Part 15

Két ur beszélgetett egy tágas verandán, a miről majdnem egész Pestet látni lehetett, meg Kőbányát is. Messze a felső vezetékkel járó villamos kocsik rakétaszerü sistergését s nappal egy-egy finom kis füstpászmát Rákoson tul, a hol már beépítetlen, szabad területre szabadulnak ki a városi vonatok, meg Budát, a várat s a két város között a Dunát egymás sorjában a sok hiddal. A veranda alatt lankás diszkert sok rózsával, keskeny utakkal s apró bokrokkal, a mik közül az egyikbe éppen most ugrott be egy gyerek. Zsupsz, éppen a közepébe. Ebből se lesz többé soha ugynevezett diszcserje, a min piros a levél, zöld a virág. – Az asztalon egy üveg bor volt és két pohár s a férfiak szivaroztak s meghányták-vetették az élet egynémely apró kellemetlenségeit. A vendég ur tanár volt, a házigazda pedig mérnök a kinek a kert alatt, a mellék utczába nyiló kapuval kis egyemeletes gyára volt. Ha északi szél fujt, éppen a veranda fölött hordta el a hosszu kémény füstjét. A gyárban cséplőgépek készültek s egyéb gazdasági szerszám. Dolgozott benne nyolczvan-száz munkás s derekas munkát végezhetnek, mert mig a másik utczában a világraszóló nagy gyártelep munkásai felét elbocsátotta, a kis gyáracskában uj mühelyt építettek valami ócska fáskamarák helyére. – Lennről gyerekzsivaj hallszott s azzal a fiatal emberrel együtt, a ki az elébb a bokorba ugrott, még három gyerek nyargalt el a veranda alatt egy spárgába kapaszkodva. Részben kocsisok, részben lovak. Az apjuk mosolyogva nézett utánuk a verandáról s fekete szőrrel sürün benőtt arczán csendes mosolygás vonult el, hogy letelepedjék a szemeiben, a melyekből kiragyogott az öröm, hogy: ime, milyen szépek a gyerekek.

– Meg kellene házasodni neked is öreg – mondta.

Az csendesen felelt.

– Nem lehet.

– Miért?

– Kicsi a fizetésem. Nem merem a nyakamba venni a felelősséget, a mi a házasságal jár.

– Hát kezdj valamibe.

– Mibe?

– Amihez értesz. Csinálj egy iskolát, vagy akármit, a miről gondolod, hogy tudsz hozzá. Próbáld meg, hogy a magad ura légy. Hogy a magad képességeiből magad lásd a hasznod. Ne kapjál annyit a munkádért, a mennyit adni kegyeskednek, hanem a mennyit az becsületesen megér. Én igy csináltam. Egyszerre csak otthagytam becses kenyéradómat, a ki pedig jól megfizetett s elhatároztam, hogy a magam ura leszek. Többre becsültem a képességeimet annál, mintsem hogy a munkáimat még inaskodással is pótoljam akárkivel szemben. Hogy én, az okos ember, folytonos készenlétben tartsam a kalapomat arra, hogy lekapjam egy kevésbé okos ur előtt, a ki azonban nagyobb ur, mint én. Hát egyszerre csak elhatároztam… Azaz, hogy legyünk egészen őszinték. Nem én határoztam el, hanem rákényszerítettek a körülmények. Csináltam itt egy gépjavító-mühelyt, aztán magunk is készítettünk masinát s most már kevés emberrel cserélek ebben a nagy városban.

A tanár nagyott nézett a mérnökre.

– Hát nem te hagytad ott a vasutat?

– Nem. Azt csak ugy hazudtam akkor. Elcsaptak.

– Mi az ördög!

– Jól tették, hanem a dolognak elég érdekes a története. – A zsebéből kihuzott egy nagyon közönséges, szürke kis órát s odamutatta a tanárnak. – Ez az óra mindennek a megmondhatója. – A füléhez tartotta s mosolygott. – Most talán éppen arról ketyeg. Hát igy volt…

Csinos szobalány jött ki bennről ezüst tálczával. Feketekávét hozott s letette az asztal közepére. Aztán kiosztotta a két csészét, czukrot adott az uraknak, konyakot kinált – s elment.

