Part 13

Az asszonyokat egy ideig a földhöz kötötte az a határozatlan aggodalom, a minek nincs neve, csak fél tőle az ember. Mikor egy kicsit fölengedett bennük az aggodalom, otthagyták a tanyát és elindultak a sínek felé, hogy legalább közelebbről lássák a gőzöst. Nagyon közel azért nem mertek menni hozzá és igy is félve gondoltak arra a pillanatra, a mikor elrohan előttük a sík mezőn. Tudja az ember, hogy merre megy, de egyszer hátha mégis kitér s lejön a mezőre. Nem Istentől való az ilyen vasmasina, sok roszakarat lehet benne.

Arra szaladtak szét, hogy feléjük jött a csordából a bika. Egy leánynak vörös kendő volt a fején, hirtelen lekapta és a zsebébe gyürte. Sikongva szaladtak tovább, pedig a széles szügyü állat feléjük se nézett. Kurta kemény szarvaival a gyepet turva maga előtt, a sínek felé indult s rekedten bőgött egyet, a mikor észrevette, hogy emberek jönnek feléje s elakarják terelni. Mikor már közelebb jöttek, fölvetette a fejét és nagyot bömbölt, valami kihivásfélét, hogy megállottak a csordások. Ilyenkor nem jó közeledni hozzá.

Az állat tovább ment és hátra-hátra nézett, hogy nem követik-e? Egy tehén utána merészkedett és hamvas szőréhez dörzsölte a fejét. A hatalmas him erre dühbe jött, szembefordult a gyönge nősténynyel s kemény homlokával nagyot lökött rajta. A tehén fölborult az oldalára. Mire föltápászkodott és keservesen bőgve visszament a csordához, már rá se figyelt többet a bika. Fekete fejét fölemelte a levegőbe és szaglászott valami után. Egyszer-egyszer hátranézett a csordára, lomhán jártatta végig tekintetét a sok gyönge, borjas tehenen s olyan volt, mint a vezér, a ki most kiáll valamennyiért és csak az ellenséget várja.

Az ellenség meg is jött. Messziről, most már megremegtetve maga alatt a földet, minden pillanatban nagyobbra nőve rohant előre a mozdony. Okádta magából a füstöt, olyan hatalmas volt, hogy megdöbbenve huzódtak össze a mezőn az asszonyok, némelyik eltakarta a tenyerével a szemét, hogy csak ne is lássa.

A mint közelebb jött a vonat, nagyot bődült a bika s berontva a sínek közé előreszegzett nyakkal utját állotta a gépnek. Az egész aztán tovább rohant, csak egy nagy halom veres hus maradt mögötte. Még gőzölgött s árkokban csurgott ki belőle a vörös vér, nagy megaludt pocsétákban ömölve össze a talpfák között. A töltés tetején tovább rohanva pedig fütyőlve szaladt el a gőzös.

A szél széthordta a friss vérszagot s ettől bőgve iramlott szét minden állat. A férfiak rá se értek odamenni s megnézni, hogy mi történt, csak az asszonyok jajgattak a csunya fekete hus körül.

– Verje meg az Isten, verje meg. A mint bejött a határba, mindjárt biztos volt a baj. Mi lesz most már a faluval?…

Az egyik olyanformán kezdte el siratni az állatot, mint a hogy az embereket szokás elbucsuztatni, ettől a világtól.

– Édes szentem, szép állatom, ki fizet most már meg téged. – Mikor messze nagyot sivított a lokomotiv, átkozódni kezdett. – Verje meg az Isten minden kerekedet, dögölj meg, kutya, te is.

Mikor a férfiak odajöttek, már elcsendesedtek. A sok káros ember komoran bámult össze s lassankint arra felé bámult el mindeniknek a tekintete, a merre elrohant előlük az a rettenetes erő, a mely olyan könnyen maga alá gyürte a büszke szép nagy barmot.

A TÖRPÉK

Azok az átkozott kis törpék, a kik a folyót őrizték, sok bajt okoztak a szegény betegnek. Nem tudott kikötni se az egyik, se a másik parton; a mint a parthoz ért a csónakkal, rögtön beleszurták az oldalába a lándzsájukat, s ez nagyon fájt. Borzasztó az az örökös csónakázás.

