Part 3

Ugy volt, hogy ezen a nagy állomáson várják be a szemköztről érkező vonatok az udvari vonatot s már alig lehetett elhelyezni a sineken a sok kocsit. A leghátsó sinen egy türelmetlen gyorsvonat előtt prüszkölt a masina, mint valami könnyü kicsi kocsi előtt a hatalmas vad mén s ugy látszott, mintha már-már elszabadulna s kirohanna féktelenül a világba. Idébb csendesebben viselte magát a hatórás személyvonat. Ennek a gépje már inkább olyan csendesen poroszkáló jó falusi lóhoz hasonlít, a mely ha megállítják a patika előtt, csendesen bevárja, a mig a sok orvosságot összekavargatják. Itt inkább az utazók türelmetlenkedtek, kiabáltak a kalauzokra: – megyünk már? mi lesz már? itt alszunk? s káromkodva fogadták a parancsot, hogy senki se szálljon ki. Előbb, a fütőház felé egy hosszu tehervonat pihent, magasra megrakva deszkával, a minek a fehérségéből piros czédulákon rikított le a fürészgyár neve s mintha a masina is elaludt volna előtte, csendesen lélegzett, egy-egy finom fehér gőzpászmát bocsájtva ki magából, minden fölösleges lárma nélkül. Csak félig a pályaudvaron, hátsó testével a pályára fekve, mint egy hosszu hernyó, töméntelen sok kocsiból összekapcsolt munkásvonat is várakozott a sinen, hogy tovább mehessen. Egymás hátára volt gyürve rajta a sok ember, a széles ajtók korlátjára annyian támaszkodtak, hogy a hátulsók már valóságos emberhegy tetejéről néztek le a fényes, élénk pályára s ugy várták a kis királyt.

Egy nagy barna ember tartotta szóval a többit az egyik kocsiban, mindjárt a lokomotiv mellett.

– A mienket már láttam a manőveren. Igy ment el előttem két lépésnyire, lovon, szép fekete lovon. Ha az enyém lenne az ára, nem mennék most kavicsozni…

– De nem a magáé.

– Nem a.

– Hát aztán ennek a kicsinek is van koronája?

– Kell, hogy legyen neki, ha király.

– Aztán mit csinál vele, ha nincs esze hozzá?

– Szamár kend, hát hiszen nem kell annak ész, csak éppen hogy él, aztán mutogatják…

– Ugy én is elvállalnám.

A telegrammhivatalból meg a pénztárból egymásután jöttek ki az urak. Némelyiknek nagyon aranyos volt a sapkája… Jöttek a városból is sokan, csupa nagy ur, némelyik kardosan, mentésen, mások feketében, csinos kis keresztecskékkel és medáliákkal a mellükön. Egy-egy ur kis fiut, leányt huzott maga után a tolongásban s biztatta, hogy csak türelemmel várjon.

– Mutat a papa piczi kicsi királyt, várj csak…

– Játék király?…

– Nem, igazi.

Ezen nevettek az urak s az az ur, a ki a kis leánykát is kihozta magával, tovább mondta másoknak is azt, a mit a gyermek mondott.

– Mondom neki: mutat a papa piczi kis királyt s azt kérdi a kis okos, hogy: játék? Nem, igazi.

A harmadik osztályu váróterem előtt, meg tovább, a hol már elvégződik az aszfalt, rendőrök tartották vissza a sinektől a népet, mely nagy fekete tömegben verődött össze és zsongott, mint valami nagy raj. Itt-ott káromkodás hallszott, zörgött a kardhüvely azoknak a lábaszárán, a kik előre tolakodtak s mindig hangosabb és hangosabb lett a küzdelem a rendért. Sok asszony szorult a tömegbe s különösen ezek átkozódtak.

– Abba ugyan nem lesz semmi baja, ha egy kicsit előbbre engedi az embert.

Már ugy látszott, hogy nem birnak a rendőrök a sok emberrel, a mikor egyszerre csend lett. Az urak glédába állottak s már csak suttogtak. Csak néha dörmögött ki közülök egy hangosabb szó. Kis, zömök, szürke ember békétlenkedett a szomszédainak.

