Part 2

Ugy három óra tájban, hajnalban, álmosan döczögve, párosával beérkeztek az udvarba a lovak. Rettentően sovány gebék, erre, nagy Magyarországon nem is ismerik az ilyen lovat. Páronkint vásárolják ezeket az állatokat a mi szekereseink, mint a csirkét. A vásárban külön osztálya van az olyan lónak, a mik közül a gerébeni fuvarosok válogatnak tavaszszal. Itt szerzi be husszükségletét a menazsériás is. – Hát jöttek a lovak, egy-egy fiu hajszolta őket s nehézkesen topogva a nagy csizmákban, egymásután érkeztek a faluból az emberek is. Némelyik a tornácz felé pillantott s megemelintette a süvegét, máskülönben azonban csendben folyt a lovak befogása a szekerek elé. Egy-egy elszakadt madzagot piszmogva kötöttek össze, vagy hallszott, hogy valamelyik ló oldalába ököllel csapkod az ember, hogy a rud mellé álljon s egyet-egyet csörrentek a tartó lánczok. Az udvar felett még homály borongott. Fél éjszaka, a mibe keletről derengősen, inkább csak sejtelemszerüen belelopózkodott a reggel. A minek azonban a köddel is meggyült a baja. A fehér pára ráült a földre, mint valami alantjáró felleg. Az udvar sarkában a gabonás bagósüvegforma teteje ugy látszott ki belőle, mintha usznék rajta. A hüvös szél egy-egy pászmát szakított le belőle s szertefujta. Egy-egy kiáltás, morgás hallszott a szekerek felől, a czihelődés zavaros lármája s három-négy ember kiment a nyitott kapun és lefordult az utczára az Iliána boltja felé dohányért, meg hogy egy ital pálinkát öntsenek magukba. A ki végzett a lovakkal, utánuk ment és a későbbiek szájából visszahallszott a ház tornáczára, hogy köszöntenek valakit. A valaki egy kis öreg asszonyka volt. Talán már hatvan éves is. Nagy, szürke keszkenőbe volt bónyálva a feje meg a dereka, a kendő felett még egy kabát is volt rajta, a mit nem tudott begombolni a mellén, a kezében régimódis, kékcsikos, nagy, szürke esernyő. Nyögve, lihegve igyekezett fölfelé az udvar lejtőjén s arra állott meg, hogy a ház tornáczáról leszólott hozzá egy még öregebb asszony.

– Hát mégis elmégy, Biri?

Lenn az asszony határozottan felelt:

– El, néni. Nem maradhatok ebben a bizonytalanságban. Le se hunytam a szemem már két éjjel…

Fennről eléje jött az öreg asszony. Recsegett a lábai alatt a lépcső. Egészen másformáju asszony volt. Magas, egyenes, mint a szálfa, szép, nagy szürke szemeiben, az ősz pillák boltozata alatt határozott, kemény nézés és a lépései is olyan szilárdak, mintha tömeg járna a nyomában, a mely a vezért lesi benne. A földesasszony szemben a derékban kettéroppant, nála husz esztendővel fiatalabb, szegény hivatalnoközvegygyel. Az egyiknek erőt adott a folytonos küzdés, a mivel egy kis birtokból ki kellett kaparni egy csomó fiu nevelésének költségeit, a másikat pedig idő előtt elsorvasztotta a rettentő gond, hogy a silány penzióból élni tudjon valahogy ezen a földön, a mi mind a másé, mind, mind… Tekintetes asszony volt különben, egy a valóságos tekintetes asszonyok közül. Mert hát a boltosné is annak szólíttatja magát, meg az árendásné is s a paraszt mosolyog ezen. Mert a paraszt szörnyen meg tudja taksálni azt, hogy ki az igazi ur… A pénzügynél volt hivatalnok az ura s az asszony csak özvegyen költözött ki a faluba, a maga részéről való rokonai közé.

– Rosszul teszed, hogy ugy sietsz, – mondta az öregebb asszony, mig nyugodt méltósággal hagyta, hogy kezet csókoljon neki a másik. – Sándor holnap amugy is bemegy és egyedül. Elférnél mellette. Nem neked való már az efféle utazás.

