Part 16

Ebben a pillanatban tetszett neki a szegénysége. Ez segíti pénzhez – s hirtelen lekapta a kalapját egy tekintélyes ur előtt, a ki a gyalogjárón vele szembejött. Borostyánkőszipkából füstölt s csak ugy félrenézett a kocsin és bólintott. Ez az ur igazgató a banknál. Sulya van a szavának. Jó volt nem szalasztani el. Ha véletlenül nem köszön, abból baj lehetett volna. A kocsi kifordult a ligetbe. Mindjárt az ut elején fehérruhás gyerekekkel találkoztak, a kik után fonálra kötött piros meg kék léggömbök usztak a levegőben. Az egyik ló megijedt és félreugrott. A beteggel egy hirtelent kanyarodott a kocsi, aztán zökkent, a mint a kocsis nagyot rántott a gyeplőn. – Hé, hé, ki ne boríts, – motyogta mosolyogva Adorján Samu. Előbb fel kell venni a pénzecskét – s azon gondolkozott, hogy mit is csináljon majd a pénzzel. Egy kicsit nem ártana elutazni Délre, de hát még is okosabb, ha pár ruhát csináltat – s majd kiesett a kocsiból, akkorát görbült, mig lekapta a kalapját. Magának a vezérigazgatónak a felesége jött szembe a gyep szélén a nevelőkisasszonynyal meg a gyermekekkel. Az első pillanatra nem ismerte meg, hanem aztán a mikor a kocsi már tovább ment s kanyarodott egyet, hogy ujra látni lehetett azt, a ki benne ül, a lornyonnal nézte meg. A fiu hálás volt érte. – Hallotta, hogy beteg voltam – gondolta magában – s meleggel öntötte el a részvét. Végre is még sincs annyira elhagyatva az ember, mint ahogy hiszi.

Mintha egy kicsit lerészegedett volna azonban, a friss levegőben ujra szédült. Megnézte az óráját s komikus grimászt vágott. – Ej ha! – Az idő tudniillik tüneményesen gyorsan mult. Már másfél órát kocsizott. Rászólott tehát a kocsisra, hogy forduljon vissza. Mikor kiértek az utczára, majd elütöttek egy fiatalembert, a ki átment az uton. A kocsis morgott valamit, a fiatalember visszaugrott a lovak elől s Adorján rákiáltott a kocsiból:

– Maga az, Sommer! Megálljunk. Hova megy!

– A Belváros felé.

– Jöjjön elviszem.

A fiatalember az ő bankjában volt tisztviselő. Voltaképpen nem igen szerette, de most jól esett neki, hogy látta. Valaki a többiek közül, akárki, de mégis abból a fajtából való, a minek a tömegében ő is otthon van. Kezeltek s Adorján hátradőlve az ülésen, derüs nyugalommal gondolt arra, hogy most már nemsokára ő is bemegy a bankba. S felveszi a pénzt is – s ezenközben letette Sommert. Mosolyogva köszönt neki s most már csakugyan hazahajtatott.

Két hét telt körülbelül abba, mig ujra elmehetett a bankba. Akkorra már magához tért egy kicsit. Az arcza teltebb lett s a járása biztosabb. Éppen csak a haja, szegény haja, annak elpusztult a nagyobbik fele s a keze szörnyen uri formáju lett. Fehér és száraz. Akkorra már készen vitte be az irást is, a miben a pénzt kérte s egy kicsit még lustálkodva várta, hogy vajjon mennyit szavaznak meg. Ha keveset ugy is lesz vagy kétszáz forint.

Benn az igazgató elő is terjesztette a dolgot. Későn, a mikor az urak már indultak.

– Hát igen – azt mondta – van itt még valami. Adorján Samu a könyvvezetési osztályból segély irányában fordult az orvosság-pénztárhoz. Tessék határozni. A magam részéről nem igen ajánlhatom. A feleségem a multkoriban is fiákeren látta az illetőt és pedig a ligetben. Hát ha arra telik neki, akkor telik a gyógyulásra is.

– Roppant korhelyformán néz ki az az ember – mondta az ügyész, a ki a könyvvezetési osztályon ment be az igazgatóság termébe.

