Part 8

– Minek nyultál hozzá? – kérdezte az asszony s most már fölkönyökölve maga is a gyereket nézte. – Add ide.

Az ura odaadta s a gyerek is rámeresztette a szemeit. Az asszony tapasztalatlanul babrált vele. Óvatosan tette rá a kezét, pedig sovány és könnyü volt már a karja s uras, vékony kéken erezett fehér bőrü volt a keze. Borongós ellágyulás volt a pillantásában, s a hogy ráhajolt a gyerekre, összecsavarodott a szive.

– El kell vinni a rendőrségre. – Ezt már ugy mondta, mintha nem volna egész bizonyosan meggyőződve arról, hogy ezt kell tenni. – Elvész az egész délelőttöd. Aztán még faggatnak…

– Ki kellene bontani. Valami irás csak akad mellette.

– Nem azért hagyta el az anyja, hogy irást adjon róla.

– Hát meg lehet nézni.

Az asszony felült az ágyban s maga elé fektetve a gyereket, kioldozta a pólyát. A gyerek rugdalózni kezdett s szines papirosok gurultak le mellőle a földre. Glück fölszedte s elképpedve mutatta az asszonynak.

– Pénz.

Aztán megolvasta. Három tízforintos volt, meg négy ötös. A mécscsel bevilágított még az ágy alá is, de több már nem akadt. Csak egy czédula. – Nézd csak – s odamutatta az asszonynak, ő maga pedig az asztal felé indult, hogy megkeresse a szemüvegét. Az asszony a mécses világánál elolvasta az irást. Két szó volt az egész. – Az övé… – Ez volt fura nagy betükkel rárajzolva a papirosra. Aztán semmi, se elől se hátul…

– Hát persze, hát persze – monda Glück a papirost vizsgálva. Persze, hogy az övé. Nem veszi el senki. Az ágy lepedőjéről levilágítottak a bankók. Az asszony egy kis fészket gyurt az öklével a párnába s odatette a pénzt. A gyermek ujra sírni kezdett s a kis vörös ember hol a pénzre nézett, hol meg reá. Egy kis irigység volt a pillantásában s méltánylás, hogy: – ime, ilyen piczi s már van neki pénzecskéje.

Valami kis tejecskéről kellett azonban gondoskodni, mert a gyerek most már nem akart elhallgatni. Glücknek azonban semmi pénze se volt. Az orvosságra minden ráment. Kapupénzre se tellett már, a mikor kiment. Az asszony huzakodva nyult a pénz után, de mégis kiadott a fészekből egy ötöst. Az ura ránézett s csóválta a fejét.

– Az övé. Az van a czédulán, s máris hozzányultunk.

– Majd visszateszed. Csak nem hagyjuk éhen veszni.

A kis félszeg vörös ember megint nekilódult az utczának. Bögrét lóbált a kezében. Visszafelé már csoszogva jött. Mind a két szemével a tejet vigyázta, hogy ki ne locsogjon s ügyetlenül magához ölelte a bögrét. Valamin azonban elmosolyodott, a mig jött s a mikor benyitotta az ajtót, az volt az első kérdése:

– Fiu, lány?

– Lány.

Megint derüsen biczczentett a fejével a pénz felé.

– Már van neki. Bizony.

Az esetben élénk részt vett az udvar is, de csak ugy tiz óra tájban, a mikor a kis leány felébredt az asszony mellett az ágyban és iszonyatos sírásban tört ki. Mig az asszony fölkelt és megmelegítette a tejet, abba idő telt el s azalatt a gyerek visítva hánykolódott az ágyon. A hangja kihallszott, tulvergődött mindenféle gyereksíráson, a mivel pedig tele volt az udvar s a sok piszkos ajtó mögül asszonyok jöttek elő. Csodálatosképpen egy sovány se akadt köztük. Csupa nagy, nekiszélesedett, közösen, egyformán piszkos, lompos asszony, s a ki máskülönben alig beszél. Csak ténfereg erre-arra az udvarban, egyforma unalomban, egyformán hanyagul, valósággal belefásulva a nyomoruságba, a mi már nagyobb se lehet, meg kisebb se. Éltek, hogy este elbujjanak, reggel mosdatlanul, fáradtan ujra ébren szuszogjanak estig és hogy soha ne történjék a nap alatt számukra semmi ujság… az uj gyerekek rikítottak ki egy-egy üveggel meg papirossal vegyesen beragasztott négy kis szemü konyhaajtó mögül, az se ujság. A nyomoruságban hamar megterem a gyerek. Hanem a Glückéknél… Erre összenéztek s délfelé egyik-másik be is kopogott a handléékhoz, ámbátor hogy zsidók.

