Part 12

Mikor hazaértek, nem beszélgettek el olyan kedélyesen az ebédlő nagy kemenczéje előtt, mint máskor. A kis lány azt mondta, hogy fázik és roszul van. Gyorsan kapkodta le magáról a ruhát s kis szobácskája olyan volt, mintha valaki órákig fáradozott volna azon, hogy nagy rendetlenséget csapjon benne. Itt egy szoknyácska, a szék alatt egy félig kifüzött czipő, a zongorán hajtük és egy csipkekendő, a fáskosár tetejére pedig a prémes bundácskáját helyezte el nagy okosan Sárika. Nem is hazudott az anyjának, mikor azt mondta, hogy beteg, mert ugy reszketett, mint egy nyárfalevél. Egérfogacskái összevaczogtak, két arczán elömlött a láz s szemei csak néztek, de nem láttak semmit. Valami nagy zürzavar állott előtte. Tuskófejü rémállatok kavarogtak a levegőben, felhőtestükkel ránehezedtek a mellére, majd agyonnyomták törékeny kis testét, füle dobját pedig majd behasította az a nagy csattogás, melylyel feje fölött vagdalkozott két élesre köszörült kard. Rettenetes volt ez. Sírni se tudott, pedig ez jót tesz a kis leányoknak, hogyha valamitől nagyon félnek. Éjfél után már olyan volt az a szüzi fehér ágyacska, mintha négy vásott gyermek veszekedte volna ki magát benne. A kis leány lázasan forgolódott ide-oda, meggyürődött a párnák csipkéje s a vánkosok pelyhei nem igen tudták, hogy mit képzeljenek erről a nagy kegyetlenségről, a melylyel elbánt velük kisasszonyuk. Soha ilyen tánczot még nem jártak ebben a nyugalmas ágyacskában. Itt édes, csendes álmodás volt mindig, ma esett meg először, hogy Sárika ilyen kegyetlen módon roszul érezte magát.

Mikor elaludt, akkor kezdődött csak az igazi szenvedés. Az álom még kegyetlenebb volt hozzá, mint az ébrenlét. Föl-fölriadt, olyan rosz dolgokat látott. Szikszai ur egyszer nagyon nekiment az édes apjának s az öklével verte a szegény öreget. Ezt Sárika nem türte el, segítségére sietett az apjának. Nagyot kiáltott s erre ébredt. Kis lámpájában szomoruan pislogott a láng s a tüz is utolsót lobbant. Félt elaludni ujra, de aztán mégis elnyomta buzgóságát a nagy fáradtság. Elaludt. Mikor ujra felriadt álmából, arczocskája fehér volt, mint a kréta. Az öreg urnak Szikszai átvágta a fejét s patakban omlott a vér az ősz haja alul. A szegény kis leány leugrott az ágyból s négy szobán is átszaladt, a mig abba s szobába ért, a hol édes apja alszik.

Az ágy előtt leomlott a szőnyegre s csak nyögve tudott beszélni, keble pedig ugy pihegett, mintha egy kis fehér galambot kinoznak meg a rosz gyermekek.

– Papa, papa, – kiáltotta – alszol?

Az öreg ur aludt, hát hangosabban szólott hozzá a kis leány.

– Papa! Ébredj! Kérlek szépen, papa!

Végre mozdult a terebélyes paplan s csodálkozva emelkedett föl az ágyában az öreg ur.

– Te vagy Sárika? Mi bajod van?

– Semmi. Fáztam, beteg vagyok. – Egész teste remegett. A szobában már hideg volt, régen megszakadt a tüz, gyönge lábait szinte égette a szőnyegen át is a padló hidegsége. Fölkuporodott az ágy szélére és ugy beszélt tovább.

– Féltem nagyon, de nagyon…

– Mitől?

– Roszat álmodtam.

– Kis bolondom, nohát mit álmodtál?

– Téged öltek meg karddal.

– Ki?

– Szikszai Gáspár.

– Hát aztán… sajnáltál?

– Nagyon.

– Sirtál?

– Sokat.

– És miért ölt meg engem karddal Szikszai Gáspár? – kérdezte az öreg.

– Miattam.

– Hogyan, megbántottad talán?

– Meg.

– Mondtál neki valamit?

– Igen.

– Mit?