– Az nem sokat bizonyít. Beteg volt.

– Magam is kétlovas kocsin láttam multkoriba – mondta a tekintélyes igazgató, a kinek most is a szájában volt a vastag borostyánszipka, végében a kis szivarral. – Én nem igen engedem meg magamnak…

– A Sommer szintén meséli odalenn, hogy gumiráfos hintón röpítette egyszer haza. Az efféle ujságolást szeretik némelyek, bár esetleg csakugyan nem vezette rosz szándék…

– Mindegy. Ha jut kocsira, jusson orvosságra is.

– Hol lesz este? – kérdezte a tekintélyes ur visszafordulva, de már a kilincsen volt a keze.

A kérdés az igazgatónak szólott. Az azonban csak fölvonta a vállát. Nem tudja.

Egy másik ur, a ki még az asztal mellett ült, ugyancsak az igazgatónak szólott.

– Pénzt nem kezel?

– Ki?

– Az a fiákeres.

– Nem, ahhoz nem juthat. – S az ajtó felé fordulva felelt a másiknak is. – Talán a vendéglőben, ha az asszony is akarja. Majd hirt adok.

A tekintélyes ur dünnyögött:

– Jó.

HOGY A GYEREKEKNEK EGY KIS MULATSÁGUK LEGYEN

Valami játékot kellene kitalálni ezeknek a gyerekeknek – mondta az asszony. – Szörnyen unják magukat. – A gyerekek összemosolyogtak s egy vakkantás is hallszott, mintha egy játékos kis kutya kurta rikkantása lett volna. Ez a hang egy háromesztendős pisze kis lánykából tört ki. Még egy ennél kisebb leány is totyogott a szobában. Az összepacskolta a kezeit és azt mondta: – áték, áték… A kisebbik, a pisze leánynál azonban két esztendővel nagyobb fiu odaadó naivitással az apjára rontott és kunyorált: – papuskám, csinálj valamit. Csiiinálj… A nagyobbik fiu hosszu szempillái, mint valami szőke selyemeresz alul kifigyelve, komoly nyugalommal várta, hogy mi lesz. – Ugyan csinálj már nekik valamit, – nógatta a férfit az asszony, mire az megmozdult.

A mi Urunk Jézus Krisztus lépéseit nem figyelték nagyobb áhítattal a tanítványai, mint ezt a fiatal embert a gyerekek. Ehhez mérten körülményes is volt aztán. Minden rekvizitumot külön vitt be a szobába és különféle ajtókon át. Egyszer a konyhából jött, aztán a fürdőszobából, aztán a hálóból. Behozta a szappantálat, aztán vizet, aztán szappant, aztán künnről, a hátsó udvarból sok keresés után alkalmatos szalmaszálakat. Pár szappanforgácsot föloldott a vizben a kis tálban, a szalmaszálak egyik végét szerte kigörbítette, hogy olyanok lettek, mint a vizemelő tornyok tetején a kerék. A várakozás körül – a mint mondani szokás – a tetőpontra hágott. A nagyobbik kislány ráripakodott a kisebbik bátyjára: – ne lökj! – Az egészen kicsi most már türelmetlenül követelődzött: – áték, áték – s a kisebbik fiu nagy dióbarna szemeit mérhetetlen bizalommal az apjára függesztve bámult. A nagy fiu már sejtette, hogy mi lesz s mosolygott.

A férfi végre mindennel rendbejött és kijelentette, hogy szappanosgömböket fog fujni. Meg is kezdte. Belemártotta a szürkés, nyulós vizbe a szalmaszálat s belefujt. Mire egy csöpp szappanos viz hullott a nadrágjára. Ez felboszantotta kissé. Nem nagyon, hanem összehuzta a szemöldökeit s most már türelmetlenül fujt.

– Ugyan várj, – mondta az asszony.

– Hagyj békében, – s ujra fujt. Aztán várt egy darabig s végre csakugyan finom, csillogó üveggömb gömbölyödött ki a szalmaszálból. Mind nagyobb lett, hanem egy kis kellemetlenség esett vele. A legkisebb gyermek tudniillik nagy rikoltással rárohant és belemarkolt. A férfi erre dühbe jött s kiabált: – Mari! Mari!

