Part 14

A másik is azon gondolkozott, igen, nem? – kérdezte magában s a mint végignézte maga mellett a fonnyadt kis embert, már határozott is. Nem fog fájdalmat okozni neki azzal, hogy a feleségéről beszéljen vele. Ugy érezte, hogy az ilyen kicsi embernek jobban fájhat az ilyesmi, mint egy nagynak, a ki föl se veszi, ha halántékon vágják.

Már el akartak válni, mind a kettejüknek kényelmetlen kezdett lenni az, hogy hallgatva járjanak egymás mellett. Az ujságiró megállott és bucsuzni kezdett.

– Mikor látjuk, tanár ur? Feljön még ugy-e?

– Fel, fel okvetlenül…

Már egymás kezeit szorongatták bucsuzóra, a mikor két lány suhant el mellettük. Összefogózva, majdnem egymásba fonódva siklottak tova, ugy látszott, hogy nincsen egyéb gondjuk, mint hogy minél jobban érezzék magukat s élvezzék ki mindazt a gyönyörüséget, a mit el lehet érni a jégen, ha az ember talpa alá egy sima vas van kötve. Lágy vonalakban jobbra-balra hajlott a testük, kis sapkájuk alól homlokukra esett a puha szőke hajuk s talán ez csiklandozta őket, mert egymásra nézve, megborzongva mosolyogtak kislányosan, pajkosan. Különben olyanformák voltak mind a ketten, mintha most szabadultak volna az iskolából.

Már messze voltak, a mikor még mindig utánuk nézett az ujságiró és Fekete is, de inkább csak a másik szeme járását követve, minden nagyobb érdeklődés nélkül.

– Csinosak. – Ennyit jegyzett meg s indult. Az ujságiró reá bámult s egyszerre a leányok után iramodott. A tanár nem értette, hogy mi baja van, utána nézett s nagyon csodálkozott, a mikor látta, hogy a két leány visszafordul s feléje jön. Egyszerre aztán megálltak előtte mind a hárman s az ujságiró mosolyogva mutatta be a leányoknak Fekete Mihályt:

– Anna kisasszony, Klára kisasszony, bemutatom maguknak az apjukat.

A két leány tágra meresztette a szemét s ugy nézte meg a kis szürke embert.

– Ez az? – kérdezte a kisebbik. – A papa…

A tanár képtelen volt arra, hogy valamit mondjon. Nézte az ujságirót, meg a gyermekeket. Nem tudta egyszerre megérteni a dolgot, csak annyit érzett, hogy elbágyad, aludni szeretne.

III.

A mikor egy kicsit magához tért, szertelenül tört ki belőle az öröm. Könybe borult a szeme, megcsuklott a hangja, a mint beszélni akart. Köd takarta el előle a két leányt, csak kapkodott utánuk s egyszerre csókolni kezdte mind a kettőt, arczukat, szemüket, hajukat, a hol érte őket, aztán magához szorította a két reszkető testet s ugy ölelte, mintha félne, hogy valaki elviszi őket. Az a nyolcz esztendő, a melyet nélkülük töltött el, ugy szaladt végig az agyán, mint a folytonos, örökös epedés. Nem birta megfékezni a hangját, a mint beszélni kezdett, olyan hangos lett, hogy mindenfelől oda kezdett figyelni a közönség.

– Drágáim, kedveseim!…

A leányok egy kicsit idegenkedtek tőle eleintén, de aztán őket is meghatotta ez a nagy szeretet. A nélkül, hogy olyan mélyen érezték volna az örömet, mint az apjuk, megsimultak a karjaiban. Csak akkor pirultak el, a mikor látták, hogy mindenki őket nézi, egy kicsit huzódoztak a csókok elől, de azért egyik se merte megszomorítani ezt a szegény embert azzal, hogy figyelmeztesse erre a különös helyzetre.

Csak az ujságirónak jutott ez eszébe. A nélkül, hogy azok tudnák, hogy megindultak, tolni kezdte őket maga előtt, gyöngéden taszigálva egyet-egyet rajtuk, hogy csak előre, előre, félre az emberek elől. Az ellágyult embert jóformán a leányai vitték.