– Hogy haszontalan ember.

– Nagyszerü! Hát aztán miért?

– Hogy kiirta az ujságba Grün Ignáczot, a tánczmestert.

– Nagyszerü! Hát kis leányom ez olyan dolog, hogy majd meglátjuk a végét. Különben is addig nincsen semmi beleszólásom, mig ő nem mozog. Várjuk meg, hogy ő mozogjon.

– Várjuk meg, hogy ő mozogjon, – hagyta helybe a kis leány.

III.

Hanem azért nem nyugodott bele a dologba. Vissza ment a szobácskájába, a kicsi helyett meggyujtotta a nagy lámpát, felöltözött, bár még alig ütött az óra négyet s egy székre ülve, ölébe hullatott kezekkel várta be a reggelt. Az alatt gondolkozott. Még sem tetszett neki az a gondolat, hogy ők nyugodtan várják be, a mig a másik ember mozog. Rájött, hogy neki kötelessége megakadályozni Szikszai Gáspárt a mozgásban. Ha nem teszi, ugy holnap nagy verekedés lesz valahol a határban és ki tudja, hogy mi lesz annak a vége? Egy jó kis leánynak nem szabad kiszolgáltatni az apját egy olyan ellenségnek, mint Szikszai Gáspár. Valamit tenni fog. Még nem igen tudott volna számot adni arról, hogy mi van a fejében, de azért nagy dologra készült. Csupa töprengés volt szegényke s ajkai is mozogtak a nagy gondolkozásban.

Reggel halványan, fáradt arczczal ült az asztalhoz. Keveset evett, szórakozottan morzsolgatta szét tányérján a kiflidarabkákat, nem hallotta meg, ha valamit szólottak hozzá s ügyetlenül igyekezett elpalástolni azt a zavart, mely teljesen eltöltötte. Még mindig nem tudta, hogy mit fog tenni, de abban bizonyos volt, hogy el fog menni Szikszai Gáspár urhoz. Nem fogja megengedni, hogy párbajra hivják az apját. Reggeli után szobájában magára vette a fásládára dobott bundácskáját s a mikor senki se látta, kisuhant a kapun. Hideg eső esett az utczán, meg is ázott szegény kis leány, mig Szikszai urhoz érkezett.

A derék ur roppantul meg volt lepve, mikor berontott hozzá a kis Papp Sárika. Ugrált, szaladt ide s tova, de egy szó se jutott eszébe, a mi alkalomszerü lett volna. Különben azt se igen tudta elképzelni, hogy miért jött hozzá a kis leány.

Nem is ő, hanem a Sárika kezdte el a beszélgetést. Remegett a hangja s mint a ki valami nagyra készül, sokáig fészkelődött a széken, a mig végre beszélni kezdett.

– Tegnap én valami furcsát mondtam Szikszai urnak.

– Igen kisasszony, valami nagyon furcsát, a mit mi nem szoktunk tréfára venni.

– Ki az a: _mi?_

– Mi urak.

– És most mit fog ön tenni?

– Semmit.

– Semmit? Hát mit szoktak tenni önök ilyenkor?

– Semmit, kegyed még gyermek és nem érti ezt. Zsebrevágjuk a gorombaságot s büszkék vagyunk reá, ha ilyen kedves kicsi leány dobja a szemünkbe, mint kegyed. Kegyed még gyermek, szép is, kedves is, de csak kis leány, a ki még nem számít.

– Én, én vagyok a gyermek?

– Igen, igen.

Papp Sárikának sok ember mondta már azt, hogy gyermek, de mindenik megbánta. Ebben a dologban nem türte ám el a tréfát. Itt a meggyőződését bántották meg, azért pedig nagy patáliát csapott és sírt is. Most is nagy haragra lobbant. Felugrott a székről s olyan közel ment Szikszai urhoz, hogy ajkairól egyenesen annak arczába szállott a meleg pára.

– Én vagyok gyermek? – kérdezte, de most már hangosabban.

– Igen, igen…

– Tizenhét éves vagyok.

Hamarosan hozzáhazudott egyet a tizenhat esztendejéhez.

– Sokkal kevesebbnek látszik.

Most már távolabb ment Szikszai urtól s ugy mutatta meg magát.

– Hosszu ruhám van.

– Nem egészen hosszu.

– Láthatja.

