Part 10

– Igen? Szép… hagyta reá a leány s már másról beszéltek, a mikor bejött a főhadnagy. Katonásan meghajtotta magát, jelentette az ezredesnek, hogy minden rendben van. Párszor röviden kérdezett egyet s mást, a mi éppen érdekelte s éppen olyan röviden felelt, ha tőle kérdeztek valamit. Mikor jelentették, hogy tálalva van, karját nyujtotta a franczia kisasszonynak s a kis kadét sarkantyu-pengetve vezette asztalhoz a szép grófkisasszonyt. Az asztalnál is távol esett a grófkisasszonytól a főhadnagy, oda sem igen nézett. Mikor fölállottak, akkor találkoztak egy pillanatra. Jávor aztán a franczia kisasszonytól egy levélpapirt és borítékot kért. A kisasszony tovább adta a kivánságát, mert neki éppen nem volt, igy aztán a grófnő is megtudta, hogy Jávor levelet ir ma este. Nem nagyon törődött az egész közönséges emberrel, de azért mégis kiváncsi volt arra, hogy kinek ir?

Reggel majdnem egyszerre léptek ki a verandára. A főhadnagy a kezében tartotta a levelet s az istálló ajtajából magához intett egy huszárt.

– Postára adod.

– Itt nincs posta.

A grófnő adta meg a felvilágosítást.

– Csak két órányira, a másik faluban. Könnyen el lehet téveszteni az utat, ha megengedi, majd én föladatom.

Egy lovász az udvaron jártatta az ezredes lovát, az vette át a levelet. A főhadnagy meghajtotta magát s csak annyit mondott: Köszönöm. Mikor betette maga után az ajtót, majdnem indulatosan vette ki a grófnő a lovász kezéből a levelet. Valami olyanféle név volt a borítékra irva, mint a milyen a főhadnagy neve, közönséges, mindjárt el is felejti az ember. Valami kisasszonynak szólott a levél. Bosszankodott is egy kissé. Valóságos mellőzés az, a hogy elbánik vele ez a két csillagos Jávor, kedve lett volna megmutatni, hogy egy Waldstein grófkisasszony más fajta leány, mint az, a kinek leveleket irkál. A szép leány szinte forrót lehelt, a mint indulatosan emelkedett a keble, megégett volna valami idegen, ha melléje kerül. Az udvaron csak cselédek jártak, nem is türtőztette magát nagyon a haragban. Kiállhatatlanok ezek a közönséges emberek, ha előkelőt akarnak mutatni.

Mikor a fiatal Waldstein kijött, egyszerre a régi kisasszony lett. A fiatal gróf urnak már kezében volt a lovagló-ostor s a ló helyett a lábaszárát csapkodta véle. Leült a nővére mellé, itt szolgálták fel számukra a teát, a gróf urfi cognacot is ivott néhány pohárral s nagyon henczegett. Minden apropos nélkül rámutatott a Jávor szobájának ajtajára s az asztalkán áthajolva hadart.

– Kedvem volna megtanítani valamire ezt az urat.

– Mire?

– Becsületre. Végigverni rajta, tudod, végigverni…

A grófnő végignézett rajta és biztatta.

– Tedd meg.

Aztán hamar elment. Mig lassan végigment a folyosón, sok mindent gondolt össze-vissza. Egyszer hirtelen vissza is fordult, mintha mondani akarna valamit, hanem csak tovább ment. Benn nevetett is. A bátyjára gondolt, a ki végig akarja verni a főhadnagyot. Egy olyan embert! Kiállhatatlan, de azért szép és erős férfi, jó lesz nem kötni ki vele a fiatalabb Waldstein grófnak.

III.

Persze nem minden megy ugy, mint a hogy az ember előre elképzeli. A fiatal Waldstein kilovagolt a mezőre s a gyors galopp elvette a verekedő kedvét. Ha a szél megjárja egy kicsit az ember fejét, okosabbat gondol. A huszárok pedig két napig ott maradtak. Sok ügygyel-bajjal járt, a mig a lovakat behozták a legelőrül s a sok vad csikókba belekeféltek egy kis czivilizációt.