– Éppen a nevemnapján zavarnak el hazulról. Hogy én kisérjem tovább… Elmehetne kiséret nélkül is, nem vagyok én száraz dajka.

Az urak bólintottak, hogy ugy van, kellemetlen s elmondták egymásnak, hogy a kegyelmes ur haragszik. A kis zömök ember aztán rájuk sem figyelt többet, másfelé dörmögött s azt mondta, hogy itt hagyja az egész bagázst, meg az egész tisztességet… Lenn az állomás végén pedig nőni kezdett egy lámpa, a mint mindig közelebb jött lassu, méltóságos dübörgéssel az óriási gép… Most már csend lett, csak a pöfögés hallszott, a mint egy-egy fekete füstgomoly kiszakadt a masina öblös kéményéből s egy villamos csengő csilingelt a falon.

Mikor a vonat megállott, a fekete publikum olyan éljent kiáltott, hogy megremegett bele az üvegtető. Erre az egyik kocsi ablakáról ijedten huzta félre valaki a függönyt s egy parasztlány széles arcza kaczagott ki a sok uri népre. A másik ablakból finom asszonyfej integetett le, de nem igen vette észre senki. Rámeresztette szemeit mindenki arra a csipkés pólyára, a mit a leány tartott a balkarján, mig a jobb kezével duzzadt keblén a ruhát gombolta össze. Lenn a gyermekek sivalkodva törtek utat maguknak a kocsihoz és kiabálták: a kicsi király! a kicsi király! Egy-két asszony pedig boldogan mosolygott.

– Most szopott, éppen most. Milyen édes ő felsége…

A köpczös szürke ur azalatt már fölkapaszkodott a kocsiba s pár percz mulva a finom asszonysággal jött vissza. Utánuk a dada is leszállott a kocsiról. Karjaiban egyszerre megelevenedett a pólya, a kis ember rugdalózni kezdett s játékosan kapkodott a kezeivel a levegőben. Okosan bámult szerte a sok ember felett s mintha a kis sárga arczára mosolygás is szaladt volna egy pillanatra. Nem sokáig tartott, nagyon öreges, ránczos lett ujra a képe, olyanforma, mintha egy fáradt öreg emberkét kötöttek volna be a csipkék közé. Mikor kibámulta magát, hátat fordított az egész publikumnak.

– Rosz bőrben van szegényke – mondta egy asszony.

– Ez se uralkodik sokáig – és mindenfelé, különösen a hol asszonyok verődtek össze a tömegben, sajnálni kezdték a szegény kis királyt.

A kicsi szoba vendégei a gépészt fogták közre. Az is bement közéjük egy pohár borra, mig a fütő künn olajos rongygyal törülgette le a masinát. Arról beszélt, hogy hogyan jöttek s a gép kitett magáért, de a többi nem igen érdeklődött az iránt, a mit ő mesélt, hanem inkább ők kérdeztek. Egy kicsit föl is néztek erre az emberre, a kinek a masinája után királyi kocsik voltak akasztva, de a nagyobb részük inkább csak komázott vele, mig méregbe nem hozták.

– Nem is igazi király az, te Gáspár…

– Ez ne volna igazi? Ki mondja?…

– Én.

– Mit tudsz te ahhoz.

– Aztán megszólított az uton?

– Meg hát. Van közöd hozzá?

– Mit mondott?

– Azt, hogy: nyif-nyaf.

Ezt egy harmadik mondta s most már mind kaczagtak. A gépész is észrevette, hogy mulatnak rajta s hamiskásan hunyorgatni kezdett.

– Tudjátok, nem is annyira ő felsége tetszik nekem, hanem a leány. Nagyon kedvemre való…

Erre aztán mind kigyültek a perronra, hogy megnézzék a leányt.

Azalatt ürülni kezdett a pályaudvar. Egymásután ment ki belőle a sok vonat, elől elszáguldott a gyors és utána a többi… Mikor a munkásoké is elindult, a sok egymásra halmozott ember énekelni kezdett. Erre feléjük fordult a kis király és elkezdett sírni rekedtesen, gyöngén, inkább mintha nyikorogna benne valami. A leány visszament vele a kocsiba.

