Part 4

A nagy férfi lihegve esett hátra a vasakon. Ugy emelkedett a melle, mintha mindjárt kilökné a tetejét a kétségbeesés… Nem tudott sirni, csak valami iszonyatos indulat gyötörte, a mi nem talált utat kifelé… Az egyik kezébe mázsás vasrud akadt, azt emelte föl és elhajintotta messze s mig kínosan lihegett, lassan, lassan tért magához és egyszerre kidült belőle a hang. Ordítani kezdett… Ugy hánykolódott, mint egy meglőtt állat és dült belőle a nagy hang:

– Laczi! Kati! Mind a kettő!… jaj, jaj… – Egyszerre összetört benne minden… Nagy fekete kezével az asszony kezét kereste, meredt szemekkel bámult fel az égre és nyögött.

Az asszony ujra szólott hozzá, lassan, rekedten, de olyan határozottan, amilyen csak a legeslegutolsó szó lehet.

– Még egyebet is mondok magának Sándor. Mi utoljára találkoztunk egymással ebben az életben. Egyszer majd talán ujra látjuk egymást valahol másutt, tudja az Isten, hogy hol, ha roszak voltunk, hát a pokolban, ha jók voltunk, hát a mennyországban. Hanem most én már nem leszek többet a maga kutyája!

– Kata!

– Én magának mostanig csak arra voltam jó, hogy gyermeket szüljek, a kiket maga dédelgessen, mig engem ver és megrugdos… Maga tudja azt jól, hogy nálam már régen vége van a türésnek és ha nem lett volna kicsi fiam és szép édes kicsi lányom, régen nem élnénk már együtt. Hát most már nincs. Az isten elvette… Ha volna még egy Isten, a ki e felett a mostani felett van, hát azt mondanám, hogy adja vissza. Velük még birnám tovább az életet magával, de igy nem. Nekem maga nem uram, nem is volt soha. Csak éppen, hogy együtt éltünk, én főztem, meg mostam, meg vasaltam, hogy magának legyen étele, meg szép tiszta ruhája, de sohase szerettem magát. A kötésünk után két héttel már elmult az, hogy szeressem. A mikor először hazajött részegen és a mikor először megvert, már vége volt. Aztán jöttek a gyerekek. Azok még összehoztak egy kicsit. Most nincs egy se. Ha akar még gyermeket, szerezzen más asszonyt.

A férfi fölült és ugy bámult az asszonyra.

– Kata, csak nem hagysz el… Most, éppen most…

– De igen.

Az asszony fölállott s szórakozottan verdeste le a ruhájáról a port, de gyorsan, nehogy még mondjon valamit. A férfi észrevette az igyekezetét és utjába állott. Mig beszélt, megpihent minden szó után, mert fulladozott és a torkán akadt minden szó.

– Kata, drágám, meghalok…

Az asszony már indult… A perron felé ment megint át a sok sinen, a mi keresztbe feküdt az uton s mint egy nagy tehetetlen eszelős botorkált utána az ember, mig folyton mondott és mondott valamit, hogy:

– Kata, ne bolondozz, lelkem…

A sinek között fogta el a főnök.

– Hol jár! Keresik mindenütt. Rögtön menni kell, maga meg bódorog erre-arra… Hiszen tudom, hogy bánata van, de a kötelesség…

Az ember bambán bámult reá.

– Mi, mi tetszik?… Megyünk?…

Az asszony pedig már seholse volt.

GŐZÖS A HATÁRBAN

Mikor estefelé az utolsó gyorsvonat is elment, salukáter szemeit lezárta az őrház és aludni kezdett. Messze hátul piszkos, penészszinü falu fölött füst kóválygott, egy rész a lokomotivból, a mit arra hajtott a szél, ez nehéz és fekete volt, alatta pedig egy kékes könnyü pászma, leszorítva a házak tetejére, ez a kéményekből szakadt fel. Jobbra a tar Bükkös pipázott a feje tetején nedves, ködszerü párát… Mikor a szél megfordult, harmonika-muzsikát hozott a faluból, nem sokat, csak egy-egy hangot… Lassan-lassan besötétedett, a füst és a köd összefolyt az éggel, a mi pedig barna volt, mint valami nagy foltokkal teleférczelt koldusköpönyeg. Egy-egy fényes csillag küzdött meg vele és átpislogott rajta… Messze a házakban felgyujtották a lámpákat s most már nagyobb lármát hozott ki a szél a sinek mellé. Itt-ott énekeltek, egy hegedü is czinczogott, bizonyosan a kocsmában s az alvó kis házban fölriadtak a gyerekek és az eresz alatt keservesen vonítani kezdett a kuvasz.