– A bokájáig ér.

– Hát még mit akar?

– Kérjen még hosszabbat az édes mamától.

Sárika már nagyon rosszul érezte magát ennél a kegyetlen embernél. Haragudott is, de el is volt keseredve, a miért ilyen rettenetes módon kétségbe vonták a nagy leányságát. Erősen pislogott s zsebét kereste ki a zsebkendője után, mert ugy lehet, hogy mindjárt szükség lesz reá, ha ez az ember tovább kötekedik.

– Hagyjon nekem békét – kiáltotta aztán.

– Hát bántottam?

– Igen, igen. Ön rosz és harmadszor is rosz ember.

– Én? Miért.

– Ön, ön, ön!

– Megint helytelenkedik a baba.

– Nem baba! Érti?

Boldog lett volna, ha most egyszerre legalább három évet vénül s a bokáig érő sima szoknyácskája is nőne két ujjnyit. Nagyon haragos volt, Szikszai ur pedig határozottan kiméletlen ember. Háromszor is babának szólította s csak magának köszönheti, hogy utoljára ő is kikapta azt, a mit érdemelt.

– Glück, Glück, Glück, legyen a magáé, nekem nem kell. Haszontalan ember, érti, érti, én mondom, hogy az. Aztán csináljon maga is, meg Glück is, a mi tetszik.

A BECSKI-LEÁNY

I.

Házigazdám a szobámba nem tett órát. Bizonyosan ugy gondolkozott: minek figyelmeztessem én ezt a szegény fiatal embert minden perczben arra, hogy mulik az idő, érzi ő azt ugy is.

Ilyenformán én csak hallom az órákat, de nem látom. Vagy négy is van körülöttem, a többi szobában is egészen az én tetszésemre van bizva, hogy melyiknek higyjek, mert lehet ugyan, hogy jól járnak, de bolondul üt valamennyi. Előbb vékonyan kezdi egy kis ideges szerszám, aztán folytatja egy komoly, tenyérnyi ingáju öreg ur, bele-beleköhög egyet-kettőt egy vén klepsidra, végül pedig kakukkolni kezd a negyedik. A hangversenybe szinte boszankodva kiált bele a szomszéd utczából egy nagy toronyóra. Azt mondja, hogy:

– Csitt gyerekek!

Mikor álmatlanul hánykolódom ágyamban és nem tudom elképzelni, hogy voltaképpen tizenkét óra van-e vagy hajnali három; van ebben a bizonytalan találgatásban, a tájékozatlanságban, valami misztikus. – Rosszul esnék, ha valaki megmondaná az igazat. Ugy érzem, hogy szükségem van ezekre a perczekre.

– Nem törődöm ilyenkor sem nappallal, sem éjszakával, hanem elzsibbadok. Nem jut eszembe semmi, a mi időhöz van kötve, mert fogalmam sincs az időről, s nem érzek semmi olyast, a mi talán elkeserítene. Megnépesül körülöttem a sötétség s abból a régi világból, a melyben még nem éltem, fölkerekednek a történetek. Akár csak szinházban volnék. A szinpad nagy messzeségben van, a hanghullámok csak lomhán érkeznek a fülemhez, nem rettenek föl tőlük, inkább csak sejtem, a mit az aktorok játszanak.

Ezen a szinpadon ismertem meg Sas Bálintot, a diákját, Rózsát és egy másik szép asszonyt.

*

Sas Bálint kétszer is végig mérte a szobát, a mig beszélni kezdett. A diák azt gondolta, hogy felesleges a szobában, ki akart tehát ódalogni a kis ajtón. De Bálint elvágta az utját.

– Maradjon.

Rózsa egy törpe széken ült. Szepegett, mint a gyermek, mint a ki sejti, hogy valami rosz dolog következik. Néha felnézett Bálintra és aztán megint lesütötte szemeit. Nehéz szivvel, de várt türelmesen. Bálint egyszer nagy elhatározással melléje ült, erős, nagy barna tenyerei közzé fogta a leány kis kezeit s a nagy erejü emberek melankóliájával, gyöngéden, szeretettel kezdett beszélni.

– Kis Rózsám, nagy változás esett rajtunk. A gyerek előtt beszélhetek, ugy is mindent tud. Hallgasson ide maga is Gáspár. El kell menned Rózsa tőlem, uj élet következik reám is, reád is. Feleséget kell a házhoz hoznom.

