Part 6

Mikor a csizmadia elment, egy szót se szóltak többet a dologról. Az asszonyt bántotta egy kicsit az, hogy Nagy Náczi ur olyan elégedetlen formán távozott, mert félt, hogy holnap elküldi az egész számlát, de nem szólott semmit. Valami nehézkes csend támadt a szobában, a mi fojtogatni kezdte a lámpát, mert a nagy kerek láng mintha fulladozott volna, nagyokat lihegett. Egyszerre utolsót szuszszant és meghalt. A másik szobából átpislogott valami világosság, egy gyertya az éjjeli szekrényről, a mi talán meleg, barátságos derü lenne, ha közelebb jönne, arra azonban egyiknek se volt kedve, hogy behozza. A tágas nagy szobában utálatossá kezdtek lenni a szagok is. A lámpakorom büze vetekedett a csizmadia hájas csizmájának a szagával, büdös gőzbe vegyültek össze, az ember megborzongott, fölállott, hogy feküdni menjen. Az asszony ugy kisérte, mint egy hüséges jó cseléd s ösztönszerüleg nyult utána néha a kezével, mintha kérlelni akarná, hogy ne bosszankodjék.

– Igazad van, nem neked való az ilyesmi… Ámbár hogy talán pénzt hozna… A családos ember mégis más, mint a ki egyedül van. Annak mindegy…

– Ugyan hallgass.

Reggel még kilencz óra se volt s már idegenek csengettek az ajtón. A cseléd azzal jött be, hogy valami nem igen finom urak keresik az urat s várnak az udvari szobában. Hadak hamar felöltözött és kiment hozzájuk.

Három kopott, félszeg ember ült szétszórva a székeken s egymást taszigálták a pillantásukkal, nem tudva hirtelenében elhatározni, hogy ki beszéljen. Végre is fölállott közülök az egyik, egy hosszu, száraz betegformáju ember s félénken, huzódva beszélni kezdett.

– Ugy halljuk, hogy tegnap este itt járt Nagy Ignácz ur s ujságot akarnak a mesterek. Mi kérem itt segédek vagyunk s azért jöttünk, hogy ne tessék belemenni abba a dologba. Reánk törnek kérem… Egészen tönkre akarnak tenni… Kiszámíthatom az urnak papiroson, hogy valóságos rabszolgák vagyunk… Ugy élünk, mint a barmok, zöldségen. A gyerekeink betegek, rongyosak, az asszonyok siránkozók, panaszosak, éjjel-nappal nem tudunk megkeresni annyit, hogy valahogyan éljünk. Ha mi elmondhatnók valahol a bajunkat, az lenne az áldás.

A másik kettő is ráhagyta:

– Bizony, bizony.

– Nem kellene nekünk valami czifra nagy ujság, csak éppen egy kis nyomtatott papiros, ekkora ni, mint a két tenyerem… Aztán láthatná a világ, hogy mik vagyunk… Ha el tetszik jönni hozzám a Hajcsár-utczába, mutatok egy szobát, a milyet a nagyságos ur sohase látott. Csupa penész, olyan a teteje is, mint az alja, nincs rajta tapasztás. A gyermek már három hete torokfájós s nem tudtam még megcsináltatni neki az orvosságot, a mit fölirt a szegény-doktor, pedig három órát se alszom egy éjjel, mindig dolgozom darabszámra… Nekik sincs jobb dolguk.

Rámutatott a másik kettőre. Ezek közül is fölállott az egyik, hogy valamit mondjon.

– Tudja nagyságos ur, hogy kinek van jó dolga? Annak, a ki lop…

Hadak nézte őket és elszorult a szive. Magában mormogott… – Szegények, szegények.

Ujra a hosszu ember beszélt:

– Nincs törvény, se szabály, se semmi a mi nekik is parancsolna. Fizetnek a mit akarnak, akkor, a mikor nekik tetszik, kidobnak, elcsapnak, nem használ semmi, annyian vagyunk, hogyha száznak eszébe jut nem dolgozni, jön a helyébe kétszáz, háromszáz, ezer. Egészen az övék vagyunk, mint a kutyák… Igaza van itt a pajtásomnak. Az boldogul, a ki lop…

A házigazda szemei előtt vizben kezdett uszni a három legény. Alig tudott szólni, annyira szorongatta a torkát a szomoruság és a keserüség. Kutatott valami után, a mivel segíthetne rajtuk, de nem jutott az eszébe semmi. Végre is látta, hogy tehetetlen s olyan tanácsot adott, a milyet tudott.