Benn a melegedő szobában egy sarokasztalhoz ültek.

A szegény ember itt egészen beleolvadt az örömbe. Lassan, cseppenkint folyni kezdett a szeméből a köny, előbb szórakozottan fölitatta a zsebkendőjével, azután hagyta, hogy folyjon. Hosszasan elgondolkozott, simogatta, beczézte a két leányt s mikor az egyik azt mondta neki: – édes apám – ráejtette a fejét a két öklére s keservesen zokogni kezdett, fuldokolva, lihegve. A czukrászkisasszony azt hitte, hogy beteg s odajött, hogy megkinálja valamivel, a mi majd segít rajta, a másik lány azonban intett, hogy csak hagyja s gyöngéden átölelte a siró ember nyakát.

Mikor már kisirta magát, valósággal duhaj kedve támadt. Csillogott a szeme, még volt bennük egy-egy fényes könycsepp, de ez már nem volt sirás. Körülnézett, szeretett volna valami nagyot mulatni, lehozni egy csillagot az égről, vagy egy-egy ökölnyi gyémántot adni a gyermekeknek, tehetetlenül motoszkált a zsebeiben. Legalább ha czukrot talált volna bennük, de semmi sehol, csak egy czigarettatárcza került elő a zsebeiből és pénz. Mikor látta, hogy nem adhat nekik semmit, megint áradozni kezdett, de olyan mély szeretettel, hogy egyszerre megértette mindenki azt, a mit érzett. A lányok közelebb simultak hozzá, az egyik megölelte, a másik vállára hajtotta a fejét s ugy megpihentek mellette, mintha valaki ideüldözte volna őket.

Egyszerre azután a sok üvegre esett a pillantása. Felragyogott az arcza s kurjantva kiáltotta magához a kisasszonyt.

– Pálinkát, sok édes pálinkát!… de édeset… A leányok ráhagyták, hogy sokat.

– Mulassunk!

Erre aztán féktelen lett a szegény kapkodó ember. Ütötte az asztalt, észre se vette az újságírót, a ki csitítani próbálta, koczingatott a lányaival, szembeült velük, hogy egyszerre láthassa mind a kettőt, meleg hízelgő pillantásával egybeölelte őket s ugy beszélt hozzájuk, gőgicsélve, édesgetve őket szavaival, mint a mikor a nagyon szép kis gyermeket beczézi az ember.

– De megnőttetek, megszépültetek, édesek, aranyosaim.

Egyszer aztán átnyilallott a szívén, hogy megint itt fogja hagyni őket. Ez nagyon belesajgott ebbe a nagy örömbe. Nagyot sóhajtott és sokáig hallgatva nézte maga előtt a poharat. A leányok összebújtak, a nagyobbik súgott valamit a másik fülébe, elszomorodtak ők is s szomorúan pillantottak át az asztalon erre a boldog emberre, a ki most már megint csüggedten, reménytelenül bámult bele a világba.

Egyszerre azonban hirtelen bolond ötlete támadt.

Felugrott, vette a kalapját s intett a leányoknak is, siessenek.

– Szökjünk meg, jertek…

A leányok azt hitték, hogy tréfál, pedig komolyan beszélt. Mikor látta, hogy azok összemosolyognak, elkomorult, csüggedten visszaesett a székre s megint beleült vonásaiba a gyász, mintha siratna valakit. Mégis jutott az eszébe valami vigasztaló. Erre újra felderült, de most már inkább csak azért, hogy ne rontsa a lányok örömét.

– Gyerekek, majd ha férjhez mentek… mondta nekik, – menjetek minél hamarabb férjhez. Akkor majd eljárok hozzátok. Legalább valamicske jusson belőletek nekem is.

A PARÁDÉ

I.