Második nap már a franczia kisasszony adott levélpapirost és borítékot a főhadnagynak, reggel hivás nélkül jelentkezett a lovász a levélért. Igy volt ez a harmadik reggel is s akkor délelőtt állíttatta elő eladó lovait a gróf. De nem csináltak vásárt. Az ezredes gavallér ember volt, nyélbe akarta valahogyan ütni a dolgot, hanem nem értett a lóhoz. Jávor diktált, a többiek csak bólingattak a szavára. Tekintély volt közöttük, nem mertek ellenkezni vele.

– Még, méltóságos uram, még – mondta, a mikor már félreküldött egy egész kis ménest – egy sem nekünk való ezek közül.

Többet is mutattak, azok közül se vált be egy se.

– Könnyebbeket kérünk, van még?

– Nincs több.

– Nagyon sajnálom.

Az öreg gróf ingerülten parancsolta vissza a lovait, de Jávornak egy arczizma sem mozdult meg. A _nagyon sajnálom_-mal mindent elmondott, a mit akart. A postáról visszatérő lovász levelet hozott neki. Apró, kerek, kis leányi betükkel volt reáirva a czim. Nem olvasta el, hanem zsebre tette. Azután nagyot sétáltak a parkban, ide már a grófkisasszony is elkisérte őket. Össze-vissza csatangoltak. A kis kadét hiába udvarolt, rá se hallgatott a leány, hanem magához lánczolta Jávort és vele beszélgetett.

– Innen hova mennek, főhadnagy ur?

– Én Dorogra, a többiek visszamennek Pestre.

– Azért kérdem, ha majd levele jön, intézkedem, hogy utána küldjék.

– Köszönöm, de nem jön már több. Majd magam veszem át az izeneteket.

– Dorogon?

– Dorogon.

Mikor visszatértek a kastélyba, a fiatal Waldstein azonnal megrohanta a hugát.

– Mit beszéltél vele?

A leány izgatott volt, majd hogy félrelökte utjából a bátyját.

– Hagyj!

Az ebédre csak későre készült föl. Sokáig ült a tükör előtt, a nélkül, hogy belenézett volna. Összekulcsolt kezeit lehullatta a térdére s nem is gondolkozott, mert igazán nem nyert formát az agyában semmi. Mikor egy cseléd utána jött, felrezzent. Előbb azt gondolta, hogy beizen valamit és külön ebédel, hanem aztán szinte erőszakos elhatározással sietett végig a szobákon az ebédlőbe. Csak nem fog megijedni egy Jávortól, szégyen, hogy csak rá is gondolt.

Ebéd alatt már nagyon izgatott volt. Jávor ma mellette ült, de azért alig beszéltek valamit. Egyszer gyorsan kérdezte a grófnő:

– Kije van önnek Dorogon?

Mikor a főhadnagy ráemelte szemeit, szükségesnek tartotta, hogy folytassa is a mondatot.

– … Sok ismerősöm van ott, talán azok között lesz.

Jávor tagadólag intett a fejével.

– Nem hiszem. A jegyző leánya…

– Rokona?

– Nem, menyasszonyom.

– Az?…

Délután készültek a tisztek. A huszárok elővezették a lovakat, a vendégek még beszélgettek egy keveset a verandán. A kis kadet a grófnőtől engedelmet kért arra, hogy még többször is kijöhessen. A grófnő megvárta, mig odapillant a főhadnagy s akkor felelt.

– Jöjjön, jöjjön, nagyon szivesen látjuk.

Mind nagyon melegen bucsuztak, csak a főhadnagy emelte egyszerüen a sapkájához a kezét. Lóra ültek. Vissza is integettek még a kapuból, de azt már nem látta a leány. Egyszerre valami szürkeség rakódott le a szemére, csak nézett, de olyan révedezve, mint a vakok.