Az asszony önérzetesen mutatta a pénzt.

– Valami egészen roszféle még sem lehet, a ki elhagyta, – mondta. – Gondoskodott róla. Ha felcseperedik, lesz neki valamije. Nem sok, de ha ügyesen forgatja…

Az asszonyok bólogattak, hogy: bizony, bizony s széles, nagy képükön bizonyos megkülönböztetett tisztelet áradt el, a hogy a gyerekre néztek. Megtapogatták a vánkost és a czihát, rajta meg a csipkét… A nagy nőstények szeme tartózkodva, az állat hódolatával simogatta meg a kicsit s egy asszony foszlott, alig itt-ott összegombolt réklije alól kibugygyant a szép, nagy teli kebel.

– Adja ide. Majd adok én neki egy kis igazit.

– Szegényke, – mondta egy másik asszony.

– Szegény a pokolba. Van ennek pénze.

Glücknek rosz napja volt. Semmi üzlete se akadt. Előbb el kellett volna adni a holmit, azután vásárolni mehetett volna szerte mindenfelé. De nem volt vásár. Hitelbe akartak venni egy s mást, de nem mehetett bele az alkuba. Mondta, hogy az asszony már régen beteg. Mindent fölesz a patika s most még ez a gyerek is itt van… S szorongva ment haza. Az asszony majd nem szól semmit, az asszony megérti, ha nem tud pénzt előadni, mert hát ismeretes az üzlettel. Tudja, hogy nem megy, sehogyse megy, hanem mégis van költség. Az orvosság is… Esetleg még tart, de az is meglehet, hogy be kell adogatni. Aztán, aztán… megizzadt, a mig hazaért az Örömvölgy-utczába.

Mig végigment az udvaron, az jutott az eszébe, hogy majd ad kölcsön pár hatost a kis lány. Elvégre máris sokat bajoskodott vele. Hazaczepelte, elszaladt tejért, holnap is fel kell majd kelni csak miatta, mert reggel bizonyosan megköveteli a magáét, aztán meg az Isten tudja, hogy mi lesz ezután. Az asszony nem képes a munkára. Talán mosni is kell majd arra a gyerekre. Sok mindenféle rongyot. Csak kérhet tőle kölcsön pár hatost. Visszaadja, a mint lehet. Ha csak egy kicsit megengedi az üzlet…

Ugy vette el a pénzt, hogy az asszony nem is látta s mikor a tejet hozta, magának is vásárolt egy szivart. A mikor aztán végzett az asszonynyal is, meg a gyerekkel is, kiült dohányozni az ajtó elé.

Holdvilág sütött le a pocsolyás, szürke négyszögre s körül a konyhákból mások is kijöttek. Elől a házmesternél harmonika szólott s egy lány kaczagott, mintha csiklandozták volna. Különben komor, csendes este volt, a miben átbeszéltek egymáshoz a lakók.

– Megszaporodtak, Glück ur? Meg? – kérdezte az az asszony, a ki délelőtt enni adott a maga duzzadt kebeléből a gyereknek.

– Meg. Lányunk van. Most már csak egy kis jobb mód is kellene hozzá.

Az asszony ugy bólintott, mint a ki érti már a dolgot. Mások is átszólottak.

– Van annak mire támaszkodni…

PINTYŐKE

I.