– Menjenek hát lopni. Én mondom maguknak. A gyereknek éhezni nem szabad. Én nem tehetek semmit. Pénzem nincs. Az irás semmit se ér. Menjenek, ne jajgassanak tovább a nyakamon.

Csendesen, vigasztalanul botorkált ki a szobából a három kopott legény.

A ZSOBOKAI PLÉBÁNOS

A zsobokai plébános mindjárt a templom mellett lakott egy siralmas kis házban, a minek a tetején át fütyörölt a szél. A falairól nagy darabokban hullott le a vakolat s fehér sárral vette körül a házat, a mikor felolvasztotta az eső és elfolyt vele köröskörül a beroskadt alapozás árkában. Az ablakok külső deszkatáblája itt-ott lefittyent a törött sarkán himbálódzva, ha kedve jött a szélnek a játékra s az esztendők óta kitört ablakszemek ujságpapirossal voltak beragasztva, mivel hogy vagy nem jött ablakos a faluba, vagy pedig éppen akkor nem volt pénze a plébános urnak. Hogy még szomorubb legyen a ház formája, nem is előre nézett, hanem hátra a kert felé, a mi pedig szintén nem igen volt kert, hanem széles nagy labodatábla ki a temetőig. Két szoba volt a házban. Az egyik valaha ki volt padolva valami olcsó fenyőfadeszkával, a mi azóta elkopott s lesurolt széleivel belenőtt a földbe. Csak ott volt ép, a hol nagy szekrények meg ládák állottak a fal mellett, meg köröskörül, ámbátor hogy itt is megviselte kissé épségét az eső, a mi lecsurgott rá a falról akkortól kezdve, a mikor az első zsindelyek estek le a tetőről. A másik szoba már eredetileg szerényebb igényekkel alkottatott meg. Ennek keményre taposott agyag volt a padozatja és semmi, de semmi butorzat nem volt benne, csak éppen egy ágy, a miből kisárgállott egy szalmanyaláb, a hol elvásott a derékalj. Az ágyra ócska lópokrócz volt terítve, előtte pedig egy minden oldalon kifoszlott gyékény és egy szék, a mire a plébános leteszi a ruháit, a mikor bebujik a pokrócz alá estenden s mielőtt elaludnék még egyszer áldást kér az egész szép nagy falura, meg köröskörül az egész nagy világra, a mibe nemsokára belesüpped végképpen a zsobokai plébánia.

A plébános urnak valaha volt egy kis gondviselése, de nem sok. Egy vén asszony takarított reá s meg is főzte az ebédjét, akkor nyugodalmasabb volt az élete, de ennek a boldogságnak csakhamar vége szakadt. Részben azért, mert a megyés püspök mérges levelet irt neki, hogy rögtön küldje el a házából a fehérszemélyt, a kivel névtelen levelek tanusága szerint bünös viszonyban él, részben pedig azért, mert a szegénysége nem birta meg a költséget. Az asszony fizetésére szép régi szentkönyveit adta el, meg a krumpli termését is elvesztegette potom pénzért, a mikor még a földben volt. Azóta aztán egészen egyedül van.

Csak vasárnaponkint elevenedik meg körülötte a világ, a mikor a templom kicsi harangja csengeni kezd és öreg asszonyok jönnek fel a faluból misét hallgatni. A fiatalabb nép nem jár templomba, éppen csak ha valami igen nagy ünnep adja elő magát. Akkor aztán fölrepül a hegyre a csupa pántlika, csupa csipke leánysereg, meg a bokrétás legények is. Cziczáznak a mise után a temető alján, a hol a másik papnak sok esztendei részletfizetésre kőkeresztet állíttatott a mostani plébános. És ilyenkor, de éppen csak ilyenkor a plébános kihozza az ágya mellől a széket, kiül a ház ajtajába és gyönyörködik a fiatalságban és megbocsájtja nekik még azt is, hogy elhanyagolják az Istent.