– Megyek, néni.

– Hát menj. Az az egy nap pedig nem sokat határoz. – A hogy azonban nézte maga előtt a kicsi, öreg asszonyt, látszott, hogy megérti a dolgát. Már kevesebb határozottsággal beszélt tovább. – Hát igen. Nem tudsz aludni. Értem. Én se tudnék. A gyermekének sok éjszakát áldoz oda az ember. A gyermek, akármilyen hitvány is, mégis csak gyermek… – Hirtelen megállott s majdnem ijedten mentegette magát. – Azt, hogy hitvány, nem a te Károlyodra mondtam, csak ugy… Nem is venném ugy a szivemre a dolgot a te helyedben. Derék fiu az…

Valami nem egészen derék fiuról lehetett azonban szó, mert az öreg asszony érdes hangja remegett s lesütött szemekkel indult meg a szekerek felé. A másik asszony kettőt lépett, mig ő egyet s ugy tipegett mellette, mintha futna. Nem akart lemaradni valamelyik kocsiról s fürkészve siklott végig a pillantása az embereken, hogy melyik ismerősebb. Az egyik a szomszédja volt. Valami Józan nevezetü ember. Feléje tartott s most már nem igen hallgatott a nénire. Az pedig tovább bizonykodott, hogy de bizony, csak derék ember az a bizonyos Károly.

– Mindenből kivágta magát. Annyi mindenen átment, hogy más ember a felébe belepusztult volna. S tartja magát. Nem kell azt félteni.

Mormogva, inkább magában szólott a másik asszony.

– Én féltem.

– Te, te persze mindentől megijedsz. – Ha a szárnyasegér az ablakodhoz koppan, hát belebetegszel. Te nem ijednél meg?

A kis öregnek nagy gondot adott az, hogy hogyan kapaszkodjék föl a szekérre. Két kézzel kellett volna megfogódzkodnia, hogy fölhághasson a magas ferhéczre, de a lába alá bonyolódott a szoknyája. Mikor már föntállott a vason, hirtelen fordulóval, mintha esnék, belezökkent az alacsony, szénával szükösen kipárnázott ülésbe, mindjárt a ló mögött s aztán fölnézve a hegyre, a mire sok kanyargással visz föl az ut, odaszólott az embernek, a ki nagy körülményesen helyezkedett el mellette:

– Menjünk szomszéd!

II.

Káposztát vittek. Gyönyörü szép, kemény koponyáju, kicsipkézett felső levelü, habos káposztafejeket, a mik között egy-egy kisebb, vörös káposztafej ugy volt elszórva, mint a kicsit sárgás tejföl tetején a szamócza. Magasan meg voltak rakva a kocsik s iszonyuan nyikorogtak, recsegtek a teher alatt a tengelyek, ropogtak a kerekekben a küllők, mig egymás nyomában fölkanyarodtak a kocsik a hegyre. A meredekebb hágókon leszállottak a szekérről az emberek s keserü füstöt fujva bele a hüvös, tiszta hajnalba, a lovakat biztatták. Egy-egy követ is vitt magával mindenik s ha a lovak, csak ugy a maguk szabad akaratából, megállottak, odatámasztották a hátsó kerék alá. Aztán ujra hallszott: gyű hé, gyű – s egyéb semmi az egész hosszu sorban, mintha csak azért tanultak volna meg beszélni ezek az emberek, hogy a lóval értekezhessenek. – A hegy tetején még egy kis rázós, rögös lejtő következett, azután pedig az országut. Onnan kezdve aztán egyvégtében hajtottak be a városig, éppen csak egy feszület előtt állottak meg pihenni. A keresztről közönyösen nézett rájuk a Megváltó. A parasztok a szekereket vizsgálták körül s a sor közepéből, a már nagyon is besüppedt szénaülésen gubbasztva, másfelé nézett az asszony is. Le a városra, a minek a bádogtornyaira fényesen rásütött a nap. Harangoztak is lenn.