– Hát ugy volt – kezdte a mérnök – hogy néhányunkat leküldtek hidat építeni. Mérnökök, segédmérnökök, rajzolók lehettünk vagy huszan, munkás pedig öt-hatszáz. Ott már hegyek között halad a Duna s a medre olyan szeszélyes, mint valami hegyi pataké. Némely helyen az öles ruddal értük a fenekét, másfelé, pár lépésnyi távolságokban pedig harmincz-negyven ölnyire sülyedt le benne az ólom. Itt-ott szeszélyesen sziklák állottak ki belőle – alacsony vizállásnál. Ha nőtt a viz, recsegve szakadtak össze egy-egy ilyen víz alá bukott alattomos kövön a tutajok s éjszakánkint egy-egy csónak is, a min dohányt, pálinkát csempésztek át tulról. Hallottuk, hogy ordít egyet-kettőt a szerb: Segítség! – aztán csend. Az volt a föladatunk, hogy két hidláb számára keressünk helyet a mederben. Egy sziklát, a mire ráépíthetünk s egy mély talajt, a mibe biztos alapot verhetünk le. Fennről sürgettek, hogy mit körülményeskedünk annyit. Azt is megmondták némely hivatalos irásban a sorok között, hogy csak a napi-dijak miatt huzzuk-halasztjuk a munkát, pedig hát szivesen otthagytuk volna már magunk is azt az istenverte vidéket. Kocsin, jó lovakkal három órányira volt a legközelebbi város. Mi künn laktunk a parton, sátrakban s rettenetes ételeket ettünk, italokat ittunk és késő őszszel meg kora tavaszszal majd az ujjainkra fagyott a czeruza, ahogy a rajztáblák fölé hajolva, dideregve szerkesztettünk meg egy csomó roszabb és még roszabb tervet a hidlábakhoz. Éppen csak a tél legszigorubb pár hónapjára huzódtunk be a városba, hogy távolról próbáljuk meg megtalálni azt a megoldást, a mit a folyam partján hiába kerestünk.

Azaz, hogy dehogy a partján. Benne. Egész nap vizen voltak a kirendeltség kis vascsónakjai s mértük, jegyeztük, rajzoltuk a medret. Künn pedig egy körülményes öreg ur tötyögött naponként két-három óra hosszat. A mindnyájunk feje fölé kirendelt ur, a munka vezetője. Méltóságos ur volt s halvány fogalma se arról, hogy voltaképpen mit is csinálunk. Egy ember, a ki nagyképüségével tette magát tekintélyessé. Hümmögött, monoklit vágott a szemébe, ha a rajzokat eléje terjesztették s a fiatalabb fiuk állandóan azt cselekedték meg a tréfa kedvéért, hogy a legképtelenebb matematikai terveket jegyezték föl a rajzpapir szélére. Kaczagtak a háta mögött, de azért messze lekapták előtte a kalapot és hajlongva, az alázatosságban egymást tul liczitálva tudakolták a becses egészségét s minden mondatukban előfordult az, hogy: méltóságos ur, méltóságos ur… – Én azt mondtam neki, ha éppen találkoznom kellett vele: tanácsos ur, a mire ő nagyot bámult. S lassan megfordult és utánam nézett még akkor is, a mikor már rég elmentem s lehullott mögöttem a sátrunk ponyvaajtaja.

A mikor elkészültem a tervemmel, a mire határozottan rá volt rajzolva a hid vonala, két olyan kollégának mutattam meg előbb, a kiket sokra becsültem. Egy kicsit elgondolkodtak rajta s azután elismerték, hogy jobban nem lehet megoldani a dolgot. Költséges, de ha becsületesen megcsinálják a tervet, nem kell attól tartani, hogy az első tehervonat alatt leszakad a hid. Nem is a hid, hanem a hid lába. A mérnökök vitték el a tervet a méltóságos urhoz, a ki hosszasan bámult reá a monoklin keresztül s aztán kegyesen bólintott – s harmadnapra telegrammbeli utasításra megkezdtük a munkát. Az én terveim alapján és az én vezetésemmel.