Különösen szomoru a vidék, ha olyan nagy a hó a plébánia körül, mint mostanság. Körüskörül végtelen fehér mező, a mit egy árnyalattal sötétebb vonalak, az utak szelnek keresztül és hangtalanság, mélységes csend, a mit csak néha zavar meg a szél zizegése, a mint a száraz bokrok ágai között keresztülsuhan. A faluból fölhallszik még valami zsongás, egy kis élet, éjjelre aztán az is megszünik s hallani lehet azt is, ha az ereszről a hóba esik egy jégcsap…

És a mikor már az ágyban feküdt a plébános, egyszer mégis valami egyebet is hallott. Valahol messze vagy közel, de nagyon gyöngén nyögött valaki. Nem igen lehetett tudni, hogy mi, tán állat is lehetett, de mégis mintha inkább emberhang lett volna. Az öreg szikár pap fölült az ágyban és hallgatózott. Most már tisztán hallotta, hogy valaki panaszosan jajgat: jaj jaj… Kiugrott az ágyból, gyorsan magára kapta a ruháját s nekiment a nagy fehér mezőnek. Néha megállott hallgatni, hogy merről jön a hang s többször is megfordult egészen más irányba és sehol se látott semmit. Végre is a legközelebbi uton indult el. Messze a homályos égen szürkén, álmosan bukkant föl a hold nagy kerek tányérja, mintha azt is az ágyból kergették volna ki, hogy az öreg papnak világítson. Sokáig keresett a földön, egy-egy kóbor szárazág nyomában indult el, a mit a havon szánkáztatott a szél, hogy talán ez rendeltetett számára kalauznak s nagy kóborlás után egyszerre csak a lábai alatt hallotta a nyögést, most már még halkabban, alig-alig jutott el a füléig a hang, mintha megfagyott volna utközben. A remegő öreg ember lehajolt s félig a hóba takart kezet fogott meg. Akkor már izzadt, kigombolta a kabátját, lapátot formált a két tenyeréből és lázas sietséggel takarította félre a havat a hideg testről, a melyből előbb egy csonttá fagyott szoknya, aztán egy nagy keszkenő csücske látszott ki s lassan-lassan bontakozott ki az asszony. A vén ember sürün emlegette az Istent: – Uram segíts, Jézus segíts, Szentlélek segíts – s nagyot fohászkodva előbb karjaiba vette a hideg, jeges testet s visszafelé indult a plébániához. Az utolsó lépéseknél már tántorgott s ha még félannyit kellett volna mennie, mint a mekkora utat megtett, összerogy. Igy is halálra fáradtan roskadt le a székre, mikor a még mindig kemény, fagyos embertömböt letette az ágyra.

Nem sokáig pihent. Ruganyosan ugrott föl és ügyetlenül szaladgálva a szobákban, gyufát keresett. Mikor végre megtalálta, tüzet rakott, egy kis bögrét is állított a kemencze szája elé s mosolyogva ment vissza az ágyhoz.

– Mindjárt meleg lesz. Meg adok teát is. Az majd áthevíti…

Az asszony csak ajkait mozgatta. Rá kellett hajolnia, hogy megértse a szavát:

– Köszönöm.

Akkor aztán a vén pap, a ki életében még soha nem érintett asszonyt, egy kicsit habozva nekiállott annak a munkának, hogy levetkőztesse a fiatal, lassan-lassan megelevenedő asszonyt. Előbb a szoknyát oldozta le róla, összeszakítva a kötőket, a miket nem tudott megoldani, aztán lehámozta lábairól a czipőket, meg a harisnyákat s kezei közé fogva a fagyos lábakat, dörzsölni kezdte. Azalatt folyton a csinos, egy kicsit lesoványkodott arczot nézte a csodatevő Jézusra, az emberhez legközelebb álló Istenre gondolt, a mikor a nő felnyitotta a szemeit s aggodalmas, félős pillantással végigjártatta pillantását a szobában.

– Uram Jézus, légy áldott, – mondta a pap.