A leány szemeiből köny szökött ki, de selymes pilláival mindjárt fel is itatta azt a néhány cseppet, a mit nem tudott visszatartani. Nem jött váratlanul a dolog, azért mégis roszul esett. A csapásra sohase lehet eléggé elkészülni. A nagy erős ember várt egy kicsit s aztán tovább beszélt.

– Megmondtam előre Rózsa, hogy az a boldogság, a mit nekem adtál, csak ideig óráig tart. Számolnom kell vele, hogy valaki maradjon utánam. Ha te adnál gyermeket nekem, az nem lenne egészen Sas, érted ugy-e, hogy mit akarok mondani. Asszony kell a házhoz, nemes, uri asszony, akkor aztán a világ azt mondja, hogy a mi eddig volt, csak gyerekség volt és szépen leveszi a szemét rólunk.

– Kit vesz el Bálint?

– Becski Katát.

– Szereti?

– Nem, csak téged szeretlek.

– Boldog lesz?

– Nem hiszem, de tudja a jó Isten.

– Jó lesz ez igy Bálint?

– Nem, de meg kell lenni. Rólad gondoskodtam.

– Hagyjon engem, elténfergek én valahogy a világban.

– Nem ugy van Rózsa, gazdag vagyok, te pedig szegény. Megveszem az öreg Bognár házát, oda költözöl majd. Van benne két szoba, egy elől a kertre nyilik, a másik pedig a hegyekre. A kerti szoba a tied lesz, a másikba beköltözik Gáspár. Már ezután a te diákod lesz. Hüséges jó fiu, szeret engem is, téged is, és megőriz téged minden veszedelem ellen. Ez lesz ezután a kötelessége. Jól van, Gáspár?

– Jó lesz, uram.

– Hirt hoz nekem, ha valami baj van. Elbeszélget veled, ha unalmas lesz az este, eljátszik a gitáron, te szereted a muzsikát.

– Gondol-e reám majd vagy egyszer Bálint?

– Sokszor.

– Szeretném, ha látna is vagy egyszer.

– Ne kivánd, a veszedelmünk lenne.

– Hát jól van.

II.

Csupa sallang, piros selyemkendő borította be a tajtékos, remegő paripák testét, mikor nagy csengetyüszóval az urához röpítették Becski Katát. A tanító kivonult az iskolával, a pap a hivekkel, nagy volt a czeremónia. Mikor elpuffogtatták a mozsarakat, a lovak horkolva ugrottak félre, a gyöngébb asszony- és leánynépek pedig a fülükre tapasztották kezeiket, hogy ne hallják azt az ezerféle lármát, a mely betöltötte az utczát, udvart, a házat. A kapuban Gáspár visszafordult és hirt vitt Rózsának a szép nagy ünnepségről.

A menyasszony egészen másforma teremtés volt, mint a szegény Rózsa, olyanforma leány lehetett, mint a milyen legény Sas Bálint, sugár termetü, merész tekintetü, nem olyan, mintha szerelmes menyasszony volna, hanem mintha vezér lenne egy amazon táborban. Mind ilyenek a Becski-leányok, azért is mentek jól férjhez valamennyien. Nagy erejü család.

Az uj Sas Bálintné mosolygott, mikor elmesélték neki Rózsa históriáját, de nem haragudott a leányra.

– Szegény kis bagoly! Ő és Bálint de furcsák lehettek egymás mellett.

Az urának is nevetve hozta fel a dolgot, de az nagyon elkomolyodott és azt mondta, hogy ne emlegesse ezt a dolgot. Maradjon a hamuban a történet. Mikor az asszony tovább évelődött, haragos lett, s az öklével ugy az asztalra csapott, hogy remegett körülötte minden. A Becski-leányokkal nem igy szokás elbánni, még az apjuk is megkülömböztetett tisztelettel beszélt velük, Kata is felpattant az asztalcsapkodásra.

– Azért a kis békáért türjek én!

– Még nem türtél semmit.

– Nem is fogok.

– Hát hagyj akkor békét.

– Tőlem ellehetsz.

