. Egy kicsit nézte s aztán letörülte a homlokáról a verejtéket. Azonban ujra kifényesedett az arcza. Viz csurgott le róla s zihált a melle… Nem hivta föl az érdeklődést szóval arra, a mit még el akart mondani, de máris rajta csüngött mindenkinek a szeme s az urak asztalától is átjöttek páran, hogy hallgassák. Persze nem ültek le.

– És most jön a borzasztó. Ha még élek s ha fogom ezt a poharat s ha iszom belőle, – mindjárt ivott is – hát az az Istennek olyan csodája, a mit bele kell irni a könyvekbe. Hát – a mint mondám – a sógor jól megnézett. Én is visszanéztem. Ez a becsület se tisztátalanabb, mint az övé. Aztán az urral az ő asztalához mentünk, hogy egye a méreg. Ette is. Láttam. A pénz a zsebemben, hát csak mulattam rajta. Aztán még benéztem erre-arra s estefelé megindultam. Atájban, a hogy hát mi már szoktunk megindulni. Egy kicsit fujt a szél, Gálocs mellett esett is, de nem éppen nagyon, csakhogy mindig szembe fujta a szél a havat. Hideg is volt. Mondtam magamban, mondtam, hogy ha már igy olvad, hát engedhetne az idő, azért azonban csak jöttem szaporán. Közben elhajtott mellettem Peles Józsi. Nem mondta, hogy üljek föl, hát csak jöttem. Idébb aztán csunyán kavargott a hó. No no, nem január az idő, de hát azért csak kavargott. Aztán még szaporábban indultam meg. Ez a vásár olyan vásár volt, hogy alig volt benne ember. Köröskörül senki. Lenn az ormódi dobogón egy lélek se… Még valami bolond farkas elém áll, gondoltam, aztán…

Hát elém is állott.

Előbb csak hallottam a becseki hágón is egyet, meg Szinge felől a másikat. Mintha beszélgettek volna. Ugy hallszott, hogy osztoznak rajtam. Meg mintha méregettek volna, hogy mennyit nyomok a havon, ha rálépek, meg hogy igy testben hogy mutatok. Végre is az egyik elhallgatott s a másik, a Szinge felőli, leiramodott a hágón. Éppen nekem. No uram Isten, hát ebből mi lesz. – Megint ránézett a két ezüst pénzre és szomoruan bólogatott a fejével. – Ennyi maradt.

– Hát mi az? Hát mondja, – sürgette az ur, a ki lábát föltéve az egyik székre, az elbeszélést figyelte.

– Nekem jött. No uram Isten…

– És aztán…

– Hát aztán előbb szembe állott. Hátráltam, de hát borzasztóan meg voltam ijedve. Julianna gonosz, Julianna hitvány teremtés, hanem mégis ő jutott az eszembe. Én Istenem, egy anya szült meg bennünket, hát ki legyen nekem az első, a mikor meg kell halni… Hát mondtam, hogy megbocsátok neki, ámbátor hogy még se hittem, hogy igazán gondolom azt, a mit gondolok s hátráltam, mindig hátráltam… Ezzel azonban nem sokat értem. A farkas jött utánam. Ugy tetszett nekem, mintha szaglászna erre-arra… Azt mondják, hogy a kutyának a testvére, hát éppen olyan, csakhogy hát a kutya még se csinál ilyesmit. Mert aztán nekemjött…

A kis emberke remegni kezdett. Előtte nem volt bor, hát a szolgabiró huszárja tolta eléje a maga üvegjét. Nagyot ivott belőle s aztán félreesett a széken. Meg kellett fogni, mert belevágta volna a fejét a padló deszkájába. Zavarosan bámult körül s aztán visszaödöngött a pillantása a két ezüst pénzre.

– Ez maradt, ez maradt – mondta.

– Hát aztán!

– Aztán, aztán feléje böktem egyszer az öklömmel s éreztem a szőrét. Forogtam, ő meg körülöttem. Kereste, hogy hol vesse rám magát s arra megzörrent a zsebemben a gyufa. Mit csináljak… Kihuztam a paklit, kezdtem gyujtogatni s mindig feléje dobtam. Azt mondják, hogy fél tőle. Hát el is ugrott, hanem mindig kevesebb volt a gyufám, már alig zörgött a skatulyában vagy négy. Most már vagy élünk, vagy összeharapja a torkom. Mindig a torkom járt az eszemben. Azt hiszem, hogy azt akarta megfogni. Ilyen halál még a kutyámnak is rosz volna. Szegény kutyám… Ez mind végigjárta a fejemet és kerestem valamit, a mit gyujtogassak. Addig világítok neki, a mig tudok… Hát elkezdtem a bankókat égetni.

Az emberek felsziszszentek. Az ur mormogott: – a teremtésit.

– Annyi eszem még mindig volt, hogy tudtam, hogy belül raktam a csomóban az ötösöket s kivül a tizest. Belülről huzgáltam ki a pénzt s a mikor az egyik végigégett, meggyujtottam vele a másikat… A hogy fogyott, készülődtem a halálra. Ugy látszik, hogy nem lehet kikerülni. Közben ordítottam: emberek! emberek! s mindig gyujtottam a bankóból. Egyszer aztán már csak kettő volt. No még egy kicsit élünk. Aztán egy. Uram Isten… Aztán az is égni kezdett és körül a sötét, borzasztó éjszaka. Nézzetek ki, hogy milyen, ámbátor hogy idebenn a faluban minden ház világít egy kicsit. Hát aztán az is elfogyott.