El se ment a piaczig. Félig dermedten szállott le egy utczánál s aztán apró, fürge lépésekkel tipegett el a kis külvárosi házak eresze alatt. Aztán másik utczába fordult, köszönt egy ismerős csizmadiánénak, a ki a kapu előtt beszélgetett egy másik asszonynyal, s zeg-zugos sikátorokon ment tovább, csak hogy megtakarítson egy kis időt az utban. Nagy, szürke kendője alatt izzadtság telepedett ki a homlokára és a szemére lógott egy tincs ősz haj. A mikor a postához ért, nagyot szusszant s ugy ment föl az emeletre, hogy kipihenje magát a lépcsőn. Egyik fokról csak mászva lépett a másikra s megállott lélekzetet venni minden fordulónál.

Itt kellett volna, hogy megtalálja Károlyt. Ismerték, megfordult már néhányszor a házban, hanem most még az is megfordult utána, a kinek sietős utja volt. Mintha a hátát égette volna az emberek különös pillantása, szaporán haladt előre a folyosón s benyitott abba az osztályba, a miben a fia dolgozott. A fia asztala mellett azonban egy idegen ült, borostás arczu, szurós szemü, megrögzött vén postás, a ki gorombán kiabált ki egy csomó emberre. Az öreg asszony nézte egy darabig s mikor végignézte a többi asztalt is és egyik mellett se találta meg a fiát, tovább ment egy ajtóval s benyitott a főnökhöz:

– Özvegy Krémerné vagyok, ha tetszik emlékezni rám – ezzel kezdte. A hivatalnok fölnézett reá egy nagy iv papirosról s azt mondta, hogy: igen. Föl is állott s helyet mutatott a díványon.

– A fia végett jött az asszonyság, tudom már – mondta s buzgón törülte a szemüvegét. – Hát bizony, bizony sok baj van a gyerekkel. Minálunk már nem igen találja meg. Nem igen volt a postához való. Tetszett talán híreket hallani róla?

– Hallottam valamit.

– Ugy? Persze mindig akadnak az embernek jóbarátai, a kik hirekkel szolgálnak.

– Mi van vele?

– Azt éppen nem tudom. Mi már egy hét óta nem láttuk. Mi elbocsátjuk. Ma délután kell hogy referáljak ebben a dologban s elbocsátjuk… – Még mindig nem tette föl a szemüvegét és sürün pislogott, látható zavarban beszélt. – Nem tehetünk egyebet.

Az asszony már várta ezt. Sokszor megesett már az, hogy kikopott a hivatalokból a fia és ilyenkor a régi összeköttetések révén, sok utánajárással, kunyorálással, könynyel kellett uj állást szerezni. A mi itt bekövetkezett, azzal már mintha nem is igen törődött volna. Jóformán magához beszélve mormogott, összegubbaszkodva a díványon, mintha csak valami odahajintott batyu lenne az egész kis asszony. – Most hova megy? Hova?…

A hivatalnok is motyogott magában:

– Hát most már igen nehéz. Talán ha valamerre el tudják vinni. Az ilyen kis városban mindent tudnak az emberek. Belelátnak a szomszéd fazekába is. Nincs titok…

– És mit kell titkolni?

– Mit nem lehet?…

– Hát mit nem lehet? Lopott?

– Nem volt pénz bizva reá azóta, hogy azt a pár forintot megtérítették.

– Hát akkor?

A vén, szikár hivatalnok föltette végre a szemüvegét és elkényszeredetten állott meg az asszony előtt.

– Nézze, asszonyság, – kezdte – el voltam készülve arra, hogy idejön, hanem én már nem vagyok főnöke a fiának. Én semmi se vagyok ebben a dologban. Éppen senki, hát nekem tessék békét hagyni.

– De mondjon valamit.

– Mondok, kérem, hogyne mondanék. Nekem ugyan kellemetlen az egész ügy, azt mondhatom. De már nem tartozik reám… S ha beszélni akarnék, hát akkor se beszélhetnék olyan igazán, a hogy megkívánja a dolog. Asszonyság mégis az anyja és ha a fiuk dolgát az ember komolyan meg akarja tárgyalni, hát nem az anyjukat hivja meg a tanácsba. S hogy én itt kiméletlenkedjem, hát az se volna szép. Tessék máshoz fordulni informáczióért.

