Part 12

Még ott ült egy napig. Délután a temető kis házikója mellé heveredett le a gyepre s ott feküdt estig. Egyszer-kétszer benézett az ablakon és mosolygott. Mikor az esti szél egy pászma rózsaillattal suhant be az ablakon s mig mellette elrepült, rózsába bónyálta egy pillanatra az ő arczát is, még elégedettebb lett.

– Lám, lám, utána jött a kertje is.

Este kiszakította magát a temetőből, meglátogatta a papot és a jegyzőt, de szórakozottan, a nélkül, hogy számot vetett volna magával, hogy mit csinál, inkább csak a jónevelésü ember ösztönét követve. Reggel pedig elutazott.

Másnap a kantinban lelkesülten ragyogó arczczal beszélt a kis házikóról, a hol most az apja lakik.

– Olyan szép! Hüvös, de azért nem fázik benne az ember, virágos, zöld, mint valami lugas, gyönyörüség lehet feküdni benne.

– No már köszönöm szépen, nem kérek belőle, mondta az egyik tiszt.

A többi nevetett, egy másik pedig megborzongott s azt mondta, hogy a ki meg akar halni, feküdjék az ágyba és haljon meg, de ne kellemetlenkedjék másoknak. Az ő pártjára állott a többi is s a főhadnagy egyedül maradt. Rosszul érezte magát. Érezte, hogy igaza van. Nyugalom kell az embernek, meg csend… Már zavarták is a lármával, fájt a füle és zugott az agya.

Egy perczig csend lett.

Amint némán az abroszra hajolva ült ott, megsajnálták. Némelyik kérdezősködni kezdett tőle s a kik mellette ültek, reá hallgattak.

– Még életben találtad az öreg urat?

A főhadnagynak csak a ravatalos szoba, meg az a nagy csend maradt meg az agyában. Előbb gondolkoznia kellett, hogy válaszolhasson.

– Megálljatok csak… Igen, élt még, hogyne. Szép kertje volt, mellette folyik a patak, arra ő vert gátat… hanem ez már – tudja az Isten – mind olyan homályosan áll előttem, mintha ködben volna. Csak a másik háza, a hova kivitték, ó az édes, szép hely…

Végig nézett a sok katonán s egyszerre élesen agyába nyilallott minden, a mi az előtt is történt.

– Hogyne élt volna. Együtt mulattunk egy korcsmában, a miben olaj-lámpás lógott a fejünk felett s azt mondta, hogy várjak, várjunk valamennyien csendesen, gázoljunk át a katonaságon; azt mondta, hogy türjünk s aztán nekünk is lesz rózsás-kertünk, azt mondta, hogy…

– Kell az ördögnek!…

– Bolond vagy!… azt mondta, hogy ezért kell élni, mert ez a czél, egyéb semmi, szappany-buborék, üveggyöngy…

A nagy szobában sürü gomolyagban kóválygott a füst s meglepetve, aggodalmasan bámultak össze a tisztek. A főhadnagy fuldokolt, köhögött s aztán mintha egyedül lenne, magában suttogott, öntudatlanul, lehunyva a szemeit, elvágyakozva innen.

– Csend, nyugalom… Nem kell egyébb semmi, semmi.

Olyan volt, mintha beteg lenne. A többiek ráhagyták, mintha attól tartanának, hogy egyszerre csak kitör rajta valami ismeretlen nyavalya és a háta mögött összesugtak.

Azután még több baj volt vele, mint eddig. Sehogy se tudott katona lenni. Pedig akart. Csinált magának egy nagy naptárt, a mi harmincz esztendőre szólott s kék meg vörös czeruzával huzta ki rajta az elmult heteket. Fogadkozott, hogy mintakatona lesz, csakhogy semmi panasz se legyen reá s baj nélkül huzgálja keresztül hetenkint a harmincz esztendőt, a mikor aztán elkövetkezik a nyugalom.

Közben pedig mindennap akadt valami kellemetlensége.