A tüzhely előtt, zsarátnokövben forrni kezdett a viz. A vén ember most már sokkal fürgébb és valamicskét ügyesebb is lett. Átszaladt a másik szobába, kis összegyürt papirosból teát öntött a bögrébe s közben vissza-visszafordulva az ágyhoz, beszélt:

– No lányom most már minden rendben lesz. Csak egy kis erőt gyüjtsön, hogy inni tudjon. Aztán betakarózik jól, nagyot alszik…

Majd sírva fakadt, annyira meghatotta a visszatérő erő. Egy kicsit elbizakodott lett, valami teremtésféle hatalmat érzett magában s diadallal, mosolyogva fordult vissza munkája mellől az ágy felé. Mikor a pokrócz lecsuszott a leányról s födetlenül maradt a keble, észrevette, hogy nedvesen tapad reá a még mindig remegő testre az ing is. Érezte, hogy nem teljes a munkája, mig az összefagyott didergő test még mindig fázik s átszaladt a másik szobába száraz ruháért. Nem volt neki más, csak a magáé. Egy vén szekrényből kivett egy hosszu inget s visszament az ágyhoz.

– Ezt vegye magára leányom. Majd segítek. Bizony foltos egy kicsit, de még is csak ez a legjobb mind között. Aztán meg száraz…

Remegés nélkül simult rá durva tenyere az asszony vállára és biztatta:

– Ne szégyelje magát. Nincs most arra időnk.

Arra döbbent meg kissé, mikor az asszony nyakán vékony láncz akadt a kezébe, a min egy kis aczéltok csüngött. Valamicskét, de inkább csak mintha árnyék szaladt volna végig rajta elborult az arcza s elfordult az ágytól.

– Mi ez?

– A tizparancsolat.

A tokon körül héber betük voltak, most már hogy jobban megnézte, világosan látta s aggodalmas gond telepedett szelid, öreg arczára.

– Maga zsidó, leányom?

– Az. Ezt itt egy szeminarista irta nekem. Azt mondta, hogy szerencsét hoz majd, ha viselem. Az asszonyomnál lakott, szobaur volt…

Kimerítette a beszéd s a pap csittította:

– Hallgasson, ne fáraszsza magát.

Az asszony mosolygott a gyöngédségre s lepihentetve fejét a párnára, csendesen beszélt tovább.

– Most már jobban vagyok. Érzem, hogy mozogni kezd bennem a vér. Nagyon szépen köszönöm, hogy fölszedett a hóból. Odáig még emlékszem, hogy összeestem és jajgatni kezdtem. – Azután félénken nézett körül a puszta szobában s az egyszerü asszonylélek megilletődésével szólott: – Uraságod jó ember. Talán pap is. Olyanforma itt minden…

– Az vagyok. Hova akart menni?

– Ide a szomszéd faluba, Halmágyra. Hajnalban indultam el, itt a városban lakom. Nem hittem, hogy ilyen hideg lesz.

– Van ott valakije?

– Van, azonkivül aztán nincs is senkim. A gyermekem. Tetszik tudni tisztelendő ur, szegény cselédleány vagyok s a gyermekem odaadtam egy asszonynak. Most aztán nem vagyok helyben már három hét óta és a gyermekemet akartam látni. Nem tudom, hogy miért éppen most. Talán azért akart megverni az Isten, mert eddig nem igen gondoltam rá… De látni akartam. Megcsókolni s aztán megint visszamenni a városba, mert vasárnapra már helyet igért a szerző. Pénzem nem volt, nekivágtam gyalog az utnak s aztán bizony kidültem. Ha nem jön a tisztelendő ur, most már a szegény kicsinek ilyen anyja sincs, a milyen én vagyok. Nagyon szomoruan haltam volna meg.

A vén pap remegő kezekkel töltötte ki egy pohárba a teát és odaadta a lánynak.

– Hajtsa fel. Egyszerre igya ki. – Aztán idegenül pillantott megint a kis aczéltokra a lány keblén. – Legalább ne mondta volna meg. Minek hordanak efféle holmit magukon?

– Hát aztán baj az, tisztelendő ur, ha zsidó vagyok.

– Nem, nem, de itt nálam a plébánián… Nekem nincs több ágyam. Ebben kell, hogy háljak ezután is.

A leány erőszakosan, nehézkes mozdulattal a könyökére támaszkodott. Ki akart kelni az ágyából, de visszaesett a párnára s panaszosan nyögött.