A finom uri asszonyság is fölszállott s a kis köpczös ur is. Az urak hajlongtak és bucsuztak tőle, az egyik pedig, a ki különösen bizalmas természetü volt, odasugott neki:

– Pechje lesz kegyelmességednek ezzel az urfival. Nyivákol majd egész éjjel. Ha legalább bőgne, mint a magunk fajtája…

A TANÍTÓK SZTRÁJKJA

A város uj nyugdijszabályzatot készíttetett a főjegyzővel, sokkal okosabbat, mint a régi. Az eddigi negyven helyett ezután már harmincz esztendei szolgálat után teljes penziót kapnak a város emberei, ha munkaképtelenek lesznek s azonkivül gondoskodott a gondviselés a családjaikról is. Az volt az egész hiba, hogy kifelejtették az uj rendelkezésből a tanyai tanítókat. Ebből nagy háboruság lett.

Kovács Máté, a legöregebb tanyai pedagógus nem minden fejtörés nélkül körlevelet fogalmazott a többi tanítóhoz, kik számszerint tizenketten voltak. Nagyon mérges hangon volt megirva az egész. Az volt a vége, hogy: ha a városi urak nem becsülik meg érdeme szerint hüséges szolgálatunkat, ismerni fogjuk az utat, módot arra, hogy megtiszteltessük velük.

– Mit értesz ez alatt, hogy az utat, módot…? kérdezte az asszony, a mikor fölolvasta neki a levelet.

– Azt majd meghatározzuk, ha összejövünk valamennyien. Egy ember csak egy ember, nem lehet olyan értelmes, mintha a többi is segít neki.

A következő vasárnapra hivta meg a mester a többi tanítót a nagy gyülésre, a melyből erős tiltakozásra volt kilátás. Kovács Máté nagy magyar ember volt, mestere nemcsak a pedagógiának, hanem a szónak is s azért ő másképpen fejezte ki magát. Azt mondta, hogy azok fogják itt fölemelni protestáló szavukat, a kik lelket öntenek a népbe.

Az elkövetkező vasárnapig pedig folyton készülődtek a nagy vendégfogadásra. Az asszony serényen látott a dolga után, sütött és főzött olyasmiket, a mik csak hidegen jók igazán, pogácsát a pálinka mellé, két kis szopós malaczot, a miket jószagu petrezselyem ágyra fektetett le a tálban, beleütve előre a hátukba a kést, fiatal libákat meg kalácsot, a mi mind akkor kerül az asztalra, mikor beállít a sok éhes vendég. Közben durozsolt, a mint ez már asszonyi szokás és szidta a bolond urát, a ki ennyi embert csődít a nyakára.

– Bizony szükségünk is volt reá, mondhatom, hogy fölfaljanak mindent.

– Ugyan, ugyan, hiszen minden kikerül a háztól. Hála Istennek jut is, marad is.

– Egy szegény tanító ne csődítse magához a határt.

Erre már fölpattant az ura.

– Szegény a kutya! Nem szorulok én rá senkire.

– Még az volna szép.

– No hát!

Vasárnap már hajnalban talpon volt az egész ház. Az iskolaszobából kihordták a padokat s hosszu asztalt terítettek benne, a mire fölkerült mind a hideg holmi. A tanítóné a gyermekeket fésülte és még egyszer elmondatta velük a verseket, a miket majd eldeklamálnak, ha együtt lesz a sok vendég. Egyik jobban pattogtatta a rimeket, mint a másik. Erre szörnyen büszke volt az anyjuk és később, a mikor csak ketten maradtak, mondta is az urának:

– Csak boldog az ember mégis, ha értelmes gyermekei vannak.

Nyugalmas megelégedés ömlött el a kövéres piros arczán, kaczagott a szeme, mig körüljárta az asztalt, rendelkezett a szomszédasszonyoknak, a kik átjöttek segíteni. Közben pedig jó gazdasszonyhoz illendően szidta az urát.

– Nem kellett volna azért ide trombitálni őket.