Mikor már a por is eltünt a lovasok nyomán, a fiatal Waldstein mondta ki a legelső szót. A hugához beszélt és a hegyi ut felé integetett a kezével.

– Csak az a ficzkó boszantott.

A grófkisasszony jó nevelésü leány volt, hanem azért megfogta a bátyja kabátjának a gallérját s továbblódította maga mellől.

– Eredj innen!

– No mi bajod? Mi lelt?

A leány nem felelt semmit, hanem nagyon gyorsan ment vissza a szobába. Ha nem siet, a férfiak előtt esett volna ki szeméből a köny, ezt pedig a Waldsteinok nem értik.

A KIS VÖRÖS ZÁSZLÓ

I.

A hegyek köröskörül párologni kezdtek a nagy eső után, a katlan aljáról jól lehetett látni, hogy mint emelkedik az ég felé a gyönge páratömeg, melybe lukat ütött néha a szél. Az igy támadt kapun átnézve még szebb volt az ég, szürke rámába foglalva egy darab tiszta, üde kékség. Már ezután jobb idő lesz, ha az Isten is ugy akarja. A meredekről minden oldalon apró árkokban csurgott alá a viz az üstszerü völgybe, a mit be nem ivott belőle a föld, az meggyülemlett a katlan alján. Előbb csak a bakkancs sarkát lepte el, későb már bokáig mászkáltak benne a legények és káromkodtak olyan halkan, hogy csak a szomszédjuk hallhatta meg.

– A teremtésit az ilyen időnek.

– Hagyd el, elmult már.

– Csak vinnének ki innen!

– Hova?

– Mindegy az, ki, ki, verje meg az Isten ezt a poklot.

Csak ott volt nyugalom, a hol az öreg járt közöttük. Egy kis szürke tábornok, szörnyen megviselt köpönyegben, a miből kilógott a vörös bélés, ez volt az öreg. Nagy szeretettel nevezték igy el a katonák. Mindenütt megfordult s még az ő szurós, szigoru szemein is látszott a türelmetlenség. Érthetetlen nyelven beszélgetett egy mellette járó tiszttel s egy kis elrojtosodott végü ostorral mutogatott erre, arra. Nagy csontos lovát utána hozta egy katona. A derék állat, mintha odahallgatózott volna a beszédre, okosan nézett s rágta a zablát. Különben csendes volt minden, mintha az állatok is megérezték volna, hogy nem szabad lármázni. A legények lassu suttogása csak annyi volt, mintha egy kis szél suhogna valami ritkásban. Az ágyuk elé fogott lovak egymáshoz dültek a rud mellett s mikor elment mellettük a tábornok szürkéje, mintha kérdezősködtek volna tőle:

– No pajtás, nem tudsz valami ujabbat?

Egyszerre a hegy mögött nagyot dördült egy ágyu. Az öreget lóra segítette az a tiszt, a kinek eddig utasításokat adott, a szürke megrázta magát s rohant vele. Egy percz alatt rendbe szedte magát mindenki. Az ágyus lovak belekapaszkodtak a hámba s rohantak a nehéz csövekkel fel a hegyre egy eliszapolt utfélen, melynek közepére nagy árkot mosott magának a viz. Egyéb se hallatszott, csak az ostorok csattogása a lovak bőrén, a kerekek tompa dübörgése s vezényszó mindenfelé. Felkerült a fegyverekre a szurony, a fiuk összenéztek s rohantak az ágyuk után. Az öreg a hegyoldalban állott az ut szélén, szemével beszélt a fiaihoz s kergette a tiszteket erre, arra egy-egy izenettel. Mindjárt ott volt, ha valahol megrekedt a rohanó tömeg, kettőt-hármat kiáltott, rendet csinált s megint tovább nyargalt. Kis száraz teste ügyetlenül lötyögött a nyeregben, a mint egy-egy gödröt vagy csuszós árkot kikerülve, jobbra-balra ugrált alatta a ló.