A tifusz tizennegyedik napján jött rá a szegény beteg ember annak a nyitjára, hogy miért érez hasogató, éles szurást a jobb oldalában, ha reáfordul. A törpék, ezek a kis kutyafejü hitvány fráterek bántják, mert ki akar kötni a parton. Odahivta a feleségét az ágyához s neki is elmondta, hogy mi voltaképpen a baj.

– Tudod, Lidikém, félnek tőlem ezek a kis haszontalanok. Én, a nagy erős ember, felállok a csolnakban, evezek, evezek – mutatta, hogy hogyan evez – s egyszerre rám rontanak s belémütik a lándzsát. Kinosan felordított s rátapasztotta a kezét a baloldalára. – Lásd, most is, s ez éppen a király volt. Egyszer végig verek rajtuk. Végy ma nekem egy jó erős, hosszu, hosszu kardot. Értetted?

A szegény, a sok virrasztásban lesoványodott, elfáradt asszony szeméből kiesett a köny, mire dühbe jött a beteg.

– Mit sirsz? Azt hiszed, hogy nem tudok elbánni ezekkel a kis majmokkal! Végy csak kardot, olyant, mint a milyent a huszárok hordanak, csakhogy hosszabbat. Egy kicsit gondolkozott s hirtelen a felesége felé fordult a nagyon fontos kérdéssel.

– Most már nem tudom, hogy megöljem-e a királyt, vagy élve fogjam el? Mit gondolsz?

– Öld meg, – mondta az asszony s elfordult. Nem akarta izgatni az urát a sirásával, könyek nélkül pedig nem tudta végighallgatni.

A beteg várt egy-két órát, de azután már türelmetlen lett.

– Hol van a kard? mivel üssem le, a lapáttal? Ha az eltörik, mivel evezek! Lidike, hol vagy?

Az asszony bejött s egy pohárban magával hozta az orvosságot is. A beteg erre roppant haragra lobbant.

– A kardot hozd, nem keserü vizet. – Elvette a poharat s a sarokba csapta. – Hol van a kard?

Elküldtek kardért s odaadták neki. Azzal megint elindult csónakázni, de gyorsabbak voltak a törpék, beleütötték a lándzsát az oldalába s ugy látszik, hogy megint a király volt az ellenfél, mert olyan nagyot kiáltott fájdalmában a szegény csónakos, hogy összeszaladt rá az egész ház.

– Mi az, Lajos, az Istenért! Megint megszurtak? Szegény, szegény uram, nem birsz velük?

De már nem lehetett beszélni vele. Hátraesett a párnára, előbb csikorgatta a fogait dühében, hogy ujra kifogott rajta az a kis haszontalan törpekirály, azután pedig nagyon elgondolkozott, behunyta a szemeit, óvatosan a folyó közepén csónakázott, nehogy ujra bántsák s azon töprengett a zavaros agya, hogy hogyan lehetne kikötni. Néha megrázták, nehogy beletévedjen valami örökös kikötőbe, s elkényszeredve, tanácstalanul állott az ágy körül a család. Még a gyermekek is megérezték, hogy szomoru a ház. Nesztelenül jártak a szobákban, sehogyse ment a játék, unták magukat s aggodalmas kiváncsisággal néztek be a betegszobába, ha nyilt az ajtó. A doktor kezdett az Istenről beszélni, hogy annak nagy hatalma van, talán érvényesíti ezuttal, az emberi tudomány pedig véges. Az asszony már nem is hallgatott reá. Hamarabb rájött arra, hogy csak az Isten segíthet, mint a doktor. Nem tudott imádkozni, mert belezsibbadt abba az agya, hogy az Istennek segítenie kell, hiszen itt van a legjobb alkalom arra, hogy megmutassa, hogy jó, hogy kegyelmes. Mit csinálnak ők, szegény gyámoltalanok, ha meghal az, a ki gondoskodik róluk.

