Part 13

– Hagyd itt, hagyd itt, még ma. Tömlöczbe volt, oda is megy majd vissza. Hitvány…

– Hagyj nekem békét…

– Te is odajutsz vele, rád sütnek valamit…

– Törődj csak magaddal.

– Nincs miért, egy-két napom van még, de te még sokáig élsz. Hagyd itt…

Az egy-két napban nagyon igaza volt a szegény öregnek.

Emlékezem, épen szerda volt s édes apám valami generálisnál tisztelgett, vagy mi – de blouse helyett attilában jött haza. Csákó volt a fején, fényes szalonkard az oldalán. Egy szegény, családos katonatiszt csak akkor koptatja ezt a drága holmit, ha okvetlenül szüksége van reá. Még ideje se volt átöltözni, lélekszakadva rohant le a suszterné. A többi lakót már föllármázta, csunyán jajgatott s kért nagyon szépen, hogy mind mind menjünk fel hozzájuk, haldoklik az öreg. Nálunk az a divat, hogy sok-sok embert gyüjtenek a halottas ágyhoz.

Apám fölment s utána mi is.

Az ágy fejénél szalonkabátban állott a suszter s czvikkeren át hangosan olvasott valami héber imádságot. Az öreg utána motyogott egy-két szót, de inkább csak hangtalanul tátogatta a száját. Az asszony jajgatva dült az ágy lábához s néha megelégedetten nézett végig a nagy társaságon, melynek bizonyos előkelő szinezetet adott az apám aranyos attilája és csákója. Az inasok abbahagyták a munkát és kerekre nyitott szemekkel bámulták a dolgot. Az öregnek is tetszhetett ez a nagy tisztesség, mert mielőtt behunyta a szemét, gyöngén elmosolyodott az arcza.

KENDE MIKLÓS VÉGRENDELETE

I.

Kende Miklós elhalálozott az Urban és a temetés után három nappal a közjegyző meghivta hozzátartozóit, hogy hallgassák meg a végrendeletet. Valami sok jót nem igen lehetett várni ettől az irástól, hanem azért a szegény rokonok egymás hátán nyüzsögtek a tágas irodában. Egymásutáni sorokban, mint a hangverseny-teremben, egy csomó szék volt a szobában, de egyik se ült le. Sóvár, fojtott s néha ingerült hangon tárgyalták egy gomolyagban, hogy kire mi várhat, némelyik pedig izgalomban remegő ajkakkal bámult föl a mennyezet virágaira, nekivetve hátát a szoba falának. Különben egyforma lenézéssel mérték valamennyien végig az özvegyet, a ki valami unokabátyja, egy tüzértiszt karján érkezett meg. Gyönyörü szép asszony volt. Magas, egyenes, telt, de még messze az elhizástól. Az arcza fehér, mint a tej, ajkai husosak, pirosak, mint a meggy s közülök egy kicsit nagy, de szép, sorba illeszkedő fehér fogak villogtak ki. Csak a szemei rontották a szép arcz harmóniáját. Töméntelen, mértéktelen bujaság volt a nézésében. A hogy a nagy pillák alul egy kicsit hunyorgatott, rövidlátósan kipislogott, abban valami olyan rosz volt, a mit csak az asszonyok értenek meg igazán. Azok az asszonyok, a kik az urukkal összebujva élnek s ha közéjük toppan valami másfajta, megriadva huzódnak el tőle. Az asszony oda se nézett, hanem hátravetve a fátylát, leült egy székre. Melléje telepedett a tüzértiszt s azután suttogva beszéltek.

Voltaképen csak rá várakoztak. Mire elhelyezkedett, a közjegyző kijött a másik szobából s feketepecsétes nagy borítékot hozott magával. Aztán az ilyes alkalmakra fentartott ünnepélyességgel tett fel az orrára egy aranykeretes okulárt s megvárva, mig valaki utolsónak köhögi el magát, olvasni kezdte a végrendeletet:

– Tehát ép észszel, józan megfontolással, satöbbi, satöbbi. A végrendelet másolatban az érdekeltekkel amugy is közöltetni fog. – A szép asszony felé fordult s ültében meghajlott kissé előtte az asztal fölött. Nagyságodról tiszteletreméltó életefolyásával harmoniában álló izé, nemeslelküséggel emlékezett meg a megboldogult. Ime, méltóztassék ide hallgatni. – Drága nőmtől, született Kisfalvy Rózsától, ki némileg fölélénkítette nekem, öreg embernek, utolsó esztendeimet, szomoruan bucsuzom ez órában, a mikor a halállal barátkozom. A mi némi kellemetlenségünk volt egymással, azt bocsássuk meg kölcsönösen. Ő fiatal, én vén vagyok s egyformán gyarló emberek mind a ketten. S ha ugy történt, a mint ezt elhinni okom van, hogy én, a sir szélén tipegő ember, nem voltam elég drága nőmnek, az ifju, élettel teli és körülrajongott szép asszonynak, ha a belőlem hiányzó meleget másutt kereste meg néha, azon se szabad fennakadni nekem, gyarló embernek, a ki talán nem sokára az Ur itélőszéke előtt állok. Azt kérdezhetné tőlem a legfőbb biró, hogy hát: miért vetted el, Miklós fiam? – Mit tudnék reá felelni? – Drága nőm örökli a pogány-utczai ingatlant és azonkivül évi tizenkettő ezer forintot kap, havi egyezer forintos részletekben. S mivel hogy nem akarom utját állani a boldogságának, a mihez egy ilyen vén ember oldalán eltöltött három esztendő után jussa van, ez összeg folyósítandó számára akkor is, ha drága nőm ujra férjhez találna menni. Legyen neki pénze. A ki ezt az intézkedésemet megtámadni próbálja, az hagyatékomból teljesen kirekesztendő, mert csak abból a szempontból indulhatna ki a kifogás, hogy nem voltam beszámítható állapotban, a mikor ilyenformán rendelkeztem drága nőm jövendőjét illetőleg. Pedig hát nagyon is tudom, hogy mit cselekszem.

A rokonok összebámultak, de nagy elképpedésre nem igen értek rá, mert most már gépiesebben kezdett olvasni a közjegyző. Azok a passzusok következtek, a melyekben róluk emlékezett meg a megboldogult. Csak ugy futtában, hirtelen, egy pár numerussal szerepeltek az okmányban, ötezer, négyezer, háromezer… aztán semmi. – A szép asszony ezt már nem is hallgatta, hanem ajkait összeszorítva, homlokát redőkbe szedve, félig lehunyt szemekkel azon gondolkozott, a mit az imént hallott. Egy kicsit el is pirult. Nem értette egészen, hogy mi mindent akart elmondani abban a néhány sorban az öreg. Leszidta, az nyilvánvaló, hanem akkor miért adott hát pénzt? Ennyi pénzt! Őszintén szólva: semmit se várt, vagy éppen csak annyit, a mit a törvény rendel. Ez a summa megszédítette s annyira zavarba jött, hogy a mikor a tüzértiszt csak ugy véletlenül megérintette a karját, boszusan elhuzódott tőle. Sehogy se tudta megérteni, hogy mi történt itt voltaképen. Jó ember volt az ura, az tagadhatatlan, de nem annyira ostoba, mint a milyen ez a végrendelet. Pénzt adni az özvegynek ahhoz, hogy férjhez menjen, nagy summát minden évben, hogy urasan élhessen mellette a férj is… Olyan bolondnak tünt fel előtte a dolog, hogy kábultan kelt föl s kissé határozatlan, bágyadt lépésekkel ment ki a szobából, meg se látva a sok roszakaratu gyilkos pillantást, a mivel elkisérték ezen a pár lépésen a rokonok. Mig lement a lépcsőn, folyton az kongott a fejében a közjegyző száraz, ércztelen hangján: drága nőm. Mintha gunyolódott volna a vén ember, a mikor ezt annyiszor leirta. Hiszen tudta ő jól, hogy valami nagy hüségről szó se lehetett. Rettenetes jeleneteket veszekedtek végig az asszony szerelmei miatt – és most: drága nőm. S egy kicsit elsavanyodva és az agyában kóválygó össze-vissza gondolatok aljára leülepedett aggodalommal jegeczedett ki benne az a gyanu, hogy az öreg valamit akar vele. Az öreg, a ki meghalt, a sokszor megcsalt, védtelen, gyönge vén ember, a ki a halála után boszulja meg magát. Még nem lehet tudni, hogy mit akar, de kell, hogy legyen valami czélja. És az asszony megmagyarázhatatlan félelemmel nézett erre-arra, a mint kiért a kapun. Hogy vajjon nem jön-e valamerről valami olyas veszedelem, a mi elől ki kell térni. – S ideges, türelmetlen és goromba lett, a mikor a tüzértiszt bizalmas mosolygással arról pusmogott neki, hogy semmit se féljen és hogy egy kicsit már – ugy látszik – meg volt bolondulva az öreg, a mikor ezt a szamárságot irta.