Az asszony kelletlenül nézett kifelé s küldte az urát, hogy csináljon csendet. Az ember ugy állott fel, mintha nagyon lusta lenne, ámolyogva ment ki s behallszott, hogy hogyan barátkozik az ebbel.

– Csiba hej, ne lármázz édes öregem.

A kutya elhallgatott, nagy, okos fejét ráfektette a bakter csizmájára s félszemmel pislogott föl rá. Egyszerre fölugrott, körülszaglászta a gazdáját, fölnyujtotta az orrát a levegőbe és keservesen, hogy el se lehetett hallgattatni, nyöszörögni kezdett. Kijött az asszony is, meg a gyermekek is és rábámult szótlanul az egész család. Arra körüljárt mindenkit, kullogott, kedvetlenül s még mindig nyöszörögve kuporodott össze a ház előtt, a sütőkemencze padkájához dülve. Onnan jártatta körül a nedves nagy szemét az egész világon, egyszerre leejtette a fejét a sárba, mindig halkabban nyöszörgött s mikorra ijedten egymásra pillantott az asszony és az ember, mozdulatlan lett. Mind a ketten egyszerre szaladtak oda s kiabáltak rá, megrángatták a lompos kopott kóczot, a mi lefityegett a sovány testéről, de már hiába. Csak a szeme bámult arra, a merre a fejét fordították.

Az ember csendesen szólott a gyerekeknek.

– Menjetek be. Nincs semmi dolgotok itt.

Mikor egyedül maradtak, sokáig hallgattak. Az asszony szólalt meg előbb a falu felé nézve és suttogva:

– Megétették…

– Meg.

Csupa komor gond lett mind a kettőnek az arcza. Nem szóltak semmit többet, leültek a kutya mellé kétfelől a padkára, a kezük az állat szőrén babrált s bámulták maguk előtt a földet. Az asszony szemébe lassan köny szivárgott s lepergett az arczán… Vonásait eltorzította a kétségbeesés s tanácstalanul kezeit az ölébe ejtve mormogott:

– Mit akarnak tőlünk.

Az ember is beledörmögött:

– Mit, mit…?

– Ebbe meg kell bolondulni… Gondolj ki valamit. Itt hagyjuk a vasutat. Talán a pálosi báró visszavenne a kertbe, vagy bemehetnénk az erdész mellé. Ott is jobb, mint itt. Tudja az ember, hogy kivel van dolga, ha már meggyülik valakivel a baja. Én itt nem tudok tovább megülni. Nem tudok…

Elhallgattak, komor csend lett, olyan aggasztó hangtalanság, a mitől megijedtek, a mikor már sokáig tartott. Egymás kezét keresték s a férfi végigtapogatva az asszony karját, a vállára nyugtatta nehéz nagy kezét. A hangjuk suttogós lett, alig hallották meg egymást.

– Tehetünk mi arról, – panaszolt az asszony – hogy ide jött a vasut. Ha nem mi lakunk ebben a házban, jön más, ha nincs itt a ház, akkor is csak erre jár a gőzös. Minek bántanak minket? Menjünk innen.

– Hová?

– Az se baj, ha nem tudjuk, hogy hova, csak el. Éhes ránk a falu… Én látom, ha oda messze, a házak felé nézek, látom a száját is. Megesz…

Emberek jöttek.

Két nagy szál legény. Az egyiknek kendőbe kötött holmi volt a kezében, a másik pedig puskát emelt a vállán. Hangosan beszéltek, olyan parancsolásformán s a nélkül, hogy kinálásra vártak volna, letelepedtek a padkára a bakter mellé.

– Egy kis vizet ha adna az asszonyság, nem halna belé, – mondta az egyik.