A kis, öreg asszony reszketett s pillantása rémséges aggodalommal kisérte a szobán végig le és föl a férfit. Ez a magas, száraz, rideg ember imponált neki. Hitt benne s lassan meggyőződéssé lett benne az, hogy ettől az embertől kell megtudnia azt, hogy mi van a fiával. Más hazudik. A fiu is, meg az a lány is, a kivel együtt emlegetik s talán mert látják, hogy ilyen törékeny portéka, leszépítik, lehazudják a dologból az igazságot azok is, a kikhez még fordulhatna. Nagyot nyelt s rákönyökölve a divány támlányára, határozott kijelentéssel felelt a hivatalnoknak:

– Nekem pedig az kell, hogy ön beszéljen. Önnek hiszek, másnak nem. Én innen addig nem megyek el, a mig ön nem beszél.

A vén ember gorombán felelt:

– Hát itt marad.

III.

S leült az asztala mellé és nagy, szögletes betükkel irni kezdett. Az asszony a bőrdiványba belesüppedve, belebódult abba, a hogy a kezejárását nézte. Mintha egyéb gondja se volna, azt találgatta, hogy micsoda betü került ki a toll alól. Rátapadt a szeme a penna szabályosan mozgó nyelére s pusmogott magában: a, g, n, s… – Beletelt egy félóra is abba, mig fölpillantott a papirosáról a hivatalnok. De hirtelen lekapta a fejét ujra s tovább irt. De már idegesebben fészkelődött a helyén s egyszerre lecsapta a tollát és az asszony elé állott.

– Estig akar itt ülni?

– Akár estig is.

Egy kis elismerés férkőzött a szavaiba, a hogy ujra elindult járkálni s visszaszólott:

– Tud akarni.

Az asszony összeszorította az ajkait s csak a szemeivel intett, hogy: igen.

Erre lassan, még mindig habozva, az iróasztalhoz ment a férfi, de csak azért, hogy magával hozza a székét a divány elé. Ugy telepedett le az asszony elé, hogy a maga vén csontján érezte a megrogyott öreg lábak reszketését s halkan, vontatottan beszélt:

– Rosz a fiu. Igen hitvány fiu. Nem mondok ezzel ujat. Asszonyság is tudja. Hát hogy itthagyta a hivatalt, annak egy leány vagy micsoda az oka. A kiről hallott is.

– Hallottam.

– Azzal él – s itt aztán már mindennek vége. Asszonyság, ha az olyan nagyon könnyen menne, hát azt mondanám, hogy ugy számoljon le vele: volt, nincs. Mig a fiu itt-ott pénzeket emelt el, ember volt, könnyelmü, kölyöktermészet, a ki nem gondol a határokkal az enyém és a tied között. A következményekkel se. Az ilyen fiuval még kezet is lehet fogni. Még olyannal is, a ki a büntetést se kerülte el. – Hanem ez a legrettenetesebb züllés. Innen nincs ut kifelé…

Az asszony vállat vont s egy kis, csendes mosolygás szaladt végig fonnyadt, beesett arczán. Ahogy ránézett a férfire, látszott rajta, hogy nem is érti a nagy felháborodást.

– Honnan? Azért, mert egy lánynyal lakik? Hiszen hallottam már ilyen csodát. És éppen a férfiak itélnék el olyan nagyon érte? Hát önök talán jobbak?

A férfi nagy szemeket meresztett rá s egyszerre nagy szomoruság telepedett az arczára. Ez a szegény asszony nem érti, hogy miről van szó, s ahogy nézte maga előtt a derengő, már-már majdnem egészen megnyugodott arczot, hirtelen tisztába jött azzal, hogy ebben a megvigasztalt állapotában bocsátja el az asszonyt.