II.

Az asszony egy kicsit otthon maradt még. Nem akart egyszerre eltünni a városból. Félt a pletykától s minden szerdán koszorut vitt az ura sírjára. Követ is ő állíttatott a sír fejéhez s padot veretett le melléje a földbe. Ezen órákig elült a szerdai napokon s néha rajtakapta magát azon, hogy mormogva, dühösen, alig elfojtható indulattal kérdezi maga előtt a felpuposodott földet: Mit akartál velem? – Aztán eltünődött s megint azokkal a rezedákkal beszélt, a mik benőtték a dombot: Valami titkod van. De mi? – Istenem… Minthogy azonban a közjegyző pontosan, udvariasan, mosolyogva fizetgette ki minden elsején a sok pénzt, elég jól érezte magát. Mondják, hogy közben volt egy-két viszonya is. Afféle futó szeszély, mint a hogy a falánk gyerek beleharap mindenbe, a mi az utjába kerül. Aztán eldobta őket, de néha kimerülten, az élvezetekben agyonhajszolt asszony támolygásával ment végig a temető utczáján szerdánkint. A ruhája is gyászos volt még, de lassan-lassan mindig kaczérabb. Jobban és jobban érvényesült benne a gyönyörü test, a vállak, a keblek s a fátyoltól, a fekete keretből vágyakozón, mohó epedéssel világított ki a szép fehér arcz. Egy év multán pedig férjhez ment a tüzértiszthez, a ki elbizakodott mosolygással kisérte ki a templomból. Szörnyü nagy publikum volt ott s a menyasszony helyett mind a vőlegényt bámulták. A katona nem is ugy viselte magát, mint azok a férjnek titulált urak, a kik még egy kicsit szemérmesen huzódnak meg az asszony árnyékában, hanem mintha már otthon lett volna. Mintha éppen csak templomban járt volna a feleségével. Az aprópénzzel kifizetett rokonság csunyán bámult utánuk. Mutatták, hogy most már értenek mindent.

Pedig hát még nem értettek mindent.

Mikor a közjegyző először fizette ki a pénzt az uj asszonynak, a férj mosolyogva bámult a sok nagy bankóra. Csak annyit jegyzett meg, hogy: furcsa, csakugyan furcsa. Igy pénzt kapogatni… Mindenesetre azonban kellemes. – Ő is hozott tudniillik haza száz és egynehány forintot, de hát abból igazán nehezen lehetne megélni. Jó, ha az asszonynak is van. Ezen eltünődött egy kicsit s azonközben észre se vette, hogy a széke karjára telepedett az asszony. Azután meg szórakozottan állott föl és nagy lépésekkel járt erre-arra. Maga se tudta, hogy miért, de elkedvetlenedett. Megesik az emberrel. A mikor pedig az asszony ujra megszámlálta a pénzét és elzárta a maga szekrényébe, dühösen pislogott vissza reá. De mosolygott, ha találkozott a pillantásuk. Erőszakolta a jókedvet, bár érezte, hogy a helyzet szörnyen ostoba. Valaki itt fizet, egy ezerszer megcsalt, a sárban meghurczolt nevü vén ember és ő meg él az asszonynál. Helyet kapott itt. Alkalmazva van.