Az asszony szorongva kelt föl és ment vizért, a férfi pedig komoran nézte a jövevényeket és elhuzódott tőlük.

– Nono, tán haragszik szomszéd?

A másik, a puskás, kedélyesen vágott bele a szóba.

– Tán mert jobban fut a lova, mint az enyim, a kit most elvesztegettem. Tizenkét forintot adtak érte. A másikért meg semmit. A kutyának se jó már, csupa csont. Azt meg agyoncsapom, a mint hazaérek. Minek a ló, ha van vasut?

– Minek hát?

– Igaz. Szalad az jobban, mint az állat, meg viszi a követ, meg a buzát, meg a rozsot.

– Meg a pénzt is.

– Azt is.

– Hát aztán mit akarnak vele?

– Semmit, csak éppen hogy jöttünk nézni, hogy hogy halad. Szép az. Igaz, hogy most már mi mehetünk kántálni, de hát az is szép, ugy-e koma?

– Velem van valami bajuk?

– Nem, csak éppen hogy bejöttünk. Mondom itt a komának, hát a szomszédot csak meglátogatjuk. Bakter, hát okos ember. Majd csak megmondja, hogy hova kössem fel ezután a számat, ha enni akarok. Meg az asszonyét, meg a gyereknépét… Mert hát ha valaki még a masinához is ért, hát annak tudni kell az élethez.

A másik ráhagyta, hogy ugy kell lenni a dolognak s összenéztek a bakter feje fölött, a mitől az megdermedt és hol az egyikre, hol a másikra nézett. Nem hangosan, de ugy, hogy átérzett minden hangján a félelem, szólalt meg végre benne a harag.

– Velem ne csináljanak bolondot. Menjenek haza. Este van. A becsületes ember ilyenkor haza megy…

– Egyik haza, másik nem.

Az asszony jött a vizzel, de akkor már indultak a parasztok.

– Nem isznak?

– Nem, csak éppen hogy a szivességét akartuk belátni. Hát köszönjük…

Az ember is, meg az asszony is utánuk bámult s aztán bementek a házba. Benn csunyán serczegett a lámpa s nehéz zsiros korom libegett lomhán a levegőben. Az asszony ki akarta nyitni az ablakot, de a férfi rémülten megfogta a kezét.

– Ne, ne… Ott lehetnek még… – Aztán engedett s leesett egy székre. – Mindegy különben, mindegy. Az már nem segít… Mondani kellett volna nekik egy pár jó szót, hogy: emberek, én éppen olyan szegény kutya vagyok, mint ti. Én nem vettem ki egy falat kenyeret sem a szájatokból. Én szeretek mindenkit, gyermekem van kettő, meg te… Most már mindegy.

Egyszerre eszébe jutott valami s ő maga tárta ki az ablakot és kikiabált a sötétbe:

– Emberek! Hej! Jöjjenek vissza!

Nem felelt senki, csak besivított a szél és lobogtatni kezdte a lámpát. Künn már egészen sötét lett… A férfi betette az ablakot, előhuzta a függönyt is s csendesen visszament az ablakhoz. Mintha hangosan gondolkozott volna, ugy beszélt tovább.

– … Meg lehetett volna beszélni velük. Most már mindegy.

Az asszony összegubbaszkodott a sarokban a fogas alatt s belesüppedt a fejével a szoknyákba, a kabátokba, a melyek kipárnázták a szögletet. Ugy reszketett, mintha a hideg rázná s néha nyögött: jaj, jaj… A férfi az asztalra könyökölt s a gyerekekre bámult. A kis fiu meg a leány egymáshoz tapadva feküdt az ágyban… közben felet meg fertályt ütött az óra, a férfi pedig beszélt tovább.

– … Én ma meghalok. Meg, meg, ezen már senki sem segít. Akkor menj a bátyámhoz. Valamit ad majd nektek az állam is, lesz annyi meggondolása az uraknak…

Az asszony följajdult.

– Ne mondd, nem igaz!