– Ha künn kérdezte volna a tisztelendő ur, ott is megmondtam volna. Nem akartam hazudni…

A pap a leány ajkaira erőszakolta a forró poharat, hogy hallgasson s kinosan töprengett magában. Meglátszott az arczán, hogy mennyire megerőlteti az agyát ebben a szokatlan tételben s még motyogott is valamit, mintha hang nélkül nem tudna gondolkozni. Aztán földerült a képe, megállapodott valamiben, a mi egyszerre szent hit lett benne, mert valósággal megdicsőítette fáradt, sovány arczát. Fölállott az ágy széléről s kibámult az ablakon a havas nagy mezőbe, a minek szélét köröskörül kikezdte a hajnalpirkadás és pusmogott magában meggyőződéssel, egyszerre összeszakítva a lelkében egy csomó szürke dogmát.

– Ha az Isten nem akarta volna, hogy legyenek nem is teremtette volna. Nem… Nem… Az Isten akarata…

PEDAGOGIA

Az urfi későn jött haza az iskolából. Az ebéd e miatt kicsit komor is volt. A gyönge kis asszony, a kinek a fiáról van szó az urfi személyében, fészkelődött a helyén és a széles, nyitott ajtón s a harántos udvaron át, le-lepillantott az utczára arra felé, a hol az iskola vörös tetejéből kiágaskodott a csengettyüs, fehér kis torony. Az ura a tányér mellé terítette az ujságot és olvasott. Néha fölpillantott és boszusan kapta le ujra a fejét a lapra, azon mérgelődve, hogy az asszonynak olyan szepegő az arcza. Az asztal végén az urfi nagyapja gyurta szórakozottan golyóbisba a kenyeret s a helyzet kinos voltát megérezte a hajdu és a szobaleány is. Lábujjhegyen jártak az asztal körül s a sarokban a nagy almáriom mellett aggodalmasan összesugdostak, a mitől aztán az asztal mellett még inkább megrettent az asszony.

Már nagyon kellemetlen lett a csend.

– Azért a kis majomért kár olyan nagyon hallgatni, – tört ki végre az urfi apja az ujságra csapva. – Majd hazajön…

– De nem addig van az – mondta az öreg. – Itt az ideje.

Az asszony is beleszólt félénken.

– Már fél kettő… Tán János utána nézhet…

– Szükségtelen.

Ujra vártak, de már nem sokáig. Mikor a nagy mutató a kilenczesre ért, mutatván, hogy háromnegyed kettő, beállított a verandára az urfi. Az anyja elébe szaladt, térdreesett előtte, hogy körülbelül egyforma magasak legyenek, erősen magához szorította s elkezdett beszélni hozzá mindenféle anyás semmiséget.

– Csakhogy itt vagy, édes drágiczám, kis apám, rosz fiu, hát illik igy reám ijeszteni…

Az urfi még mindig sírdogált. Az ajkai reszkettek, pillái alul kiszivárgott a köny s bármennyire is igyekezett nagyon jókedvü lenni, ki-kitört belőle a sírás.

– Ott ültünk sokan, nem vettem észre, hogy ilyen késő van, játszottunk. Ferenczy Gerőnek három golyója volt, nekem négy…

– Hát akkor miért sírsz kis aranyom?

– Nem, nem sírok… – s egyszerre nagyon összeszedte magát, a mikor az apja hangját hallotta.

– Gyere ide.

Mikor az urfi az apja elé állott, egyszeriben még nagyobb lett a csend.

– Bezártak?

– Ne… nem, csak…

– Hazudsz?

– Nem hazudok…

– Illik ez becsületes gyermekhez? Megcsalod apádat… Nézz a szemembe, csak a gazemberek sütik le szemüket…

Az öreg már nem hallgathatta tovább béketüréssel.

– Már miért nem mondod, hogy tolvaj…

– Hagyja csak apám… Hazudtál, most mondd meg az igazat. Emeld föl a fejed. Játszottatok mostanáig?