Az ember, a boros üvegeket rakta föl szép sorba s az asztal végén a félszemét behunyva nézett végig a czilinderglédán, nehogy valami szimetriai hiba essék a berendezésben. Az asszony is szerette a rendet s még igazított egyet s mást. Messze pedig csengő hallszott ütemesen, a hogy a ló rázza s gyönyörüen odakanyarodott az iskola elé egy négylovas szekér. A kicsi fejü, játékos lovak rángatták a kocsit s a polgár, a ki a gyeplőbe kapaszkodva tartotta őket, közéjük cserditett egyet-egyet az ostorral, a mitől egyhelyben tánczoltak s idegesen dobálták fejüket… A kocsiból Fehér Gergely, a kürtös tanyai tanító szállott ki elsőnek és segített a többinek, a kik még fenn voltak, miközben leemelt még egyet mást a saraglyából és kaczagva mesélt a gazdának a négy lóról meg a sok vendégről, a kik lassan bontakoztak ki a nagy keszkenőkből.

– A Juhász gazda hallotta, hogy itt ma ünnep lesz, hát azt mondta, hogy majd ideröpít. Röpültünk is. Elhoztam az asszonyt is, meg a gyerekeket is, kolléga ur, ha nem esnék terhére… Meg ezt a kis elemózsiát…

A háziasszony erre nagyon megneheztelt.

– Csak vigye vissza Fehér ur oda, a honnan hozta, kikerül a mi szegénységünkből is egy s más.

– De bizony nem viszem… Madárlátta holmi…

– Elég volna ötven embernek…

– Hát hiszen össze is jövünk egynehányan. Fontos a kérdés, meg köll deputálni…

Uj kocsi jött, csengős lármás ez is.

Ez meg az alsóvégi tanítót hozta. Egy csomó gyerek kiabált le a szekérről, még a kasba is jutott belőlük. Kovács Máténak meg az asszonynak ragyogott az arcza, mig elébük mentek. Nagy boldogság az, ha nem vetik meg az ember házatáját. Az uj vendég mentegette magát.

– Gondoltuk, hogy ha már ilyen szépen összejövünk, hát ismerkedjenek az asszonyok is. Egyszer esik karácsony egy esztendőbe, már mint egy ilyen alkalom, hogy igy egybekerekedtünk mi panaszos emberek.

Megint kocsi fordult erre a homokon. Abból is asszony, meg gyereknép kászolódott ki s alig, hogy bementek a házba, már uj csengő hallszott messze a sik földön.

– Nagy protestálás lesz – mondták benn a tanító urak és itták a pálinkát, a minek ragyogó arany szine és nagy ereje volt.

– Tultesz akármicsoda konyakon. Tizennégy esztendős – dicsekedett a házigazda s szaladgált ki vendéget fogadni és hozta be őket nagy jókedvvel, egyre hajtogatva, hogy milyen szépen összejöttek.

– Mindjárt csinálhatnánk egy kis majálist, – mondta az egyik vendég s tánczolni kezdett egy kis tömzsi asszonynyal, a ki éppen a keze ügyébe esett.

– Nem, kérem, komoly dologról van itt szó. Sérelmes a helyzet, nagyon sérelmes.

A gyerekek künn körbefogództak és játszani kezdtek. Ha uj kocsi jött és kis fiuk meg leánykák ugráltak le róla, most már ők fogadták nagy barátkozással. Hangos lett az udvar. Az istálló előtt a lovak a kocsikhoz kötve ropogtatták a friss szénát s hangos nyerítéssel üdvözöltek minden uj kocsit. A konyhából a szomszéd asszonyok szaladgáltak a kuthoz és be a szobába meg vissza, a megriasztott majorság szárnyait csattogtatva rebbent szét nagy kiabálással, benn pedig az urak már a borhoz fogtak s az asztal körül fölállva énekelték, hogy nem mennek innen el, mig a gazda furkós bottal ki nem veri őket. Az egyik egyszerre csendet intett. Ez hires gyorsverselő volt, csupa jóizü parasztos rigmus és arról volt nevezetes, hogy kiviczczeli még a püspököt is, ha éppen kedve van rá. A kezébe vette a poharat s elkezdett verseket mondani. A többi nagyon jól mulatott rajta, némelyek ugy kaczagtak, hogy majdnem begurultak az asztal alá s a nagy jókedvre átjöttek az asszonyok is és beszaladt az udvarról a sok gyerek. Egyszerre tele lett a szoba. A kaczagó társaság összegabalyodott egy gomolyba, egyszerre beszélt, kiabált. Kaczagott mindenki minden különös ok nélkül. A vad jókedv ölelte magába őket, a mi csak jön valahonnan, a nélkül, hogy hivnák és hangos, brutális, csapongó…

Valaki egy szörnyen nagy darab liba-mellett vett a kezébe, csillagos nyelü bicskával faragta róla le a hust s a hóna alatt a kenyérrel végig járt mindenkit.