A kaszárnya udvara olyan csöndes volt és annyira ünnepies, mintha imádkozni akarnának benne. A szabályos négyszög porondját föltisztították, gereblyékkel sétált végig rajta néhány legény olyan korán, a mikor még alig pitymallott s most a halvány árkokkal bevonalozott udvar olyanforma volt, mint a czirkusz valami nagy produkczió előtt. Fenn a kémények már lángban usztak, fölkelt a nap. A mint lassan-lassan felszállott az égen, mindig vidámabb, derültebb lett a komor épület, falain ferde, szabályos vonalak választották el egymástól a nappalt és az éjszakát, a mint felülről behatolt az élénk világosság s alulról meg nem adta magát az árnyék. A hol a falat már meghódította magának a nap, ott tánczolni, ujjongani kezdtek a sugarak s tánczot jártak a fal frissen meszelt, hófehér mezején. Ezt a nagy mulatságot folytatta a négy nagy falkolosszus közé beszorítva a levegőben uszó por, egybeolvadva a hajnal friss, üde párájával s csak akkor csendesedtek el egy-egy pillanatra, mikor közéjük suhantott egy kis reggeli szél s pászmát hasított magának, hogy megnézze, mire is készülnek a katonák?

A folyosókon hangosan becsaptak egy-egy ajtót, előbukkant néhány álmos alak, valami szakaszvezető, vagy káplár, a kinek a másik szobában is van dolga. Aztán csend, olyan végtelen nyugalom, hogy a kapu alatti kaliczkában gőgicselő gerle csendes beszélgetését is meghallja az ember. Messze, messze a másik kaszárnyában hangosan fölnyerít egy ló s egy ideig ez az egyetlen hang, a mi áthat a falakon. Azután lassan elgördülnek a kapu előtt a tejes kocsik s talán ez az az óra, a mi után az inspekcziós tiszt igazodik, mert egyszerre csak a kapu alatt recsegve-ropogva megszólal a trombita s ugy, hogy áthasogatja az egész nagy házat, fölhangzik a tratra-tratra. Azt mondja, hogy:

Keljetek, gyerekek, Itt az őrmester, Keljetek gyerekek…

Ébred az egész legénység, mintha csak egy ember volna. Egyszerre ugranak ki a fiuk az ágyból. Az óriás méhkas egyszerre zümmögni kezd, a sok beszéd, sürgetés, a jól átaludt éjszaka után való csendes lárma összevegyül egy kellemes, az ébredés hangulatának megfelelő csendes hangzavarba, mig aztán lassan-lassan ki nem vetkőzik ebből a karakterből s kiabálás, káromkodás nem lesz belőle. Az altisztek valamivel később kelnek ki az ágyból, de aztán lármáznak, hátbavágnak egy-egy fiut s a mint végigmennek a folyosókon, hol itt, hol ott hangzik fel a szavuk. A legények sietve készülnek el, némelyik a folyosón füzi össze a bakancsát és siet, lázas, türelmetlen gyorsasággal igyekszik az egész kaszárnya azon, hogy minél hamarabb kész legyen.

A kapu alól egymásután bukkannak ki a tisztek, valamennyi a parádés ruhában, széles szolgálati övvel a derekán, csákóval a fején. Egy kicsit körülnéznek, beszélgetnek, azután eltünnek az inspekcziós-szobában. Egyre-másra jönnek. A kapu alatt silbakoló katona folyton szalutál s a sok ünneplőbe öltözött tiszt különös, vasárnapra való hangulatot hoz magával. Az inspekcziós-szobába már alig férnek.

Kilencz órakor egymásután jönnek le a folyosóról a századok. A négy fal mellett sorakoznak nagy négyszögben, egy-két tiszt jár közöttük, figyelve mindenfelé, nehogy valami baj legyen. Az altisztek elvesznek a sorok között, mindig akad valami dolguk, veszekednek, szitkozódnak, némelyik rekedtre kiabálja magát. A legények pedig állanak, mint az oszlop vagy talapzat, a mire majd fölépítenek valamit.

Tiz óra után egyszerre csak nagy mozgolódás támad a tisztek között. Az inspekcziós-szobában senki sem marad, mindenki kigyül az udvarra, a sok tiszt egyszerre megtalálja a maga századát és zavaros egyvelegben mindenfelé felhangzik egyszerre az egyetlen vezényszó:

– Habt Acht! Habt Acht!

A kaszárnya kapuján pedig belovagol a tábornok, mellette egy csoport tiszt, közötte nehány fekete kabátos polgárember a hadügyminisztériumból, szintén lóháton s lassan végigléptetnek az udvaron. A kürtös szájához emeli a trombitát s lassu méltósággal megszólal a nagy katonai uraságok számára fentartott köszöntés.