A Sármás ur fia valami hat szekundával fejezte be a mult iskolai esztendőt. Jövőre a gimnáziumba kellett volna mennie, erről azonban egyelőre szó sem lehetett. Az iskolában azt mondták Sármás urnak, hogy legokosabban teszi, ha nem erőszakoskodik az iskoláztatással. Nem arra való a fiu. A hogy az apja mellett ott állott a gyerek az igazgatóság szobájában, az orrán át szipogva felvigyorgott az apjára, mintha azt mondta volna: – no látod. Ha én nem voltam képes bebizonyítani, hát ime mondja a tanár ur is. – Azt is mondta a tanár, hogy talán a mühelyben hasznát vehetné Sármás ur a gyereknek. A mesterségbe beletörné magát, különösen, ha könnyebb munkára fognák, a mihez nem kell észbeli foglalatoskodás. Sármás ur szabó volt tudniillik, szép nagy mühelyben a gazda. Ismeretes derék mesterember, a ki egy kis pénzecskét is összegyüjtött már magának. A mint kiment az iskolából, kézen vezetve a gyereket, egy-két fiatal tanár jött szembe, a kik köszöntötték. Némelyik mintha adósa lett volna, hirtelen tovább állott.

A fiu majdnem a válláig ért a kis szőke embernek. Nehézkes topogásu nagy gyerek volt. Inkább ő huzta maga után az apját, a ki apró lépésekkel szaladt mellette. Ha birokra keltek volna, meg is verte volna. Nyers, buta, nagy erő látszott ki belőle. Hosszu, vastag karjain megfeszült a kabát ujja s a keze, a mit maga mellett lóbázott, aránytalanul nagy volt, bütykös, feketére barnult ujjakkal, a melyek ha ökölbe szorultak, iszonyatosat tudtak volna ütni. Az arczán pedig semmi se volt a gyermekarcz beszédességéből, csak a keskeny homlokán gyülemlett meg egy csomó ráncz, a miből konok vadságot lehetett kiolvasni s a homlok a redők alatt hirtelen behajlott, ráfeküdt az agyra… Az apja egy-egy pillantást vetett rá, mintha félne tőle s töprengő, elkényszeredett arczczal pusmogott magában: – mit csináljak, mit csináljak…

Egyelőre semmit se csinált.

Nem volt kedve ahhoz, hogy valamit kezdjen, mert nem remélt már ettől a gyerektől semmi jót. Nem is tudta, hogy hogyan került közéjük egy ilyen monstrum, elbámészkodott rajta, ha nézte. A felesége kicsi, gyenge asszony, ő maga is vézna, beteges ember. S aztán egyszerre megtermékenyül a házasságuk és világra jön ez a medvebocs. Azóta se képesek arra, hogy embert faragjanak belőle. Tizenegy esztendős korában jutott el a fiu odáig, hogy most már döczögősen és nagy verejtékezéssel olvasni tud, a más ember gyereke pedig repül át az osztályokon, már latin iskolába jár, viszi haza az apjának meg az anyjának a sok örömet. S a szegény szabómester el-elszomorkodott azon a kérdésen, hogy mi lesz a fiából, több azonban nem igen telt ki tőle, mert nagyon elfoglalta a mühely. Az asszony pedig képtelen volt arra, hogy beleszóljon a gyerek életébe. Régi betegségek kinozták, a mikben a fiu születésének is része volt s néha forró nyári napokon is dideregve huzódott meg a divány sarkában, mint valami megtépázott beteg madár. Fáradtan mondott a cselédeknek egyet s mást és beteges remegés fogta el, ha a gyermek végigment a szobán. Egyszer tudniillik megpróbálta azt, hogy erélyesen bánt el a fiuval. Pofon ütötte s az asztal alá lökdöste, hogy ott várja be az apját, a ki majd megtanítja a becsületre. A fiu pedig a kályhához rohant s egy hasáb fával vette üzőbe az anyját végig a szobákon. Éppen csak hogy valahogy elmenekülhetett.