Ezt semmiképen se akarta megszokni a katona. Előbb csak roszkedvü volt, de aztán elhatározta, hogy érvényesülni fog. Megmutatja, hogy nem szolgálatba állott be ide, hanem ur a házban. Rendelkezik azzal, a mi befolyik a házhoz. Lovat vett s csak a kulcsot kérte, a mikor ki kellett fizetni. Két hét mulva másik lóra jött gusztusa. Megtetszett neki s hazaküldte a lovászszal. Az asszony komoran fizetett és a mikor az ura is hazajött, nem mutatkozott. Az pedig nem afféle ember volt, a kivel kellemetlenkedni lehet. – Lement az istállóba, megtapogatta a lovak nyakát s elment a városba egy kicsit. Másnap hazaizente, hogy dolga van. S minthogy sokáig volt dolga, harmadnapra se került elő. Hirt se adott magáról s az asszony iszonyu dühben lihegve várta az ebédlő lámpája alatt. – Belőlem él, – mondta és ismételte százszor is. – Belőlem él és igy bánik velem… Szederjes foltok telepedtek ki az arczára s megrázta az asztalt egy-egy rohamában, a mikor belesajgott a szivébe az a fura, de nagyon őszinte panasz, hogy: az övé a pénz és ime igy bánik vele ez az ember. És fuldokolva keresett valami megtorlást, hogy majd megmutatja ő.

Másnap hazakerült a tüzértiszt és csak egy lovat talált az istállóban.

– Hol a másik? – kiáltott rá a lovászra.

– Eladta a nagyságos asszony.

– Ugy? – rohant föl a házba, becsapva maga mögött minden ajtót, egyenesen az asszonyhoz.

– Mi van a lovammal?

Az asszony nyugodtan, csendesen felelt neki:

– Nem tartok kettőt. Elég egy is.

– Ki mondja?

– Én.

– Te? Hát kié a ló?

– Kié a pénz?

– Hogy szerezted?

– Az enyém.

A katona előtt forogni kezdett a világ. Egy pillanatra elszédült és belekapaszkodott egy székbe. De hirtelen magához tért s a hogy ott látta maga előtt feketén a pocsolyát, a mibe beleesett, eszelősen nézte egy ideig az asszonyt s kifordult a szobából. – Hát persze, hát persze, hiszen minden az övé. Az efféle férjjel könnyü elbánni. Mit hozott a házhoz? Egy pár nyerget s nem ez a tisztesség. Ugy kell lenni, hogy a férjtől függjön az asszony. Hogy megköszönje neki a kenyeret, hogy a maga becsületes önzése diktálja neki, hogy letörülje az embere homlokáról az izzadtságot, a mikor az egész nap az ágyuk előtt nyargal. Hogy az urától várja a szoknyát meg a czipőt. – A katona iszonyuan elszégyenlette magát. Voltaképpen nem volt tulságosan czinikus. Inkább könnyelmü – s hirtelen elkészült azzal, a mit tennie kell. Még azon az éjjel összepakolt s kiköltözött a kaszárnya mellé. Reggel az asszony eltátott szájjal, sáppadtan hallgatta végig a szobalányt, a ki elmondta, hogy elment az ur.

III.

Utána ment. A sokat élt asszonyban is van valami állandó érzés, a mibe akár bele is bolondul. Valami mélyre begyökerezett, kitéphetetlen vad ösztön, a mitől egy-egy pillanatra szökik meg s aztán visszasóvárog utána. De nem tudta elérni. Egyszer irt neki egy levelet. Az volt benne: Ha haragszol, verj meg. Gyere, drágám, verj meg – s aznap délelőtt látta, hogy egy csomó ágyu dübörög el az ablaka alatt s egyik mellett sovány, közönséges kincstári lovon az ura. Fel se nézett az ablakra. S csodálatosképpen a másikat átkozta, az elsőt, a ki a sok pénzt adta. – Aztán később, a mikor minden levele válasz nélkül maradt, ujra berendezte magának a szerdákat. A temetőjárást. És a padról legörnyedve besuttogta az urához:

– Tudom már, hogy mit akartál velem. Hitvány vén ember vagy.