Tátott szájjal bámultak rá az emberek. Sokáig hallgathatott volna még, nem mert volna senki kérdezősködni. Ő pedig ült a széken összeroskadva, érzéketlenül s csak lassan, magától ébredt fel. Akkor is bámulva nézett körül, mintha meglepné a sok ember s magában visszamenve a történet elejére és véges-végig átélve ujra az egészet, eljutott odáig, a mit még el kell mondania:

– A mikor már vége volt az utolsó pénzemnek, megfordult a farkas és azt mondta, de azt mondta, ugy hallottam, mint a hogy most az óra üt: egy, kettő, három… Hát azt mondta: – Ez a pénz se a tied, Feri. Elvettem. Neked már soha se lesz pénzed, Feri… – Hát Tömböcz volt. Hallom a hangját.

Az ur rántott egyet a vállán és otthagyta. A többiek összebámultak. A történet csakugyan érdekes. Feri pedig most már éppen csak szomoruan motyogott.

– Soha se lesz. Nekem már soha se lesz.

ÖTVEN FORINT

Glücknek, a kis handlés zsidónak, a ki az Örömvölgy utczában lakott, már régóta beteg volt a felesége. Pedig ugy külsőleg roppant jó formáju asszony volt. Ha az utczán látta az ember, megesküdött volna, hogy legalább nyolcz gyermeke van s valamennyit maga szoptatta, pedig egy gyereke se volt szegénynek soha. Szép, magas, izmos nőnek látszott, a kinek a derekán megfeszült a szoknya és a keblén majd elrepedt a rékli. A betegség is csak lassan merte megtámadni. Körülólálkodta, mint a harapós kutya. Előbb a kezeit soványította le, aztán az arcza szinét kaparta le, aztán bele-beleharapott, hogy mindennap fogyott belőle valami… Valami sorvadásféle pusztította. Sokat fuldoklott s olyankor valami orvosságot kellett beadni neki kanállal.

Egy reggelre azonban elfogyott az orvosság és a mikor Glück észrevette, hogy most már megint nemsokára beáll a hörgés, a mire fel szokott ébredni, hirtelen felugrott a szalmazsákjáról és papucsban, éppen csak a köpenyegét kapva magára, elszaladt a patikába. Még öt óra se volt. Éppen csak derengett a hajnal, de messze, füstben, ködben – s pompásan ragyogtak még a csillagok. A patikába becsengetett, s összegubbaszkodva hallgatta, hogy az álmos segéd morog s megelégedéssel látta, hogy mégis csak előkeresi a porczellántégelyt és kavargat benne. Mikor már üveget is keresett, kirakosgatta a pultra a pénzt s rohanvást indult haza. Fura kicsi, vörös, szeplős ember volt. Lötyögött rajta a szegénység a mindenféle ruhákban. A kalapja ráesett a fülére, nyakáról pamutsál lógott le s a megriasztott ember ferde pillantásával nézett erre-arra, mig sután ügetett hazafelé az orvosságos üveggel. Pedig hát egészen csendes volt az utcza. Éppen csak itt-ott megnyilt a kapu s az udvarokból hallszott a csoszogás…

Egy még bezárt kapu előtt hirtelen megállott Glück. Egy pólyás gyerek feküdt a kövezeten és hadonászott a kezeivel. Mintha csak most hagyta volna abba a sirást, még félregörbült a szája s hajlandó volt rögtön folytatni a kesergést… A lépések azonban lekötötték egy pillanatra a figyelmét. Glück föléje hajolt, de csak annyit tudott mondani neki: – No, no… Iszonyuan bámult. A mikor erre ment, még nem volt itt a gyerek. Okvetlenül észrevette volna. Az forgott a fejében, hogy vajjon ki járt itt azóta. Ezt azonban nehéz kitalálni. Erről hamar meg is győződött s mintha haszontalanul lopott volna el a drága időből pár perczet, hirtelen nekivágott ujra az utczának. Pár lépés mulva azonban visszafordult. Forgott, forgott a kis agyában valami. Hogy ha nyár volna, hát itt lehetne hagyni. Az idő azonban csipős… Igen is csipős…

Visszaszaladt, fölkapta a pólyát s most már szaladt haza.

Az ajtóban már rázta az orvosságot. Jó is volt sietni, mert az asszony iszonyuan szenvedett. Szederjesre vált az arcza s a könyökére akart támaszkodni, de visszaesett s kidülledt szemekkel, hanyattfekve vergődött az ágyon. Glück hirtelen, csak ugy az üvegből beleöntött egy korty italt. Valami nagyon jó orvosság lehetett, mert mindjárt magához tért tőle a beteg. Nagyokat lihegett, aztán egész rendesen kezdett lélegzeni s talán el is aludt volna, ha az ura szalmazsákjáról föl nem hallszik a gyereksirás. Beszélni még nem tudott. Csak a meglepett pillantása kérdezte, hogy mi ez?

– Gyerek. Itt találtam az uton. Elhagyta valami cseléd. Bizonyosan cseléd… Azaz, hogy… A pólyát nézegette Glück s arra mondta, hogy: – azaz, hogy. A vánkos tudniillik még fehér volt, rendes, frissen vasalt szalagokkal átkötve s körül csipkés.