Az már föl is állott s most már egy kis, nem bántó, hanem azért diadalmas guny is volt a mosolygásában, a hogy kérdezte:

– S egyéb semmi?

– Semmi.

Az asszony a hóna alá kapta az esernyőt s most már erősen a vén ember szemeibe nézve nevetett.

– Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü. Be nagy hiba! Hát él egy kicsit, fiatal. – Hirtelen fennakadt azonban valamin s mintha hangosan gondolkoznék, töprengve kérdezte: – De hát honnan telik neki? Keresete nincs és mégis győzi… – S lassan-lassan érlelődött meg az agyában valami föltevés és iszonyuan belesápadt, a mig nyögve, szemeit a férfi szemeibe meresztve, elmondta, hogy mit gondol.

– Csak nem a lány tartja el?

Mohó gyorsasággal vágott bele a szavába az ember:

– Arról szó sincs.

Az asszony megnyugodott s most már ugy ment el, mint a hogy a nyert pör után hagyja el az ember a tárgyaló szobát. Egy kicsit megint lemosolyogta ezt a vén embert s azt mondta neki, a mikor már bucsuzott:

– Akkor hát mit akarnak tőle? Kap még ő hivatalt, a milyet akar. Nemcsak posta van a világon.

SZERELEM

A szomszéd beizent, hogy mikor leszek otthon. Szeretne velem beszélni. A cseléd, a ki az izenetet hozta, nagyokat fujt és gunyosan mosolygott. – Én is mondtam neki, – mondta – hogy a nagyságos ur reggel megy a kávéházba, este a szerkesztőségbe s aztán mindig itt van, hát csak jőjjön.

– Hát jőjjön.

A leány kiment s azzal jött vissza, hogy a szomszéd már nincs künn. Várt egy darabig s aztán, mig én öltözködtem, mig bejöhetett hozzám a lány, elment. Hát annál jobb. A pesti szomszédság fura. Az ember esztendőkig lakik egy házban és semmi egyebet nem tud a szomszédjáról, mint hogy szeget ver a falba. Az hallszik belőle. Némelyik szenvedélylyel üti a szeget, majd széthasad a fejem. Kop, kop, – belenyillalik az agyamba – s aztán azon kivül semmi érintkezés. Azaz hogy a multkor a másik szomszéd átküldött hozzánk varrógépért. Két napra kérte s aztán vissza is küldte – és én nem tudom, hogy hogy hivják. Azt hiszem, hogy Blum, de az is megeshetik, hogy Grün. Valami egytagu szó és idegen. És vasalót is szokás kölcsön kérni, de mindezt a cselédek intézik. Ez a cseléd meg a szomszéd cseléd s a pesti ember ilyenkor sunyi módon benn ül a vaczkában.

– Hát – mondom – elment a szomszéd.

A leány, mintha kissé megkönnyebbülve jelentette volna, hogy elment s mig kiment, a gyerekekre lármázott:

– Bözsike, ne mászszon a fotelre. Deske, mit akar a hajtüvel.

Aztán én a kávéházba mentem. A viselő szemüvegem helyébe kipakoltam a másikat, a mivel olvasni szoktam, elhelyezkedtem, amennyiben a botom és kalapom számára is helyet kerestem. Az ujságok közül kihuztam azt, a mibe én is irok, vizet ittam, szóval hozzákezdtem a reggelihez. Egyszer csak jön a pinczér s kérdi, itt vagyok-e. Bodor ur kérdi a számszéktől. – Igen, igen, hát hol lennék, persze hogy itt vagyok, hanem a kifli nem ropog. Mintha sületlen lenne. Nem gondolja… Miska, maga folyton a vendégek ellen áskálódik. Teszem fel, hát miért kellett magának besugni a kávésnénak, hogy én tegnap azt mondtam, hogy piszkos a szalvéta. Ha magának mondom, hát tartsa magának. Ki az a Bodor ur? – Vendég, hát az is polgári állás már. Hát itt vagyok, hát persze, hogy itt vagyok.

