Part 14

A fiu egy kicsit tétovázva indult el. Többet nem is beszéltek. Mire megfordította a lovakat, az öreg asszony hátul fölmászott a kocsi derekába. A fiu gyalog ment az országutig, a mi tisztán fehérlett a fekete tarlók között. Ott czihelődött csak fel az ülésbe. Mig tovább mentek, néha hátra pislogott és mondani akart valamit, de csak hallgatott. Csak a mikor letette az alsóház elé az asszonyt, még ott maradt a kocsiban állva. Várt valamire. Az asszony a hóna alatt és a kezeiben a sok pakkal már a kapuban állott – s mégse indult. Erre visszanézett reá s egy lépéssel közelebb menve hozzá, azt mondta neki csendesen.

– Samu, ne szégyeld magadat mások előtt is. Én nem beszélek a te mai napodról senkinek.

A MEGBOLONDULÁS

Láttam közelről. Mostanáig csak hallottam, hogy hogy megy… Vagy olvastam az ujságban, hogy a kültelken, rendesen a kültelken mindent összetört valami ember, aztán késsel megkergette a feleségét az udvaron s aztán elvitték. Vagy sohase egészen hiteles novellákban olvastam megháborodottakról… Valami hézag, kitöltetlenség azonban akadt az irásokban. A bolond nem olyan bolond, hogy egészen odaadja magát az épeszü embernek. Éppen az az őrületében a valami, hogy az övé. Nem csür, amin át lehet járni s megnézni mindent apróra, hanem sötét, éppen csak neki magának derengős világitásu üreg, amibe a mi szemünk be nem lát. A bolond azt mondja, hogy: ő a király, vagy az atyaisten. Tudja, hogy miért. Mi csak az üres értelmetlenséget halljuk, amivel ezt a bolondságot hirdeti. A miért titok. Ahogy kezdődik a megzavarodás, a mi a fejlődése… Idegen ahhoz a mi véges és éppen ebben a tekintetben éppen csak tapogatózó, kombinációkban kavikáló eszünk.

Valamit láttam. Hogy hogyan kezdődik.

Irtam a kávéházban. Novellát egy asszonyujságnak. Meg kellett lenni hirtelen, a mi nem is volt különben nagy munka. Legyenek az ifjak boldogak. Hát legyenek s a Pista meg a Rózsi sorsa nyugodalmas, kitaposott csapáson topogott előre a novellában. Éppen csak egy kis veszekedést irtam még bele, hogy annál jobban örüljenek az asszonyok a kibékülésnek – s pihentem közben. Nekem végre is nem volt annyira sürgős ez a kibékülhetetlen házasságkötés.

A szomszéd asztalnál egy ur ült.

Ugy mondom, hogy ur, de inkább csak szegény ember volt biz ő. Valami ügynökforma ember, a ki tömérdek német lapot hozatott magának, de nem a vendég határozott hangján, hanem mintha szivességet kérne. Azután az apróhirdetéses oldalokat bámulta s jegyezgetett néha. Bizonyosan ajánlkozik erre-arra s ugy látszik, hogy eredménytelenül, mert már hónapok óta látom itt az ujságokban uj meg uj állást böngészve. Rokonszenves nem volt az arcza. Inkább tulságosan közönséges, jóformán vonásnélküli. Zsirarcz, ami fölött megpuffadt a bőr és a mibe belesüppedtek a szemecskék. Sárga keretü cvikkert hordott, de az üveg fölött átpislogva olvasott. A bajusza meg a fülei előtt végig kis, ritkás pászmában, a szakálla vörös volt. Égő vörös s mintha ez a vörösség néha az arczán is áthuzódott volna, olykor belső pir ömlött végig a bőrén. Mintha hajlama lett volna a gutaütésre, ámbár még fiatal ember volt. Legfeljebb negyven esztendős.