Bejött egy kis félszeg falusi lány.

– Vigye innen ezt a haramiát! Ettől a majomtól semmit se lehet csinálni. – A kisasszony ordított, de a nyers erő diadalmaskodott. A leány, miután pár rugást kapott a hasába, kiczepelte. A férfi tovább fujt s egy-egy sikerült alkotásnál rákiabált az asszonyra: – Nagyszerü, nézd! Felséges! – S keményen mordult a gyerekekre: – Ne tolakodjatok. – Azok megilletődve vonultak hátrább és sóvár pillantással kisérték utjában a szalmaszálat a tálig meg vissza s majd kidült a szemük, ugy bámulták illendő távolságból a gömböcskéket, amelyeket egy könnyed libbentéssel a levegőbe dobott föl az apjuk. Csak akkor estek neki mindnyájan, a hogy lefelé szállott s szertepattant a kezükön. Ezt már nem bánta a férfi, akkor ő már uj gömböt fujt; azzal volt elfoglalva s mivelhogy a száját nem használhatta egyébre, hát csak a kezével intett mérgesen, ha valamelyik gyerek a közelébe tévedt.

Az apparátust azonban kissé tökéletlennek találta. Nagyon sokáig kellett fujni s a gömb végül mégis csak akkorácska lett, mint egy kisebbfajta alma. Tollért kiabált ki s azt is mondta, hogy mozogjanak, nem várhat estig. Egyéb dolga is van. – Az egyik lány fölment a padlásra, a másik pedig arra emlékezett, hogy a házmesterné mintha ludat vett volna a mult héten. Hát elmentek mind a ketten s ezt a perczet a legkisebb gyermek arra használta föl, hogy bebátorkodjék a játék szinhelyére. De csak az ajtóig indult el, mert akkor már rákiáltott az apja: – Indulj, te betörő. – A betörő erre megfordult és lábainál fogva maga után hurczolva egy majdnem akkora babát, amekkora ő maga – visszatipegett a másik szobába. A nagy fiu a bennlévő tömeget tartotta rendben. Visszalökdöste őket, ha előre léptek s magyarázott azonközben: – De édeskéim, a papa akkor nem tud fujni, ha a keze alatt vagytok.

Az öcscse fölvetette fejét, mint valami makranczos kis csikó – és kijelentette, hogy ő is fujni akar.

A kisleány behuzta a vállai közé a fejét s szintén ráhatározta magát arra, hogy nyilatkozzék.

– Én is fujok.

Az apjuk csak rájuk nézett s mivelhogy egy sikerült kékes, felül narancssárgás gömb függött a szalmaszál végén, röviden fejezte ki magát.

– Maradjatok.

A fiu konokul erősködött.

– De én fujok.

A kis pisze se hagyta magát.

– Én is.

Az asszony is beleszólott:

– Ugyan hagyd őket. Legyen örömük.

– Nézzék.

Behozták a tollat a házmesternétől. A férfi megnézte, levágta a végét, belefujt s azt mondta: – Ez már beszéd. – Egy kis idő beletelt abba, mig alkalmassá tette a munkára. Azalatt csak bámultak a gyerekek, hanem aztán, a mikor az első gömb kirepült a levegőbe, egyszerre rárohantak az apjukra. Most már a nagy fia is. – Papa, én is. – Az apjuk a szappanos vizben mártogatta meg a tollcsatorna végét s szomoru szemrehányással szólott nekik: – Hát látjátok igy van ez. A papuskának egyéb dolga is lenne. Te nagy kamasz, legalább te megérthetnéd, hogy a papuska nem abból él, hogy itt nektek szappant fujjon. Hanem hát a papuska jó, csinál nektek játékot s aztán megrohanjátok, mint valami betyárok. Hát aztán legyen kedve az embernek…

A fiu komolyan elhuzódott. Sokkal kedvetlenebbül a másik, de nem mozdult helyéről a kis leány s nem igen hangosan, de határozottan jelentette ki: – Én fujok.

– Fujsz? – kérdezte az apja, de most már nagyon mérgesen. – Hát nem érted a szép szót, hát tudok én másképp is beszélni. Mars innen! Takarodj a sarokba!