II.

– Kovács Márton közvitéz lépjen elő.

A negyedik századból kilép egy jámbor, nagy, lekonyult bajuszu legény. Igyekszik szegény, hogy nagyon katonás legyen, de sehogy se sikerül neki. A teste előrehajlik, félénken néz körül s a világért se merné fölemelni a szemét a generálisra. Ha arra felé jön egy tiszt, szeretne visszamenni a sorba, nehogy utba álljon. Annyira zavarban volt a szegény ember, hogy egy őrmester a háta mögé került s – fülébe sugta:

– Szedje össze magát!

A generális leszállott a lóról s a Kovács Márton százada elé lépett. A segédtisztje fényes arany vitézségi érmet nyujtott át neki s a nagy tiszt szép, hosszu beszédet mondott Kovács Mártonnak.

– Vitéz Kovács! Ő felsége a király engem bizott meg azzal, hogy neked, vitéz bajtársam, melledre tüzzem ezt az arany érmet, a mely arról fog tanuskodni mindig, hogy te, vitéz bajtársam, egyike voltál a hadsereg legjobb katonáinak. Mikor önfeláldozó, nemes bátorságoddal megmentetted elleneink kezéből Stuck százados urat, érdemes lettél arra, hogy tied legyen ő felségének, a császárnak elismerése. Lelkemből kivánom, hogy légy az nekünk ezután is, a mi eddig voltál: hüséges, derék, bátor bajtársunk és segítsen meg az Isten téged, vitéz Kovács, egész életedben.

Szegény Kovács Márton igazában azt sem tudta, hogy mint történt az egész dolog. Boszniában megtámadták a bosnyákok a kapitányát. Őt éppen arra vetette a véletlen. Beteges, nagy testü ember, nem sok bátorság van benne, hanem a mikor azt látta, hogy ennek a derék embernek, a ki őt sohasem bántotta, mindjárt vége lesz, háromszor a támadókra lőtt. Ennyi az egész és most ennyi czeremónia ezért a semmiségért.

A tábornok mellére tüzte az érmet s visszavonult az udvar közepére. Erre a szegény Kovács Márton előtt elvonult az ezred. A tisztek szalutáltak neki és a zászlótartó meghajtotta előtte a zászlót, egy összelövöldözött, reczésre kopott régi szép rongyot, a mi annyi csatát látott, a milyen régi az ezred. Kovács Mártonnak kedve lett volna visszahajlongani, ha már szalutálni nem szabad, vagy leemelni a sapkáját kalap helyett, mint hajdanában otthon, a mikor szembe jött vele a proczesszió; de nem mert semmit, állott mint a czölöp s várta, nagyon várta, hogy már vége legyen az egész ünnepségnek.

Csak délben kezdte érezni, hogy ő igazi hős. Ő ült az asztal fején, mellette a tábornok, balra egy másik nagy tiszt és véges-végig tisztek az asztal mellett, lenn az asztal végén, hogy alig látja meg őket az ember, néhány őrmester, szakaszvezető. Erre rá kellett szolgálni. Bor volt előtte, ivott derekasan, pedig nem igen birta az italt s mikor a tábornok fölállott és fölköszöntötte Kovács Mártont, az ezred büszkeségét, már ő maga nyujtott kezet ennek a nagy urnak. A másik asztaloknál ültek a bakák; oda se nézett, pedig egy-egy pajtása sürün integetett feléje a tele pohárral. Lassankint rájött, hogy még sem volt az a dolog olyan semmi Boszniában, mint a hogy gondolná az ember. Végre is három bosnyák meghalt. S Kovács Márton lassan-lassan átváltozott hőssé. Eszébe jutott, hogy ő soha se volt gyáva ember. Gyermekkorában is igen tisztességesen viselte magát mindazokkal szemben, a kikkel valami összeütközésbe keveredett. Végre kezdte megvetni azt az egész kompániát, a ki az ő asztala mellé helyezkedett s mikor egyszer a legénység asztalánál éljenezni kezdték, föl sem állott, csak ugy odaintett, hogy jól van, jól van, gyerekek, éljetek ti is.