Addig is, mig megkerült volna az ujságban az állás, biztosítási ügyletekkel próbálkozott. Jámboran csinálta azonban. Nem ült rá az ember nyakára, hanem éppen csak csendes bocsánatkérő mosolygással kérdezte meg olykor, hogy nem volna-e terhére egyik-másik uraságnak, ha megmutatná a tabelláit. Nekem is szokott néha s ajánlkozott olykor biztosítás összehozására fiuk, leányok számára vegyesen, amire majdnem hogy ráfizeti a proviziót is. Amikor ujra meg ujra átmosolygott az asztalától s én csak csendesen intettem, hogy: nem – megint belebujt az ujságokba. Egyszer nagyon megsajnáltam. Valami ur, a ki alsóst játszott, durván rákiabált, hogy hordja el magát. Annak is valami egész olcsó biztosítást akart mutatni. Olyat, ami valósággal áldozat a társaságtól, a mely társaság azonban megteheti ezt is. Talán neki. – Pár szóban kifejtette abból az alkalomból nekem, hogy milyen nehéz az ilyen ügynök dolga, ha nem éppen orczátlan. Ő nem az. Restelli ha rá ordítanak, de ez vele jár a kenyérrel, a kenyér pedig olyan dolog kérem, olyan dolog – a mint ő kissé hézagosan kifejezte magát, – hogy nem lehet válogatós benne ez ember. Különösen az, a kinek gyermeke van.

– Hát van?

– Hogyne. Akkor már csendesen mosolygott. Csupa nyugodt derü volt az arcza. Ezen a petyhüdt, pufók, kifejezéstelen, mindössze tompa orral kettőreválasztott zsirpárnán meglátszott az, hogy szép lehet a gyerek. Vagy hogy neki nagy gyönyörüsége telik benne, a mi végre is egyre megy. – Fölolvadt a hazagondolásban. Mintha nem is éppen most történt volna az a komiszság, hogy rákiabáltak.

Ugy félöt tájban bejött a kávéházba az asszony is. Vézna, hosszu nő, erősen kifényesedett ruhában, ócska gallérral a vállán, a mit azonban majd keresztül ütöttek a csontjai. Állandóan kis korczra járó plüsstarisznyát hordott, amiből néha kis papirdarabkákat szedett elő. Irott, nyomtatott, rubrikázott papirokat, számlát, effélét, meg szintén apróhirdetéseket, mig kávézott, lassan, komótosan, hogy a kávé fölszálló párás illatát külön is megegye, az ura megnézte a papirokat, összehasonlította a hirdetéseket a maga jegyzeteivel s halkan beszéltek. Magyarul. A férfi Sofiának szólította az asszonyt, az asszony pedig Richárdnak a férfit.

Tehát ugyanez a Richárd nevezetü ember ült a másik asztalnál, a mikor fölpillantva látom egy sorjában öt-hat nagy ablakon át, hogy valahogy komikusan kettőbe görbülve, előre nyujtva a nyakát, mint a szárnyatlan, nagy, esetlen testü szaladó madarak, rohanva jön az asszony. Az ura is meglátta és felállott. Egy lépést se mozdult, csak várt. A kávéház egész hosszában üres volt. Közben ujságokat rakosgatott egy pinczér. Az is az ajtó felé fordult s az ajtóval szemben, a kasszába, a kisasszony is. Ez a pár pillanatnyi csend azonban rettenetes volt.

Az ajtó nem jár kilincsre. Csak be kellett, hogy taszítsa az asszony. Tántorogva esett be rajta s olyan rikácsolással, a minél rémesebbet soha se fogok hallani – végigrikoltott a kávéházon a megdermedve álló emberhez.

– Richárd! – Aztán ujra: – Richárd! – s tántorogva a kasszának esett. Az ember még mindig nem mozdult. Csak remegett s a szemei két akkorára dagadtak, mint a mekkorácskák voltak rendesen. A pinczér meg a leány esett neki az asszonynak, hogy mi baj, de az meg se látta őket. Széket toltak alája s mig lezuhant rá, iszonyu panaszosan siklott végig a pillantása az urán. A kávéfőző legény vizzel szaladt elő, szájához szorították a poharat. Az üveg koczogott kissé a fogain, arra fölült. Egyenesen, mereven, olyan lapos volt a háta, mint egy deszka s rekedtesen, nyögve, de már halkabban beszélt át a sok asztalon az urához.