A nem igen széles, de annál szilajabb folyó medrében szabaddá kellett tennünk egy vonalat. Nemcsak a hidlábak helyét, hanem az egész utat, mert gondoskodni kellett arról is, hogy a viz sodra csekélyebb legyen a mi vonalunkban. Ne mossa a köveinket, czementünket tulságosan gorombán. Tehát meglehetős mélyen kiismertük és leegyengettük a talajt. Ez a leegyengetés körülbelül azt jelentette, hogy az életem állandóan veszedelemben forgott. A csónakom mögött másik csónak uszott a dinamittal. Magamnak kellett vigyáznom arra a munkára, a hogy besülyesztették a viz mélyébe a robbantó anyagot, aztán a hogy elhelyezték benne a gyujtózsinórt s azonközben vigyázni arra is, hogy hozzá ne verjem magam valami sziklához, a mi a kiismerhetetlen, kavargó, iszapos vizben könnyen megeshetett. Másodperczekre volt kiszámítva minden, az ut vissza, aztán a dinamógép munkája s mondhatom, hogy nem vagyok ideges, hanem azért néha pokrócz-goromba voltam. – A kivitelben már osztozkodni akart velem a méltóságos ur is. Állandóan ott lábatlankodott s bekiabált nekem a folyó közepébe mindenféle bolond utasításokat, a min jót mosolyogtak a háta mögött a fiatalok s azt is megkisérlette néha, hogy keresztülhuzza a tenkintélyével valami intézkedésemet. Ilyenkor azt mondtam neki: – tanácsos ur ehhez nem ért. – Egyik vállába huzta be félig a fejét s onnan nézett ki rám, aztán hallottam, hogy panaszolt: – Geller goromba. – Azt is mondta, hogy az ő idejében is fejlett volt már a technika s a csirke rosszul teszi, ha oktatni akarja a tyukot… Csodálatosképpen azonban ugy vettem észre, hogy azért még se haragudott reám. Sőt mintha többre becsült volna, mint a többit. Néha rajtakaptam azon, hogy rajtam pihen a szeme. Mintha gyönyörködött volna bennem – s egyszer, a mikor a rettentő hideg elől a városba vonultunk s egyéb szórakozás hiján szinházat pártoltunk, a kocsiján vitt haza és világosan értésemre adta, hogy a munka, a mit csináltam, olyan szép, hogy a mint befejezzük, főmérnök leszek. Erre ő már mindent előkészített. – Régen vártam erre s jól esett, hogy nem hiába. El is határoztam, hogy ezután kiméletesebben kezelem az öreget. Nem a főmérnökségért, végre is az ugyse tőle függ, hanem mert tudok én kevésbbé rideg is lenni, ha akarok. S csakugyan, a mikor ujra kikerültünk a hidhoz, már azt mondtam neki, ha valami bolond utasítással veszélyeztette az egész munkát: – tanácsos ur, aggodalmas nekem ilyenformán a dolog. Talán jobb volna, ha igy meg ugy… Azt csináltam, a mit jónak láttam, hanem a környezet előtt nem kellett annyira pirulnia az öregnek, mint azelőtt.

S ezek után mégis egyszerre csak hirtelen elcsaptak. Tudniillik egy nagy gyöngéje volt még az öregnek azonkivül, hogy gyöngén állott tudomány dolgában. Az órája. A szerint kel föl a nap. A hogy ő mondani szokta annak idején, előbb fölkiált a hegy mögül: – Tanácsos ur, jöhetek? – A méltóságos ur arra előveszi a szarvasbőr tokból az órát, a zacskóval megtörülgeti kissé, alul, fölül, belül is, aztán rápillant és visszaszól: jöhet, vagy: még várjon három másodperczig. S arra aztán vagy kibuvik rögtön a láthatára tányérának széle fölé a nap, vagy vár még három másodperczig. Az én kollégáim alaposan kihasználták az öregnek ezt a késői szerelmét az órája iránt. Futkostak hozzá a maguk óráival s fontos sietséggel kérdezték: – hány óra, méltóságos ur? – Aztán hozzáigazították a magukét az övéhez s mentek tovább tüntetve avval a boldog öntudattal, hogy jó helyre fordultak fölvilágosításért. Az öregur pedig büszke megelégedéssel tapasztalta, hogy az órája az egész kirendeltség minden órája fölött uralkodik. Diktál a többinek, a mint ez illik is, mert hát ilyen óra, de micsoda óra…