A LAPATYI MALOM MELLETT

Kiss Áronné kedden este felment a fiához a felső udvarba és azt mondta neki, hogy szeretne bemenni másnap reggel Garabóczra. Nincs valami különös dolga, csak éppen venne egyet-mást. Télire valót, kendőt és egy ruhára valót is. Ha valami alkalom volna, hát elmenne. Az alkalmat ugy kell érteni, hogyha amugy is bemegy valami kocsi. Teszem fel a menyével a hintó, ha a fiatal asszonynak volna valami dolga a városban, vagy valami akármicsoda egyéb kocsi. Elül az öreg asszony a zsákok tetején is. Az öreg asszony szelid, alázatos kis nénike volt, visszahuzódva az alsó házban, a régiben s éppen csak egy kertben gazdálkodott, mivelhogy a birtokot még életében odaadta a gyermekeinek. Valami kis havonkinti pénzt kötött csak ki magának, a mit meg is fizettek a fiuk, meg nem is, ahogy épen eszükbe jutott. Mindazonáltal éldegélt valahogy s esténként a kapu előtti padon elégedetten várta be a tehénkét, a mit a nagy birtok sok barmából megtartott magának. – Egész más udvar volt a felső, amiben a nagyobbik fia lakott, István. Tágas, egy utcza hosszán végig a fal mind hozzá tartozott s elől gyönyörü kertje volt. Olyan nagy, hogy el lehetett tévedni benne s csupa finom, idegen virág. Közepén kastély, amihez a terveket pesti épitőmesterrel csináltatta meg a fiatal asszony. István éppen künn járt valahol, az asszony pedig nem volt itthon. Üljön le a ténsasszony – mondta a szobaleány s odébb ment. Az öreg asszony a tornáczon járkálva várta meg a fiát s aggodalmasan figyelt föl, a mikor hallotta a hangját. – Dirib-darabra verem a fejed – kiabálta lenn, még a hátsó udvarban a férfi. Aztán halkabb felelet hallatszott. Cselédhang, hogy: – de instálom… Tovább azonban már nem mondhatta, mert rettenetes pofont kapott s csikorgott a kavics. Jött István. Szürke zeke volt rajta, a lábain pedig hosszuszáru csizma. Nagy, leégett képü, vállas, nehéz ember volt, az arczán, összeszorított ajkain s vastag szemöldjei alatt a nézésében sok brutalitás. Nem igen volt meglepetve, a mikor meglátta az anyját.

– No mutter – kiáltotta – hát miért nem kerül beljebb? – De azért csak ő is künn ült le egy székre s nézte, hogy az öreg asszony tovább sétál. Még dühös volt s az öklével a tornácz párkányára csapkodva többször is elismételte: – a fene egye meg, a fene egye meg.

– Mi baj megint?

– Lopnak a bitangok. Csupa gebe van az istállóban. Ellopják a zabot. S még azt mondja a betyár, hogy nem igaz. Odacsattantottam neki egy pofot.

Az öreg asszony nagyot nyelt és semmit se szólott. Ez a tárgy már bőségesen ki volt merítve közöttük. Az asszonyt rémületbe ejtette az a sok pof és verés, a mit a fia a cselédek között kiosztott. Azok is emberek. Attól félt, hogy egyszer valamelyik közöttük bosszut áll valamennyiért. Ez a nép türelmes, de ha nekivadul, nem lehet vele egykönnyen elbánni. Az aggodalmait elmondta a fiának is sokszor, de ez csak mosolygott rajtuk. Szörnyen megbizott magában.

– Garabóczra szeretnék menni holnap. Nincs valami alkalmatosság, István.

A fia bosszankodva csóválta a fejét.

– Miért nem mondta tegnap, mutter? Bemehetett volna Katiczával. Ő éppen oda van, már nemsokára itthon is kell hogy legyen. Kényelmesen utazhattak volna.

Bátortalanul jegyezte meg a kis öreg asszony.

– Miért nem izent le? Én nem tudhatom…

– Mi se, hogy anyám is oda menne. Honnan tudjuk?

– Igaz. Hát nem küld be holnap valamit?

– De igen, kukoriczát. Ha rázatni akarja magát, anyám, az igás kocsin, hát tessék bemenni. A másik lovakat nem foghatom be holnap reggel ujra. Ugy-e, mutter, azt nem is kivánja…

– Dehogy, dehogy.

Egy kocsisforma ember, még inkább suhancz ment el a ház alatt. István lekiáltott neki.

– Megállasz majd az öreg ténsasszony előtt s fölveszed. Értetted?

A fiu morgott valamit s tovább ment, de a gazda utána ordított:

– Értetted?