Az asszony után méltóságosan suhogott a selyem, mikor otthagyta az urát az asztal mellett és megbántva visszament azokba a szobákba, a hol az eddigi Sas asszonyok is duzzogni szoktak. Bálint inkább Rózsára gondolt, mint a maga feleségére és eszébe se jutott, hogy kibékítse. A büszke Becski-leány egy darabig várta odabenn és csak nagyon nehezen békült volna meg. Bálint csak nem jött. – Utóbb már engedett volna az asszony, hanem Bálint még sem jött és nem is látták egymást egy hétig. Ez az esküvő után hat hétre esett meg. Szerencse, hogy nem sokan tudtak róla, mert különben a dolognak gyorsan hire kerekedett volna a megyében.

Az asszony minden reggel megkérdezte belső cselédjét a fésülködésnél.

– Itthon van-e az uram?

Nagyon egyforma választ kapott mindig:

– Nincs.

– Hol van?

– Már hajnalban elment a medvékre.

Mikor először hallotta ezt az asszony, fölugrott s ijedten kiáltotta:

– A Bognár oldalra!

A cseléd egy kicsit mosolygott és megnyugtatta.

– Nem asszonyom a másik hegyre ment.

– Ki mondta?

– A vadász.

– Hazudik!

A szép nagy Becski Kata ideges lett, akár egy akaratos leányka valamelyik másik családból. Sokat szenvedett. Mikor férjhez ment, inkább okos volt, mint szerelmes, most pedig semmi esze se maradt már, csak szeretett és kinlódott. Látta, hogy az ura közelébe igy sohase jut. A büszkeség még a Becskieknél is frázis, ha egyszer megnyilik a szivük. A nagy szerelem mindig egy, de sok nyelven beszél. Valami más hang az, a mire ez az ember hallgat. Hát ő azt megtanulja. Nem áldozat, semmi az, ha az ember nagyon szeret. Egyszer nem feküdt le az esti harangszóra, hanem bekötötte a fejét egy nagy szürke keszkenőbe és az erkélyre állva türelmetlenül, szorongva várta haza az urát. Hideg harmat ült körül minden fán, virágon, lehült a levegő is, a szép asszony összeborzongott egyszer-egyszer a hideg kövön állva, de azért nem ment be. Kell, hogy ma vége legyen a találgatásnak. Szereti-e az ura, vagy nem? Ezt ma meg kell tudni. Ha nem, akkor holnap haza megyen az apjához.

III.

Egész komolyan beesteledett, a mire Sas Bálint hazaérkezett. A vadász két fáradt kutyát vezetett utána, hátul pedig a parasztok zöld galyakból összefont saraglyán egy medvét hoztak. A kutyák vinyogva szaglászták még egyszer körül az állatot, s aztán eldültek kétfelül a porondon pihenni. Az asszony beszaladt a házba és maga hozta ki a pálinkás butykost, hogy az urát megkinálja belőle. Az ember ivott, meg se köszönte, nézegette a vadat, talán még valahol az erdőn kószált az esze. Csak a lépcsőn vette észre ezt a rendkivüli változást és csodálkozva állott meg.

– Miért nem feküdtél le.

– Reád vártam, Bálint.

Sas Bálint is ugy képzelte el, hogy egy olyan asszony, a ki bevárja este, mikor fáradtan hazajön és leszalad eléje az udvarra, minden igyekezetével azon lesz, hogy ha szereti, ezt meg is mutassa, elfeledteti vele a kis Rózsát. Erre gondolt akkor is, mikor nagy biztatásra végre elhatározta, hogy megházasodik. Nagyon jól esett most neki ez a kis szivesség. Egyik kezében a puskát vitte, a másikkal átölelte az asszonyt és ugy mentek föl a lépcsőn. Az asszony is boldog volt és mosolygott. Az erkélyre értek.

– Valami mondani valód is volt, ugy-e – kérdezte odafenn Bálint.

– Van, sok.

Megállottak. Az asszony két kezét a férje vállaira tette, ugy nézett a szemébe és beszélni kezdett. Nem ugy, mint a Becski-leányok szokták, hanem leányos egyszerüséggel, annak a törekvésnek természetes hangján, amelylyel telve volt.