A kis leány huzódva indult el. Visszapislogott, hogy talán még visszahivják – s csak a másik szobába kezdett el sírni. De nagyon. A férfinak egy kicsit kiabálni kellett, hogy megértse az asszony. – Azért mégis hálátlanok ám ezek a gyerekek – mondta. – Az ember csinál nekik játékot és ez a köszönet.

– Fujj bele füstöt.

– Persze.

A férfi óriásra fujt fel egy golyót s aztán a czigarettájából egy kis füstöt bocsátott bele. A füst kavargott a vékony, gömbölyü, tökéletesen átlátszó falak között s mivelhogy az ablakon át bekukkantott a nap, gyönyörü lett a lomhán libegő, könnyü, ezer szinben pompázó karika. Az asszony is gyönyörködött benne s fölugrott.

– Adj egy kis füstöt nekem is.

Szivott a czigarettából, aztán meg ő fujt föl egy labdát. Ebbe már több jutott a füstből. Ebben a hamvas, vadgalambpehely szine dominált és mig nézték, hogy hogyan ereszkedik le, meg se hallották a kisebbik fiut, a ki konokul ismételte: – Én is fujok.

A nagyobbik fiu is beleszólott. Szépen kérve, nagy vágyakozással.

– Én is papa, füsttel.

– Hát még mi nem?

– Papuskám…

A férfi lecsapta az asztalra a czigarettát s idegesen kezdett el lármázni.

– Hát te már okos vagy, hát nézzed. Hát nem szép ez? Mondd. Gyönyörködjél benne. Lásd apuska itthon maradt, hogy játékot csináljon nektek s ti folyton zaklatjátok…

A gyermek szeme megtelt könynyel, a mi nehézkesen, lassan, tempósan végigfolyni indult az arczán s félszemmel fölpillantva az apjára, könyörögve, valami nagyon is szivhezszóló keserves vágyakozással szólott:

– Papuskám, még füsttel sohase csináltam.

Ahogy látta, hogy az apja rá se hallgat, keserves, feltartóztathatatlan zokogás tört ki belőle. Azzal elment a diványra és fuldokolva, görcsös lihegésben sírt. – A kicsi, az öcscse meg ismételte, aztán meg ujra mondta: – Én fujok.

A férfi most már az asszonyra volt dühös.

– Minek lovalsz bele engem ilyesmibe? Hát látod, az ember mindent megtesz értük, aztán ez a köszönet.

A SZEMTELEN EMBER

Szemtelen ember elvégre sok van a világon és szörnyen hosszu utánjárással lehetne kideríteni, azt, hogy micsodák is voltaképpen a szemtelen emberek. Miért azok, holott van két szemük, a mit nemcsak, hogy el nem tüntethetnek az arczukból, hanem be se hunynak, a mikor szemtelenek. Holott hát valahogy mégis igazán szemnélküliekké kellene hogy váljanak, a mikor például olyan aljasságokat követnek el, mint az én emberem, a kit nem én nevezek szemtelennek, hanem az erre sokkal hivatottabb felsőség. Maga a hivatali főnökség – kérem alássan, – a mely mégis hát tudja, hogy kiben mi lakik s ha az itél, hát csak tessék nyugodalmasan belehelyezkedni az ő álláspontjába. Végre is, a kik vállalatok élén állanak, tudják, hogy kiben mi lakik. Hát tessék elkészülni arra, hogy ezekben a sorokban igen hitvány emberről lészen szó.

A közgyülés közeledtével egy kisebbfajta bankban az egyik igazgató ur behivatta magához Klein urat, Klein Sándor urat, a ki egyébképpen kissé alárendelt helyzetben volt az intézetben. Hivatalnok volt. Valami olyan, a kinek nem is igen van egyéb czime, mint hogy hozzátartozik a testülethez. Zsidó is azonban, tehát mindenesetre egy kis hálával tartozik, a szintiszta keresztény igazgatóságnak azért, hogy álláshoz jutott az intézetben. Tehát behivatta egyik igazgató ur s amikor megállott az ajtóban, rákiáltott. Csak ugy kedélyesen persze.

– Üljön le Sándorkám! Ne vigye el az álmomat, a teremtésit magának.