Mikor a menü elfogyott, a tábornok fölállott az asztal mellől s vele együtt elment minden tiszt. Valamennyien kezet nyujtottak vitéz Kovácsnak, megszorították erősen, barátságosan s a derék közlegény majd elsírta magát, annyira érezte, hogy az emberek igazságosak, mert kiérdemelte ezt a kis ordót s hogy jól bánjanak vele most már, mert a három bosnyák meghalt és Stuck kapitány ur él, él!

Közben még mindig ivott, sokat, alig tudta hüteni magát, dagadt nagy melle lihegett abban a kedves, édes gyönyürüségben, hogy mennyire megbecsülik a derék, bátor embert a mai világban.

III.

Másnap reggel sokáig szeretett volna aludni. A sok bor, meg a nagy dicsőség elkábították, olyan gond nélkül feküdt az ágyban, mint egy gyermek. A katonaéletről eddig egészen más fogalmai voltak. Minden reggel öt órakor föl kell kelni, pedig dehogy, ha az ember derék vitéz, kitünteti magát, másként bánnak vele. Ordót adnak, maga a generális köszönti föl, éljenzik a bakák s a tisztek egymás után jönnek parolázni. Jó élete van egy olyan katonának, a ki már kitüntette magát a háboruban.

Arra ébredt föl, hogy a feje fölött kiabált a káplárja.

– Hát maga még mindég horkol? Hé! Keljen föl már.

Fölriadt s még félálomban elkezdett kérdezősködni:

– Mi az, mi az?

– Semmi, ne ordítson, hanem keljen már föl.

Kovács Márton csak nézett ide-oda, kereste, hogy hol van a generális, a ki megtanítsa ezt a káplárt arra, hogy ő tegnap vitézségi érmet kapott s mikor nem látta a generálist sehol, eszébe jutott, hogy nem is kell ahhoz senki, hogy az ő vitézségét bebizonyítsa. Itt van ő maga s ha tanu kell, ott van az egész ezred. Beszélhet kissé merészebben is, végre is ő nem olyan közönséges legény, mint a többi.

– Mindjárt fölkelek, hagyja csak.

– Mi az?

– Mindjárt.

– Mindjárt?

– Igen, hogy…

A káplár lerántotta a pokróczot s nagy haragjában olyan hangosan kezdett kiabálni, hogy azok a katonák, a kik már a folyosón voltak, még egyszer visszafordultak hallgatózni.

– Mit, azt hiszi maga, hogy a miért tegnap valami szamárságot kapott, henczeghet itt? Maga barom! Kel föl!

Kovács Márton gyorsan kiugrott az ágyból és öltözni kezdett. Az utolsó perczben ért le a századhoz, a mely már majdnem elindult a gyakorlatra.

Olyan leverten s végtelenül komoran állott be a sorba, hogy a kik látták, visszahökkentek az arczától. Az altisztek pedig összenéztek.

– Aha, aranyérem, majd adunk mi neki.

Ő volt a központja a gyakorlatnak. Nagyon vigyáztak reá.

Mikor egy perczre kiálhatott a sorból, lehevert a szegény, dicsőséges fiu a gyepre s hang nélkül, de ugy, hogy az arcza minden keserüségét elmondta, elbámult arra, a hol a faluja van és elkezdett fohászkodni, hogy:

– Én Uram, segíts haza s verjen meg az Isten minden dicsőséget. Nekem nem kell több.