– Igaz, igaz… Ezek nem jöttek hiába ide. Várnak valahol, bizonyosan a váltónál. Hát most már mindegy… – Mikor megint a gyermekekre nézett, elsírta magát. – Szegény kicsi fiam, lányom…

Mikor háromnegyed tizenegy lett, meggyujtotta a lámpát s határozatlan, tétovázó lépésekkel nekiindult a sötétnek. Az ajtóból még visszajött. A két kezét még rátette a két gyermek fejére s leült az ágy szélére. Az asszony a háta mögé került s rájuk bámult nagy nedves szemekkel, a tátott szája mondani akart valamit, de mindig elhallgatott, nagyokat nyelt s a mikor inogni érezte maga alatt a földet, megfogta az ágy deszkáját, hogy el ne essék. A bakter hirtelen az órára pillantott s mikor látta, hogy mennyi időt töltött el, megszorította az asszony karját s kibotorkált az ajtón.

Az asszony visszaült a sarokba, a gyerekek lélekzete mindig mélyebb és egyenletesebb lett, megint elaludtak. Künn pedig mintha részeg lenne, ugy ment a bakter le az állomás felé, megbotlott a talpfákban, egyszer majd legurult a töltésről és mormogott magában valamit:

– Uram Isten, uram Jézus…

Mikor beigazította a váltót, leült melléje és várt. Gondolat nélkül, fáradtan zakatolt az agya, fájt a feje tőle és elkábult. Arra ébredt föl, hogy sivítva jött a vonat. Mindig nagyobb lett a két vörös tüzszeme, egyszer csak előtte állott és elszaladt előtte a sok kocsi. Mikor az utolsót se látta már, körülnézett, mosolygás szaladt végig az arczán s futva indult meg a kis ház felé.

A féluton lehetett, a mikor utána kiabáltak.

– Hej, álljon meg!

Erre szaladni kezdett. Hátul még hangosabban kiabáltak, a kik utána mentek.

– Megálljon! Nem harapjuk meg. No!

Reszketve megállott és várta, hogy mi lesz.

A két paraszt igyekezett utána. Az egyiknek a kezében volt a batyu, a másiknak a vállán a puska. Komolyan álltak meg egymással szemben, mintha valami nagy számadásuk volna s mikor egy pár lépést együtt mentek, akkor szólalt meg a puskás.

– Hát hogy tudja meg legalább, hogy kikkel jött össze. Én Kovács András vagyok, ez meg itten a sógorom, Nagy Bálint. Fuvaros emberek voltunk mind a ketten mostanáig, mig maguk ide nem jöttek a vasuttal. Most már vége. Aztán, hogy igy meg ugy megpanaszkodtuk a dolgot, azt mondta odabenn a többi, hogy magába kellene egy golyót ereszteni, arról aztán tudnák az urak, hogy ide nem kell gőzös, mert itt szekeres emberek laknak!… Azért jöttünk… Mondtam a komámnak, egy életem, egy halálom, ha csak az kell, hát megteszi ez a fegyver.

A koma ráhagyta.

– Igen, hogy megteszi, azt mondta…

– Hanem hát csak menjen haza békességgel. Majd csak elleszünk a nélkül is. Maga is csak olyan szegény ember, nem oka semminek. Ha akar az Isten, majd megsegít bennünket, ámbátor, hogy nem igen reménykedem benne.

ÖT ESZTENDŐ

Uraságot Halmágy környékén réges-régen temethettek el szebben, mint a hogy a mult hétfőn megcselekedték azt az uzoni báróval. A megye központjából a halott eltakarító részvénytársaság föltelegrafált a fővárosba, feketébe öltöztették az egész kastélyt, még a jegenyéket is a hosszu ut mellett a nagy lépcsőig s roppant sok, némelyek szerint hatvan, mások szerint pedig százhatvan gyertya égett nagy tüzbokorban a kicsi koporsó körül, a miben álmos mosolygással, valamicskét nyitott szemhéjai közül a kezébe adott feszületre hunyorgatva feküdt a báró. A kik ismerték, megdöbbentek, hogy valami rosz tréfa az egész haláljáték. A bárónak cseppet se volt szürkébb, fáradtabb és gunyosabb az arcza, mint rendesen s a mint a sok gyertyaláng körülötte remegett, néha még ugy tetszett, mintha megmozdulna.