– Pistuka ist… ist… Pistuka… Az belekapaszkodott az asztalba s irtózatosan lihegett. Hogy jobban hallja a szót, előre görnyedt s a száját is kitátotta. Csak egy mosoly kellett volna az arczára, hogy rémségesen komikus legyen. Mert elfehéredett a képe, mint a bemeszelt arczu klauné s az a tátott száj, a miben nehézkesen forgott a nyelve… kérdezni akart, de nem tudott. – Az asszony pedig kinyögte a hirt, a mivel idejött.

… – gestorben.

Most már aztán megjelent a tátott száj szögleteitől föl a szemekig a vigyorgás az ember arczán. Nem az ágens csendes, bocsánatot kérő mosolya, hanem féktelen jókedv. Iszonyuan, feltartózhatatlanul elkezdett kaczagni. Előbb csak magában, hogy a teste csendesen vergődött bele. A részletekre nem volt kiváncsi. – Az asszony a pinczérnek meg a pénztáros leánynak mondta el, hogy az emeleti ablakból esett le a gyerek a kövezetre – s az eszeveszett röhögésre, a mivel az ura az asztalok között előrebotorkált, – bambán elbámult.

Az ügynök pedig most már roppant jó kedvében volt. Közben rádült egy-egy asztalra s ugy kaczagott. Rengett bele a nagy darab ember és énekelt is, egy duhaj kézmozdulattal pedig lesöpörte a kasszáról a pálinkás üvegeket. A leány összegubbaszkodva félrehuzódott és ugy bámult reá. A többi is, aki ott volt. Csak a felesége indult el utána s két száraz, sovány karját kitárva feléje, pihegve, panasszal teli nyögött neki. – Richárd! Richárd…

A pincér pedig gyorsan a telefonhoz szaladt s csöngetett. Egy pillanatra odafigyeltünk. Csend lett. Aztán beszéd hallatszott a fülkéből:

– A mentőket kisasszony, de gyorsan.

KI A HÁZBÓL

Kata czukrot lopott, egy marok közönséges fehér koczkaczukrot s szörnyen ártatlan arczczal jelentette ki a vallatás alkalmával, hogy maga is csodálkozik azon, hogy a czukor csak ugy egyszerüen eltünik abból az üveg vederből, a mibe kiszámlálja a mama az egész másnapi porcziót. Anna mint bünsegéd szerepel az ügyben. Három koczka czukrot ő evett meg tudniillik s mig a lopás végbement, az előszoba ajtaját figyelte, hogy nehogy meglepjék munkaközben a főtolvajt. Ez a kis leány azonban a tárgyalások folyamán még kezdő haramiának bizonyult. Elsírta magát tudniillik, a mikor az anyja behozatta a kalapját és a kabátját, hogy ő most már megy a Dunának, ha ilyen gyermekekkel verte meg az Isten s aztán görcsös zokogás közt mondta el az egész történetet. A testvére roszaló pillantásokkal mérte végig s közbe azt mondogatta: – Nem is igaz, nem is igaz. – Mikor azonban nagyon is nyilvánvaló lett, hogy nem neki hisznek, hanem a zokogó gyermeknek, lassan kiszivárgott az ő szemeiből is a köny s végiggördült az arczán egymás nyomában a sok kövér, gömbölyü csöppecske.

– Hát én most már végeztem veletek, – mondta az anyjuk. – Mindjárt hazajön apátok s ellátja a dolgotokat.

A mint ez már történni szokott az ilyen meglepetésekre, hatásokra számító irásmüben, hát nyilt az ajtó és belépett az apa. Komor, szigoru pillantásu ur, a kit odakünn valószinüleg informáltak már a belső pörös esetről. Rá se nézett a vádlottakra, a kik a közös veszedelemben sunyin összebujtak az ablak párkánya alatt – s ridegen kérdezte az asszonyt.

– Hát mi van azzal a tolvajsággal?

– Ancsi vallott. A másik meg tagadja.

– Egy vallomás elég. Minden hazudozóra ugy se hallgatok. Marit különben már elküldtem a rendőrségre.

– Bezáratod őket?

– Be én.