A gyermek gyorsan pislogott, hogy fölitassa a könyeit. Látszott, hogy hogyan szedi össze a bátorságát. Kétszer, háromszor már majdnem felelt, de mindig a torkán akadt a szó, mig nagyokat nyelt, még mindig több és több erőt gyüjtött magába össze. Mikor ujra megeredt a könye, az anyja segítségére szaladt egy zsebkendővel, de a féluton megállott s csak messziről leste a lélegzetét is visszafojtva, hogy mi lesz ebben az ünnepélyes momentumban, a mikor egyszerre csak alkalma akad a szunnyadó léleknek a megnyilatkozásra.

– Játszottatok mostanáig?

– Nem.

– Bezártak?

– Be.

– Hát aztán?

– Meg is vertek.

– Ki?

– Lehmann ur.

Az öreg ur felugrott s nagyot csapott az asztalra.

– Ki az a marha?

Az asszony felelt neki csöndesen:

– A tanító.

– A nemes ember fiát… Ráteszi a kezét?

Az asszony sóhajtott s intett, hogy: rá, rá…

Erre az öreg megint a fiához fordult s kipirulva kiabált reá:

– És nem lövöd agyon?

– Nem, apám.

– A kutya! Nem élne többet, ha az én fiamat ütné…

– Hogy történt a dolog? Mondd el elejétől végig.

– Én nem csináltam semmit…

– Semmiért vert meg Lehmann ur?

– Nem, hanem…

– Hát miért? Van valami oka.

– Előbb tán ennék a gyermek – mondta szerényen az asszony.

– Ráér… Nohát, hogy is történt?

– Kiss Sándor dohányt hozott…

– Hát te mit vittél?

– Papirost.

– Milyent?

– Szivarnak.

– Aztán?

– Szivaroztunk.

– Azért vert meg Lehmann ur? Jól tette.

– Előbb azt mondta, hogy bezár este hatig. Aztán egyszerre csak bejött a pálczával s Kiss Sándorra is ütött hármat és rám is. Nagyot. Azt mondta: barátom, nem kinlódom én veletek, menjetek haza, de előbb kikapjátok a porcziótokat…

Az öreg ur már nem birt magával. Fölugrott az asztal mellől s a botját kereste.

– Majd megtanítom én! Ne félj kis fiam, adok én neki…

Az asszony arczán végigszaladt az öröm. Kereste a fia pillantását, hogy megvigasztalja: – hogy nagyapa majd ad neki. A szobalány lassanként ujra feltálalta az ebédet, a hajdu pedig, mig a gyermek nyaka köré kerítette az asztalkendőt, lopva megsimogatta a szőke lágy haját s a fülébe sugta, hogy senki se hallja:

– Majd ad neki az öreg nagyságos ur, ne féljen.

Az öreg nagyságos ur pedig kegyetlenül hadonázva ment végig az utczán. Lihegett benne a düh, alig birt magával. Az elernyedt, gyönge vén emberben felébredt a despota, a mindenek felett való ur, a ki megcsapatta a bérest, kihordatta a határból az árendást, parancsolt hajdunak, zsandárnak, ha rosz kedve volt, agyonverte a parasztot fokossal s lelőtte a fáról a kerti tolvajt, mint a verebet. Mikor belökte az iskola ajtaját, egy kis cselédlányt talált maga előtt, arra öntötte ki először a mérgét.

– Hol a gazdád, hé? Mit tátod a szádat?

– Fenn valahol a kertben, keresse meg.

A nyitott léczajtó mutatta meg az utat a kertbe. Az öreg ment, fölbotlott a kövér káposztafőkben, a melyek szemérmetlenül kiterpeszkedtek az ösvényre s mig keresztül-kasul bejárta a nagy veteményvilágot, mindig nagyobb lett benne a harag. Néhol ellepte a magnak hagyott nagy veteményburján, alig tudott kikászolódni belőle, olyankor szétnézett s leste, hogy a mozdulatlan rekkenőségben mozduljon meg bár egy árnyék, a mi után el lehet indulni. Mikor kifáradt, már nem is harag járt az eszében, csak ki akart jutni valamerre ebből a zöldség-labirintusból.

Mikor nagy barangolás után rábukkant a másik öreg emberre, Lehmann urra, a ki az uborka indái alól takarította ki a gazt, ujra dühbe jött. Kiabálva beszélt s erősen szorongatta a botját.