– Szegények vagyunk, de jól élünk.

Erre egyéb ily szólásmódok is forgalomba jöttek.

A másik azt jegyezte meg a helyzetre, miután fölhajtott egy nagy pohár bort:

– Szegény ember vizzel főz s a bort megissza.

A gazda pedig kinálkozott szerényen.

– Csak homokon termett biz ez, szegényes itóka, de hát hunczut az, a ki jobbat ad, mint a milyen van neki.

– Talán hogy tanácskoznánk, – indítványozta valaki, de ő ijedt meg leginkább attól, hogy komolyan veszik a dolgot a többiek. Föllélegzett, mikor lehurrogták.

– Hogyne, ilyen szépen együtt vagyunk s aztán elokoskodjuk a dolgot… Olyan nincs!

Egy nagy hang az asztal végéről a gazdát provokálta, hogy volna-e lelke megboszantani az embert holmi szamársággal. Kovács Máté fölugrott, visszautasította a gyanusítást.

– Igyék minden ember meg danoljon! – monda – majd ráérünk még megbeszélni a nyomoruságot.

Nagy ebéd következett. Hangos, jókedvü mulatság, a mit azzal szakított félbe egyik vendég, hogy panaszolni kezdett.

– Se barátság, se szivesség, se böcsület!

Az asszonyok jól a hátára vertek a panaszos embernek s kórusba énekelni kezdett az egész társaság, hogy vigye el a gazda a házát, de ők ott maradnak. Kovács Máté magánkivül volt örömében s a szemei megteltek könynyel, a mig lelkesedett az asszonynak:

– Szépen összejöttünk, jó kis muri lelkem…

– Hát a penzió dolga?

– Bujjék bele az ördög!

– Nem ugy van az. Beszéljétek meg a dolgot.

– Hát igen, mindjárt megbeszéljük, mindjárt, csak még előbb iszom egyet.

Ivott s aztán egy kicsit virágos kedvben kezdett bele a beszédbe.

– Kedves kolléga urak! Ugy áll a dolog, hogy nagy sérelem esett velünk. Kifelejtettek az uj penzióból. Hát mint tudják, azért jöttünk össze, hogy mondjunk valamit erre. Én nem vagyok a jónak megrontója, de azt mondom, hogy egy perczre tessék ide hallgatni. Azt indítványozom, hogy irjunk be a tanácsnak, hogy mig a sérelmünket nem korrigálják meg, nem tanítunk. Zárják be az iskolákat, igen, hát hogy azt mondom, hogy mit szólanak hozzá. A tanyai tanítók helyzete amugy is elviselhetetlen.

Valaki tele szájjal szólott bele az asztal végéről:

– Igaza van.

Kaczagott mindenki, az ablak alatt pedig czinczogni kezdett a czigány. Kikiabáltak hozzá, hogy hallgasson, de nem akarta megérteni.

– Hallottuk, hogy mulatság van, hát eljöttünk.

Néhányan tánczra kerekedtek. A kik komolyabbak akartak lenni, pisszegtek s a házigazda egy kicsit akadozva beszélt tovább.

– A tanyai tanító, olyan tanító, hogy a kutyával is szivesen cserélne. A nyomor olyan inten… ten… ziv… inten… ziv… ziv, hogy egészen belehabarodik az ember. Inten… ziv… ziv…

HARMINCZ PERCZ

Az a személyvonat, a mi lennről Oláhországból jön, délben tizenkét órakor megy keresztül a pályaudvaron. Itt sziv föl vizet nagy bendőjébe a lokomotiv, a magas szivattyus kutból és néhány lapát szenet is fölhajtanak a kazánkocsira, hogy végig jól tarthassák tüzzel a masinát. A gépész felesége már a vonat érkezése előtt egy órával kijött az állomásra. Lőcsös parasztszekér hozta, a mi éppen ugy alkalmilag akadt az uton. Mikor megállottak az állomás előtt, nem vette észre. A parasztnak kellett figyelmeztetni:

– No ifiasszony, hát hova akar még? Itt volnánk.