A beteg arczán nagyon meglátszott, hogy gondolkozik. Kinlódott az agya, teste lázban vergődött az ágyban, szinte izzott, a fejét azonban el se mozdította arról a helyről, a hova belesüppedt a párnába. Néha beszélt, egy-egy szót mondott a törpékről, a kik ugy látszik, nem akarták megengedni, hogy a sok hánykolódás után kikössön – s evezett, mindig evezett. A nagy munkában ledobta magáról a takarót s valakit kapitány urnak szólított.

Reggel felderült az arcza s azt mondta, hogy küldjenek el az apósa után. Mikor az öreg megérkezett, kiküldött a szobából mindenkit, s a fülébe sugta azt, a mit az elmult éjszaka alatt kigondolt. Nagyon okos dolog ez, bizonyosan lesz foganatja.

– Kérj a feleségemtől harminczöt forintot. Érted, öreg, de jól hallgass ide. Menj be a Kereskedelmi Bankba s váltsd be aranyra. Egy szőke, magas, czvikkeres uri embert fogsz ott találni, annak mondd meg, hogy nekem kell az arany; jó barátom, nem számítja majd drágán. Azután hozd el nekem az aranyakat.

– Mire kell, fiam?

– Ez nagyon fontos dolog. Nézd csak, ezekkel a hitvány kölyökemberekkel már semmire se megyek. Szép szó, kard, puska, minden hiábavaló. Hát én most már rájöttem, hogy mit kell velük tenni. Odahivom a királyt a csónakhoz s adok neki hét aranyat. Erre kikötök a parton. No csak gondoskodj az aranyakról.

– Van nálam aranypénz.

– Mennyi?

– Vagy hat darab.

– Az nem elég, hét kell neki.

Az öreg intett, hogy csak legyen nyugodt, holnapra meghozza a pénzt s kiment a szobából. Künn azt mondta leányának: – megint félrebeszél – s kiment a maga dolgai után. Másnap rá se gondolt az aranyakra, biztosra vette, hogy a beteg is elfelejtette már. A csónakos pedig rettenetesen kiabált otthon. A mint ki akart kötni, rátámadt a király, kereste a pénzt, hogy odaadja s nem volt.

– Hát azt akarjátok, hogy megöljenek? – kiabálta s rázta dühében maga alatt az ágyat. – Küldj el az apád után, mondta a feleségének s üzend meg neki, hogy hozza a pénzt.

Az öreg elhozta a hét aranyat s erre a beteg megindult csónakázni. Ráfordult a baloldalára s mosolygott. A felesége ijedten meredt rá. Megfogta a vállát, fölrázta s még a beteg is észrevette, hogy nagyon meg van ijedve, mert megnyugtatta.

– No látod, hogy használt a pénz. Kikötöttem; ott tánczoltak körülöttem, de egyik se nyult hozzám.

Egy kicsit elgondolkozott s csodálkozva mondta:

– Még a királyokat is meg lehet vesztegetni. Bizonyosan nem adott a többinek egy krajczárt se belőle.

Tovább akart csónakázni, de egyszerre csak reszketni kezdett. Feléje rohantak a törpék s most már nem csak a baloldalába, de jobbra is belé szurták a lándzsáikat. Rátapasztotta kezeit a két oldalára s rettenetesen jajgatni kezdett.

– Mondtam, hogy nem adott a többinek.

Tele szájjal ordított, de mindinkább gyengült a hangja, végre már csak motyogva beszélt a királylyal. Kérte, hogy hagyjanak már neki békét, felesége, gyermeke van, nem tudja elviselni, hogy ha bántják. A törpék ugy látszik, nem hallgattak reá; még egyszer rárohantak. A csónakot ellökték a parttól, nem menekülhetett. Izzadt, verekedett, egy-kettőt még kiáltott s azután vége lett.