A manővernek ez a része nem jól sült el. A nagyobbik lány tudniillik csak félszemmel, egy kicsit alattomosan, de erre a pillanatra jókedvre hangolva, fölpislantott az apjára. Tüzes nagy fekete szemének ez a megvillanása azt mondta, hogy nem lehet ez igaz. A rendőrséget nem vonják bele a ház ügyes-bajos dolgaiba. A rendőrség nem arra való. Ennyit már sejtett. – Az anyja már észrevette, hogy ebben az irányban nem szabad tovább menni, mert annak blamázs lesz a vége, hát fordított egyet a dolgon.

– Azt hiszem, hogy legjobb lenne kiadni őket a házból.

– Mit, hogy még fizessek értük valahol? Ezekért?

– Menjenek cselédnek.

– Ugy nem bánom.

Az asszony csöngetett s bejött Mari. Nagy, tenyeres-talpas falusi lány, nem sok értelemmel az arczán, de hüséges szemekkel. Látszott rajta, hogy régi cseléd. Egy kicsit kotnyeles, a ki just formál ahhoz is, hogy kivegye a részét a gyermeknevelésből. Nagyon szigoru pillantással mérte végig a gyermekeket ő is és csak azután fordult az anyához, hogy: mit akar.

– Hozzon egy asztalkendőt, aztán két inget meg egy-egy szoknyát a gyerekekéből. Meg egy darab kenyeret. Aztán meg a maga nagykendőjét. Az egyikre azt adjuk.

– Aztán miért?

– Az egyikre azt adjuk. Elmennek a háztól.

– S hogy kapom majd vissza?

– Visszaküldi a czupringer a ki helyet szerez nekik.

Mari kiment s visszajött a holmival. A gyermekek odabámultak, mig az anyjuk összekötötte nekik a batyut, de egy kicsit hitetlenül még. Az már elbujt az ujság mögé s onnan beszélt ki pár biztató szót. Ilyenformát például: – Majd ha a gazdájuk a fejükbe veri a csizmáját, megemlegethetik a szülői házat.

– Hátha éppen goromba emberhez kerülnek…

– Itt is áll ni… Egy cselédet megpofozott a gazdája, hogy megindult az orravére. Végig folyt a fehér kötényén.

– Nekik nem lesz fehér kötényük.

Elkészült a batyu s most már felállott az ur és rámordult a két tolvajra: – Mars!

Nem akartak megindulni. Erre hangosabban szólott rájuk: – Ki innen! Az én házamban nincs helye a hazugoknak. Meg a tolvajoknak. – Kituszkolta őket a szoba közepére és hogy hamarább vége legyen az uti készülődésnek, maga adta rá a kisebbikre a Mari nagykendőjét. Előbb a vállaira terítette, aztán keresztbe vette a két szárnyát a gyermek mellén s végül egy csimbókot kötött belőle a háta közepén. A nagyobbik másik kendőt kapott, szintén szürke, piaczra járó, nagy, durvaszövésü keszkenőt. Ő kapta a batyut is s a férfi kinyitotta az ajtót előttük s lódított egyet rajtuk. – Mars!

Az előszoba közepén egyszerre csak visszafordult a két gyermek s egyszerre kiáltottak hátra. Az egyik azt: papuska! A másik meg igy: drága. Akkorra azonban már becsapták a hátuk mögött az ajtót s Mari nyitotta a külső ajtót. S a két gyermek megindult kifelé. Neki a világnak.