– Ugy?… – Leszállott, de nagy ügygyel-bajjal, mintha valami öreg asszony volna, pedig fiatal és szép volt. Piczi uri formáju topánkák látszottak ki a szoknyája alul; a mig leszállott a kocsiról, pár pillanatig szórakozottan a felhérczen felejtette magát. Aztán, a mikor a kocsi már elment, végignézte az ajtókon a fölirásokat, mintha először járna itt s a helyett, hogy átment volna a perronra, betévedt a csürszerü nagy málházó csarnokba, a mibe egész utczák voltak építve ládákból s hátul, homályos szögletben lámpa mellett dolgozott egy hivatalnok. Az asszony rábámult és visszafordult, de megint eltévedt. Egy csomó zárt ajtó előtt, miután végigpróbálta valamennyit, tanácstalanul megállott. A hivatalnok is észrevette és közelebb jött.

– Ki az?

– Én, nem találok ki a perronra. Igazán nevetséges, de ugy van… Sehogyse… – Leült egy pakktáskára és mintha nagyon fáradt lenne, összegubbaszkodva bámulta maga előtt a sok nyolczast, a mit az öntöző kannából rajzoltak fel vizzel a pallóra a szolgák.

– Maga az, Gergelyné asszony?

– Én, igen.

– Aztán mi baja van, az Istenért?

– Semmi, csak éppen hogy az uram elé jöttem. Valamit akarok neki mondani… – Fölnézett és mosolyogni akart, de nem sikerült neki. – Csak éppen valamit mondani, azért jöttem, aztán most minden ajtó be van csukva…

– Dehogy, dehogy, itt is kimehet.

A hivatalnok felnyitott egy ajtót, de utjába állott az asszonynak.

– Valami nagy bánat érte? Menjen fel a feleségemhez egy kicsit.

– Nem, semmi. Csak hagyjon, megfulladok itt.

A perronon leült a garádicsra és várta az urát. Néha az órára pillantott, de a mire elfordult, elfelejtette, hogy mennyit mutattak a mutatók és összezavarodott fejében a sok numerus. Mikor észrevette, hogy a pénztáros is figyeli és a főnök is, fölkelt és járkálni kezdett. De szédült, ugy érezte, mintha megindultak volna lábai alatt a perron széles koczkái, mindenik másfelé s nekitántorodott egy oszlopnak. Egy munkás fogta fel, de annyira megijedt az elváltozott arczától, hogy ész nélkül segítségért kezdett kiabálni. A főnök szaladt oda, a pénztáros pedig kiment a sinek közé, mert künn dübörögni kezdett a föld. A gyorsvonat, a mi tizenegy óra harmincz perczkor érkezik, már átjött a hidon és egy percz mulva végig rohant a pályaudvaron, hogy remegett alatta a föld. Az asszony föl se nézett, csak akkor rezzent föl, a mikor már messze, ott a hol egy vonalba szaladnak össze a sinek, csak egy czigarettafüst látszott a tüneményvonatból. Ijedten bámult utána, de aztán önmaga nyugtatta meg magát.

– Nem az volt, a mire várok. Nem ment el vele az uram…

– Nem, dehogy. De mi baja van Gergelyné, az Isten áldja meg beszéljen.

– Van valami, nagy, sok… Köszönöm, hogy ugy ápol a főnök ur, de most már nincs szükségem reá. – Hirtelen eszébe jutott valami, megragadta a főnök karját. – De a gyermekeket el kell vinni innen. Hány is van a főnök urnak?

– Három.

– Négy nap alatt egy se lesz belőlük. Vigye el.

– Megbolondult?… Gergelyné fiam, magának nincs helyén az esze.

– De igen. El kell vinni őket. Inkáb megmondom majd a nagyságának is. Mindjárt fölmegyek.