HITETLENEK

Abban a nagy idegen városban, a hol pár esztendeig én is meghuzódtam a százezrek között, volt valaha egy nagy templom. A katholikusok építették fel vagy ötszáz esztendővel ezelőtt s akkor bizonyára több volt a hivő lélek, mint ma, mert akkorára csinálták, hogy ha kell, valami nagy sátoros ünnepre, férjen meg benne az egész város. Legalább is száz öreg asszony biztosíthatta azzal lelki üdvösségét, hogy szombaton söpörgetett benne s végig porolta a sok hosszu nehéz padot. Azután háborus idők jöttek. Összeveszekedtek a papok azon, hogy ki vezesse be a nyájat az igazak hitébe, mindenféle pátensekért zaklatták a császárokat, királyokat, a kiknek pedig szorgosabb dolguk is akadt volna, mint az ilyes patvarkodás és egy szép napon levették a nagy templom tornyáról a keresztet s feltüztek helyette egy fényes gombot, miután annak rendje és módja szerint vérbe fullasztottak a szent köveken pár száz olyan embert, a ki elég naiv volt arra, hogy le ne tagadja a vallását. No de visszakapták nemsokára a kölcsönt a hódítók. A Mindenható nevében közülök kétannyinak locscsant szét az agyveleje a templom lépcsőin, a mikor a maguk Istene számára akarták megvédeni az óriás szürke bolthajtásokat. A visszatérő katholikusok elbántak velük derekasan s a püspök vezetése alatt bevonultak ujra a kereszttel. A templomot aztán ujra felszentelték s kiütötték egy pár ablakát, hogy szellőzzék, mert hiába mosták fel a padlójáról a vért, mégis érzett a szaga. Ezzel azonban még nem lett mindennek vége. Tovább tartott a háboruság, mig egyszer aztán az álladalom megunta a dolgot s kimondta a szentencziát:

– Ha nem fértek meg békességben, az enyém a templom.

Másnap a drabantok nem kérdezték meg senkitől, hogy milyen a vallása, hanem kiverték a templomból az egész publikumot. A nehéz tölgyfakapura rátették a lakatot s azóta csend van. A törött ablakokon át fecskék költöztek a hüvös, homályos bolthajtások alá, ezrével megfértek benne és az ócska templom őszire egész uj feketefrakkos nemzedéket bocsátott ki magából, hogy ujra visszafogadja őket tavaszszal. Lenn csend volt, porlott minden, megrepedeztek a kövek, a padokról lepattogzott a sok czifra faragás s hideg, kriptás szél sivított végig a szürkeségben, ha a dohos, penészszagu levegő nyugtalankodni kezdett. Fenn a fecskék feje fölött még mindig kalimpált egy nagy, kicsorbult káváju harang. Egyszer az megunta a hosszu hallgatást és leszakadt, magával rántva egy darab tornyot. Ez felrázta a a várost. Olyat dobbant a harang alatt a föld, hogy megrengett bele az utcza, az idomtalan, csonka torony pedig, mint egy örökös szemrehányás, tátott szájjal kiabált le az utczára.

Akkor tákoltak össze az egyik sarokban jó magas deszkakerítéssel elkerítve a nagy hajótól egy kis kápolnát. Összeszedtek bele négy padot az épebbek közül, egy kis oltárt kopott aranyos keretbe foglalt piaczi szent képpel, felgyujtottak nehány gyertyát jobbról és balról is s délutánonkint fölnyitottak egy kis, már réges-régen berozsdásodott oldalajtót s ezen át lehetett bejutni a templomfiókba. Ezzel megbékült a közvélemény. A nagy hajót pedig telerakták ládával, zsákkal. Üres ládákból hosszú korlátot állítottak össze a nagy kapuval szemben, olyformán, mint a hogy a vásárról-vásárra kocsizó gyolcsos tót állítja össze a pudliját, a két végére betettek egy-egy festetlen asztalt s ide költözött a vámház.

Mig a kerítésen tul délutánonkint öreg asszonyok mormogták az imádságot, a nagy hajóban egymásra dobálták a sok holmit, kiabáltak a vámtisztek, lökdösték a publikumot a szolgák s olyan csődület volt néha a sok paksaméta körül, hogy fenn, a hol már a szines, boltozatos ablakok is elvégződtek, ijjedten rebbentek össze a fecskék. Estefelé ideát is felgyujtottak egy-két gyertyát. Ezek olyan karikát világítottak maguk köré, mint a milyent akkor lát az ember, ha fáj a szeme. A mi azonkivül sötéten maradt az óriás csarnokban, az csupa homály. Mikor a szolgáknak egy-egy lusta napon jó kedvük támadt, pálinkát hoztak, körül ültek egy kávés ládát s jó kis mulatságot csaptak. Ilyenkor énekeltek is és a hangjuk a miatyánkkal egyszerre kavarogta be fenn a szürkeséget.