Egy kis negyedóra sem telt bele és megérkezett Bodor ur. Igen, igen csinos fiatal ember. Kis fekete bajusza volt, fölfelé fésült, katonás kefehaja és a füle mellett kis, csinosan lenyirbált szakálla. A mi különösen meglepett benne, az a hangja volt. Egy kicsit hizelgő, egy kicsit édes, de amellett férfias s itt-ott majdnem olyan erőteljes, hogy utána kellett kutatnom, hogy vajjon nem akar-e nagy pózt csapni nekem, szegény eszü embernek, a ki korán házasodtam, sok gyermekkel vesződöm s az ilyen urak előtt komikus boldog ember lehetek. – Ott tötyög a gyerekekkel, czibáltatja magát, a fejére másznak, pedig hát a multkor is az egyiknek piszkos volt az orra… – Bizonyosan igy beszélnek mirólunk legénykörökben, de hát – ugy-e apák? – majd csak elviseljük.

Bodor ur azon kezdte, hogy végtelenül kellemetlen neki az egész história. – El is felejtettem megmondani, hogy Bodor ur a szomszéd. Nem az, a ki a szögeket veri, hanem a másik. – Tehát: hogy nagyon kellemetlen neki ez a dolog. – És itt átadom neki a szót.

– Mert kérem szépen, ha én direkt a rendőrséghez megyek, hát azzal kellemetlenséget szerzek uraságodnak. Gondoltam, hogy talán igy békességesen elintézhetjük az ügyet. A nagyságának akartam inkább szólani, mert az asszonyok az ilyesmit jobban eltudják végezni, hanem attól féltem, hogy tolakodásnak tetszik venni. Végre is az ember igyekszik minél kevésbbé terhére lenni a szomszédnak. Pedig hát leginkább a nagysága mondhatta volna a lánynak, hogy: Czéczi, Czéczi, az már mégse járja, hogy maga itt a szomszéd urat molesztálja. Tetszik tudni, asszonytól egészen másképpen is veszi föl a dolgot az ilyen leány. Mégis hát egy a nemük, értik egymást. Egyik is ismeri a férfit, a másik is – és habár különféle bransokba is kerültek az életkörülmények folytán.

– De hát kérem, miről van szó?

– Kérem szépen a dolog ugy áll, hogy bizonyos tekintetben csinos embernek vagyok mondható. Nekem kérem egy asszony ide vagy oda. Füttyentek nekik. Nem azért mondom, mintha tulbecsülném magam, hanem hát igy van és végre is én erről nem tehetek. A csinos ifjak mégis előbbrevalók és ha az ember ápolja kissé magát, hát annál kapósabb. Persze az ilyesmivel nem törődik az ember, de ha mégis igy van, hát az néha kellemes, néha nem. A jelen esetben például… Kérem én a számszéknél is hivatalnok vagyok. Nem valami nagy állásban, de mégis, ha az ember már bejut a státusba, az is valami. Elég az, hogy hát festegetek is. Tetszik tudni jönnek hozzám lányok meg asszonyok… Egy az, hogy hát disztingvált ember lévén, hát hozzám jöhetnek, meg hát szívesen is jönnek, mert én ugyan szerény állásban vagyok a számszéknél, de elegánczia dolgában nem hagyom magam. Szóval: – jönnek és én festegetek, kérem. Néha tájképeket, meg csendéletet. Különösen ezt szeretem. Sok baraczkot, nagy baraczkokat félig beledugva a szőlőlevélbe… Hanem hát asszonyok jönnek, meg lányok és a cseléd, a Czéczi, a mint nevezni méltóztatik, megállítja őket és gyalázza… őket, hogy czéda meg becstelen személy, meg nem tudom micsoda… Hát az ember ezt nem türheti…

– Persze, persze… Borzasztó.