Mindez egy hegy tetején történt, őszszel, villában, a mibe pestiek hurczolkodtak be nyárra. A nagyobbik hat esztendős volt, a kisebbik négy s kivülök még egy kis két esztendős fiu is tartozott a házhoz, a kinek azonban csodálatosképpen ebben a történetben semmi aktiv része nincs. A ház elején széles nagy veranda bámult le az utra, egész nyilásán nagy piroscsikos vászonernyővel, a mi mögé most elbujt az ur meg az asszony és leste, hogy hogyan bandukolt ki a cselédsorba a két lány – könnyen szemmel lehetett tartani őket. A ház alatt szerpentin-ut kezdődött a hegyoldalban s talán tizenötöt is kanyarodott éles szögben, mig belefolyt az utczába, a min már villamos vasut jár. – Az egyik kanyarodónál csakugyan előtüntek a gyerekek. Két nagy keszkenő voltaképpen, két lábacskákon tipegő batyu, a mihez az egyikhez hozzáfüzve még egy harmadik batyu is hozzátartozott az ingekkel, meg a szoknyákkal, meg a darab kenyérrel. A nagyobbik ölelte a kicsit. Szorította magához azzal az anyai gonddal, a mi már a másféléves leánygyermekben is érvényesül, ha még kisebb gyermek mellett áll. A hogy mentek, hátul, a görcsre kötött nagy keszkenők lassu, nehézkés ingásán, a lépésükön, lehorgasztott fejecskéjükön meglátszott a nagy gond. Fennről is látszott, hogy inkább csak a nagyobbik beszél s a kicsinek meg-megrángatózik a teste. Sír. Egyszer pedig megállottak az ut közepén s a nagyobbik gyermek magyarázott valamit a kicsinek. De nem sok sikerrel, mert a gyermek elindult. A nénje utána. Két kanyarodón minden nevezetesebb esemény nélkül jutottak lejebb, egyszerre azonban a harmadiknál, sürü bokrok mögött elmaradtak. Fenn a verandán hiába várták, hogy előkerüljenek. Az anya már aggodalmaskodott. Most már ideje utánuk nézni.

– Még ráérünk.

– De menj, kérlek. Leülnek a hideg földre.

A férfi ment s hirtelen utólérte a gyermekeket. Akkorra már azok is utban voltak. Rájuk se nézett. Elhaladt mellettük s csak arra fordult vissza, hogy keserves zokogással kiáltották utána a gyerekek.

– Papuska! Drága!

Megfordult s olyanformán vonogatta a vállait, mint a ki nem érti, hogy mit akarnak tőle.

– Mi kell?

Kata beszélt, a másik pedig az apja után rohanva, átfogta a lábait s fuldokolva görcsösen zokogott.

– Nem leszünk többet roszak. Csak még most tessék megengedni. Nem kell nekem többet sohse czukor… – Most már ő is pihegett s felfeltört belőle a sírás. Inkább a kávéba se adjanak… Csak most engedjen meg, papuska…

A férfi a lehetőségig komoly ránczokba szedte a homlokát és mérlegelni látszott az ügyet. Végre is hosszu, kinos, várandós pauza után ráhatározta magát a nyilatkozásra.

– Hát menjetek haza. Mondjátok meg a mamának, hogy én megengedtem, hogy estig még otthon maradjatok. Aztán, ha nagyon jók lesztek, hát meglehet, hogy még azután is velünk maradhattok.

A kicsi neki esett az apja nadrágjának. Belemázolta a könyes arczát és csókolta. A nagy azonban sarkon fordult s indult vissza.

Fenn már a kapuban várta őket az asszony s nem kivánt semmi magyarázatot. Az asszonyok egy negyedóráig se tudnak konzekvensek lenni. Elvette tőlük a batyut s maga vitte föl a házba. Fenn az ebédlőasztalon kibontotta s nagyot bámult a gyerekekre.

– Hát ez mi?

Azok odanéztek a sok piros bogyóra, a mi egy-egy vércseppet festett az ingecskére, szoknyára s beletapadt a kenyérbe.

– Som.

– Mikor szedtétek?

– Most.

– Aztán minek az?

A kisebbik leányból ujra fölszakadt a zokogás s szakadozottan, el-elfulladó hangon felelt:

– Mit ettünk volna, ha elfogy a kenyér?…

EGY KIS FERTÁLYÓRA

Három ur zavarta meg munkájában az irót. Az első kis köpczös ember volt, egészséges, pirosra sült orczával s rövidre nyirott, ritkás, szürke, olyan kemény hajjal, a milyen az utczaseprőgép hengerén a kefe. Bemutatta magát: Gáll István birósági végrehajtó – s nagyott rántott az irón felülről lefelé a kézszorítással. Az iró vézna, szőke kis ember volt s különben is szörnyen vigasztalan, aggodalmas pislogásu, sarokba szorított adós ebben a pillanatban. Ha tudniillik csak ugy durván fellökték az asztala mellől, olyanforma ember lett belőle, mint a sánta, akitől elveszik a mankót. Az ajtókat ugy leste, mintha most mindjárt meg akarna szökni. Még kinosabb aggodalom remegett az arczán, a mikor a másik szobából apró lábak tapicskálása hallatszott be. Figyelt, hogy vajjon nem jönnek-e be a gyerekek. Volt már tudniillik akkor is közöttük, a ki aggodalommal figyelt ki a pillái alól az olyan urakra, a kik igy hármasban jöttek. – A második emberen hosszu, láthatólag nem az ő testére szabott felöltő volt. A lábain rövid, a bokán alig valamivel alul érő nadrág feszült meg a csizmaszáron. Vén, itt-ott kikopott szakállu, vizes szemü ember volt különben. Morogva köszönt s könyökig belemászva a felöltőbe, tintatartót, tollat vett elő s a papirosokkal együtt kirakta az asztalra. A harmadik ur fiatal ember volt. Az átlagos ügyvédsegéd. Kis bajuszkával. Nem kopott, de nem is jól öltözött, nem okos arczu, de nem is buta. Valaki valahol közbül. – Egy kicsit unta magát. Mutatta, hogy érti a dologban a formalitást. Az iró uraknál sohase kerül liczitáczióra a sor. Azok az utolsó pillanatban mindig fizetnek valamit.

Ahogy kibámult az ajtón, azt mondta: – Gyönyörü itt a kilátás. Az iróasztalon papirosok zizegtek s dunnyogva mondott valamit beléjük a vén ember. Összerendezték az iveket. Csend volt, mire az ügyvédsegéd ujra csak kifelé fordult: – igazán gyönyörü. Miután igy elszéledtek kissé, az iró hirtelen átment a másik szobába. Ott egy öreg asszony férfi ingeket foltozott.

– Ne tessék beereszteni a gyerekeket hozzám. Anyám se jöjjön be. Valami urakkal tárgyalok.

– Jó, fiam.

Visszajöve észrevette, hogy a vén ember még mindig csak a hátát fogja a széknek. Gyöngén a vállára ütött és biztatta: – Üljön le, uram. – Az a végrehajtóra pislantott, de az is intett neki, hogy lehet. Az ügyvédsegéd sarkonfordult s miután igy együtt voltak, a végrehajtó belevágta a pennáját a kalamárisba. – De még nem irt. Hátradült a széken s mintha az emlékezetében keresgélne, félig lehunyta a szemeit.

– Az ám, mondta egyszerre. – Eddig a kilenczedik kerületben tetszett lakni. Persze… Az ám, ismerem a nevit. Derék név. Jó mókákat tetszik megereszteni. Egyszer a végrehajtókról is tetszett irni, no nem valami hizelgően, pedig hát éppen olyan hányt-vetett nép vagyunk mi is, mint az irók, van kivetni való minden bransban… Persze, hát az üzleti világ is szép pénzt sirat az iró urakon. Nem mindenkin lehet megvenni… Néhol a szegény ügyvédnek kell kielégíteni minket is, ugy-e Domitrovics bácsi… Hát a régi jegyzék, csak éppen tán némi változás lesz…

– Valamicskét hivatalosabb ábrázattal nézett az iróra s keményen kérdezte: – Eladni nem tetszett semmit az ingóból?

– Nem.

Egy kis szünet után ujra hátradült a széken s némi elismeréssel biczczentett a fejével.

– Azért szép pálya. Meg kell adni. Mindenféle történeteket csak ugy kigondolnak… Mondja, kérem, nem szokott igy megálmodni holmit…

– Én nem igen. Talán mások.

Az öreg hátra köhögött és diktált: – hétfiókos, keményfa iróasztal, székkel…

Gáll István körülnézett a szék után s jóizüen elnevette magát. – Keresi a szász a lovát s rajta ül – mondta. Tetszik ismerni? – Az iró bólintott, hogy igen. – Erre serczegni kezdett az asztalon a penna s Gáll ur ismételte: – székkel. Tovább. Könyvszekrény üveges ajtóval… tóval. Másik szekrény, kétajtós, matt… matt. – Itt megállott utjában a penna s derékban kettéharapva a szót, előregörnyedve vállainak sulya alatt, hallgatva nézett föl a végrehajtó urra Domitrovics bácsi is.