Ilyenkor esett meg egyszer az, hogy a kápolnából átbiczegett hozzájuk egy öreg asszony. Sápadtan, remegve állott meg előttük. Alig állott a lábán szegény, valami botforma mankóval támogatta magát, hogy el ne essék. Szegény feje szederjes lett a nagy haragban s ha nem fél attól, hogy elesik, meg is ütött volna valakit a botjával. Beszélni akart, de nem tudott, mig egy kicsit meg nem pihent. Leült egy pamutos zsákra és lihegett.

A szolgák előbb azt hitték, hogy valami dolga van itt az öregnek. Az egyik fölállott a kávés láda mellől és a czéduláját kérte. Az öreg csak intett, hogy menjen el, mikor nem értette meg, izgatottabb lett. Hagyjon neki békét.

– Verje meg az Isten a holmitokat, nem kell.

– Hát mi kell, anyám? Keres valakit?

– Titeket kereslek, gazemberek. Odaát a mi Urunk Jézus Krisztus keresztre van feszítve…

A legény hátranézett a társaihoz, nem értette meg mindjárt, hogy mit akar az öreg. A többiek nevettek s még egy felállott közülök, hogy ő neki is legyen valami része a beszélgetésben.

– Régen föl van már feszítve, anyókám…

Az öreg asszony mérges pillantást akart vetni rá és fölemelte a botját, de aztán elfordult, mert érezte, hogy nem tud olyan dühösen nézni, a hogy akarna. Inkább szorongott szegény. Megcsappant a vitézi kedve és sóhajtott. Egy csomó jókedvü arcz vigyorgott reá. Közben bejött valami szállítási vállalattól két ember. Ugy látszik, hogy mindennap megfordulnak itt, mert bizalmas ismerős formán köszöntöttek be s felültek a korlátra, a mig az irásaikat megvizsgálták.

Az egyik szolga mindjárt elmondta nekik is a dolgot, hunyorgatva a szemével, hogy majd azok is értsék meg a tréfát.

– Az öreg itt ni, azt mondja, hogy odaát keresztre van feszítve a Jézus.

Az egyik vendég előbb megnézte az öreg asszonyt s aztán visszafordult a többihez, tágra nyitva a szemét és eltátva a száját a nagy ujságra.

– Aztán él-e még? – kérdezte nagyon komolyan, de gyönyörködve a hatásban. A többiek egyszerre teleszájjal kezdtek el kaczagni.

– A hát, hogy él-e? – kérdezték és egyenesen az öreg asszonytól kérdezősködtek.

A szegény öreg már majdnem sirva fakadt s arra haragudott leginkább, a ki ezt a nagy vigságot okozta.

– Téged is megver még az Isten, meg titeket is mind.

Felszedelőzködött, menni akart. Még várt, hogy hátha valaki visszahivja. Mikor már senkise törődött vele, hirtelen visszafordult és rátámadt arra a legényre, a kit legközelebb talált.

– Pedig még fiatal vagy, Istenfélő ember válhatnék belőled. Imádkozhatnál még sokat.

A legény elfordult tőle és nevetett. A szegény asszony csüggedten állott meg mögötte s keresett valaki mást, a ki meghallgassa.

Odaát a deszkafal mögött egy fiatalos, csengő hang énekelni kezdett, valami fiatal pap jött el misézni.

Az öreg asszony térdre esett a ládák közt s mintha az egész lelkét beletenné, buzgón, elfeledve maga körül mindent, imádkozni kezdett.

A legények egy pillanatra megállottak s mereven bámultak reá.

Mikor már sokáig tartott a csend, az egyik vállat vont s a kezébe vette a vésőt, hogy fölfeszítsen egy ládát a szállító czég embereinek. Mig dolgozott, komoran odavágta:

– Csinálja ugy mindenki a dolgát, a hogy tudja.

A FEKETE-LEÁNYOK.

I.