Egyszer, a mikor éppen csoportban diskuráltunk, egy kis technikus szalad hozzánk. Kezében az órája s utat furva magának a sorokban s olyan lihegve kérdi, minta ettől függne nemcsak a hidunk, hanem az egész világnak a sora: – Méltóságos ur, hány óra? – Mosolyogtam, hogy hogy nem ég ki a szeme ennek a fiatalembernek, de önkénytelenül magam is az órám után nyultam és a mikor az öreg ur nagy körülményesen kihámozta az óráját a tokból s megadta a feleletet, hogy: hét óra ötven – csendesen rámondtam: – ötvenöt.

Szörnyü csend lett. A tanácsos rám bámult, aztán a monoklihoz emelte az órát, hogy jobban megnézze. A hogy nézte, puffadt arcza kipirult s gőgös határozottsággal tisztán csak a kis technikushoz beszélve, dunnyogva ismételte:

– Ötven.

Nem hagyhattam annyiba.

– Ötvenöt.

Azt hittem, hogy veszekedni fogunk egy kicsit, mint két olyan ember, a ki nagyot tart az órája pontosságára, hanem az öreg ur leejtette szeméről az üveget s mindkét kezét belesülyesztve a nagykabátja zsebébe, elsétált tőlünk. Vissza se nézett s harmadnapra egy ukázzal mást bizott meg a munka vezetésével. Én néha kisétáltam a partra, megnézni, hogy mit csinált az utódom. Ott ügyetlenkedett szegény. Nem is csoda. Én jártam azt az utat odáig, nem ő. Egy hétre rá bizalmasan fölszólítottak Pestről, hogy kérjem a nyugdijazásomat. A fegyelem és a fölebbvalóval szemben illendő tisztesség ellen vétettem. Megtettem nekik.

A SZABÓT KI KELLETT DOBNI

Bertus István előbb csak egyszerü timármester volt Gabalyon, egy afféle kis városban, a mi voltaképen csak egy széles utcza, a mi a közepe táján bendőt ereszt s aztán ujra összelapul két sor házzá. Lassan-lassan szedte meg magát s nem is a mesterségével, hanem bőrkereskedéssel. A városkának van vasuti állomása, a miről aztán elviszi a gőzös az árut Pestre, Bécsbe. Bertus szedte a bőrt olcsón, továbbadta drágábban s mire ötvenesztendős tekintélyes polgár vált belőle, százezer forintja gyült össze. Odahaza azonban nem volt egészen ur. Tudták, hogy csak timár, s a hivatalnok meg efféle lenézte. Ez mód fölött bántotta s mivel hogy ambicziózus ember volt, elhatározta, hogy otthagyja a kis várost. Feljön Budapestre, a hol nem ismerik alacsony multját, a timárságot tudniillik. Irt is itt egy ügyvédnek, hogy ha tudna valami ingatlant, a mibe érdemes pénzt fektetni, hát ő hajlandó. Az ügyvéd hirtelen felelt. Épen tudott egy igen alkalmas ingatlanról. Ő adja el tudniillik. Háromemeletes ház, egyszerü emberek lakják. Csupa kis lakás és a legutóbbi házbérkimutatás szerint hét százalékot jövedelmezne a belefektetett százezer forint. Maradna még fenn ezen a summán felül némi bankteher, de a ház birja. Mindent bir.

Bertus urnak tetszett a vásár igy az első pillantásra. Feljött Budapestre, megnézte a házat, aztán azt a bizonyos kimutatást is, a mi csakugyan arról bizonykodott, hogy szép nagy jövedelme lesz majd a pénze után, a bankban is meggyőződött arról, hogy összesen huszonhét esztendeig kell még fizetnie – s végül aláirta a már kész kontraktust, kifizette a pénzt s a jómódu embernek azzal az elégedett mosolygásával hagyta el az ügyvédi irodát, a mi a különösen sikerült üzletek után dereng egy-egy jól táplált párnás, fényes arczon. Még rövid időre, mig egy s mást rendbehoz, hazautazott. Aztán három hét mulva családostul, minden uri berendezésével egyetemben behurczolkodott egy rangbeli lakásba a Belvárosban. Attól kezdve csibukozni szokott délelőttönkint és pedig az ablakban s kritikusan mustrálta végig a pesti népet, a mely ott tolongott sürü tömegben erre-arra mozogva az ablakai alatt.