A fiu pedig kiszabadult az utczára ujra. Néha mondta a szabó az asszonynak, hogy valamit kellene vele csinálni, de ennél tovább nem jutottak. Lassan odafejlődött a tartózkodásuk, a mivel egymásnak a gyermeket megemlegették, mintha szégyenlették volna, hogy csak ilyen ivadék telt ki tőlük. A kis szabó szeme megtelt könynyel, az asszony is keserveset sóhajtott s egyik erre ment, a másik arra, csakhogy ne lássák egymást. Azután meg szemrehányások is következtek. Előbb csak a keserüségnek egy-egy olyan pillanatában, a mikor már képtelenek voltak visszafojtani magukba a mondanivalójukat, később pedig mindig. Az ember nem szivesen ment haza, az asszony bujt előle. Analizálták magukat és egymást, hogy kinek a vére a gonosz s mivel hogy nagyon közönséges gondolkozásu emberek voltak, nem is képzelték el másképpen a reájuk nehezedett csapást, mint hogy valamelyikükben rejtett vétkek lappanganak s azok költöztek át a fiuba. Lassan-lassan azt vette észre a szabó, hogy gyülöli azt a gyönge, fázékony asszonyt, a ki otthon motoszkál erre-arra és csak költség és teher és alkalmatlanság. Abban az időben goromba, minden csekélységre felfortyanó, hirtelen mérgü ember lett a szabó. Az ágyát kivitette az ebédlőbe, egyedül aludt. Pedig az asszony már hozzá volt szokva ahhoz, hogy betakargassa éjszakánkint és odaadja neki szorongatni a kezét, hogy ha rosz álmok bántották.

A fiuval azonban még se lehetett csak ugy röviden végezni. Jött, ment, irtózatos étvágygyal rohant haza, ha megéhezett, látták, hogy létezik, akármennyire szeretnék is letagadni. Sok panasz is érkezett reá. Valósággal az utcza haramiája lett… Nyár is lett, forró nyár, maga az ellankadás. Izzott a mühely, a ház, este ha a nap már lement, lomha nehéz éjszaka telepedett a városra. Menni kellett valamerre. Sármás ur elhivatta az orvosát is és hosszasan tanácskozott vele. Ő nem hagyhatja itt a mühelyt, arról szó se lehet, hogy valami messze fürdőre küldje az asszonyt, a viszonyok egyáltalában nagyon sulyosak manapság az üzletemberre nézve. Éppen csak ugy engedhet meg magának meg a családjának egy kis friss levegőt, ha közel kapja. A hova este kimehet és a honnan reggel bejöhet. Az orvos azt mondta, hogy az asszonynak ugy se fürdő kell, hanem melegség, süsse a nap, hogy izzadjon szegény…

II.

Sármás ur felült egy kis vonatra, a mi a nagy államvasuti épület árnyékában huzódik meg, mintha védelmet keresne s elindult valamiféle nyári lakást nézni. Nem nagyon urasat, nem is igen drágát, de verandát követelt és kertet. Alkudott jobbra-balra, de véglegesen nem állapodott meg egy udvarban sem és estére fáradtan érkezett vissza a mühelybe. Nem igen volt megelégedve az utjával s hogy leült a hosszu szabóasztal mögé, visszatért az agyába az a tépelődés, hogy voltaképpen mit is akar ő a beteg asszonynyal meg a fiával. Itt vagy ott élni velük, nem-e mindegy? Egyformán ijesztő s valami ut volna jó, a melyen el lehetne indulni másfelé.

Egy fiu jött a mühelybe egész csomó nadrággal a vállán. Klein Simon volt, talán tizenkét esztendős fiucska, a Klein Adolf gyermeke. Sármás ur ismerte, neki dolgozott darabszámra az öreg Klein s a fiu hordta haza a munkát különösen vakáczió idején. Máskor nem igen vonta el az apja a könyvek mellől. Sármás ur irigyelte a rongyos kis szabótól a szép, ragyogó szemü, okos gyereket s a fiuval kurtán, ridegen bánt el, csak hogy ne ácsorogjon sokáig a boltban s ne fájjon a Sármás ur szive, ha nézi. Most azonban beszélgetni kezdett vele:

– No Simi, hát hogy vagyunk a bizonyítványnyal?

A fiu mosolyogva nézett reá és büszkén felelt:

– Tiszta jeles.

Sármás ur elborulva nézett reá, de gyönyörködött is a gyermekben. A nadrágzsebében pénz után keresgélt, meg akarta ajándékozni s azalatt egy terv formálódott meg az agyában. Ezt az eszes kis ficzkót megszerzi a fia mellé a nyárra. Csinál belőlük egy kettős fogatot, a minek az egyik lova tunya, makacs és roszindulatu, a másik pedig egész helyes kis lovacska. Mig a kocsit rángatják, talán ragad valami a másikre ennek az eszéből. A hirtelen támadt remény földerítette. Egy koronát adott a gyereknek s megkérdezte tőle:

– Ismered-e az én fiamat, a Jóskát?