Sándorka leült. Sándorka ugy körülbelül ötvenesztendős ember. Nem igen kifejezésteli arczczal. Nyugodt, csendes, nagy feje van, szép okos szemei s valami öntudatos becsületes komolysága. Az igazgató ur a fiacskája lehetne. Talán huszonöt-huszonhatesztendős ember, a kit az apósa tett be ide. Egy főrészvényes és egyébképpen is igen nagy hatalmu ur, a ki szörnyü sok tiszteletbeli állást visel és ugy megy végig az utczán, hogy ő csak bólint egyet-egyet, a sok mindenféle ember pedig nagy kalapemelintéssel köszön neki. Tehát az igazgató ur behivatta Klein Sándort s beszélni kezdett hozzá ilyeténképpen:

– Nézze, édes Sándorka, a közgyülés elé nekem jelentést kell beterjesztenem az elmult üzletévről. Maga ismer engem, tudja, hogy én inkább a nagyobb konczepcziók embere vagyok. Utálom az effélét. Hogy én leüljek az asztal elé s három napig rágjam a pennát, hogy ennyit nyertünk, ennyit vesztettünk és mindezt részletezzem, bizonyítgassam meg efféle, hát ez nekem igen kellemetlen. Hát nézze édes Klein ur, legyen szives, csinálja meg nekem ezt a jelentést, de szép, olvasható irással, hogy ne akadjak fenn rajta s aztán én, kérem, egyáltalában nem leszek hálátlan. Ön meg fog ismerni engem, nemcsak ugy, mint hivatalfőnökét, hanem, mint gentlemant is. Én – kérem – tüzbe megyek a hivatalnokaimért és ezért a munkáért se sajnálok harmincz forintot. Mondjuk, hogy harmincz forintot. Jó? Elvégre ez önnek nagyon jól jön. Nem? Egy kis mellékes pénzecske. Értem én azt, hogy elcsuszik. No Sándorka, nem?

– Dehogy nem. A mi pénz, az mind jó. Bár több lenne.

– Arra is rátérünk. Ne féljen semmit. A mig én itt vagyok a vállalat élén, addig az ilyen kiváló erők csak feküdjenek bele az ágyba s várják a szerencséjüket. Én vagyok a szerencse. Ne féljen semmit… Egészen melléje ment s kedélyesen a czombjára csapott. – Sándorka, hát csak nem hiszi, hogy én elhagyom magát?… Hát megcsinálja?

– Meg.

– De mikorra, öregem, mert ezzel nem lehet ám babrálni?

– Holnapra behozom.

– Reggel?

– Reggel.

A kis igazgató nagyott nézett s megilletődve csóválta a fejét.

– Hát ez igazán szép. Hát éjjel fogja csinálni?

– Éjjel.

– És a szeme? Nem árt a szemének az ilyen éjjeli munka?

Klein ur belecsapott a levegőbe a kezével. Egy kicsit türelmetlenül s valami kis megvetéssel is azzal az emberrel szemben, a ki belehajszolja a munkába s aztán buta jóakarattal azt kérdi, hogy nem fájdul-e meg az szeme.

– Az én szemem… Addig kitart, amig élek.

Félénk, csendes kopogás hallszott az ajtón. Klein ur csak odanézett s az igazgató ur kiáltotta: szabad. – Egy szolga jött be, idevaló szolga s azt mondta, hogy Bogyó igazgató ur, a másik igazgató kéreti Klein urat, hogy mielőtt elmegy, okvetlenül sziveskedjék beszólani hozzá. Sürgős mondanivalója van. – Itt már nem volt semmi dolga, tehát átment a másik igazgató urhoz. A kis igazgatócska, ez itt, az ajtóig kisérte s szorongatta a kezeit és mivelhogy a szolga is velük ment, sugdosva beszélt:

– De köztünk marad. Igen?

– Persze.