Hajnalban már erősen fagyott. Az ágakról, mintha valamennyi egy-egy jégcsappal teletüzdelt eresz lenne, hosszu sorban csüngött alá a könnyü füzérbe összefogózkodott zuzmara, messziről olyanforma volt a liget, mintha szakállat eresztett volna. Az utak még szüzen kacskaringóztak benne, fedve olyan tiszta fehér hóval, a milyent csak a deczemberi hajnal szór a földre. Sehol semmi nyoma annak, hogy erre járt volna valaki, csak leheletszerü finomságban válik ki itt-ott a fehérből egy-egy lépés árnyéka, de már azt a sáros piszkos nyomot réges-régen befödte a tisztaság, csak a helyéből maradt ott valami. Véges-végig körül fut a rács, csupa tiszta csillogó ezüst, körülötte szalad el egy kis havasi csermely, ez is olyan hullámosra van fagyva, mint a fehér márvány s a nagy, mindent fehér köpenyegbe burkoló munka tovább folyik. Nagy pehelyekben, sürün, lustán hull a hó.

A negyedik fasor után már utcza következik, ott már a város kezdődik. Mindjárt tovább fiakkerállomás van, ha egy lónak eszébe jut kikapálni a fagyos kövezetből egy kis meleget, idáig elhallszik a lármája. Körül aztán csend mindenfelé, mig bele nem csipog a nagy néma világba egy éhes proletár valamelyik gesztenyefa ágán.

A mint világosabb lesz, lassankint fölébred a csend. Egész csapat ember tolakodik bele a hóba, elrontják a hosszu tiszta mezőt, az ut két felére lapátolják a havat, a mi a munkájuk nyomán szürkül, piszkosodik és olvad. A hol az ut körülkanyarogja a tavat, egy másik csomó munkás fényesre simogatja a jeget. Benn a melegedő házban tüzet gyujtanak, az ablakokról lepusztul a sok egyéjszakás virág, az ajtó elé kitolják a szánkókat, egy számozott szolga álmosan dideregve rendez a korcsolyás szekrényben s az ajtón át kiabál a tóra.

– Előre hé, előre!

Ez a seprőlegényeknek szól, mert egy pillanatra összeálltak s tenyerüket melengetve beszélték meg ezt a czudar fagyot. Azután már gyorsan végeztek. Valamennyi elindult a maga utjára, a mellüket nekifeszítették a lapát nyelének s taszították kifelé a havat; némelyik egész hegyet tolt maga előtt s mire elérte a partot, izzadt. Lassankint megtisztult az egész mező, síma lett, mint egy bálterem és olyan fényes, hogy visszatükrözött benne a sok esetlen, tipegő járásu ember, mintha kinálgatta volna magát az egész: – tessék parancsolni.

Egy munkás végig is esett a tükrön s a patkójával hosszu fehér vonalat hasított rajta. Ezenkivül aztán nem is volt rajta semmi hiba.

Mintha egyszerre repült volna szét százfelé a hir, hogy rendben van minden, a mint a munkások összehordták a lapátokat, lassan szállingózni kezdett a publikum. Kis deákok, lánykák, a kik korcsolyáról, jégről álmodnak éjjelenkint s apró kalandok reményével bizsergetik a vérüket; két ezüstszerszámos ló után akasztott nagy batárból prémbe burkolt mágnáskisasszonykák bujnak elő, az uton egész társaságok hanczuroznak, megdobálva egymást hóval, távolabb is minden oldalról jön valaki, hangos lesz a világ s hogy meg legyen a fénye is, kisüt a nap, hidegen, nagy fénykarikában világítva meg maga körül az eget.

Estére valami ünnepségre készültek, mert kékzubbonyos emberek is jöttek a jégre. Lehuzgálták a villamos lámpákat, uj szenet raktak beléjük, megránczigálták a sodronyokat s felgyujtottak néhányat próbából. A melegedő-ház ajtaja fölé fölszegeztek egy nagy transparentet, még több padot raktak a jég köré s mig dolgoztak, utjában voltak a publikumnak.