Egyszer egy füzetet hozott a kantinba s odaadta egy-két tisztnek, hogy csak olvassák. Az volt a czime: _A tiszt és a kutya_ s arról a módról szólott, a mivel a tisztek a legénységgel elbánnak. A tisztek mosolyogva olvasták végig a füzetet, némelyik magára is ismert egy-egy alakban s jót nevetett azon, hogy ő milyen hóhér. Kézről-kézre adták az irást, de nem vette komolyan senki, inkább csak kötekedtek vele.

– Engem nem vettél bele pajtás? Én is felrugtam a multkoriban egy rezervistát, mert nem tudta, hogy melyik a jobb keze.

– Én sorra pofozom a regrutát, az az első leczke.

– Aztán mit csinálsz ezzel az irással?

Ullrich érezte, hogy nem veszik komolyan s keserüen kifakadt.

– Mit csinálok, felküldöm a császárnak, tudjátok, azt teszem…

Akkor ért el a füzet az alezredeshez. Ez föltette czvikkerét, elolvasta az első oldalt s aztán kettérepesztette az egészet. A főhadnagy sápadtan állott fel s mondani akart valamit, de nem volt ideje rá, mert az alezredes a szavába vágott.

– Főhadnagy ur, mig ilyen haszontalanságokat firkál, jobb lenne, ha vigyázna magára, mert baj lesz.

Ettől fogva olyan idegenforma ember lett az ezredben. Huzódoztak tőle. Inkább csak vacsorázó pajtás lett, ha otthon nem maradt a naptárát bujni. Ha beült a többi tiszt közé, elhallgattak, azután másról beszéltek s ha kiment egy-egy perczre, aggodalmasan néztek utána. Nem komédiáztak vele, mert annyit megértettek belőle, hogy szerencsétlen s voltak olyanok, a kik féltették is.

Néha beszéltek még vele a csendről, meg a nyugalomról, de ugy, mint a hogy a lázas beteggel szokás beszélni. Ráhagytak mindent. Még akkor se nevettek, a mikor egyszer elhozta a naptárját s mutatta, hogy mennyi van még hátra. Akkor panaszkodott is.

– Nem birom ki, nagyon sok…

– Dehogy nem. Mindenki kibirja. Nem vagy gyerek…

Azután többször is elhozta a naptárt és mindig sürübben panaszolt.

– Elsenyvedek… s becsukta a szemét, mintha álmos volna.

Mikor kiment, összebujtak a tisztek s arról beszéltek, hogy ezt az embert ezután már nem szabad magára hagyni, meg hogy el kell venni a naptárját és a tüzbe dobni, mert az a nyavalyája. Még valami ostobaságot követ el. Ha már ennyire zavaros valaki, nem lehet megbizni benne.

Egyszerre elhallgattak, mintha hallgatóznának. Furcsa érzés lepte meg valamennyit. Sápadtan néztek össze. Hirtelen ugrott föl mindenik az asztal mellől s kifelé igyekeztek.

Mire az ajtóhoz értek, künn az udvaron valaki a falhoz támaszkodva a mellébe lőtt. Hallották, hogy zuhan végig a kövön s egy fiatal tiszt ijedten rákiáltott:

– Ullrich!

Mire behozták, már szépen elsimult az arcza és mosolygott.

AZ ASSZONY

Kusza Ignácz fazekasmester volt a szegényebb fajtából, a mivel nem sok van mondva, mert aligha akad valaki, aki már látott volna gazdag fazekasmestert. Egyetlen szobácskában vergődött az élettel, komoran, szinte nekikeseredve épített tervre tervet, hogy hogyan lehetne megszabadulni a nyomoruságtól. Senkije se volt, csak a felesége, egy nála sokkal fiatalabb kis beteges asszony, a ki tudja a jó Isten, hogy miért ment hozzá. Talán azért, mert a kerek világon senkije se volt, becsületes akart maradni s a szegény gyámoltalan Kusza hangjában, szemében s abban, a mit mondott, fölfedezte a nagy szeretetet. Azt se hitték még akkor, hogy ilyen nyomoruságos lesz az életük. – Teréz varrogat majd egy kicsit az ablak mellett, mondta ismerőseinek a fazekas – én összegyurom a sok agyagot, halomra csinálom a sok lábast, fazekat, csuprot, s azután jó az Isten.