– A javításról pedig beszélünk. Mert hát tisztára disznóság, hogy magának már három év óta nem javítottak. Magának, a ki az egész üzletnek a lelke. Hát csak beszélje meg Bogyóval, a mit ő beszélni akar, a fene tudja azonban, hogy miért veszi el önt éppen most a munkától, a mire elvégre az üzletnek is igen nagy szüksége van… Azonban hát beszéljenek s aztán én majd átmegyek Bogyóhoz s megtárgyaljuk azt a fizetésügyet. Ne féljen semmit. Én lojális ember vagyok a hivatalnokaimmal szemben.

Arra Klein ur már belépett a másik igazgatóhoz, a folyosó tulsó végén, Bogyó urhoz. Bogyó ur vén legény, savanyu ember, kellemetlenkedő. Egy kicsit gyomorbajosforma ember, a ki azonban ebben a pillanatban végtelenül előzékenyen ugrott föl a székről, a mikor benyitott Klein ur.

– Maga az Kleinkám? No hát nagyszerü. Azt hittem, hogy már el is ment, de hát persze, az igazi hivatalnok nem napszámos. Nem ugrik föl, a mikor üti az óra a kettőt. Nagyszerü ember maga, Klein ur. Minden társaságnak kivánok egy ilyet, már a melyiknek azt kivánom, hogy éljen. A melyik meg-megfekszi a gyomrom, hát annak nem kell Klein. Hogy a fenébe ne! A mi Kleinunk. – Hát öregem, tudja-e, hogy miről van szó?

Klein ur csendes nyugalommal felelt:

– Nem.

Az igazgató ur kedélyesen belebökött a hasába Klein urnak.

– Hát valami jelentés kellene, öregem. A mit bemutassak ezeknek a barmoknak, az igazgatóságnak tudniillik. Hát én meg az efféle irkáláshoz nem értek. A mi üzlet akad, hát azt csak lebonyolítjuk, hanem irni, irni, mindenféle ugynevezett eredményeket összeirni, hát arra én nem vagyok képes, Kleinkám. Ugy-e érti. Maga okos ember. Velem egykoru ember… Bizony már befordultunk mind a ketten abba a korba, hogy nem sok várnivalónk van… Mondja, Kleinkám, mi a fizetése?

– Kétezernégyszáz.

Az igazgató ur hosszan csóválta a fejét.

– Ejnye, ejnye. És nagy a családja?

– Nyolczan vagyunk. Az asszony és én és hat gyerek.

– És meg tud élni.

– Kinlódom.

– Ejnye, ejnye, hát majd csinálunk valamit. Hát kérem, irja meg azt a jelentést, a miért én természetesen külön honorálom. Husz, huszonöt forintot sem sajnálok, csak szépirásos legyen. Világos, érti? Hogy az üzlet rögtön áttekinthető legyen belőle. Az egész üzlet, a mit vezetünk, én meg ez a fiatalember, ez az izé. Hát mindegy. Ez a hogyhivják. Mindegy. Hát csak csinálja meg.

Közelebb lépett Klein urhoz és nagyon komolyan, egyenesen a szemei közé beszélve, mondta:

– Én garancziát vállalok, én, én elvállalom a garancziát, hogy kétszáz forinttal föl fogja emelni a fizetését az igazgatóság. Lesz magának kétezerhatszáz forintja. Abből már igen csinosan meg lehet élni… De milyen csinosan. Nagy pénz az, kérem. Mig azt kikeresi a bank, hát mondhatom, hogy nagyon utána kell járni a pénznek. Nem kell ezt mondanom önnek, hiszen ön majdnem annyira otthon van az üzletben, mint én.

– Sokkal inkább.

– Hogy?

– Sokkal inkább. Én csinálom. Ön nézi. Én dolgozom, ön aláir egynémely papirosokat. Egyebekben azonban ujságot olvas. Nélkülem ma ez az egész üzlet hasra esik, mert én vagyok az egyetlen ember itt, aki belelát mindenbe. A ki tudja, hogy hogyan kell megkeresni a részvényeseknek a hasznot és az igazgató uraknak a nagy fizetéseket. Nekem kétszáz forint fizetés-emelés nem elég. Semmi. Hatszáz forinttal akarok többet. Háromezret egy évre. Éppen annyi hiányzik nekem ahhoz, hogy élni tudjak. Nagy a családom.

Az igazgató összecsapta a kezét.

– Hatszáz.