– Nincs itthon, de maga szörnyen megrémít…

– Nekem kettő volt még tegnapelőtt. Most már egy sincs… A gyerekeket el kell vinni!

Indulatosan járkálni kezdett, a főnök pedig tágra nyitott szemekkel bámult utána s a mikor még se értette meg eléggé, hozzászaladt s rémülten szólott reá:

– Gergelyné, a maga gyermekei meghaltak?

– Mind a kettő.

– Szegény, szegény.

Az asszony megint leült a lépcsőre, a honnan kiláthatott a kanyarodóhoz s most már egészen az foglalta el, hogy a vonatot leste. Mikor meglátta a vonat kürtőjét és a sok kocsi egyenkint ráfordult a hidra, szorosabbra kötötte álla alatt a keszkenőjét s kiállott ő is a sinek közé. Mellette elborulva, halálra sáppadt arczczal topogott a főnök és elképedve bámult rájuk a pénztáros. Mikor a vonat bejött, egyszerre ellepte a perront a publikum. A kalauz az állomás nevét kiáltotta s utána azt mondta: harmincz percz! Erre kitolongott a kocsikból mindenki s egymást böködve rontottak rá az éttermekre. A sáppadt és remegő asszony elveszett közöttük, csak néha piroslott ki a tömegből a fejkendője. Lassan csillapodott le valamicskét a lárma, de még mindig egymást érte a sinek között a sok ember. Taligákra toronyba rakott pakkot görgettek végig a szolgák és helyért kiabáltak, a kalauzok könyveikkel az irodákba szaladgáltak, egy-egy tapasztalatlanabb utas kérdezősködött mindenkitől, a ki az utjába akadt s a gépet leakasztották a kocsikigyóról s visszavitték a kuthoz. Az asszony utána bámult s egy helyben állva várta, mig visszajön. Az ura azonban észrevette, leugrott a masináról és hozzájött. Mosolyogva kiabált messziről:

– Kata! Itt vagyok. Szervusz… – Egyszerre meghökkent s bámulva tapadt reá szeme az asszonyra. – Tán valami baj van?

Az asszony támolyogva indult el előtte a mühelyek felé s intett, hogy csak jöjjön. Az ember botorkálva ment utána. Nagy csizmái mintha lehuzták volna, széles hátát puposra görbítve kullogott át a sineken és a mikor egy nagy mühelykapu mögé értek, nyugtalanul kérdezte:

– Kata! Mi a baj?

Az asszony leült az egy halomba dobott ócska vasakra, egy darabig még rábámult az előtte görnyedő nagy, durva emberre s aztán halkan, minduntalan elfulladva felelt. A hangja csak lassan erősödött meg ugy, hogy minden szavát megérthette az ember, a ki előtte állott és eleintén inkább csak a szemeibe bámult, mintha azokból akarná kiolvasni azt, a mit nem tudott a szavakból megérteni.

Az asszony beszélt:

– A mikor maga elment, annak három napja, Laczika már akkor is fájlalta a torkát. Nem nagyon, csak éppen ugy, hogy elég volt neki. Egyszerre nem tudott beszélni se, enni se, inni se és a mikor benyultam a szájába a kanállal, hogy lássam a torkát, véres, nyálkás volt szegénynek az egész gégéje és olyan dagadt, mint a dió. Sírni se tudott, csak éppen hogy nyögdécselt. Jöttem a doktorért, hivtam, jött is, de későn… Akkorra már Laczika meghalt.

A férfinak elállott a lélegzete s rávigyorgott szörnyen bután és hitetlenül az asszonyra.

– Nem igaz.

– Igaz, semmi kedvem magával tréfálni. Még egyéb is igaz. Mikor eljött az asztalos és megmérte a fiut, azt a csöppet, már beteg volt a kicsi Kata is…

A férfi alatt megreszketett a lába és odabukott az asszony mellé az ócska vasakra. Nyögve kérdezett, már beleszorult a nagy hang, szinte hörgött.

– S az is?

– Az is. Nem tellett bele egy egész nap s már a kicsi Kata is lefeküdt Laczika mellé. Igy van. Azért jöttem ki, hogy odaadjam magának az ebédet. De azt otthon felejtettem. Meg hogy ezt elmondjam.