A jó Isten valahol másutt volt elfoglalva, mert feléje se nézett a fazekasmesternek. A lakzi után két-három hónapra Teréz panaszolni kezdett, hogy fáj a melle, nehezen nyeli a lélegzetet s néha ugy érzi, mintha a hátán át keresztül szurnának rajta egy hegyes vasat. A szomszédban lakott egy öreg asszony, valami régen elhalálozott pandurkáplárnak a hátramaradt felesége. Nagy doktor volt. Tavaly czukorport fujt egy gyermek fájós szemébe s három napra akár a napba nézhetett a gyerek. A derestyei biró feleségének olyan fürdőt készített mindenféle füvekből, hogy három hónap alatt kitakarodott a lábából a köszvény. Ez az asszony azt mondta Teréznek, hogy ne sokat törődjék az egészszel, fiatal asszonyoknál előfordul az ilyesmi. Kenje meg minden este magát jól mustárszeszszel s egy kis tormáseczettel, s kutya baja se lesz.

Ettől fogva kezdett el tervezgetni a fazekasmester.

Itt látta maga előtt annak az okát, hogy miért beteg a felesége. Gőzölögve, iszapszagot, penészt, fertelmes párákat lehelve ki magából, feküdt előtte a szoba szögletében az agyagrakás, a gerendákról, falról lecsepegett a víz, a szegény beteg asszony paplanának átnedvesedett az a széle, a mely a falat surolta s a mikor ugy végig nézett mindenen a gyámoltalan fazekasmester, szentül kimondta, hogy tesz valamit, okvetlenül tesz valamit a nyomorusága ellen. Belebutult a gondolkozásba s mig az ajkait rágva, a szoba egyik sarkában összekuporodva töprengett a felett, hogy mit kellene kezdeni, kétségbeesett, szánalmas vonásokat öltött az arcza s néha azon vette észre magát, hogy mert tehetetlen s mert végtelenül fáj, sajog benne valami: keservesen sir s ráfoly a könye az agyagra. Mindenhez kellene egy kis pénz, valami kis tőke, korcsmához, szatócskodáshoz.

Mikor az asszony nehezen fuldokolva köhögött s panaszkodott, hogy már megint átszurták a hátán a hegyes vasat, elkényszeredve vánszorgott az ágyhoz, félénken, mintha félne attól, hogy eltörik karjai közt a gyönge kis test, magához ölelte az asszonyt, beczézte, simogatta s kicsordult a szívéből a sok kérdés.

– Fáj? Terke, édeske, nagyon beteg vagy? Megfordulsz, akarsz megfordulni? Mondjál valamit.

Az asszony azt mondta: jaj! – de már gyöngén, inkább csak nyögött. Ilyenkor aztán kitört a fazekasból a gyámoltalan féreg dühe. Nekirontott a falnak, verte az öklével, dühöngve, ordítva átkozta az Istent, a ki nem segít, az embereket, a sorsot, ezt a kutyát, a ki az egyiknek szerencsét ad, a másiknak nem, pedig szenved, betegen nyög még az édes jó kis felesége is, hogy inkább venné el az Isten!

Ezt egyszer mondta s megijedt mindjárt. Kezdte visszavonni eszeveszetten, remegve térdre esett az asszony mellett s jajgatott: – nem, nem, uram Jézus, segíts meg – s mint a ki nagyon fél, lábujjhegyen ment el az ágyig, megnézni az asszonyt s megvigasztalódott, mikor hallotta, hogy még nyög.

– Élsz, élsz, Terke? – csupa merő sziv lett az egész ember, megfogta az asszony kiaszott, sovány kezét s kérte nagyon szépen – ne halj meg.