A SZERENCSÉTLENSÉG

A szepes-utczai kovács felesége egy reggelen éppen csak ugy, mint máskor, korán felkelt, hogy kávét főzzön az urának. A kovács még aludt, mélyen, nehéz lélekzettel, tátott szájjal horkolva s nagyokat recscsent, majd összerogyott alatta az ágy, a mint hánykolódva egyik oldaláról a másikra vetette magát. Az asztalon serczegve égett a gyertya, bevilágítva maga körül egy karikát s néha nagyokat pislantott, ijesztgetve az asszonyt, hogy mindjárt sötétben marad. Künn még csak szürkült az ég alja, a kővé fagyott havon néha kopogott el egy-egy nehéz parasztcsizma vagy végigcsikorgott akadozva szánkázó kerékkel egy-egy kocsi be a piacz felé. Az asszony félrehuzta az ablakon a zöld függönyt, hogy ha bekopog a rendes zöldséges asszonya, megismerhesse. Mikor visszament a kemenczéhez, boszankodva látta, hogy a nyirkos fa már alig pislog, alulról nyaldossa a felsőket egy kis kék láng, inkább csak ingerkedve, mintha az, a ki a tüznek ura, nyelvét öltögetve gunyolódnék. Sopánkodva nézett be a sötét barnára égett lyukba, s megvárta, a mig teljesen elaludt az a kis maradék tüz is. Mikor már egy szikra se látszott, levette a polczról a petroleumos üveget, papirost gyurt be a fa alá s leöntötte petroleummal. Már nagy gondosan meg akarta gyujtani, s közelhajolva nézte, hogy hova tartsa majd a gyujtót, mikor egyszerre arczába csapott a tüz, lángba borult a haja, perzselődni kezdett a keblén az ing s a lángkéve olyan világosságot csapott be a szobába, hogy riadtan ugrott fel az ágyról a kovács. Az asszony egy pillanatig ott felejtette még magát a tüzben, mintha csak valami ismeretlen tünemény lenne az egész nagy világosság meg a borzasztó fájdalom s azután egy szögletbe esett. Hideg kezeit rányomta az arczára és fuldokolva nyögött. Az ura kétségbeesve szaladgálni kezdett a szobában s egyre azt jajgatta: nem mondtam, ugy-e mondtam… mikor pedig észrevette, hogy a kemenczéből a padlóra csöpög az égő petroleum, szórakozottan eltaposta az égő cseppeket s azon töprengett, ide-oda kapkodva, az agyában, hogy mit kezdjen.

A szerencsétlen asszonynak rettenetesen fájhatott az arcza, mert nekitámasztotta a hideg falnak és ugy visítozott. A kovács csak csitította.

– Hallgass, hallgass, összegyülnek a szomszédok.

Nem igen hitte, hogy nagy a baj, mert a mikor az asszony mégse hallgatott el, rá is kiabált.

– Ne ordíts már, nem nyuznak.

Mikor a kezei már átmelegedtek s azt érezte, hogy még inkább ég alattuk az arcza, kimerülten hullott le az agyagpadlóra az asszony. Estében egy pillanatra láthatta az ura az arczát s megriadva félreugrott, mintha kisértetet látna. Az asszony képe fekete volt, mint a korom, a haja elől tövig leégett, olyan volt, mintha megőszült volna, mert fehéres perje hullott le a fejéről, ha megmozdult. A kovács kimeresztette a szemeit és ugy bámult reá. Nem értette meg egyszerre ezt a rettenetes változást; félve, tétova lépésekben közeledett hozzá, egyszerre megragadta a karját, s hogy ebben a nagy ijedségben legalább a maga hangját hallja, kiabálni kezdett:

– Fáj, mondd, fáj nagyon?…

Az asszony keserves nyögéssel felelt s tapogatózni kezdett az ura után.

– Nem látlak.

A nagy vállas ember annyira megijedt, hogy eleresztette s hagyta, hogy visszaessék a sarokba, mint egy zsák. Egy ideig még bámult reá, egyszerre elkapta a fejét s kirohant a hidegbe. Benn az asszony mellé esett volna, szédült, dülöngött, mint a ki részeg.

A hogy egy kicsit magához tért, fölverte a szomszédokat. Mellette lakott egy szürszabó, a ki vásárra is jár s hosszu létrás kocsit tart a szín alatt. Ez mindjárt befogta a lovakat s bizonykodott, hogy szivesen teszi, ne féljen semmit, nem alkalmatlanság neki ez a kis hajtás. A kocsi hátuljába egy derékaljat dobtak, a két férfi hallgatva emelte reá az asszonyt, egymás mellé ültek elül a lőcs mellé s lépésben, hogy ne rázzon nagyon a hosszu kocsi, elindultak a kórház felé. Mikor az asszony nagyon jajgatott, a kovács a fejére dobta a kabátját, hogy ne hallatszék messzire a hangja. Különben még ugy is alig járt ember az utczán.