– Igen. Egygyel alattam jár.

– Rosz diák.

A gyerek elpirult s nem szivesen, huzódozva felelt.

– Hát nem jó, azt mondják.

– Eljönnél-e hozzánk a nyárra, ki a falura, játszani vele?

A fiu gondolkozott s Sármás ur tovább beszélt, hogy legyőzze benne az idegenkedést.

– Jó dolgod lesz, azután meg szeptemberben adok neked husz forintot. Megveheted a könyveket, a csizmát télire, meg a sapkát.

– Beszélek apámmal – mondta a gyerek és kiszaladt a boltból. Köszönni is elfelejtett, de elég hamar észrevette magát, mert pár lépésről visszaszaladt s a küszöbről bekiáltott a mühelybe: – alásszolgája, alásszolgája…

Másnap ujra felült a kis vonatra Sármás ur és most már tovább ment egy faluval. A kocsmában üres lakás után kérdezősködött s kapott is egy csomó czimet mindenféle utczákban. Ahogy kilépett az ajtón, már el is felejtette valamennyit s csak megindult fölfelé a templomtorony irányában. Majd csak kijut valamerre. Aztán betért jobbra, balra, nézegette a kerteket, a czédulákat kereste a kapukon, hogy melyik ház kiadó, de nem igen talált semmi olyan lakást, a mi neki alkalmas lett volna. Arra állott meg egy keskeny, a sürü nagy fák árnyékában sötétes utczában, hogy egy kis leány szalad utána. Fekete ruhában volt a gyerek és mezitláb, de a lábacskái fehérek, formásak, uri lábacskák s a hogy megszólította, az is nevelésre vallott.

– Lakást tetszik keresni az uraságnak?

– Azt.

– A mamám kiadja a házat. – A kezében levő félig tele üvegre mutatott. – Eczetért voltam a boltban s mondták, hogy lakás tetszik az uraságnak.

– Hol lakik a mamád?

– Csak itt ni.

– No eredj előre.

A gyerek megindult előre, de vissza-visszanézve beszélgetett is.

– A mamának már nagy a ház, meg nekem is nagy. A papám meghalt és eladtuk a kocsit s most a kis házba megyünk a kert végébe én meg a mamám, ha tetszik az uraságnak a nagy ház…

Hangos, de lágy szavak hallszottak vagy négy-öt házzal előbbről. Egy asszony kiabált le az utczára inkább aggodalmasan, mint haraggal.

– Pintyó, Pintyó! Hol maradsz már?

A gyerek felelt:

– Megyek mamám.

Sármás ur csodálkozva kérdezte meg a gyereket:

– Pintyó? Micsoda név az?

A gyerek visszafordult s nevetve adta meg a felvilágosítást.

– Pintyőkének hiv a mamám, de néha csak ugy röviden mondja: Pintyó.

III.

Magas, kövérkés testü, koromfekete haju asszony várt rájuk a kertajtó mögött. Nem volt szép, de maga az egészség. Az arcza majd kicsattant csillogó nagy fekete szemei alatt, a bőre lesült a napban s csak a ruha felgyürt ujjai és a nyakán a kissé félrelibbent gallér alul világított ki párnásan, fehéren. Egy kicsit nagy volt a szája, de az ajkai pirosak és duzzadtak s remek fogak villogtak ki közülök, a mikor az asszony beszélni kezdett. Sármás ur rátapadt a pillantásával s forróságot érzett az agyában, a mi lassan-lassan a mellére szállott s majd megfullasztotta. Hiába várta az asszony, hogy köszönjön, a mikor megszólította, akkor is csak zavartan hebegett:

– Hogyne, hogyne, a lakást nézni, igen…

De csak az asszonyt nézte. A kis gyönge, szőke embert megragadta mint a mágnes, ez a szép nagy darab egészség. Tátogatta a száját utána, mintha szomjazna és a hogy ott botorkált mögötte, az járt fejében, hogy mi baj lenne abból, ha rávetné magát és kiszivná belőle a lelket… Támolygott. Az asszony bámulva nézett rá, a mint inkább lehullott, mint leült egy székre.