– Az ur verte meg az unokámat?

A tanító fölegyenesedett, leverte a térdeiről a port s csendesen mosolygott.

– Meg biz azt…

– Hát aztán miért?

– Mert megérdemelte.

– Azt hiszi, hogy paraszttal van dolga?

– Az ur többször megérdemli, mint a paraszt.

– Hogyan mondja?

– Ugy, hogy az Isten mentsen meg az urficskáktól. Elrontják velük a legjobb iskolát is.

– Kivel, az én unokámmal?

– Azzal is, meg a többivel is. Ezek a kis ficzkók tönkre vannak nevelve mindenféle uri rafinériával s elbolondítják az Isten gyermekét, a parasztot.

Az öreg ur csak rámeredt a vén, szürke Lehmannra s nem értette meg egészen a mit mondott.

– Az urfi hozza be az iskolába a czigarettát… Az urfi-gyermek hozza be ide a szemtelen képeket, az tanítja meg legelőször a többit arra, hogy hogyan kell kicsufolni a tanítót.

– Az unokám?

– Nem ő, mind. Egyik olyan, mint a másik. A paraszt ostoba, tuskó, a mit szépen ki lehet faragni, hanem az urfiból előbb ki kell verni a sok gonoszra való hajlandóságot, a mi az urvoltával ette magát bele. Nyolczvan gyermek közé, ha beesik egy efajta, megmételyezi…

– Ezt még sohase hallottam.

– Hallja most és nekem elhiheti. Ha rajtam állana, nem is lenne a falusi iskola másé, mint a paraszté. Baj az, ha összeelegyedik ez a két elem, csunya habarék lesz belőle. Annak való. Ez itt népnevelés…

– Hát az ur hova vigye a fiát?

– A városba. Ott meg paraszt nincs. Nem kell zavarni a kalkulust. Mi neveljük az értelmes, józan földmüvelő embert az eke szarva mellé, azok a pennást. Ez ide kell, az meg amoda. Ha összezavarodunk, mindjárt baj van.

Az öreg ur leült a mesgyére s a tanítóra fölbámulva, csendesen hallgatott. A mikor már tiszta volt a feketére gyomlált ágyban az uborka, mellételepedett Lehmann ur is s kezébe véve a botot, elmutatott körül messze a sok földre, a miben egymást váltotta föl a zöld, sárga és fekete tábla s jobbra-balra fehérre pontozva a végtelen mappát, csomóba gyülekezett egy-egy falu, mint valami mozdulatlan, a torony köré heveredett gulya.

– Lássa ezt a nagy vidéket, a hol semmi egyéb nincsen, mint a mit az Isten termel. Ide nem ur kell, hanem paraszt. Nem az a lusta, makacs, buta nép, a mi most lakik itt, hanem más, a milyent én nevelek. Ez kell az urnak is, meg a köznek, a mi most már nekik is egy, meg nagyságodnak is. Nem, nem szeretem az urfit a parasztjaim között, vigyék másfelé.

Az öreg ur messze maga elé bámult s aztán visszaesett tekintete a szép fekete földre, a mit szorgalmasan lefésült a gereblyével ennek a másik öreg embernek a kérges, kemény keze. A miket most mondtak itt neki, mintha megsimogatta volna. A sokat tapasztalt ember látományos lelkével gondolkozott el azon, hogy mi az igaz ennek a szürke öregnek az igyekezetében s mindinkább érezte, hogy ez a mellette kuporgó kopott atyafi tetszik neki. Egy szivart akart adni neki, de szégyenlette odaadni, csak tapogatta a zsebében s zavarba jött. Restelni kezdte, hogy a kaputos emberek uri volta ennyire utjában áll a nagy munkának, a mit ez a négyszáz forintos vén konok fráter forgat az agyában.

– Szép, szép, az szép lesz, a mit akar tanító ur, okos, józan paraszt, a kinek a kezében kövéredik a föld, nő a vagyon…

– Ez, ez…

– Aztán meg egészséges, erős, a kitől szép, izmos nemzedék származik… Gondoltam én erre egyszer-másszor, de nem tudtam, hogyan kell hozzákezdeni.

– Igy, igy kell… Csak az urfiakat vigyék el innen.