– Édes jó Bálint, ne haragudjál reám. Ha azt hiszed, hogy nem vagyok hozzád való, váljunk el egymástól békességgel. De ne hidd ezt, mert igyekezni fogok, hogy szeress. Az én családomban másként nevelik a leányokat, mint nálatok, azért voltam eddig akaratos, makacs. Olyan leszek ezután, a milyennek te akarsz. Tanulni fogok tőled, mint a gyermek, olyan leszek, mint Rózsa…

– Megint Kata, megint?

– Megint, miért ne? Nem ugy gondolok már szegény leányra, mint eddig. Ő lesz a mesterem. Mondd csak, mit csinált, hogy olyan nagyon szeretted? Hadd tegyek ugy én is. Jó volt, én is az leszek; szép volt, én se leszek csunya; szeretett, én is szeretlek csak ugy, mint ő, még jobban is.

– Kata…

– Igen, igen, nem hiszed?

Leültek, az asszony már nem fázott. Mikor egyszer-egyszer megremegett, Bálint reá adta a prémes bekecsét.

– Mondd, milyen volt? Szőke volt, barna volt?

Bálint kivette a tárczáját s megmutatott az asszonynak egy kis csontra festett képet és reávilágított a szivarja tüzével.

– Ilyen.

Kata elmerült a képben, elgondolkozott és sóhajtott.

– Szép; milyen simára fésülte a haját. Az enyém is ilyen lesz ezután. A nyakán piczi ezüst kereszt van, tőled kapta Bálint?

– Tőlem.

– Végy nekem is holnap. – A szegény asszony kutatta az ujat a képen, Bálint mosolyogva nézte s kezdte megszeretni benne ezt az igyekezetét.

Valami tréfás hullám a levegőben nehány hangot hordott az erkélyre. A Bognár-házból jöttek. Bálint, mintha szikra hullott volna a kezére, fölrezzent. Az asszony megijedt, megszorította Bálint karját, de férje nem fordult vissza. Azután hallgattak mind a ketten, mig csak másfelé nem fordult a szél, s el nem haltak a hangok.

Rózsa énekelt odaát valami kis paraszt nótát. Az volt benne, hogy: elhagyott a szeretőm, nem haragszom érte, ha velem nem lehet, legyen boldog mással.

Bálint belebámult az éjszakába. Az asszony is elgondolkozott. Azután letérdelt a földre, ráhajtotta arczát a férje térdére, s a szeméből köny csordult ki. Mikor Bálint visszanézett reá, alázatosan fogadkozott:

– Megtanulom ezt is.

MEGHALT AZ ÖREG

Mikor még én iskolába jártam, egy zsidó suszter lakott mellettünk a földszinten. Nem olyan czipész volt, mint a többi. Csak délig dolgozott és addig is csak nagy immel-ámmal. Délután föltette a czvikkerét, felhuzta a szalonkabátját s elment a kávéházba. Kártyázott, kibiczelt, de mindenképpen nyert. Csak este felé jött haza, akkor fölpofozta az inasokat és lefeküdt a belső szobában. A felesége azt az életet élte, a mi kiegészíti a másikat. Főzött, mosott az urára, szintén megverte az inasokat, ha rosz kedve volt, átjárt pletykázni a szomszédba és azonközben a sovány kosztjuk mellett is meghizott. Soha se volt egyéb rajta, mint egy ócska szürke szoknya s a lábain papucs. Gyermekük pedig nem volt, hála Istennek.

A másik szobában volt a mühely, nyomoruságos, agyaggal kivert padlóju, nyirkos, örökké fülledt, savanyu szagu lyuk, teletömve butorral, a mit kevés lim-lommal is könnyü elképzelni, mert az egész nem volt nagyobb, mint egy jókora ól. Egymás fölé volt téve két ágy a sarokban, a felsőnek a fejfája már majdnem érte a padlás gerendáját. Előbb mind a két inasnak külön-külön ágya volt, hanem a mikor a gazda magához vette a felesége apját, fölszorultak az emeletbe s az alsó ágyba a vén ember feküdt. És feküdt is egész nap. Nagy kinnal tudott átfordulni az egyik oldaláról a másikra, nyögött, zsidóul mormogott s ezen jól elmulattak az inasok. Eddig külön élt, de a mesternek eszébe jutott, hogy jobb lesz, ha itt eszi meg az öreg azt a kevés pénzt, a mije még maradt a leánya kiházasítása után s beköltöztette az öreget az inasokhoz. Azóta már nem olyan egyhangu odaát az élet.