Tul kemény verekedés következett. Az ellenségre, mely a sereg otthagyott kisebb részével harczolt, rémítő hatást tett az uj roham. Egy darabig kétségbeesett ember módjára védekeztek, de vad futásnak eredtek, mikor haragosan mennydörögni kezdtek az ágyuk. A szürke ló toporzékolva nyihogott s ki-kitépte a tábornok kezéből a kantárszárat, nagy örömében játékra adta a vén fejét. Késő estig üldözték a futókat, az öreg is ott nyargalt közöttük egy csomó tiszttel s rendelkezett, hogy a legelső faluban pihenjen meg a legénység. Aludjék mindenki, holnap is nap lesz.

II.

Közel volt egy falu, de nem lakott benne senki. A lakosság magához vette, a mit egy könnyen elhurczolhatott és elmenekült a hegyek közé, onnan hallgatják az ágyulövéseket; ha ez a förtelmes lárma megszünik, majd ujra visszajönnek. Az elhagyott falunak olyan képe van, hogy kedve kerekedik az embernek a sírásra, ha ránéz. Egyszer fel is gyujtották már a háboruskodás alatt, végén kormos, csonka falakat mos az eső, hanem egy csomó ház, valami istencsodája következtében nem akart meggyulni, talán nagyon nyirkos volt már fedeleiken a szalma. Ezek is szánalmasan üresek s átjárja bennük az embert a hideg, ásít az ablak, az ajtó-kilincsen, kapusarkon sír a rozsda s fütyül bennük a szél a gazda után.

Az elcsigázott katonáknak nem kellett se étel, se ital, csak valami fedélféle és száraz talaj a testük alá. Megrohanták a házakat, senki se törődött se parancscsal, se a barátjával, csak végigvetette magát a földön s elnyujtózkodott. Némelyik még beszélt is valamit, hogy győztünk, megmutattuk nekik – de már ha kedve lett volna tovább beszélni, akkor se lett volna senki, a ki meghallgassa. A káplárok gallérjaiknál fogva czibálták fel a strázsákat, sokszor hátbaverték a legényt, mig egy kis életet önthettek belé; bódultan mélyen aludt az egész tábor. Néhány kizavart kóbor kutya vonított a kertekben s csendes suhanással csapott el a házak felett egy-egy bagoly.

A tábornokot néhány tiszt a biró házához kisérte. Ugy volt bejelentve, hogy ez a leginkább lakható odu az egész puszta faluban. Egy őrmester is velük jött. Hóna alatt hozott egy csomó térképet és rajzot, ezekből kell majd valahogyan kiokoskodni a holnapi napot.

A ház telve volt már. Minden zugban aludt egy-egy legény, majdnem remegett a sok horkoló, mély álomba merült ember alatt a padló. Egy fiatal tiszt szörnyen megbotránkozott azon a szemtelenségen, hogy már a tábornok kvártélyába is betört ez a népség s rugdosni kezdte a csizmája orrával azt a legényt, a ki legközelebb feküdt az ajtóhoz.

A tábornok rákiáltott:

– Hagyjon békét neki, minek bántja?

– Mehetnének talán másfelé is.

– Elférünk.