Az uton alig beszéltek egy-két szót. Csak a szabó mondott ennyit:

– Nagyon megcsufolta magát szegény.

A kovács rábólintott, hogy igen, de nem is igen tudta, hogy miről van szó, mert már azon gondolkozott, hogy mit csinál majd ezután. Nem lesz rendes kosztja, a mosással se lesz valami nagy rendben, ha idegen végzi, a fertályra pedig ő nem igen tudja összegyüjteni a garast. Az asszony kuporgatott, talán lesz is valahol eldugva egy kis pénz. Ez egy kicsit földerítette s rögtön arra gondolt, hogy inni fog és hogy mentegesse magát, azon gondolkozott, hogy ez illik is neki ilyen nagy csapásra. Ha az asszony vergődni kezdett a kabát alatt, vigasztalta: – légy nyugton, drágám, – de már nem tudta hozzákötni a szivét. Tele volt sok gonddal, de bár szégyenlette magát és egyébről akart gondolkozni, örült a szabadságának. Az asszony nem sokat engedett meg neki, most már szabad lesz minden. Sajnálta szegényt, de mégse olyan nagy baj, ha pár hétig a kórházban tartják, különösen akkor, ha mint szegénysorsuért, a község fizeti majd meg a költséget. Mindent előre elképzelt, hogy hogyan lesz. Vigan él, nem erőlteti meg magát a munkával, nagyokat fog majd mulatni. Már készült reá s öntudatlanul, inkább csak hangosan követve a gondolatait, kérdezte meg a szabótól:

– Megvan még Bokoréknál az a tavalyi siller?

A szürszabó rábámult, azt hitte, hogy meg van bolondulva, aztán előrefordult, végigvágott az egyik lovon s ügetve zörgette tovább a hosszu kocsit. A kórházban már söpörtek. A nagy zörgésre egy-egy lepedőbe bónyált fej hajolt ki az ablakon, hirtelen becsapva hamar a táblákat, ha már eleget látott. Egy ápoló a kapussal átvette az asszonyt, beemelték egy szobába a földszinten, a kovács bediktálta a nevét és a lakását a könyvbe s a hosszu kocsival ujra hazamentek.

Otthon összekereste az egész házat s utoljára talált is a fehérnemü között negyvenhét forintot. Pálinkát vitt át a szürszabóhoz, megköszönte szépen a jóságát s együtt ittak délig. Az asszonynak el kellett hogy mondjon mindent elejétől végig. Mig tulságosan részletezve elbeszélte a dolgot, azon járt az esze, hogy most mindjárt bemegy a kórházba s megnézi a feleségét, de a mire a végére ért az elbeszélésnek, lemondott róla. Majd csak estefelé. Estefelé nem mehetett el, mert most már egy pár szomszéd mesterember vette körül a korcsmában, hogy hogyan történt ez a szerencsétlenség. Azután sokáig ittak. Reggel már három kocsis is járt a mühely előtt a lovakkal, a mire felébredt. Megint elérzékenyedett, a mikor nem találta maga mellett az asszonyt. Előkereste a szekrényből a tegnapi üveget, kihajtotta az egész maradék pálinkát s egy kicsit dülöngve elment a kórházba. A kapus azonban utját állotta s megkérdezte, hogy mit akar.

– A feleségem… itt fekszik, az a kit tegnap hoztunk be, tetszik emlékezni…

– Nem lehet beteget látogatni, ha az ember részeg. Előbb józanodjék ki s azután jőjjön ide.

A kovács békétlenkedve ment haza. Elpanaszolta mindenkinek, hogy igazságtalanság esett vele. Az asszonyhoz akart menni s be se engedték az ajtón. Ezzel aztán le is dobta a válláról ezt a gondot. Azt mondta, hogy minek menne, ugyse bocsátják be az embert. Sokat ivott, most már reggelenkint részegen botorkált haza, duhajkodott s ha már minden korcsmát becsuktak, hazavitte barátait és a mig ittak, megmutogatta nekik az egész történetet. Ilyenkor sírt, belefolyt a könye a pálinkába s az volt a vége, hogy a többieknek csitítani kellett.