– Mert hallottam, hogy igy a fantáziának, a mi hát mégis a fő, hogy ugy mondjam, nélkülözhetetlen az iró urakra nézve – különös felgerjesztője az éjszaka. Én hát persze nem tudom elég szépen kifejezni magamat…

Az iró mereven bámult kifelé az ablakon, de ahogy csend lett, gépiesen ismételte magában a végrehajtó szavait s udvariasan leczáfolta: dehogy nem. – Gáll ur kissé türelmetlenül fordult hátra a vén emberhez.

– Maga csak diktáljon. A miért mi társalgunk, nem kell elbámulni. – Gépies munka ez, kérem. Oda se nézek és irom… No, divány, hát látja, hogy divány is van… hogy – plüss takaróval. Hintaszék… Helyes… Játékasztal… Igen. Tovább… Préselt bőrszékek, hány?

– Négy.

– Helyes. Mert ugy, a kik irodalmilag foglalkoznak, azoknak nyugalom kéne. Jó álom, aztán nagyokat enni. Akkor vált az embernek az esze. A kerti butor persze a háziuré?

Hátul morgott az öreg.

– Háromágu gázcsillár… – … lár… Ezt a nőmben tapasztalom, kérem. Ő is foglalkozik irodalmilag, hanem persze csak ugy a hölgyvilág számára szerkesztett lapokban. Nincs az a czicza, a ki szebben kinyalná a lábast, mint a hogy ő kinyalja a beszélyeit. Ehhez nyugalom kell, hogy az anyagiak ne bántsák az embert. Az urak – azt hiszem – egy kicsit elnagyolják a dolgokat. Hogy ugy mondjam, elhandabandázzák… Mindig ki kell találni valamit a beszélyeikben, a mi nincs beleirva. Már pedig egy költséggel azt is bele lehetne irni. Egy kis félóra ide vagy oda, már nem sokat határoz a munkában… Nyitott könyvszekrény. Helyes… – Ne tessék rosz néven venni, hanem azért van az, hogy az embernek nem is igen van kedve olvasni… Inkább a történelmi munkák felé fordul, vagy megmarad a jó öreg könyveknél. Teszem fel… Hogy mondja?

– Papirkosár.

– Egye fene. Azzal nem bajlódunk. – Meg aztán a sok mindenféle nyomoruság. Hát már most csak tessék elképzelni, hogy ugyan hát mit lehet meríteni ebből. A szegény ember mind komiszul él. Veszekedős, harapós, egyik mint a másik. Mégis csak szebb a beszély, vagy a humoreszk is, ha finom népek jönnek, mennek, ágálnak benne. Már ugy van ezzel az ember, hogy ha nem tartozhatik közéjük, hát legalább olvasgatni szeret róluk. Az én nőm nem ir bárón alul s tessék elhinni, hogy érzik a nyomtatáson, a hogy az ember olvassa, a sok mindenféle finom illatszer, a mit a konteszek, meg a baroneszek használnak. – Minek fájduljon meg nekem még a más baja miatt is a fejem. Hogy jött egy napszámos, aztán azt mondta a pallérnak, hogy – álló lámpa? – megvan – hogy neki beteg a felesége és hogy nincs mit szopni a gyereknek, mert az anyja melle üres – és efféléket irnak. – Hát persze, azt már tetszik tudni, hogy ezzel egyidejüleg mindenféle járandóságokat, meg honoráriumot, meg effélét is lefoglalunk. Csak ugy, mint rendesen…

– Tudom.

– Na, hát ide tessék irni, ide, ahol az ujjam van. Jólesik, ha igy egy kicsit kibeszélgeti magát az ember. Az kellene kérem az iró uraknak, hogy őszinte kritikát halljanak. Nem azért, mintha értenék hozzá, hanem hát kérem a nőm érti. Ő is azt mondja, hogy ma nem irnak rendesen. Közönségessé tették a szép fogalmait. Igy mondja: hát én persze nem értem ennyire. – Mi? Koszoruk? Mit akar a koszorukkal? Ki ad azért valamit? – Összehajtogatta az irásokat s odaadta a vén embernek. Arra indultak is.

Az iró bágyadtan nézett utánuk s beszólott a másik szobába.

– Jertek be, gyerekek.

EGY GYÁR TÖRTÉNETE.