A padlás közepéről egy homályos lámpa csüngött alá, az őrmester beállította egy zöld virágcserépbe s ugy tette az asztalra. Előkészítette a tintát és tollat, friss czeruzákat hegyezett, az asztal egyik sarkán hagyta a térképeket, csendes jóéjszakát kivántak mindnyájan és elmentek. Az öreg leült az asztal elé; száraz ujjaival végigszorongatta párszor a homlokát s gondolkozni kezdett. Kinn őr járkált föl s alá az ajtó előtt, olyan szabályosan, mint egy óra, benn öntudatlanul fordult egyet az oldalán egyik-másik legény, beszélt is valamit álmában s aztán megint csak a lámpa serczegett s olyan csend lett, hogy a mellényzsebből is kihallatszott az óra rendes tiktakja. Az öreg katona sóvárogva vetett egy pillantást a sok alvó legényre s hogy rá ne gondoljon a nyugvásra, visszafordult az asztalhoz és dolgozni kezdett. Egy térképet szegzett az asztalhoz, föléje hajolt s mereven nézte sokáig. Megjelölt az ujjával egy-egy pontot s tovább ment szemeivel, valami mást keresve, olyan csendesen huzta végig a vonalakon az ujját, mint a gyermek, mikor olvasni kezd s fél, hogy elveszti a sorokat. A kiszemelt pontokat megjelölte egy-egy gombostüre tüzött zászlócskával s ugy gondolkozott a munkája felett, mintha sakkoznék. Néha megdörzsölte a szemeit s közelebb hajolt a papirra, hogy jobban megnézhessen egy-egy apró betüt.

Egy falu nevét mégse tudta elolvasni. Már nagyon kifáradtak a szemei, megpróbálkozott háromszor, négyszer is az olvasással, de sehogyse ment. A lábainál egy értelmes arczu legény aludt, azt fölrázta az álmából. A legény félálomban bizonyosan azt hitte, hogy valamelyik pajtásával van dolga, mert fenyegetődzött, hogy felrugja azt, a ki bántja; hanem gyorsan talpraugrott, mikor észrevette, hogy ki költögeti.

– Tudsz olvasni? – kérdezte az öreg.

– Igen, jelentem alásan.

– Olvasd hát ki ezt a nevet.

A katona rámeresztette szemeit az apró betükre s szótagolva, mint a hogy ezt az iskolában szokták, kiolvasta a falu nevét.

– Gereben, jelentem alásan.

– Jól van, fiam, aludjál tovább.

A legény még félszemmel megnézte, hogy mi lesz Gerebennel s azután feküdt le megint. A tábornok letüzött Gereben mellé egy kis vörös zászlót, aztán lejebb csavarta a lámpa lángját s végig feküdt az asztalon. Még fekve nézegette egy darabig maga előtt a térképet s ugy aludt el.

III.

A legényt oly gyorsan támadta meg a rémület, hogy a mikor visszafeküdt az asztal sötét árnyékába, reszketni kezdett. Hirtelenében nem tudta összeszedni az eszét, azt se tudta, hogy miért ijedt meg olyan egyszerre, csak a feje főtt, mint egy katlan, a testét pedig át meg átjárta valami hasogató hideg. Eléje tolult egy csomó zavaros képben Gereben, a faluja. Ott született, ott nőtt fel, szóval egy kicsi rész az övé abból a faluból és most mi lesz vele? Az a kis vörös zászló valamit jelent. Hogy mit, azt nem tudta, de valami értelme kell hogy legyen. Rosz, rosz, bizonyára rosz. Egy csomó piros szin jelent meg előtte, olyan, a milyent legutoljára látott. Vér, sötétes meleg vér, egy ellenséges sátor, a mit darabokra téptek dühükben, mikor egy csomó emberélet árán hozzájutottak; egy égő falu, ott is vörösek voltak a lángok s majd megszakadt a kemény katona-sziv is, ugy jajgattak az emberek, a mint a lángok elől beleszaladtak a puska-tüzbe. Kavargó vörös lett előtte az egész világ, a közepütt égett a kis gombostüre tüzött zászló.

Igyekezett lecsendesülni, de nem tudott. Valahogy eszébe jutott, hogy imádkozzék. Elkezdte morogni a Miatyánkot, mint egy masina. A szája járt, az esze pedig elrohant a faluba. Fejére huzta átázott köpönyegét, ez hüsítette homlokát és az arczát, de csak rövid ideig. Pár percz mulva már ugy érezte, hogy megszáradt rajta a köpönyeg s égette a posztó. Szomjas volt. Csak a karját kellett, hogy kinyujtsa a vizért, a sarokban egy cserépkorsó állott, jót huzott belőle. Dohos, poshadt viz volt a korsóban, de azért jót tett.