Az asszony pedig lassan-lassan elkészült az élettel. Lehet, hogy nagyon jó orvosság a mustárszesz és a tormáseczet, de neki nem használt. Künn gyönyörüen sütött a nap, teleszórta világossággal, forró sugárral a kis fazekasházat, de az csak bennemaradt a gőzben, párában s valóságos felleg szállott fel az agyagból, mikor a forró fal beleadta a melegét. Mikor a nagy vakító tüzgolyó fölhágott az emberek feje fölé, orgiát csaptak a fazekasmühely tetején a kis eleven sugárvillámok, künn tombolt az élet, de a szegény kicsi asszony néha már egész napon át nem beszélt egy szót se, s mikor egy kis levest hozott át neki a pandurkáplárné, előbb szét kellett feszíteni a fogait tompára vert késsel, hogy betölthessenek az ajkai közé egy-két kanálkával. Olyankor a mester abbahagyta a munkát s érzéketlenül bámult maga elé. Mintha nagyon el lett volna foglalva a földdel meg az éggel, hol ezt, hol azt nézte s az ágy felé se pillantott. Ő maga is kezdett összeesni, az eleven, mindig dolgos kis emberke szédelgett, ha járt, ha kérdezték ugy felelt, hogy az ember azt hitte, hogy bolond, s a nagy gondja előrenyomta a fejét, meggörbítette az egész testét.

Néha hiába nézett határozottan az asztalra, vagy a székre, csak nagy beláthatatlan szürkeséget látott maga előtt. Máskor önkéntelenül képeket rajzolt magának arról, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad. Nekimeresztette a szemeit annak a pusztának, a melybe beleesett s órákig hallgatva huzódott meg az agyag mögött. Ha az ajtót becsapták, arra rázkódott meg s vagy a szerszámait sorolta föl magában, vagy sorra megnevezte a falra akasztott néhány füstös, piszkos képet: – Szüz Mária, Jézus, Ferencz József, Kossuth Lajos… Mindig félt, hogy máris elment az esze.

Egy este a pandurkáplárné kijelentette, hogy ott marad éjszakára is. Magával hozott egy ócska réklit s az ágy lábánál foltozgatni kezdett. A fazekas felriadt.

– Baj van?

– Nem, maga csak gunnyaszszon, Ignácz, majd én lefogom szegénynek a szemét.

Ignácz csak gunnyasztott, azt már nem is igen hallotta, hogy miről van szó. Fellegbe veszett az elméje, elkalandozott ide-oda, olyan hülyeformán, mintha egy pillanatig sem lenne akkora ur, hogy visszaparancsolja magához. Most már elpártolt az asszony ágyától és belebódult a sötétbe, eltemette magát a nembánomságba s mint a ki teljesen részegre itta az agyát, a maga agyagvárába behuzódva, félig öntudatlanul, bárgyun leste, hogy mi lesz.

Éjjel kibotorkált az ajtón s a hüvös éjszakában ujra meghányta-vetette magában azt a régi tervét, hogy vagy kocsmát nyit, vagy pedig valami kis szatócsboltba megy s az asszony ott ül majd a söntésben vagy a pudli mellett. Közben vásárol egy-két földet, tán majd egy lovat is…

Benn azalatt meghalt az asszony. A pandurkáplárné elimádkozta. – Segítse az Isten a másvilágon jobban, mint ezen, mert itt sok baj, bánat, nyomoruság érte. Könnyü legyen felette a föld és irgalmas számára az égi kegyelem. Ámen.

A fazekas csak másnap tért igazán magához, addig nem értett semmit tisztán. Jóformán be se engedték a szobába, pedig reggel föl akarta öntözni az agyagot, mert végre is az nem megy, hogy az ember két-három napig semmit se dolgozzék.

A mikor azt mondták neki, hogy viselje csendesen magát s álljon be szépen az emberek közé, mindjárt a koporsó mögé, engedelmeskedett, mint a gyermek. Bárgyun nézett körül.

– Szépen énekel, – azt jegyezte meg, a mikor a kántor bucsuztatni kezdte tőle az asszonyt, s a pap prédikácziójára is elismerte, hogy: jó beszéd, reggelig is elhallgatná az ember, olyan szépen folyik a szájából.

Csak a nyitott sírnál tért magához.