– A meleg – mondta Sármás ur – és sokat gyalogoltam. Nem vagyok hozzászokva.

Az asszony mosolygott. Egy kicsit mintha le is nézte volna ezt a támolygó embert.

– Persze, a pestiek…

Sármás ur azonban felpattant és mosolyogva mentegetőzött!

– Dehogy kérem, birom én, csakhogy már az egész falut összejártam. – Körülnézett és nagyon meg volt elégedve. – Itt szép és nagysád hol laknék aztán?

– A kert végén is van egy kis ház. Egy szoba az egész…

– Olyan messze!

– Nincs az messze…

Sármás ur észrevette, hogy eljárt a szája a nagy érdeklődéssel és félve vizsgálta az asszonyt, hogy vajjon nem haragszik-e? Hogy jóvá tegye a hibát, zavartan kapkodott mentség után:

– Mert szeretném, ha a feleségemet szives jóindulatába fogadná. Beteg szegény, hosszu neki minden ut.

– Mi a baja?

– Afféle asszonybaj…

Már a kertben sétáltak a kis ház felé. Egyszerü, fehérre meszelt négy fal volt, de valósággal lugas közepében. Összeborultak fölötte a fák s benn a szobában hüvös, kellemes homály fogadta őket. A férfi tikkadtan állott meg az ajtóban s csak akkor merészkedett bennebb, a mikor az asszony hosszan, kérdőleg pillantott reá s megijedt attól, hogy mindjárt kineveti ez a szép nagy nő.

Aztán még beszélgettek egy fél órát. Lábaik alatt motoszkált a gyerek, hol az egyiknek, hol a másiknak csacsogott valamit és a vendég elszomorodva gondolt arra, hogy mindjárt el kell menni. Az asszony elmondta, hogy a férje állatorvos volt, három hónappal ezelőtt halt meg és hogy derék ember volt a megboldogult. Megmutatta az arczképét is. Kis vörhenyes emberkét, rosszul szabott, hosszu fekete kabátban. A szabó elmosolyodott s a mikor elment, már nem annyira a szép asszony képe kisérte le a hosszu homályos uton, mint inkább az uráé s a hogy egy kicsit elbizakodottan mosolygott, mintha azt mondta volna: – Ezzel ugyan fölveszem a versenyt.

IV.

Párnák között hozták ki az asszonyt a falusi házba. Az ura czepelte volna be a szobába, de nem birta. Arra szaladt elő a másik asszony a hátsó házból, de nem tudott mindjárt hozzányulni a törékeny portékához. Mintha attól félt volna, hogy eltöri. Az pedig rábámult a kocsiról s tátva maradt a szája, a hogy nézte. Egyszerre mintha igen nagyon elszomorodott volna. Az urát kereste, az azonban azzal bajoskodott, hogy a kocsi hátuljáról a ládákat oldozta le. Senki se szólott egy szót se. Mintha farkasszemet nézett volna egymással az egész kétféle társaság. A kis lány az anyja szoknyája mögül a fiukra kandikált ki, az asszonyok pedig hallgatva meresztették egymásba a szemeiket. A nagy, az erős inkább csak azon a gyülölködő pillantáson bámult el, a mivel végigmérte a másik. Végre is szó nélkül visszahuzódott s aznap nem is látták.

Sármás ur este szemrehányást is tett a feleségének a különös viselkedésért és az asszony nem is védekezett. Feje lapos, sovány keblére hanyatlott s arra se pillantott fel, hogy az urából dült a szó, csupa szidalom.