Egymásután mondták el az urak a sok _pardont_, de persze csak ugy, a hogy ilyenfajta emberrel szemben udvariaskodni szokás, csak ugy odavetve. Dél felé már a jégre csalta a gyönyörü idő az egész várost. Valami főpróbafélét rendeztek estére. Eljárták a négyest. Egy rövidbundás rendező siklott el a párok között s ugy kiabált, hogy ijedten röppentek fel a fehér fákról a verebek.

– Kolon! Eté!… Itt a párok, ott a párok…

Mikor benn a városban ledaráltak valami kongresszust, kijött egy csomó vidéki tanár is. Fekete kabátos idegen alakok, ugy a hogy ott hagyták a komoly nagy gyülést. Némelyik rámerészkedett a jégre is, de a professzor csak valahogyan másként korcsolyázik, mint más. Alig hogy egy-kettő közülük ügyetlenkedni kezdett, őket nézte mindenki. Egy kis komoly képü, csunya ember is volt közöttük, ez volt Fekete Mihály.

II.

Fekete Mihály ezelőtt sokáig itt élt, tanár volt a reáliskolában. Azonkivül irt is, beválasztották egy-két irodalmi társaságba s ilyenformán szerep jutott neki a felolvasásokon. Ilyenkor meg is szerette a közönség. Szépen, világosan beszélt magyarul, s ha leült a kis asztalka elé a pódiumon, mindig tudott valami érdekeset mondani. Nagy értelmes szemei csillogtak s megelevenedett az egész izgága kis ember, valósággal szép lett, pedig már akkor fonnyadt, ránczos volt az arcza s erősen kopaszodott. Ezelőtt nyolcz esztendővel hirtelen elhagyta a várost. Valami csunya története volt a feleségével. Azt mondják, hogy mielőtt elment, rettenetesen megverte az asszonyt, a ki pedig kétszerakkora volt, mint ő s rá is lövöldözött. A két kis leánykája fogta át a térdét, hogy ne bántsa az anyjukat. Azóta nem volt itt. A maradék haja megőszült, összeesett, elfalusiasodott az egész ember, megnőtt a czinizmusa, megfakult a szelleme.

Egy sportujság munkatársa mindjárt észrevette. Odasietett melléje, nagy barátsággal megrázta a kezét s azután megkérdezte tőle, hogy ismeri-e?

– Emlékszik-e még reám, tanár ur?

A kis ember mosolygott, tudta, hogy ismeri valahonnan ezt a szőke legényt, de nem jutott mindjárt eszébe, hogy honnan. Egyszerre aztán, a mint végig ment agyában egymásután a sok ismerős figura, megérkezett a szőke fiu is. Kellemes volt neki a visszaemlékezés, mert mosolygott, s most már melegen szorongatta össze a kezét.

– Maga az, Tódorka? Szép, hogy megismert, de megnőtt, a mióta utoljára láttam.

Eszébe ötlött az ujság is, a hol annak idején az ujságiró elkezdte a mesterségét tanulni. Egy kis komikus, örökké káromkodó, mindig haragos lapocska, sok nagy hazafias frázissal. Hogy rágondolt, egyszerre jókedvü lett, eszébe jutott belőle néhány banális sor, a hogy egymás között elszavalták a kávéházban, majd hogy hangosan kaczagni nem kezdett.

– Mit csinál a Népvilág?

– Megbukott! – Hát tanár ur!…

– Én nem buktam meg.

– No nem ugy értettem. Hogy van? Egészséges? Jól érzi magát a vidéken?

A tanár önkénytelenül sóhajtott s egyszerre elpárolgott a jókedve.

– Jól, pihenek.

– Nem sokat ír mostanában.

– Semmit.

Itt már elhallgattak. Az ujságirónak a nyelvére tolakodott egy kérdés, a mit nem akart kimondani. Lassan csuszkáltak egymás mellett s elfeledkezve magukról, belekeveredtek a négyesbe. Egy szép barna lány rájuk szólott:

– Rossz helyen járnak az urak.

Fekete mosolyogva nézett maga köré s visszament a nagy jégre. Most már ő volt türelmetlen. Látta az ujságiró arczán, hogy kérdeni akar valamit, hát miért nem kérdi már? Valaha elég bizalmasan állottak ahhoz, hogy megkérdezhesse, a mit akar.