Előbb körülnézett, kapkodott erre-arra, s azután megvilágosodott az agya. Ellökte a sírásót, a ki már dobálta le a gödörbe a földet s keserves jajgatással esett le a sír mellé. Köréje gyültek az emberek s unszolták, hogy menjen el, de megütötte volna azt, a ki hozzányul. Nem tudott igazán sirni, csak tehetetlenül nyögött s hivta vissza az asszonyt. Most értette meg igazán, hogy elment. Nem is lehetett hallani egyebet, csak az ő hangját, még a lélegzetüket is visszafojtották az emberek, csak hogy ne zavarják. Ő pedig nem vett észre senkit, beleesett az öntudatlanságba, gyönge kis teste vonaglott s mikor látta, hogy hiába jajgat, elkényszeredve nézett körül.

– Mi lesz? mi lesz? – kérdezte azoktól, a kik mellette állottak.

A pap egy marék földet dobott a gödörbe. Erre egy kicsit elgondolkozott, hogy vajjon mire való ez s azután, mintha az volna egyetlen módja annak, hogy a feleségéhez jusson, gépiesen dobálta ő is a földet a koporsóra. Vonaglott, a mikor lenn, a mélységben dübörögve felelt vissza a deszka. Mikor két erős legény elhuzta a sírtól, eszeveszett módon tört ki belőle az indulat, ugy küzködött velük, mint a ki az utolsó lélegzetvételért harczol; de ez se tartott sokáig, ellankadt, összeesett benne a féktelenség s mig lefelé vitték a temetői uton, csak magában motyogott:

– Terke, édeske, gyere vissza, ne menj el, jobb itt…

Másnap megkeresték a szomszédok.

Eljött a pandurkáplárné is és meg akarta vigasztalni a szegény embert, de nem volt szükség reá. A fazekasmester már mosolyogva ment eléje, mintha el is felejtette volna a tegnapi napot. Mig az asszony szomoruan nézett körül az üres szobában, leült az agyag mellé s elkezdett magyarázni. Csupa jókedv volt az egész görnyedt kis fazekas, mig egymásután meggyurt az agyagból egy lábat, egy kezet, kiformált egy fejet s elmesélgette, hogy hogyan lesz ezzel a kis munkával.

– Ez a keze, ugy-e, ez meg a lába, itt a feje. Hasonlít?

– Hogyne, Ignácz, hogyne.

– No lássa, ezt most már csak össze kell rakni, szépen, tudja, csinosan összepasszoltatni az egészet. Rájön majd a köntös, igy hullanak le róla a ránczok, igy – mutatta a kezével, hogy hogyan – elsimítjuk, szépen elrendezzük az egészet s azután tánczolunk… Erre nevetett. – Tánczolunk mellette.

Másnap, harmadnap még mindig ezt mesélte s már énekelt is, mikor ugy esett, hogy szépen összeállította az asszonyt.

A TÖLTÉS ALATT

Ott a hol lankásan kiválik a síkból a kulai töltés, egy kis őrházat is építettek a gyepre. Olyan az egész csinos, cseréptetős kis épület, mintha a füből nőtt volna ki, semmi udvara, utczája, rögtön a tövében elkezdődik a végtelen mező. Csak a töltés zárja el előle keletre a napot, de annak is virágos zöld az oldala; nem kopár, szinte megpihen rajta a kis ház ablakszeme, a mikor már nagyon kibámulta magát a messziben. Ha az ember arra megy a vonalon s visszanéz, a mikor már fölkapaszkodott a töltés tetejére, játékházikónak hiszi a kis őrházat, az az ember pedig a ki előtte áll a piros zászlóval, olyan mint a fakatona, peczkes, merev s ugy forgatja a fejét is a vonat után, mintha dróton rángatnák. Messze-messze egy tanya is, akkorácska, mint a gyermekjáték, kut gémmel, egy csomó kis fehér bogár vagy mi, egész csorda, aztán semmi. Ha ebben az irányban elindul az ember, egyenesen abba a fellegbe szalad, a mely ott uszik az ég alján, a hol elvégződik a föld.

Mikor az első vonat végig rohant a pusztán, hogy fölkapaszkodjék a töltésre s eldübörögjön valahova olyan messze, a mi még elgondolni is sok a szegény ember eszének, a mező remegni kezdett alatta, mintha alig birná és megvadult minden, a ki látta.

A kutyák előbb vad dühvel vetették magukat utána és szégyenkezve, vinyogva tértek vissza, a miért ki nem szakíthattak a kerekéből egy darabot. De hamar akadt dolguk, mert a nyáj százfelé szaladt s reszketett minden gyapjas, mintha ördög szállotta volna meg. Mikor megállottak, a fülüknél fogva kellett őket összeczibálni, akkor meg aztán ugy egymásba bujtak, hogy a közéjök dobott bot megállott, mintha a földbe szurták volna. Szétszaladt a csorda is és őrült vágtatásnak indult a ménes, egy csomó zabolátlan csikó, a melyet a gyepre hoztak erősödni. Elmult az ebéd ideje, a mire rendbe jött minden, de idegesek lettek az állatok és most már fölkapták a fejüket még arra is, ha végigsuhant közöttük a szél. Mikor jó későre külön-külön asztal mellé összejött ebédelni a tanyára a sok urasági ember, a kit az állattal küldtek ki ide, valami babonás félelem csendben tartotta valamennyit. Csak a kanaluk kopogott a tálban és a mikor föltaszították a sapkát a fejük bubjára, aggodalmas, sürü ránczokba borult a homlokuk. Nem beszéltek, csak a mikor az utolsó falat kenyér után összecsattintották a bicskát és mindenik huzott egyet-egyet a korsóból, akkor oldódott meg egy-két szóra a nyelvük.

– Ebből baj lesz még, nem türi az állat a gőzöst.

– Ha ló, ha tehén, mindegy az, nem türi.

Vasárnap kijöttek az asszonyok a tiszta ruhával. Négy órát kellett hogy gyalogoljanak idáig, olyan messze van a falu. Sokan jöttek, egy pár lány is, a kinek itt künn van a szeretője. Ezeket már messziről hallani lehetett, összefogózkodva énekeltek, hanczuroztak, hátbavágták egymást, itt a nagy széles világban, kitört belőlük a fiatalság. Egy-két legény eléjük bandukolt. A mikorra összeértek, csend lett, a leányok megjámborodtak. Előbb csak ugy két sorjában haladtak a tanya felé, legény, leány külön rendben, aztán felbomlott a gléda, lassan mindenki megtalálta a maga párját, elmaradtak egymástól s kettesével kézen fogva folytatták tovább az utat a tanyáig. Az asszonyok csendesen ballagtak hátul.

Különben azért is jöttek, hogy a gőzmasinát lássák. Szent borzalommal hallották odabenn, hogy már megindult és mindennap erre megy kétszer. Valami tüneményes lehet az. Az Isten tudná, hogy honnan jön, meg hogy merre megy, csak felbukkan és elvész. Azt mondják, hogy messzebb a Tiszán is átmegy… Az az ember, a ki a kis házban lakik, sokat mesélhetne mindenről, de nagyon mogorva, szavát se lehet venni. Valami vén katona, golyó is van a lábában és nem szereti a parasztot. Hogyha felesége lenne, egészen más volna a dolog, az beszélne.

A mint egy kicsit letelepedtek az akáczok alá, már kitört belőlük a kiváncsiság. Bátortalanul, szerényen kérdezősködtek a gőzösről, de az embereik mogorván rájuk kiabáltak, hogy elég legyen a beszédből. Az állat sehogyse akart hozzá szokni a gőzöshez, megbolondult tőle, ha hallotta, hogy jön. Bojtárnak, pásztornak nehéz lett a dolga, a mióta mindennap átcsapott a határon, ez a kerekes menykő, a mit az Isten verjen meg, mert csak arra való, hogy a szegény pásztor ember életét keserítse.

Az asszonyokat lehangolta ez a nagy gond. Némelyik sajnálkozva, nagy boszusággal nézte az urát, a kinek amugy is elég nehéz a sorja. Közeledni azonban nem mertek hozzájuk, mert az asszony csak hallgasson, ha az urának baja van. Majd szól az ember, ha kell neki valami, a haszontalan szóbeszédtől csak még inkább megzavarodik. A helyett egymás között beszélték meg a dolgot, suttogva, odapillantva egyszer-egyszer a férfiakhoz, kiknek most már mindjárt nagy dolguk lesz, mert nemsokára érkezik a gőzös.