Közben megesett az is, hogy a mester egyszer összeütközésbe jött a rendőrséggel; befogták és három hétig nem eresztették haza. Hamisan kártyázott, de a végén mégis kisült, hogy rágalom az egész, egy utazó ügynök meg egy másik mester megesküdött, hogy soha becsületesebb embert nem ismertek, mint a barátjuk. Különben is azért adott az Isten szemet az embernek, hogy nézze meg, kivel ül le kártyázni. A három hét alatt nagy felfordulás volt odaát. Az inasok birkoztak a mühelyben, az öreg még többet nyöszörgött, az asszony pedig örökké a szomszédban ült és szidta a főkapitányt. Az öreg zsidó rosszul beszélt magyarul, a fiuk nem igen értették meg, ha rá hallgattak is, hogy mit akar; egyszer aztán mégis sikerült ágyához hivatni a leányát, akkor már nagyon el volt szegény keseredve s bárki is megsajnálta volna, ha látja. A mi szakácsnénk néha belátogatott hozzá egy kis ételmaradékkal, azt hazudta neki, hogy ő is zsidó családnál lakik és hogy kósert főznek. Sokat beszélt róla anyámnak s mi gyermekek is ott hallgatóztunk mindig körülötte.

Az öreg nyögve, lihegve szólott a leányához s a füléhez kellett hajolnia, hogy megértse az ember, a mit beszél.

– Hol van a Náczi?

– Ne törődjék vele.

– Mondták az inasok. Miért zárták be?

– Mit tudom én.

Az öreg erőlködött s felülni próbált az ágyban, de csak a fejét tudta kissé feljebb tolni a párnára. Vérvörösre pirult, tele volt haraggal, indulattal beszélt, aztán hang nélkül járt a szája tovább, megint szólott egy pár szót, ujra elakadt, integetni is próbált, de nem birta föl a kezét.

– Vigyetek el innen, akárhová, adjátok vissza a pénzem, nem maradok tolvajnál. Ereszszetek, hadd menjek…

– Nem tudsz.

– Kocsit, kocsin…

Az asszony kiment, ott hagyta, hogy csak hebegjen magának. Az egyik inas kalapálni kezdett egy talpat, a másik pedig fütyölt. A vén ember megnyugodott egy kissé s azzal vigasztalta magát, hogy ugy se tart már sokáig.

A negyedik emeletről kihurczolkodott a szabó, a lakás üresen maradt s minthogy délutánonkint már régen emlegette a mester, hogy megunta a földszintet, kivette a szabó lakását. Ez se volt jobb, mint az eddigi, de mégis valahogyan másként érzi magát az ember, ha magasan lakik, különösen, ha szemmel tartják a detektívek. Tudja Isten, hogy mi mindent akarnának még kisütni róla.

Az öreg felköltöztetését az inasokra bizta a mester. Ő ugy mondta: _szállítsátok fel_, de én ezt a kifejezést hajlandó vagyok tulságosan uri hajlamainak tulajdonítani. Az inasok sok mindent megpróbáltak az öreggel, de sehogysem ment a költöztetés. Az ágygyal együtt nem birták még csak fölemelni sem s ha kiakarták emelni belőle, olyan keservesen nyögött és jajgatott, mintha a csontjait törnék. A két borzas kölyök egymásra bámult az ágy előtt s nem tudta egyik sem, hogy mit kezdjenek vele. Végre felfogták a derékaljával együtt, beletették egy ruhás-kosárba s a kosarat két fülénél fogva czipelték fel a lépcsőn. Az öreg már akkor olyan volt, mint a csontváz. Száraz, beesett mellére ejtette a fejét, rendetlen, piszkos szakálla szine a fehérből átcsapott a sárgába s ha fölnyitotta a szemeit, üresen, fájdalmasan bámult a világba. Hosszukat sóhajtott s ilyenkor hörgött a mellében a levegő. Ugy látszott, hogy a szervezete is csak szánalomból dolgozik már egy-egy keveset.

A vejére rá se nézett, mióta be volt csukva. Elfordulni próbált, ha jött s éreztette vele, hogy megveti. Csak a leányához beszélt néha, ha elékaphatta egy-egy perczre, szidta és fenyegetőzött.