Erre megállott s a sapkája alól fölpislogva felelt:

– Igenis.

Valamicskét csendesebben beszélt tovább István ur.

– Nohát! Vagy ha még a másik pofádra is akarsz egyet, csak szólj. – Aztán intett neki. – Mars!

Hajnalban megállott az igás kocsi az alsóház előtt. Sok zsák volt rajta. Remegtek a kerekek, ahogy befogtak a huzásba ujra a lovak. Az öreg asszony már künn várt, a hüvös szél ellen az ócska nagykendőjébe burkolózva s mikor a kocsi megállott, maga kapaszkodott föl a ferhérczre. A fiu mogorván, a szemeire huzott nagy báránybőr-sapka alól kelletlenül pislogott elő s a mikor az asszony elhelyezkedett mellette, tele szájjal, lomhán szólt rá a lovakra: – nó. – Azok egy kicsit gondolkoztak előbb s csak azután kapaszkodtak bele a hámba. Szó nélkül koczogtak be a vámig. Ott állottak egy kicsit, mig elindult előttük a többi kocsi. A fiu esetlenül topogva járt a kocsi körül s mikor a lovak elé került, az ostornyéllel nagyot vágott végig az egyiken.

– Mit csinálsz? kérdezte az öreg asszony. – Elment az eszed?

A fiu vállat vont s leolvasva a vámos kezébe a pár krajczárt, ujra rászólt a lovakra: – nó.

Délelőttre elváltak. A fiu kiállott a piaczra a kocsival s aztán bevitte a lovakat a vendéglő istállójába. Addig az öreg asszony maradt a zsákoknál, mig visszajött, aztán otthagyta a piaczon s maga elindult a boltokba. Ugy volt, hogy délben találkoznak a vendéglőben s akkor aztán szép lassan elindulnak majd haza. A fiu azonban egy kicsit későbben ment el a lovakért s fölvetve a fejét, ugy ment el az öreg asszony mellett, hogy rá se nézett. Aztán egy kis félóra mulva már a kocsival jött vissza a piaczról és az utról, a kapu előttről kiabált be, hogy menjenek már. Meglátszott rajta, hogy utközben valahol ivott egy kicsit. Tüzes volt az arcza. A kapaszkodón is ügetésban hajszolta föl a lovakat. Most már a kocsi derekában ült az öreg asszony az üres zsákokon és egy kis maradék szénán s összegubbaszkodva, aggodalmasan nézte a fiut. Tegnapra gondolt s annak tudta be a részegségét. Magában tudniilik utánagondolt, hogy szokott-e inni a fiu és nem igen emlékezett arra, hogy igy látta volna. Mentegette. El van keseredve szegény s azon töprengett, hogy hogyan békíthetné meg. Azonközben fölértek a kaptatóra. Feszület volt a tetőn az egyik oldalon, a másik utszélen pedig kocsma. A fiu leszállott és a kocsma felé ment. Csendesen szólott utána az asszony:

– Nem volt elég, Samu?

A kocsma udvara meg az országut között az árkon egy kis palló volt lefektetve. Annak a közepéről kiáltott vissza a fiu: – nem. – Az asszony csendesen várt rá s szomoruan csóválta a fejét, a mikor a fiu ugy jött végig a pallón visszafelé, hogy erősen markolta az egyik kezével a korlátot. Attól kezdve lejtőn mentek s mintha részeg lett volna a kocsi is. Tántorgott az uton jobbra, balra, a hogy a fiu rángatta a gyeplőt. Az asszony egyszerre csak a vállára ütött s a mikor mogorván visszafordult, azt kérdezte tőle:

– Mit gondolsz, mit kapsz a gazdádtól, ha ezt elmondom neki?

Samu ujra kifordult a lovakhoz s hátraszólott.

– De azt nem éli meg.

Az öreg asszony rábámult a széles hátra, a mi elzárta előtte az utat a kocsiülésen s mig végigfutott rajta a hideg, lehunyta a szemeit. – Lesz, a hogy lesz, – azt mondta magában s fásultan nézte, hogy a fiu a lapatyi malomnál jobbra rántja a lovakat s a szekér befordult a már homályos, sötét lombbal árnyékozott kerékvágásba. Csak a mikor már a malmot is elhagyták, riadt föl. Belefogódzkodott a kocsi oldalába, fölállott s rákiáltott a fiura.