A nagyon egyszerü, szürke, nagy vállas és keménynyaku ember csak ráhagyta:

– Annyi.

– Nem tudom, hogy mit szól ehhez az igazgatóság. Majd beszélek a kollégámmal is. Most csak menjen, kedves Kleinkám. Talán megegyezünk majd valahogy. Maga is enged…

– Én nem.

– Dehogy nem. Hát majd meglátjuk. Ez a vállalat nem bocsátja el embereit. Ez egy olyan vállalat, kérem, hogy a ki a mi emberünk, hát azzal szemben mi áldozatokat is hozunk. Önnek nagy a családja is…

– Nagy, hála Istennek.

– Jó, jó, hát majd beszélek az izével, azzal a másikkal, aztán majd meglátjuk, hogy mit lehet csinálni. Hanem hatszáz, hatszáz, sok az…

– Nem adom alább.

– Hát majd beszélek vele. Ha ketten akarjuk, talán megyünk valamire.

Beszélt is a másik igazgatóval.

– Hát kérlek, öcsém, – mondta neki – ez a Klein nagyon szemtelen ember. Nem azt mondom, hogy nem használható egy s másra, mivelhogy csakugyan beledolgozta magát az üzletbe, hanem tulságos igényei vannak. Egy efféle ember, egy ilyen nulla, a kinek elvégre éppen csak némi kereskedelmi müveltsége van, egyszerre csak azzal áll elő nekem, hogy hatszáz forinttal javítsunk neki. Hát ez szemtelenség… Nem?

A fiatal igazgató vállat vont s gépiesen, egy egy kicsit sietve felelt.

– Csakugyan, csakugyan…

A másik nagy meggondolással mondta tovább:

– Hanem azért meg kell neki adni. Végre is elég ügyesen végzi a dolgát. Igen jóravaló ember. Hanem szemtelen fráter.

– Az, csakugyan.

– Kihasználja a helyzetet.

– Ki.

– Holott mi volnánk a bankban a vezérek. Te meg én.

Egy kicsit gondolkodott, aztán lassan, majdnem sugva mondta hozzá:

– Ámbár szamarak vagyunk mi ehhez, öcsém. Ugy-e?

A fiatal ember fölpattant, de már az ugrás közben meggondolta magát. Csendesen felelt:

– Hát igen, én nem is mondom, hogy valami nagyon értek hozzá. Klein nagyon kell nekünk, hanem azért szemtelen ember, hogy egyszerre hatszáz forinttal akarja felemeltetni a gázsiját. Meg kell adni neki, mert ő keresi meg a pénzt, hanem szemtelen ember.

A másik igazgató ur ráhagyta, hogy ugy van.

A MÁSODIK ASSZONY

Roba Sándor, a gépügynök, özvegy ember lett negyvenhat esztendős korában. Az asszonyt lassu sorvadás vitte el s hogy milyen lassan sorvadt, azt észre lehetett venni az urán is. Tüskés, okvetetlenkedő, örökké zsémbes ember lett belőle a panaszos, örökké apró összetüzésekkel tele években, mig az asszony egy székhez szegezve betegeskedett, pedig hát ime, a mint ez ki is sült, nem volt még arravaló ember, hogy leszámoljon a földön minden örömökkel. A mikor vége lett a gyásznak is, föllélekzett. Elkezdett nagy gonddal öltözködni, mind ritkábban és még ritkábban emlegette a szegény boldogultat, a ki megkeserített a legszebb esztendei közül vagy tizet s körülnézett a világban valami asszonyféle után. Olyant akart, a ki kipótolja számára azt, a mit a másikon vesztett. Valami nem egészen fiatal özvegyet, vagy az egy kicsit otthon maradt lányok közül egyet. Fődolog, hogy szép legyen, valami olyan szépség, a milyenek a jómódu hentesnék. Feszüljön meg a derekán és a keblein a rékli s attól féljen az ember, hogy egyszer csak kipattantja az arczán a rózsaszinü bőrt az alatta tülekedő szép nagy egészség. S mivelhogy szép nagy vagyona volt, nem is látszott tulságosan nehéznek az, hogy megtalálja az asszonyt. Egy éppen ilyet. Csak nem szabad elsietni a dolgot.