Pedig hát egész rendesen meg volt halva. Nem valami felcser, hanem nagytudományu professzor-doktorok kezeskedtek a felől, hogy ez esetben nem hiányzik a halálból semmi.

– Hogy tán nem egészen komolyan mutatkozik az eset, az ne aggaszsza a méltóságos bárónét, – mondotta az egyik. – A méltóságos báró ur annak rendje és módja szerint költözködött ki ebből a világból.

Két napig gyülekezett mindenfelől a sok gyászos ember. A kastély kicsi volt arra, hogy befogadja valamennyit. Egy részüket egyenesen az ispánhoz, erdészhez, meg a paphoz vitte az állomásról a kocsi s utoljára az özvegynek is éppen csak egy szobája maradt. Ebbe hordták föl a sok nagy skatulyát, gyászos ruhákkal, kalapokkal és a szegény gyászos szép asszony nagy tükör előtt rendeztette be magát a szobaleányaival a gyászra. Nem ment könnyen. A fekete sehogyse illett a szőkeségéhez. Legalább ő azt hitte és pár rosszul sikerült köntöst foszlányokban tépett le magáról. A kalapokat skatulyástól vágta a szegény pesti kisasszony fejéhez és a végén, miután sírva kért bocsánatot mindenkitől, zokogva panaszolta el a mindent tudónak, hogy megölik őt is ezzel a gyászszal, hogy valamire való ruhát sem tudnak ráadni, a miben emberek elé mehet. A sírás végigrezgett a szobákon és a gyászos nép megindultan vette tudomásul, hogy a bárónénak mennyire fáj a vesztesége.

Végre is lett, a hogy lett. Akadt a sok között egy dusan csipkézett gyönyörü szép ruha, a mihez nagy fekete tollas és piczi, némileg zöldesbe játszó folyondárral körülfutott kalap járult. Ezt föl lehetett venni. A szép szőke asszony megbékült mindenkivel és végre a két napi magános fájdalom után lelibegett a nagy ebédlő terembe, a ravatalhoz. Csendes áhitattal állott félre előle a gyászos gyülekezet és nézték, mint a szentet. A dus feketeség alól egy piczit, talán egy vonalnyira fehér csipke világított ki, a hogy a menethez föl volt készülve, a kalap alól meg a szőke haja omlott elő. Az egész nagy gyászból pedig kimosolygott az arcza, bánatosan, szeliden és megbüvölte az egész nagy gyülekezetet. Éppen akkor érkezett meg a postán az a koszoru, a mit a fővárosból küldtek az özvegy gyászának némi szerény tolmácsolására. Két csodálatos nagy czipruság egymásba fonva s rajta széles nagy fekete szalag. A szép asszony maga vette ki a skatulyából a koszorut s letette a koporsóra. A hogy ezt az egyszerü kis udvarias formát elvégezte, összesugott a sok gyászos ember, de különösen az asszonyok:

– Milyen elegáns… Hogy fogta, hogy vitte, aztán meg a hogy odatette…

Aztán megtörtént a temetés. Hat, tánczra kivánkozó feketét fogtak a kocsiba, a mire a könnyü kis koporsót föllódították az emberek s énekszóval indult el az udvarból a gyülekezet. A környékbeli kántorok, mintha versenyt rendeztek volna, roppantul nyujtották a verseket és szörnyen magasan énekeltek, közben dunnyogva hadart bele latin szavakat a pap az énekbe s lassan-lassan egyhangu mormogás lett az egész sok mindenféle hangból, a mint elhagyta a menet a főutat és fölfelé haladt a kis sáros utczán a temető felé. Otthon a kastély faláról azonközben leszedték és egy szintén fekete szekérre rakták a dekorácziót s a mint ez már szokás ilyenkor, egy vaslapáton parázsra hintett czukorporral füstölték ki a szobákat. Attól erős, émelygős szag lett az egész házban. – Mire ezt a füstöt kifujták a szelek az ablakokon jobbra-balra, már leszedték a ház tetejéről a zászlót is, helyre állították a butorokat és a hol egy negyedórával ezelőtt még a szép nagy ravatal volt, hosszu asztalt nyujtottak végig és teríteni kezdtek vacsorára.