– Mit akarsz?

Az hátra se nézett, csak verte a lovakat. Vágtatva mentek s egy-egy gyökéren fennakadva nagyokat ugrott a kocsi. Az asszony mind a két kezével megkapaszkodott az oldalrudakba, alig birta tartani magát benne s most már a fiu fülébe kiabált. – Mit akarsz? – Szél fujt. Egyik oldalról átverte a fák lombját a másik oldalra. Csak itt-ott látták az eget, a minek az alján sok nyugtalan lombon átrezegve megjelent a holdvilág fele. Még mentek. Egyszerre nagyot zökkent a kocsi és megállott. Nagy fa zárta el az utat. A fiu leugrott s megkerülve a kocsit, hátul mászott föl rá. Az asszony izzadt homlokából a hajat simította ki s rámeresztve a szemeit a fiura, most már csaknem suttogva kérdezte: Mit akarsz?

A fiu a zsebében kotorászott s a közben felelt:

– Megölöm a ténsasszonyt.

Az öreg asszony visszahuzódott tőle s mintha nem értette volna, hogy mit mondott, ujra kérdezte:

– Hogy mondod?

– Megölöm a ténsasszonyt.

Az asszony menekülést keresett s arra határozta magát rá hirtelen, hogy a lovak közé ugrik le az első ülésről. Előbb a rudra, aztán lecsuszik közéjük. Oda nehezebb utána menni, mintha csak itt áll a kocsin. Addig is pedig szóval tartotta a fiut.

– Engem? Hát vétettem én neked valaha? Van neked lelked?

– Van. Belevágom a ténsasszonyba ezt a kést. – Előhuzta a zsebéből a kést s hadonászott vele – Megadom az urfinak a pofot.

– Akasztófára jutsz.

– Azt se bánom. Az urfival nem birok. A multkor lestem a vasvillával, de a mikor jött, elbujtam előle. Csak ugy puszta kézzel elbánna velem. Hát majd másképpen adom neki vissza a pofot. A ténsasszonynyal végzek, az anyjával.

– Egy ilyen öreggel…

– Ha öreg, öreg. Bánom is én.

Az öreg asszonyt egyszerre elöntötte a méreg s a helyett, hogy hátrált volna, előre lépett kettőt a fiu felé. Keményen nézett rá s mintha nagyon megcsalatkozott volna benne, elképpedve szólott reá.

– Hát ilyen piszok kölyök vagy?

A fiu felkapta a fejét s visszafeleselt.

– Milyen?

Az asszony most már nem is látta a kést.

Mintha megundorodott volna, egy kicsit elfordult. Inkább szomoru volt már, remegett a hangja.

– Ha anyád volnék, kiszégyelném a szemem. – S megint feléje indult: Te hitvány, te. Hát te ember akarsz lenni. Idehozol egy ilyen öreg asszonyt és vitézkedel. – Csontos, kemény öklével mellbe vágta, hogy a fiu letántorodott a kocsiról. De utána ment az asszony is s belebeszélt az arczába. – Szegény anyád, hát csak ilyen gyáva kölyke van. Ilyen… Kereste a szót, de nem találta meg hirtelenében s ösztönszerüleg gyorsan egy iszonyu pofot adott a fiunak. – Nesze!

Az visszalépett és nagyot kiáltott.

– Ne tessék!…

A vén asszony a nyomában volt.

– Nem, ugy-e? Hát neked nem tetszik a pof? Neked? A ki a fiam helyett velem akarsz elbánni. Hát ilyen legény vagy…

A fiu a fejébe huzta a sapkát és a vállai közül, félszegen elódalogva kezdett el valamit mondani.

– Már én nem hagyom magamon száradni…

– Nem? – A kis öreg asszony kiegyenesedett s ahogy igy egész közelben látta maga előtt a nyurga, tétován félre bámuló ficzkót, megint csak elszomorodott.

– Szegény anyád, hát ezért szoptatott? – De a késre esett a pillantása s erre ujra méregbe jött. – Rongy legény vagy, hallod. – Aztán rá se nézve, félreállott az utból s hátraszólt neki. – Indulj a lovakhoz.