Közben, a mi kis pénze volt még, alaposan megcsappant. Sok kellett, ide-oda, mindenfelé s rablóvilág járja nálunk. – Mi mindent elkérnek csak egy kis kanapéért is, a min két ember is alig fér el. Hát a mint csibukozott Bertus ur, arra gondolt, hogy éppen ideje, hogy jön a fertály. Lássuk, hogy mit hoz a ház. A mibe szintén bele kellett tenni mindenféle reparáczióban pár ezrest az árán kivül is. Hát csak adogassa vissza. Adogassa, adogassa… Ez tetszett Bertus urnak. A ház, a hogy adogatja csendesen a pénzt. Minden évben négyszer megfejik, mint a tehenet. A házmester leül a háromlábu székre és feji… Finom szép bankók gyülnek a sajtárba.

S jött is a házmester. Az előszobában letette a kalapját, kopogtatott, az asszonynak az mondta: – Kezit csókolom, nagysága, – az urnak is komoly illendőséggel s rögtön előszedte a zsebéből a paksamétát a sok irással. Bertus ur letelepedett az ebédlő asztal mellé s várta, hogy most már adogat a ház.

– A házmester kezdte:

– Hát nagyságos ur, kérem, a szabó fizetett…

– A szabó. No és…

– Az fizetett. Az mindig fizet. Itt a negyven forint…

Letett az asztalra két tizest meg négy ötöst s a tárczáját ezzel már vissza is dugta a zsebébe. Bertus ur csak nézte, hogy mit csinál, s a kezében levő czeruzával, a mit közben folyton nyálazott, hogy jobban fogjon a számadásban – a pénzt böködte. – A szabó, a szabó…

– Hát a többi? – kérdezte egyszerre a bugyelláris után bámulva.

– Többi nem.

– Mit: nem?

– Nem fizetett.

– Miért?

– Nincs nekik.

– Mi közöm hozzá!

– Nincs. Én ugy ismerem ezt a házat, nagyságos ur, mint a zsebemet, nincs nekik. Az előtte való nagyságos ur is azért adta el, mert nem folyt be a bér. De tessék elhinni, hogy veszteséggel adta.

– Mi? Mi?

– Nem folyik be a bér.

– De hiszen, lenyuzom én a bőrüket. Van törvény.

– Nem ér az semmit. Nincs azokon mit megvenni. Az a kis butor alig ér egy pár krajczárt. Legfönnebb otthagyják s tovább mennek. Aztán kereskedjék rajtuk a nagyságos ur. Az ilyen népet meg se lehet találni, ma itt, holnap ott, a hol munka akad. Hanem a szabó fizet…

Bertus ur belesápadt ebbe a beszédbe. Egy pillantással a mennyezetre bámult s mintha valami repülő holmit kisért volna figyelemmel, tovább nézett, föl, messze… A pénze után. Aztán rábámult a házmesterre s elfulladó, gyönge hangon nyögte ki:

– Hát akkor miért adták el nekem ezt a házat?

– Eladó volt.

– Miért vettem meg?

A házmester vigyorgott egyet s vállat vont.

– Azt már nem tudom.

Bertus ur arra gondolt, hogy a másik szobában van az asszony s ha az meghall valamit, még nagyobb a veszedelem. Belebetegszik szegény. Hát csak magában töprengett, belemeredve a házmester arczába.

– Mit csináljak? Mit csináljak?

A házmester megsajnálta és segítségére jött a tanácscsal.

– Tessék eladni.

A Bertus ur szemeiben megcsillant az öröm.

– Csakugyan. – De aztán hirtelen elszomorodott. – De ki veszi meg?

– Ahogy a nagyságos ur megvette.

– Igaz, igaz. – Egyszerre azonban dühbe borult.

– Hanem azt a piszok népet még ma dobja ki. Egyet se türök meg, persze a szabó kivétel… Fizet.

Az ember ott vele szemben vakarni kezdte a fejét s nagyon aggodalmas képet vágott.