Három-négy napig mintha mindenki maga-magának akart volna élni. A két fiu elkerülte egymást, a két asszony is, a férfi mind a kettőt s szótalan, csöndes kis bujdosó lett a kertben, a sok sürüségben a szép asszony gyermeke. Mintha a fiuk után kémlelt volna még mindig azzal a kandi pillantással, a hogy a megérkezésüket kileste, de ha a közelébe jutott valamelyiknek, eliramodott könnyedén, mint valami őzfiók. A fiuk kurtán felelgettek egymásnak s a melyik tehette, megszökött a másiktól. A kis idegen, a vendég türelmetlen lett, ha nyomában czammogott a másik, amaz pedig tétován ödöngött erre-arra, törve, tépve maga körül a gallyat, ha a gyermek után járt s a gyér hajáig kivörösödött az egész feje, ha a kis fürge lábak eliramodtak előle. Lassan ment a barátkozás, mikor már egy-egy közös uzsonnát ettek a gyerekek, szólottak egymáshoz, de félénken, tartózkodva, hosszan végigméregetve egymást egy-egy sunyi pillantással. A két asszony le-leszólott hozzájuk a verandáról, hogy ne legyenek olyan vadak. Ők is összeszoktak tudniillik valahogy s ketten várták meg Sármás urat este. Olyankor aztán a szép asszony hazament. A másik, a beteg lélekzetét is visszafojtotta a csendben, hogy hallja a lépéseit meg a nyikorgást, a hogy megfordul a zárban a kulcs. Félt az éjszakától meg a sötétségtől, a miben nem tudja az ember, hogy mi van s remegve, fáradtan dült be a sok dunyha közé az ágyba.

Mellette a másik szobában aludtak a fiuk, tovább mögötte, a kert felőliben az ura, a ki azonban néha nem is jött haza este. Azt mondta, hogy nem érdemes. Igen későn jöhetne és hajnalban már mennie kell. Kezdődik a szezon, roppant sok felöltőt rendeltek az urak meg őszi ruhákat. Uj holmi jött Brünnből, Angliából, pénzbajok is vannak… S ha jött, gyakran ott marasztotta a szép asszonyt és az asztalon áthajolva beszélgettek egymással. Nem csináltak semmi illetlent, dehogy, hanem a hogy a férfi belenézett az asszony szemébe, az maga volt a bün. A feleség rajtukmeredt és nézte őket, néha azon a mérgen gondolkozott, a melylyel elemészti majd magát, ha nem lesz többé övé az ura, másszor meg iszonyu düh és elkeseredés marczangolta s esküdözött magában, hogy nem adja oda másnak a férjét. Az övé. Ha tetszett neki egészségesen, tessék betegen is. Egy-egy ilyen roham majd megfullasztotta.

V.

Egy este megint nem jött haza az ura. Valami különös éjjel következett aztán. Muzsika volt benne meg táncz, aztán mindenféle lármák, a zümmögéstől az ordításig, de minden nagyon messze, éppen csakhogy átszürődött valahogy az ablaküvegen. Egyszerre felriadt. A szomszéd szobában dulakodtak a fiuk. Valamelyik a falnak esett, hogy megremegett bele a ház. Ez az övé lehetett, a másik, kis szikár gyerek nem esik olyan nagyot. Aztán csend lett, csak mormogás hallszott ki az ajtón át, olyanforma, mint ahogy az elvert vad dörmög még a ketreczben. Nem tudta behunyni a szemeit. Az járt a fejében, hogy milyen szörnyen szerencsétlen ez a gyerek. Semmije sincs, csak nagy állati ereje és azzal se tud bánni. A kis vézna gyerek megveri. Ezen elszendergett. Arra rezzent fel ujra, hogy az ura hangját hallja. Bizonyos benne. Egy-egy szót is megértett a beszédéből. Egy ideig még figyelt s a mikor ujra az ismerős hangot hallotta, kiugrott az ágyból. Észre se vette, hogy mennyire megnövekedett egyszerre az ereje. Magára kapott valami ruhát, még arra is gondja volt, hogy sötét szinü legyen, lassan felnyitotta az ablakot s kimászott a kertbe. Hallgatózott, elindult hátra, mindenütt a rácshoz lapulva, a málnabokrok között. Lépésről lépésre megállott és figyelt. Ugy kell lenni, hogy a szél kapta el a hangokat, mert egyszer tisztán hallotta a beszédet, máskor nem. Mikor a kis házhoz ért, meglapult a bokrok alján és várt.

Egyszerre most már egészen közelről hallotta az urát. Lázasan, sietve beszélt: