Part 11

A hogy eszébe jutott a gyöngesége, megint elkedvetlenedett. Ha már katona az ember, mért nem lehet olyan szép, nagyszál legény, mint odaát Schrödter kapitány; az ugyan magába tölthet egy veder bort is, meg se érzi. Körülnézett, sóhajtott, aztán megint nem sokat törődött vele, majd csak megél ő valahogy igy is. Hanem azt a portepét szeretné minél hamarább, mert a mit most visel, az már nagyon vedlett.

Közben azonban tovább ivott. Sok tósztot mondtak mindenkire s néha egy-egy jó ivó körömpróbát ajánlott. Ugy ki kellett inni a bort a pohárból, hogy egy csöpp se maradjon benne. A szomszédja figyelmeztette egyszer-kétszer, hogy sok lesz, de erre már dühbe jött s rákiabált:

– Hagyj békét, nem vagyok én kölyök!

– No, no, csak ugy mondtam, te kértél rá…

– Mindegy.

Közben lehordták az asztalról a sok üres tálat, csak a bort hagyták ott. Lenn az asztal végén egy horvát kadét hazulról hozott nótákat fütyült a szomszédjainak. A szép monoton melódiákra egyszerre csend lett, odafigyelt az egész asztal, a mig meg nem unták. Azután zagyván az asztalon át kiabálva egymásnak, megindult a hangos beszélgetés. Mikor már az egész rend felbomlott, mindenki ahhoz telepedett, a kivel beszélgetni vágyott. Öt-hat teríték helyén nem ült senki, másutt meg csoportokba verődtek össze a pajtások. Sürü gomolygó füsttel telt meg a szoba, meleg is lett s mire az ezredes kigombolta nyakravalóját, hogy meg ne fuladjon, mintha azt mondta volna, hogy most már minden szabad.

Egyszerre eltünt minden tartózkodás s a hivatalos ebéd után elkezdődött a fiatal tisztek mulatsága. Egy páran felkeltek közülük, hogy hazaszaladjanak a kaszárnyába, elengedjék az iskolát s rábizzák az altisztekre a bakákat, egy pedig, a kinek föl kellett váltania a napost, szomoruan köszönt jobbra-balra.

Ullrich főhadnagy csodálkozott azon, hogy semmi baj sem éri. Azon már sokat nevettek a többiek, hogy mikor valami jó mulatság volt, mindig neki kellett otthagyni szolgálati dologban. El se hitte, hogy itt maradhat. Mikor látta, hogy mégis ugy van, nem kell neki fölállani, még jobb kedve támadt. Odament, a hol a legduhajabb volt a mulatság, belemelegedett ő is, csókolózni szeretett volna a sok jó pajtással, de mert még nem voltak idáig, csak ivott mindenkivel, öntötte magába a bort, lelkesült, nagyon hangosan beszélt és az asztalt verte az öklével, mikor egyik-másik valami nagyon jót mondott. A többiek összenéztek, csóválták a fejüket, de aztán mulattak rajta.

– Ejhaj, pajtás, de neki melegedtél, nehogy baj legyen belőle…

Hat óra felé már tánczoltak. A füttyös horvát kadét behozatta a kantinostól a gitárt és játszott nekik. Csak tréfa volt az egész, de azért komolyan ment. A ki leány volt, az fehér kendőt kötött a karjára s félrelökték az asztalt, felrugdosták a székeket a nagy mulatságban.

Ullrich főhadnagy nem kelt föl az asztal mellől. Sohse érezte még ilyen jól magát. Hevítette a bor, nőtt a vitézsége, most kitanulta, hogy nem is olyan nehéz inni, mint a hogy az ember gondolná. Már dél óta önti magába a bort, s nincsen semmi baja. – Mikor egy kis aggodalma támadt, fölállott, végigsétált a szobán, s a tükrökben megfigyelte, hogy vajjon nem tántorog-e. Nem, nincsen semmi baj. Csak a meleg lett mindig kiállhatatlanabb a szobában. Szédülni kezdett. Mikor észrevette, hogy senki se figyel reá, fejébe csapta a sapkát és kiment az udvarra.

Künn egy pár katona a késeket és villákat surolta. Ezek már utána néztek s összemosolyogtak, a mikor egy kicsit botorkálva kiment az utczára. Nem igen tudta, hogy mit csinál, mert a fagyban, szélben egyszerre megállott az utcza közepén, nézett erre-arra s nem tudta, merre induljon. A keze fázott csak, máskülönben olyan melege volt, hogy majd szétszakadt benne minden ideg. Lassan elindult a város felé, még arra is elég esze volt, hogy mikor egy kocsi jött, letért a gyalogutra. Nehányszor nekiesett egy hosszu kerítésnek, de nem bukott föl. Ez a játék mulattatta. Most már, a mikor nem dülöngött, akkor is nekivetette vállát a deszkának s utánozta azt a hangot, a hogy a kerítés döngött:

– Piff… puff… olyan mint az ágyu.

Egy kis kocsma előtt megállott, mert belülről muzsikaszót hallott. Azt hitte, hogy már éjfélután van. Hogy hány óra van, azt nem látta, mert hamarosan elhatározta, hogy odabenn rendet fog csinálni. Egy katona soha se fogja azt eltürni, hogy a czivil belemuzsikáljon a mulatságba. Benyitotta az ajtót s leült a kemencze mellé egy asztalhoz. Itt egy kicsit észretért. A tulsó asztalnál csendesen mulatott egy csomó kopott, barnaképü becsületes ember. Mikor bejött a tiszt, nagyon rábámultak, de azután ujra belemerültek a beszélgetésbe s csak néha lopva pillantottak a kemencze felé. Ullrich főhadnagyot egy ideig érdekelte a társaság, de egyszerre ugy érezte, hogy egy negyedórácskát szunnyadnia kell. Odébb tolta maga elől az üveget, a feje nagyot koppant az asztalon s aludni kezdett. Arra ébredt föl, hogy uj vendégek jöttek s az ajtón besüvöltött a hideg. Fölkapta a fejét, pislogva bámult bele a lámpába s a mikor észrevette, hogy a szomszéd asztalnál mosolyogtak, nem jött dühbe, hanem visszanevetett. Nagyon kómikus volt neki az egész helyzet, de azért jól érezte magát. Az utczán nagyon áthült s most kiengedett a testében a fagy.

Az uj vendégek a régiekhez ültek. Nagyon haragosak voltak. Valami gyülésről jöttek. Nem végezhettek, mert a rendőrség szétkergette őket. Az egyik azért káromkodott, mert nem hozhattak határozatot.

– Az ember kinlódik hat napig, mint a kutya, hogy a hetediken aztán megbeszélje a maga dolgát s aztán jön egy csomó pribék s vége ennek is.

A többi is dühöngött. Belekiabáltak egymás szavába, össze-vissza hadonásztak az asztal felett; a sok tehetetlen, lenyügözött ember legalább ordított, hogy nagy hangot adjon, ha már egyébre nem képes. Ullrich főhadnagy egy darabig hallgatta őket. Csupa zavar volt az agya. Nem igen értette, hogy miről van szó, csak érezte, hogy itt egy csomó panaszos ember lármáz. Felugrott és közéjük ment ő is. Félig németül, félig magyarul kiabált bele a beszédbe, hogy ugy van, a nagyok legyürik a kicsit, s mikor már mind hallgatva bámultak reá, leült egy üres székre s beszélni kezdett nekik a katonák bajáról.

– Nálunk is ugy van. Gyalázat az, a hogy elbánnak az emberrel. A felsőségnek minden szabad, a kis tiszt pedig kutya. Szava sincs, kuss neki. Hordja a szép aranygombos kabátot, meg a fényes kardot, de mi az, semmi. Ne higyjetek neki…

Egy legény bizalmatlan lett. Csend lett, senki se felelt. Erre a főhadnagy fölugrott s bemutatta magát:

– Ullrich főhadnagy.

A többi se akart mögötte maradni az udvariasságban. Egymásután bemutatták magukat.

– Kiss Ferencz, czipész.

– Kelemen Sándor, kovácslegény.

– Beke Mihály, lakatos.

Azután ő beszélt egyedül. Ha egyik-másik valamit nem értett, a többi lefordította. Nyelték a szavát s ujjongott az egész társaság, a mikor valami nagyot mondott.

– Nem kell katona, polgár kell, munkás ember…

Erre mind hozzá mentek parolázni s az egyik azt mondta, hogy ha igy beszélne minden katona, más lenne a világ. Az a feladat, hogy tanítsák meg erre a katonát, nem pedig hogy az édes apjára lőjjön, ha ugy parancsolják.

A főhadnagy ráhagyta, hogy igenis erre kell megtanítani. Ember s nem katona, az legyen mindenki…

A mikor két tiszt bejött az ajtón, egy kicsit összerezzent, de azért nem hagyta magát. Nekik is odakiáltotta, hogy ember kell a rendnek, nem katona. A társaság fölállott és várta, hogy mi lesz. Némelyik mormogott egy kicsit, hogy egy becsületes tiszt van s azt is elviszik, de hangosan senki se avatkozott a dologba.

A két tiszt karon fogta a főhadnagyot és vitték kifelé. Az ajtónál azonban erőszakoskodni kezdett, azt mondta, hogy az ő barátai itt vannak s hogy ember kell a világnak, nem katona, de az egyik tiszt keményen rákiáltott:

– Tedd fel a sapkádat és indulj. Ha kell, majd patrol jön érted.

Erre kiabálni kezdett, hogy csak jöjjön, majd meglátja, hanem azért el lehetett vinni minden nagyobb lárma nélkül.

A kantinban ujra lármázni kezdett. Sok nagy tisztet látott maga körül s ez dühbe hozta. Megint azt kiabálta, hogy a világnak semmi haszna sincs a katonákból és az aranygombos szép kabátban szolgaság van, de hamar legyürték a kantinos ágyára. Nem volt már szegényben semmi erő s a mikor még tovább is kiabált, befogták a száját, nehogy meghallják künn a mosogató legények.

A mikor már tehetetlenül, tátott szájjal aludt, az ezredes kezdett el kiabálni.

– Mondják meg neki, hogy tizennégy napig ki ne mozduljon a szobából. Tudtam, hogy ez a szamár fogja tönkretenni a mulatságot.

A PENZIÓ

Nyár derekán Ullrich főhadnagy telegrammot kapott abból a kis faluból, a hova az apja meghuzódott, a mióta penzióba ment. Az volt benne, hogy ha még látni akarja az öreget, siessen haza. Csak ez a szó, hogy: haza – nem volt helyes az egészben, mert kantinban, kaszárnyában, mindenütt inkább otthon érezte magát, mint az apjánál. Régen elszakadtak egymástól. Mióta a kadétiskolába ment, inkább csak a régi emlékeiből állított össze egy képet magának az öregről, mert néha-néha került hozzá látogatóba egy-két napra s jóformán el is szokott attól, hogy apja van. Most azonban nagyon elkomolyodott, sebesebben kezdett dobogni a szive s a szeme megtelt könynyel. A lábánál feküdt a kutyája, homályos szemü, vén, nagy barna állat, ez feltápászkodott, hosszasan a gazdájára meresztette a szemét s végig nyalta kezét. Az állat becsületes részvéte meghatotta; megsimogatta a hátát s gyöngédségeket suttogott neki:

– Öreg pajtás, kedves vén kutyám…

Egyszerre eszébe ötlött a telegramm. Fölugrott, gyorsan öltözött és egyenesen a tiszti kaszinóba ment. Ott találta az ezredest, átadta neki a telegrammot és várta az engedelmet, hogy elutazhassék.

A nagy tiszt lassan hajtogatta össze a papirt s gondolkozva, csendesen beszélt, a mig visszaadta.

– Csak menjen, főhadnagy ur, aztán rögtön adjon hirt, ha valami baj volna. Derék katona volt az öreg, szolgáltam vele, együtt csináltunk át sok jót, rosszat. Említsen meg neki, talán emlékezni fog még rám, ha ugyan életben találja még szegényt. Mikor látta utóljára?

– Három és fél éve. Nála voltam…

– Igen, igen, hát csak menjen…

Egy óra mulva már a vasuti kocsiban ült. Behuzódott egy sarokba az ablak mellé s szórakozottan nézegette végig a nagy város utolsó házait, a mint el-elmaradoztak s egy-egy czégtáblát, a melyen szalagba futottak össze a betük. Abból, a mi hazahajtotta, nem sok jutott az eszébe, csak valami nyomta az agyát, mintha rároskadt volna a kocsi teteje. Puszta, unalmas végtelenség lett körülötte minden, a mire magába mélyedt s a kocsi tulsó falára képzeletben megrajzolta az apját, a milyen most lehet. Bizonyosan egészen fehér a feje, meggörnyedt a teste s még mindig katonaruhában jár, de a zubbonyán már kirojtosodott a zsinór. Egy pillanatig végigszaladt az agyán, hogy talán már meg is halt, ha ugy irták, hogy baj van, de ezt még sem hitte el. Érezte, hogy az apja nem hagyhatta el a nélkül ezt a világot, hogy vele egy pár szót ne beszéljen, hiszen mégis csak a fia. A gyermekétől pedig nem válik meg az ember köszönés nélkül, akármilyen idegen legyen is hozzá.

A kis állomás perronján türelmetlenül, pillantását a kocsik ablakain ide-oda kapkodva, várt reá az apja. Futva ment hozzá, elvette tőle a csákó-skatulát és hosszasan ölelte olyan melegen, hogy a főhadnagy bámulva nézett reá.

– Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak…

– Nem vagy beteg?

– Már nem, de tegnap azt hittem, hogy meghalok. Szédültem, mozdulni se birtam, minden pillanatban vártam a halált.

A fiu szomoruan, részvéttel nézett reá.

– Szegény apám…

– Most már ne félj. Nincs semmi bajom, csak körülöttem járt a végem, éreztem a szelét. Már akkor is jobban voltam, amikor neked sürgönyöztettem. Látni akartalak. Az a hirtelen gyöngeség olyan volt, mint a figyelmeztetés. Csakhogy itt vagy!…

Karjába öltötte a karját s vitte magával keresztül a falun. Nagyon megnézte őket mindenki s az öregnek tetszett az, hogy a fiával ujságot hozott a faluba. Jobbra-balra köszöntgetett:

– Jó napot, postamester ur; alászolgája, gyógyszerész ur! – s közbe mindig megmagyarázta a fiának, hogy kik azok, a kikkel találkoztak.

– A boltos még egészen fiatal ember, nagy tarokkista, a patikárius a kalabriászban kiváló. A körjegyzőnek szép rózsái vannak, csereviszonyban állunk, de le-lefőzzük egymást. A milyen marsall-bimbóim most vannak, az már tünemény. Mi lesz ezekből, ha kifejlődnek. Néha még éjjel is felkelek, hogy megnézzem, nincs-e valami bajuk. Ugy pólyázom őket, mint a gyereket, de majd meg is látod, hogy mi az igazi rózsa.

Az öreg katona kis zsindelyes házban lakott a falu végén. Pár lépésnyire a kert hosszában folyt el a patak. A part itt magasabb volt, mint másutt s végig ki volt czövekelve. Az öreg nagy örömben látta, hogy a fia érdeklődve nézi a czölöpsort. Végig vezette a patak mellett s magyarázni kezdett neki.

– Egy kis szabályozás. Ez a hitvány kis viz minden évben megtréfált. Elöntötte a kertemet, a rózsáimat karóstul hordta át a másik határba s csak arra ébredtem, hogy amit egy évig építgettem, azt összerontotta egy nap alatt. Most már nem lehet neki rugdalózni, megépítettem ezt a gátat. Egy egész nyáron dolgoztam rajta, magam talicskáztam hozzá a földet, én ütöttem be minden czölöpöt. Akkor nagyon egészséges voltam.

Azután a kertben csavarogtak. Nem volt ott egyéb, csak rózsa, köztük az öregnek néhány büszkesége. Ezek előtt hosszasan magyarázott.

– Igy is próbáltam, ugy is. Tavasz előtt tettem bele egy szemet abból ni, ott a kerítés mellett, ez aztán már pompás idea volt. Nézd, mi lett belőle…

Lassankint rájuk szállott az este, hüvösödött, de az öreg még mindig nem akart bemenni. Csak a mikor már mindent magába burkolt a késő szürkület s egyik rózsa olyan lett, a milyen a másik, akkor mentek be a házba.

A két kis szoba nem volt olyan szép, mint a kert. Nagyon katonásan, egyszerü, erős holmival volt bebutorozva. A fiatal tiszt majdnem fázott, panaszkodott, hogy éhes. Erre elmentek a vendéglőbe vacsorázni, mert otthon nem volt egyéb, csak egy kis tej meg szalonna. Szembe ültek egymással egy sarokba s csak lassan indult meg a beszélgetés.

– Hát a katonáékkal hogy vagy? – kérdezte egyszerre az öreg.

A főhadnagy hirtelenében nem tudott válaszolni. Kapkodott, hogy hát csak meg van valahogy, meg hogy nincs semmi baj hála Istennek s egyszerre elhallgatott, mert érezte, hogy ha tovább beszél, most már egyszerre kitör belőle az a sok panasz, a mi meggyült benne fenn a garnizonban. Erre nagyot hallgattak, ittak egy-egy korty bort s nem néztek egymásra, hanem az asztalt bámulták maguk előtt. Mind a kettőnek egy zsirfolton akadt meg a pillantása s mintha megállapodott volna fejükben a gondolkozás munkája, rámeresztették a szemüket erre a pecsétre s csak bámultak. A fejük fölött megszenesedett a lámpa kanócza, nehéz levegő ereszkedett rájuk, mint valami felleg s a komor csöndben egyszerre, minden apropos nélkül, szólalt meg az öreg katona.

– Nem akartam, hogy katona légy. Nem voltam vak. Észre vettem, hogy nem annak való vagy. De nem lehetett másként. Olyan szegény voltam, de olyan szegény, hogy csak arra gondolhattam: mi lesz az olcsóbb. A kadétiskolába fölvettek ingyen s valahogyan megélhettem én is. De hogyan… azt kivánom, hogy erről ne legyen fogalmad soha.

A fia meglepetve meredt reá. Mindig azt hitte, hogy azért lett belőle katona, mert az apjának az volt a vágya. Elkomorult, csüggedten hajtotta le a fejét s a fogai között mormogta el a kérdést.

– Hát csak azért?

Az öreg elgondolkozott s mig visszament a katona életébe, lassan-lassan belehajtotta magát a keserüségbe.

– Csak a legjobb mód arra, hogy gondoskodjanak az ármádiáról, ha a nyomorult szegény tiszt fiából ingyen csinálnak katonát. Ha két krajczárba kerülne, senki se akadna, a ki egyszer s mindenkorra rabságba dobja gyermekét.

A fiu bólintott a fejével.

– Igaz, igaz…

– Meg ne nősülj, vagy csak akkor, ha egy milliót kapsz. Akkor ur vagy, másként koldusabb leszel a koldusnál. Nincs rettenetesebb, mint a szegény katonacsalád. Parádé parádé után, csupa uri szeszély szabja meg még azt is, hogy mennyi aranyat hazudj a kabátodra. Adnak ezer és egy pár száz forintot egy egész esztendőre s megkövetelik, hogy háromszáz forintot hordjál a testeden posztóban meg paszomántban. Jönnek a gyerekek s mig a fizetésedből lefogják azt, a mibe a katonabanda kerül, nincs reggelire való pénz a háznál. Az arany kabátod alá ócska kötött inget veszel föl s a feleséged gallérját küldöd a zálogházba, hogy elmehessél a tizforintos bankettre, a mit ő exczellencziája, az altábornagy ur tiszteletére rendez a garnizon.

A fiu áthajolt az asztalon és ugy szivta magába a beszédet. Most már ő szerette volna folytatni, neki is lett volna mondanivalója.

– S mindenki parancsol…

Az öreg nagyot csapott öklével az asztalra s ugy vágott bele a fia szavába.

– Mind, mind parancsol! Ugy kommandiroznak, mint egy kölyköt. Beleszólnak a pénzedbe, becsületedbe, rugnak ide-oda… Ha nem nősültem volna meg, elmentem volna hivatalszolgának…

Ivott és lecsendesedett egy kicsit. A mint a fia kipirult arczát nézte, egyszerre elment a kedve attól, hogy tovább beszéljen, de aztán, hogy megmagyarázza a haragját, még mindig lihegve, de már nyugodtabban tovább folytatta:

– Ha erre gondolok, mindig izgatott leszek egy kicsit. De meg akartam neked mondani a véleményemet, hogy tudjad. Légy tisztában azzal, hogy rab vagy, mert a ki ezt nem tudja, bolondokat csinál. Az az egész hadsereg, én mondom neked. A ki ezt tudja, az megél valahogy. A fiatal ember azonban urnak képzeli magát. Ne légy ilyen bolond…

Mintha bocsánatot kérne mindazért, a mi még következni fog, majdnem könyörögve beszélt tovább.

– Édes fiam, ne légy ilyen bolond, ne légy…

A fiu agya egészen beletompult abba, a mit hallott. Mindez kóválygott az agyában eddig is, de nem öltött formát. Valamit akart mondani, de ujra más jutott az eszébe s azt kezdte el. Nem jutott el tovább egy-egy szónál s az apja magával volt elfoglalva, nem kérdezte meg, hogy mit akar mondani. A szoba sötét sarkába bámult s a hogy hosszasan elnézett, lassan végigcsurgott az arczán a köny. Most már minden felindulás nélkül beszélt, ellágyulva, mosolyogva kezdte el bizonyitgatni, hogy mégsem egészen vigasztalás nélkül való az élet.

– Ezt tudni kell már csak azért is, hogy ne tegye tönkre az ember őrült vágyakkal még azokat a jó napokat is, a mi még a katonának is fennmarad az élete végére. Ha az embernek esze van, csak egy czélja szabad hogy legyen abban a fényes életben, a mit ti éltek. Én már tudom mi. Elkészülni a másik életre, a mi közönséges, szürke, de csendes, nyugalmas. Én már százados koromban pakkolni kezdtem. Kidobtam a lelkemből az ambicziókat, nevettem magamban azon a komolyságon, a mivel végig hallgattam a nagy katonai problémákat csütörtök esténkint a tiszti kaszinóban, föl se vettem, ha leszedett rólam minden becsületet az ezredem előtt egy-egy generális; már akkor meg volt az agyamban a rózsás kertem, csak még várni kellett reá. Számítgattam az éveket, még nyolcz, még hét, még hat esztendeig leszek czifra kutyája a kényszerüségnek, azután aztán ur. Valamiben meg kellett fogózkodnom, mert különben belebolondultam volna a gondba, a nyomoruságba. Erre készülj el, kezd korán. Zsugorodj össze a vágyaidban. Azt hiszed, hogy én a rózsakeresztezésen, meg a gátrakáson kezdtem? Dehogy, de az lett a vége. Szokjál már is hozzá, hogy ez lesz a te véged is és boldog leszel.

A főhadnagy szinte itta azt, a mit az apja mondott, mint az erős, kábító bort. Közbe bólintott, szóval nem akarta megzavarni, de a mikor látta, hogy az öreg már kifáradt, magába mélyedt és lassan-lassan megérlelve a lelkében mindazt, a mit hallott, mosolygott és jól érezte magát. Tetszett neki az, hogy ő martirja egy rendszernek és rendszer szerint fog végig szenvedni még vagy negyven évet, hogy aztán ur legyen, olyan ember, a kinek senkise parancsol. Azt hitte, hogy majd lesz ereje hozzá.

A mikor csendesen hazafelé mentek, néha önkénytelenül a melléhez szorongatta az öreg ember karját, mintha biztatta volna, hogy ne féljen. Ugy lesz minden, a hogy megbeszélték. Az ember szenved, aztán egyszer csak valamikor nyugalomba megy.

Reggel későn ébredt, kábult volt, valami homályos zsongás maradt meg benne a tegnapi napból. Előbb azt hitte, hogy otthon van, azután körül nézett, sokáig dörzsölte a szemeit s az apját kereste. Az öreg már nem volt az ágyban.

Kiment s hangosan szólította. A mikor nem kapott feleletet, elindult, hogy megkeresse. Az udvar üres volt, lenn a gát alatt csobogva szaladt el a patak s künn már, mert a határban megindult a munka, csendbe burkolózott a falu. Megijedt és rendre járta a mesgyéket.

Egy gyönyörü rózsatő alatt fekve találta meg az apját. Hanyatt dült, bizonyosan ugy is esett végig a földön, a szemei le voltak csukva, olyan nyugodt, csendes volt az arcza, mintha aludt volna. A rózsabokor bokrétáját néha ráhajtotta az arczára a szél.

A CSEND

Nyugalom… Hogy az ember lefeküdjék, ne halljon és ne lásson semmit, egyszer se mozdítsa meg többé a karját, szétessenek az agyában is a kerekek s egészen vége legyen a munkának, ez csodálatos jó lehet. A ki idáig eljutott, annak mosolygós, sima, minden gondoktól megmenekedett lesz az arcza. A vonásain elömlik a pihenés gyönyörüsége s az a csendes öröm, hogy már megszabadult a földtől, a mi a lábára tapad az embernek, mint a hogy a lépvesszőre sorjában leragadnak a madarak. Csak ez a szó utálatos: halál, hanem ezt nem kell kimondani, van neki ezer más neve, vagy ha az ember megszokja, az se olyan csunya. Bele kell gondolkozni magát az embernek. A koporsó se koporsó, hanem ágy, az örökös nyugalom nyoszolyája. Körülnézegeti, a kit érdekel, megbarátkozik vele, megismeri rajta a csapokat, a mivel egymásba vannak illesztve a deszkák, a rézkupos szögeket egyenkint megtapogatja, mert becsületes jó munka az, minden rendkivüliség nélkül. A hófehér csipkétől se kell félni, olyan könnyü, mint a lehellet. A sarokba a koporsó fedele van feltámasztva. Azt ha rászegezik az aljára egy-két határozott kalapácsütéssel, következik a csend. Még azok sem zavarják meg az embert, a kik most eljönnek még egyszer körülnézni. Igazában összeteheti a kezeit és alhatik reggeltől estig, estétől reggelig s megmosolyoghatja azt a haszontalan kenyérhajszát, a mi végigrohan a feje fölött.

Nagyon jó lehet, csak meg kell barátkozni vele…

Ullrich főhadnagy, mig az apja mellett virrasztott, egyebet se tett, csak barátkozott a nyugalommal. Egy-egy pillanatra azon vette észre magát, hogy ő fekszik az öreg, nyugalmas arczu katona helyén, éppen ugy összekulcsolta a kezeit a mellén s lehunyta a szemeit. Érezte, hogy elbágyad s lassan körülöleli az az igazi csend, a mit földi ember nem érez, zsibbadnak, mindig nehezebbek lesznek a tagjai s mintha más levegőt is szivna, csendesebben, könnyebben lélegzik. A nagy semmi volt körülötte csak, mindenütt semmi, semmi… csak egy kis hüvös szél, a mi frissen tartotta, felüdítette, nagyon jó volt… Egyszerre a szél erősebb lett s gyertyaszagot hajtott reá a ravatal mellől. Erre fölébredt s álmodozva járta körül a koporsót. Olyan élénken érezett még mindent, hogy az apja fejénél leült a ravatal lépcsőjére s a fejét ráhajtotta a hófehér csipkére, a miből egy darab végig feküdt a fekete posztón.

Másnap is komoly nyugalommal nézett végig mindent. Lassankint bucsuzott, a hogy előrehaladt a czeremónia, igazán azonban csak a temetőben köszönt utóljára az apjának.

Az öreg katona gondos ember volt, jó előre megcsináltatta magának a kriptát. Olyanforma volt ez, mint valami csendes kis házikó, kis rácsos ablakkal, nehéz tölgyfaajtóval és köröskörül zöld. Belepte a falát a tölcséres, fehérvirágu délignyiló s átölelkezett a tetején is, hogy egyik oldalról a másikra lógassa le a virágát. A főhadnagy mosolyogva nézte a házikót s mig a pappal beszélgetett, azt mondta:

– Szép kis helyecske, itt jó lehet feküdni.