– Annyira borzasztó, hogy a feleségem… Igen, feleségem is van. Most válunk. Itt kell egy irás, ott kell egy irás, hát föl jár hozzám. Kérem, olyan asszony az, hogy utána lehet ám nézni. A csipője, finom, vékony csipője van s nagy, egy kicsit bodros szőke haja… Hát nem utána kiabált a cseléd, hogy majd lesz itt valami. Meg hogy összetöri a csontját. És kérem, ahogy nézett az a lány, hát annak a szeméből minden rosszat ki lehet olvasni. Az egy bestia, kérem és én mint festő nagyon kellemetlen helyzetben vagyok. Végre is hozzám sokan jönnek és hát én igy festegetek itt-ott… És az az ember vagyok, kérem, a ki nagyon szépen eltalálja a portrét. Mellkép, térdkép, nekem mindegy, én, kérem, olyan szépen megcsinálom, hogy abba hiba nem esik… Hanem hát, kérem, hogy elfogja a folyosón a klienturámat az a lány, hát azt mégse türhetem.

– Igaz, igaz…

– No hát. Tessék valamit csinálni.

Otthon elővettem a lányt.

– Nézze fiam – mondtam neki – ez csak még se járja. – Maga tönkreteszi az én életemet. A mint én elkezdek egy szomszéddal háboruskodni, akkor vége a nyugalmamnak. Huzza össze magát. Mi köze van magának ahhoz a fiatal emberhez…

A lány beleszólott, de ugy hogy nem is tudta, hogy mit beszél.

– Istenem, Istenem…

– Mit akar maga? Végre is maga egy tót fruska. Szegény, rongyos leány, a ki most kezdi egy kicsit elfelejteni azt a nyomoruságot, amiből idejött. Fityegett magán minden szoknya, a mikor beállott mihozzánk a konyhába. Hát mit akar, mit akar. – Végre már dühbe jöttem és kiabálva követelőztem valami válaszért.

– A szomszéd ur azt teszi, a mit akar. Hogy ki jön hozzá, vagy ki megy el tőle, ahhoz magának semmi köze. Ha maga akármit mond, azt én mondom. Hozzám jönnek panaszra. Hát legyen ennek az ostobaságnak vége. Értette…

A lány összegubbaszkodva állott előttem és nyögött.

– Istenem, Istenem…

Kiment s hallottam, hogy a konyhába jajgat.

– Jaj, jaj, drága édeském, Istenkém nézz rám. Vesd ide a pillantásodat.

A KICSI KIRÁLY

A rettentő mód füstös, piszkos kicsi szobában, a minek a közepén piros virágos abroszszal volt leterítve a kerek asztal, mozdonyvezetők, fütők és kalauzok ittak. Mindjárt a nyitott ajtó mellett volt a söntés, a minek a tulsó oldalán sok más színes abroszos asztal mellett a harmadik osztály utasai pipáltak, fellegbe takargatva a kevés gázlángot. Itt-ott erősen koczogtak a pohár falán a bicska nyelével, vagy a padlót verték és italért kiabáltak.

Nem igen törődtek azonban velük. A pénztáros kisasszony szórakozottan jegyezte föl a tételeket, a mit szaladtukban odakiáltottak neki a pinczérek, a csapos a terem ajtajában álldogált s csak ha nagyon sürgették már, akkor látott a dolga után, hirtelenébe beleeresztve a hordóból egy csomó sört a poharakba – s künn a perronon ünnepi gálában, méltóságosan sétált az állomásfőnök. Egyáltalában mindenkin a jobbik ruhája volt s künn a hosszu aszfalt-ut mentében a gázlángok mellett a villamos lámpákat is felgyujtották. A kicsi szoba is az eseményt tárgyalta.

– A kicsi király jön délről s megy fölfelé. Másik levegő kell neki, az övé nem jó.

– Miért kicsi? Nagyon fiatal még?

– Pólyás király, akkorácska ni – mutatta a könyökétől lefelé a karját és mosolygott.

Ez komikus volt a többinek is, kaczagtak.

– Ugyan hamar belecseppent a jó hivatalba.

– Aztán ki megy vele?

– A dadája, meg valami néni, meg egy nem tudom mi, valami udvarmester, tudja a Jézus, hogy hogyan hívják. Benne volt mind az irásba, a mit a főnök mutogatott az elébb… Még a nevük is, csakhogy nagyon idegen-formán irják, nem érti az ember.