A szép szőke asszony fenn az emeleten az ablakhoz állott és kibámult a nagy világba, a melyet éppen most készült elhagyni a nap. Messze, messze, ott, a hol a föld legömbölyödik, nagy, köröskörül tüzpárás udvarban uszva sülyedt le a világosság, meg a meleg izzó gömbje és a jegenyék árnyéka egészen ráfeküdt a házra, mint valami hosszu, fekete zászlórudak, a miket elfelejtettek félrehordani. A faluból békességes kolomp hangzott fel s csendesebb, enyhébb lett a levegő, a mint megszünt benne az őrült táncz, a mit a porszemek milliárdjaiból vert föl a nap forrósága. Az ablak párkányára ereszkedve csendesen várta a maga idejét egy kis fehér fekete-pettyes éjjeli lepke s a sok szines, kaczér pajtás pedig nyugtalanul ide-oda röpködve kutatott lenn a rózsák között éjjeli szállás után. Valahonnan messziről nyers füstöt hozott a szél, pásztorfüstöt, a mi más, mint a jól neki készült gazdaemberé, lenn jár a földön és barátságosan ölelgetőzik. Az ég tulsó felén megjelent az éjszaka lámpása, a pufók, mosolygó képü karrikatura és hüvös esti szelet hozott magával. A szép szőke asszony fázni kezdett. Mire pedig az első kocsik befordultak a temetésről az udvarba, éppen nyolcz órára harangoztak a kisebbik haranggal.

Lenn a nagy szobában asztalhoz telepedett a sok vendég. A báróné leizent, hogy csak érezzék jól magukat, neki a feje fáj. A vendégek egy kicsit sajnálkoztak, azután azonban hamar belejöttek a vacsorás kedvbe, mert hát hiszen ugy van az rendben, hogy a bánatos özvegynek fájjon a feje. Ennyire legalább számíthat az ember, hogy ha meghal. Erről később beszéltek is, a mikor már ittak is egy kicsit. Mikor pedig egészen este lett, a fiatalok, a kik lenn ültek az asztal végén, betették az ajtót, meg az ablakokat és csendesen, hogy valahogy meg ne hallják fenn a szobában, dudorászni kezdtek szép szomoru nótákat, éppen alkalmatosakat a mai naphoz. Olyan volt az egész, mint a méh zümmögése, éppen csak hangulat. Némelyiknél megemlékeztek a megboldogultról is: – Ezt szerette. Szivesen huzatta. – Máskülönben pedig ugy nekikészülődtek a vacsorázásnak, hogy ugy látszott: reggelig is eltart a tor. Ki-kirobogott a kapun egy-egy kocsi az asszonyokkal, lányokkal, a férfiak pedig nekikönyököltek az asztalnak és busultak. Czifra huszárok jártak körül sok drága jó borral s töltöttek szorgalmasan, a mit az urak azzal köszöntek meg, hogy érdeklődni kezdtek a sorsuk iránt.

– Hát magának János, ki lesz most már a gazdája?

– Majd csak ad az Isten valakit, nagyságos uram.

Fenn a szobában pedig egyedül ült a szép szőke özvegy és most már csendesen, egyszerüen, bánatos asszony módjára sírni kezdett. Egy öreges asszony hozott föl neki vacsorát s a mikor a díványon végigesve sírni látta a szomoru asszonyt, vigasztalni kezdte a maga módja szerint:

– Méltósága, ne tessék keseregni. Nincs minek. Öreges volt már a méltóságos ur egy ilyen szép fiatalhoz. Kap a méltósága másikat, aki szebb is, fiatalabb is… Rátermett…

– Mit mond, Kádárné?

– Azt, hogy az az esztendő, a mit oda kell adni a gyásznak, letelik valahogy, aztán kezdődik csak igazán az élet a méltóságának. Mondtam én azt sokszor lenn a cselédeknek, ne tessék haragudni, csókolom a kezit, de sajnáltam, hogy ugy hervad.

– Elmehet, Kádárné!

Ez egy kicsit nyersen volt mondva s a szép asszony rögtön meg is bánta és kikiáltott a tornáczra az öreg cseléd után:

– Jöjjön vissza!

Mikor félve eléje állott az öreg asszony, megsimogatta a ránczos, barna arczát.