Nem tudták, hogy voltaképen kire haragudjanak.

A vasut olyan földöntuli volt a szemükben, hogy azt se tudták, kit szidjanak érte. Ezt az urak csinálták, ahhoz pedig semmi köze a parasztnak. Hanem a jószág, az bolond. Minek fél, ugy se eszi meg a masina.

– Ott az utja, – mondta az egyik asszony, – jön, megy, mindegy annak az ökör is, a ló is, egyik után se szalad ki a pusztára.

Ezen elgondolkoztak. Az egyik bojtár odahallgatott, de csak ugy, a hogy az asszonybeszédre hallgatni szokás. Mikor már nem türhette tovább a sok szószaporítást, hogy már vége legyen, ő is beleszólott.

– Csakhogy az állatnak nincsen ahoz való esze.

Ez az igazság. Ezt mindenki elfogadta, mert ugy van az, hogy ha az állatnak ahoz való esze volna, nem lenne semmi baj. Aggodalmas, nyomasztó hangulat borult mindenkire. Valami homályos sejtelem rabjává tett asszonyt, férfit egyaránt, mindnyájan érezték, hogy ez a pusztájukba rontott rettenetesség, a mi alatt megdübörög még a nyugalmas, öröktől, fogva szilárd anyaföld is, valami borzasztó bajt hoz rájuk. Hogy mit, arra nem gondolt senki, de valami nagyot, olyan ismeretlen világból valót, mint a milyen idegen az egész istencsapása, ez a fékezhetetlen, rohanó hernyószörnyeteg. Ebben az aggodalmas csendben egyszerre elviczogta magát egy leány. Talán a legénye megcsípte, vagy valami furcsát mondott neki. Az öregek olyan pillantással mérték végig, hogy szégyenkezve elsompolygott.

Azután már készültek is az emberek az állatok után. Közeledett az este. Nem sötét, csak amolyan nyári alkonyat szállott le a vidékre, egy kis homálylyal, inkább csak arról ismer rá az ember, hogy jobban össze kell huznia a szemében az idegeket, ha messze akar látni. De az állat érzi. Ez a bárgyu világ tele van sejtéssel, a mióta erre jár a gőzös. A juhok közelebb jönnek a tanyához, mintha megbiznának az emberekben s oltalmat keresnének. A nagy fehér barom valósággal megkergül, mintha a fejében lenne valami baja s a mennyi, annyifelé igyekszik elmenekülni. Már érezik maguk alatt remegni a földet, valahol messze jön a szörnyeteg. A lovak horkolnak, szaglásnak a földön, mint a vadászkutya, a fiatalja nyivog és már-már eliramlik, de a kinek vigyázni kell reá, előlről egy ostorcsapást ad a szügyére, a háta mögött is nagyot konyít egy másik csikós s a szép állat megijed és csak magában toporzékol, felleget rugva maga körül a homokból. Most már résen van az egész urasági népség. Egyik-másik a napot nézi, a mi jó óra a pusztai embernek és mig elszélednek a maguk végtelen széles nagy határában, hogy sokfelől vegyék körül a jószágot, némelyik átkiált a másiknak.

– Egy kis fertályba itt lesz.

– Jön már valahol, megérezte a tulok.

Míg közeledik a vonat, egyszerre már hallani is lehet. Csak valami lassu morgás az egész hang, a mit hallat, de azt már tisztán ki lehet venni a nagy csendből. A hang perczről-perczre erősebb lesz, lassan-lassan szabályosabb formát nyer, kihallatszik belőle valami árnyalata az ütemes kattogásnak, de azért csak sejtelmes, messze dongás az egész, jóformán csak arra való beszéd, hogy az állat értse. Az ember kérdéshez, felelethez, értelmes beszédhez szokott fülének ez a moraj, a mit nem ért, mert beláthatatlan messziről jön, aggasztó és rémületes. Valami veszedelmet hord magában, a mi ellen védekezni sem lehet, mert a füstben, dübörgésben rejtőzik, onnan pedig nem lehet kivájni, hogy a szemébe nézzen az ember.