– Az nem lehet, kérem.

– Miért? A házamban csak én vagyok az ur.

– Igen, de üres házat nem vesz meg senki. A nagyságos ur se vette volna meg, ha nincs benne lakó.

– Nem, nem, csakugyan…

– S ha meg tetszik engedni, hát éppen a szabó a baj. Az kérem a multkor is kiabált az udvaron, hogy: – Mi, az egész házban én vagyok az egyetlen tisztességes lakó s nekem nem lehet kitenni a folyosóra a vasalót? Hogy megsüti a lábát rajta valami gyerek? Hát süsse. Arra való ez a sok csirkefogó, a ki beköltözik a házba s nem fizet. Pazariták vagy ilyest mondott a lakókra, mert nem lehet tagadni, hogy müvelt ember, ámbár henczeg. Egy táblát is tett a kapu fölé, ujat, a min az van, hogy: tailleur. A lakóknak persze nem tetszik az efféle modor, mert ha valakinek nincs pénze, azért lehet még önérzete, van is nekik s a feleségemnek a multkor is azt mondta a kerékhajtó, a ki a földszinten hátul lakik, hogyha ülni is kell érte, hát azt se bánja, ő megveri a szabót. Tessék elhinni, hogy nagy gond rendet tartani e között a népség között s ha valami csunya kellemetlenségünk lesz, annak a szabó az oka. Mert hogy ő fizet, hát azt hiszi, hogy ezzel már a többi lakót lebecsülheti, holott hát azok is tisztességes emberek, csakhogy nincsenek ugy ellátva a fizetésre, mint ő.

– Hát mit csináljak? Csak nem dobhatom ki a házból az egyetlen lakót, a ki fizet.

– Nem, nem, ámbár… A ház eladó, nagyságos ur, az a fő, hogy ne legyen benne üres lakás. Már pedig nem tudom, hogy ezek a népek meddig türnek. Van olyan, a ki máris azt mondja, hogy vagy ő vagy a szabó… Aztán járhatunk utána, a mig lakót kapunk.

– Ne mondjon bolondot.

– Nem én, hanem körül mind igy tartják fenn a házakat. Adják, veszik, de a lakó marad. Ez a szabó pedig nekünk kész veszedelem, kérem…

– De fizet.

– Fizet, de annak a rongyos százhatvan forintnak nem sok hasznát látjuk. Menjen, kérem, engedelemmel legyen mondva – menjen a fenébe. Ne rontsa a házban a békességet.

– Hát felmondjunk neki?

– Fel bizony, kérem.

Bertus ur még egy kicsit csóválta a fejét. Kavargott az agyában valami, hogy micsoda buta dolog az a mi itt végbe megy, hanem végre is belátta, hogy a szabó nem arravaló ember, hogy a ház tisztes lakói között helyet foglaljon. Felállott és dühösen csapott rá a negyven forintra.

– Hát dobja ki!

A házmester bólintott, hogy: rendben van, s indult is kifelé. Mielőtt azonban elment volna, pár lépéssel beérte Bertus ur s bizalmasan sugva szólott neki, nehogy meghallja benn az asszony.

– Az uj lakónál azonban okosabb legyen. Nem a pénzre kell néznünk, hanem inkább valami csendes, derék emberről gondoskodjék. Olyat, a ki a többinek semmit se vethet a szemére.