– Nem haragszom magára. Csak most menjen és ne beszéljen odalenn ilyesmit.

Hogy kinyitotta az ajtót, egyszer a fülébe csapott a pohárcsengés lennről. Gyorsan ujra elzárkózott, de azután is folyton hallotta, hogy lenn mulatnak és azon gondolkozott, hogy mit tegyen? Egyszerre elhatározta magát és lement ő is a torba.

A mint benyitotta az ajtót, fölugrottak az asztal mellől az urak és egyszerre csend lett. A szép asszony pár pillanatig megállott az ajtóban s helyet keresett magának, aztán két legényember közé ült le s intett a huszárnak, hogy neki is töltsön.

– Nem fáj már a feje, méltóságos asszonyom? – kérdezte az egyik szomszédja.

– Nem. Nem is fájt, csak éppen nehéz volt egy kicsit. Aztán nem tudtam aludni, hát lejöttem magukhoz. – Most már mindenkihez beszélt. – Ne zavartassák magukat. Szeretem, ha a férjemmel nem költözött ki ebből a házból a melegség, ha jól érzik magukat a vendégeim. Egy kicsit korán van ugyan még ahhoz, hogy nótázzunk, de ha az uraknak ugy tetszik, azt se bánom. Utálom a hazugságot. Mulassunk, de mulassunk okosan. Talán, ha én itt ülök maguk közt és mondok egyet mást, tanulhatnak is belőle. Dercsy, ne bámuljon ugy rám, mintha sohse látott volna. Az zavar.

– Nem, méltóságos asszonyom…

– Maguk itt csupa férfiak, mind, mind férfi. Mondok én maguknak valamit. Az a férfi, aki feleségül vesz egy gyermekleányt, olyant, a milyen én voltam ezelőtt öt esztendővel és aztán nem visz egyebet a házasságba, mint fáradságot, az haszontalan ember. A ki magához köt egy szegény fiatal teremtést és képtelen ugy a karjaiba zárni, hogy az érezze az ölelést, a ki csupa mohó vágyakozás és e miatt tönkre tesz egy életet, annak a halálán mulatni kell. Maguknak igazuk van, ha isznak és nekem is igazam van, hogy ide jöttem maguk közé.

Valaki bátorkodott közbeszólani:

– Persze…

A szép asszony azonban elhallgattatta egy pillantással, a mit rá vetett.

– Mit tudja azt maga. Ne udvariaskodjék, nincs annak itt helye. Asszony már nincs itt egy se. Azok előtt nem beszélnék igy, mert az asszony az egészen igaz szót nem érti. Tudom magamról. Én is az elébb keservesen sírtam és nem tudtam, hogy miért. Még azt is elhittem talán, hogy az uramat siratom, pedig nem igaz. Ó, az asszonyok szeretnek hazudni. Ha boldogok, akkor is, ha szerencsétlenek, akkor is. Én most nagyon szerencsétlen vagyok és ide jöttem magukhoz elsiratni azt az öt esztendőt, a mit elpusztított az életemből a maguk barátja. Leterelt arról az utról, a mi az asszonyé. Csinált belőlem egy hiu, üres teremtést, a ki, mert semmi egyéb világa nincs, öltözik, folyton öltözik… Istenem, micsoda derék jó asszony lett volna belőlem… Szeretném, ha vinnének innen haza valamit, egy kis morált az én iskolámból… Legyenek maguk urak, mágnások, üzzenek tréfát mindenből, de ha nem arra valók, hagyjanak békét a leánynak. Ne tegyék tönkre azt a pár esztendőt, a mig szeretne, élne, boldog lenne…

Az egyik lámpához hozzákoppant egy éjjeli pillangó. Olyan csend volt, hogy az a kis tompa ütés is zavarta. A férfiak egymásra bámultak s az asszony csendesen lehajtotta fejét az asztalra s pihegve hallgatott. Lassan, lassan indult meg a szeméből a köny s végigfolyt az arczán, mikor ujra beszélni kezdett.

– Maguknak vannak gyermekeik, tudják, hogy mi az. Nekem nincs, még azt se hagyott reám. Olyan nagyon egyedül vagyok, de olyan egyedül…

GONDVISELÉS