A FIÁKERES UR

A visszleszámitolási vagy visszkiszámitolási vagy a jó Isten tudja, hogy micsoda banknál bajok voltak a mult esztendő végén. A mérleg sehogyse akart szép gömbölydedre sikerülni, hogy tudniillik alul jobbról is, balról is egy és ugyanazon summa kerüljön ki. Maxfeld igazgató ur a könyvvezetés osztályába hurczolkodott be s az asztalok között futkározva lármázott: – nem klappol, nem klappol! – s idegessé tett a sok egymásba nyiló szobában mindenkit, a ki nagy könyvek fölé hajolva millió numerusból igyekezett kikeresni a hibát. Akkor történt meg az a nevezetes eset, hogy három nap és három éjszakán át egyvégtében senki se ment haza a könyvvezetés osztályából. A diványokon aludtak egy-egy órát s az iróasztalok szélén piszkos vendéglői tányérok mutatták, hogy ott is kosztoltak a hivatalnok urak. Egyszer-egyszer meg tisztán ötletszerüen kocsiba vágta magát az igazgató ur és sorra járta a bank fióklokalitásait. A hibát kereste – és az egyikben csakugyan talált is egy rémületesen halvány fiatal embert. Négyszögletü farámába foglalt márványlap mögött éppen egy csomó százas bankóval a kezében, a mi iszonyuan remegni kezdett, a mikor a direktort meglátta. – Aztán egyszerre lesütötte a szemeit s valami egészen különös, nem is emberi hangon olvasni kezdte a pénzt le a márványlapra: – egyszáz, kettőszáz… Ezzel az eredménynyel rohant vissza a központba az igazgató s a fiatal emberről meg is feledkezett, éppen csak a bajjal törődve nagyot rikkantott az ajtóban: – megvan! Aztán a mit nem találtak meg három nap alatt, arra rávezetett egy kis félórai munka. Az a fiatal ember a fiók pénztára mögött lopott egy csomó pénzt. Furfangosan, nagy zseniálitással, minden tekintetben kifogástalanul – s a család megtérítette a kárt. A mérleg munkáját azonban ujra kellett kezdeni s be is fejezni hamar. Ujra két napig kiabáltak egyik asztaltól a másikhoz nagy numerusokat, meg kicsiket – s aztán rendbejöttek. – Az egyik hivatalnok, bizonyos Adorján Samu nevezetü, azonban belebetegedett a munkába. A munka ötödik napján már nagyon zavaros volt a nézése s minduntalan átszólt a másiknak, a ki rémítő számoszlopot pergetett le neki: – várj, várj!… Láza volt s mire végzett, kiesett kezéből a penna.

Nyolc hétig feküdt. Előbb önkivületben s olyan nyomorult állapotban, hogy az orvosok mindig a másnappal biztatták az anyját, hogy: akkor majd bizonyosat lehet mondani. Különben minden az Isten kezében van. A ki apró kis bogárkákra is gondot visel, annak bizonyára kiterjed a figyelme egy ilyen jeles bankhivatalnokra is. Ebben biztak is valamennyire s azalatt a betegnek kihullott a haja, meggyérült az amugy se igen dus bajsza s rettenetesen levánnyadt az arcza. Tisztára a csontra lapult a bőre s kidülleszkedő orczái fölött kidülledtek a fejéből nagy vizes szemei. Szomoru szemek, csak bámult velük, mint a bamba, mert az agya lassan dolgozta föl a képeket, a miket a szemek tükre fölfogott. Járni még nem tudott. Egyszer megpróbálta s összeesett az ágy előtt, a szőnyegen. Aztán szörnyen lassan épült, sok tejjel, hussal, borocskával s végre a napokban vastag botra támaszkodva s másik kezével keményen belekapaszkodva a karfába, lebátorkodott a lépcsőn. Ugy nyomta a szoba, hogy már nem birta el maga fölött a mennyezetet, meg a még ráépített emeleteket. Hörgött benne.

Lenn azonban már pár lépés után tántorogva esett neki a falnak. Éppen egy kocsi ment arra. Intett neki, hogy álljon a gyalogjáró mellé s fölkapaszkodott rá. Az ülésen aztán kényelmesen elnyujtózkodott s bágyadt mosolylyal, nagy gyönyörüségben azt mondta a kocsisnak, hogy arra menjen, a merre éppen akar. A lovak megindultak, a gyors menés friss szelet hajtott az arczába. Egy kicsit kitátotta a száját is, hogy többet nyelhessen belőle s pihent. – Egy pillanatra fölrezzent azonban s boszuság ült az arczára. Arra gondolt, hogy ez a kocsizás töméntelen pénzbe fog kerülni. Lenézett a sárhányó alá a kerékre. Gummi… Ej ha, ezt urasan csináljuk – mondta magában, de aztán vállat vont. Egyszer csak megengedheti magának és különben is, ha majd be megy a bankba, kap a betegségért majd valamit. Van erre valami orvosság-alap vagy micsoda s abból kijár a segítség annak, a ki rászorult. De mennyire rászorult!…