Egyszerre gyökeret vert az agyában a gondolat, hogy Gereben el fog pusztulni. Felgyujtják. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy bizonyosan ugy lesz. A háboruskodás alatt annyi felperzselt falut látott már, hogy egyszerre erre gondolt s ezt aztán nem is verhette volna ki az agyából semmi. Az öreg kurucz ember, lehet hogy haragszik valamiért a falura. Talán mert igen kevés katonát adtak, mindössze három legény jött el. Vagy egyéb a baj, mindegy az, csakhogy égni fog a falu, a nyárfák megszenesednek két oldalt az uton, beomlanak a házak, a pajtákba beég a sok szép ló és tehén, milyen lárma és jajgatás lesz, uram, Istenem. Már látott és hallott mindent. Ugy előtte állott az egész kép, mintha három lépésről nézné a nagy pusztulást. Lázas álmában sírni kezdett s fölriadt.

Körülnézett, hallgatódzott. Aludt mindenki. Künn az őr egyhanguan paskolta lépéseivel a sarat, az talán még benézhetne az ablakon. Meg kell várni, a mig messzebb megy. Künn mind csendesebbek lettek a léptek, már a ház tulsó felén járhat az őrszem. A legény gyorsan felugrott s csendesen, még egyszer körülnézve előbb, ráhajolt a térképre. Lassan kihuzta a kis vörös zászlót a papirból s találomra, sietve is, nehogy észrevegye valaki, leszurta valahova másfelé.

Ne féljetek otthon, nem lesz a falunak semmi bántódása.

A KÉS

I.

Mikor a kis Krausz gyerek született, vele majdnem egyszerre érkezett meg a halál is. Az orvos előbb csak azt mondta az apjának, hogy: a gyermek egészséges, de az anyja, az anyja, lehet, hogy baj lesz. A szegény ember, ki a másik szobában remegve leste családja gyarapodását, elsápadt s bambán nézett maga elé, mintha nem értette volna meg teljesen, a mit az orvos mondott. Mindenre gondolt, de arra nem, hogy elveszthetné azt a szép, erős, nagy asszonyt. A ki mindenben olyan bátor volt eddig is, csak nem hagyja el egyszerre a helyét most, mikor nagy kötelességek várnak rá a gyerekkel. Egy percz alatt átszaladt az agyán, hogy az asszony volt a lelke az üzletnek is, a háznak is, nélküle nem ment semmi, mellette gyenge kis törpévé silányodott ő. Hogy is lehetne az, hogy egyedül maradjon? Valaki csengetett a boltajtónál. Kiment s mint egy gép, melyben megtágult a rugó, tétovázva töltötte meg egy gyereknek az eczetes üvegét. Az asztalon felejtette a négykrajczárost s botorkálva ment vissza a szobába.

– Édes jó Istenem, mi lesz? – suttogta magában s a széken ülve összegörnyedt és ugy mozogtak az ajkai, mintha imádkozott volna. – Te tudod, hogy nem tudok én már egyedül élni, te tudod, hogy ő volt nekem mindenem, te, te, te – segíts uram, ha tudsz.

Az orvos kijött s utánatolakodott a bába is a gyermekkel. A szegény nénike babonás volt, azért hozta ki a gyermeket, hogy ne szivjon be ott benn halottszagot, ha majd mindjárt behunyja szemét az asszony. Friss, üde levegő kell ennek a kis tüdőnek, ha olyan hasogató, czudar szél nem fujna odakinn, mindjárt meg is kóstoltatná vele. Krausz csak bámult a gyerekre, de semmi öröme se telt benne. Az orvosra is nézett, de csak ugy, mint akár a székre, vagy az asztalra, belebutult abba a kérdésbe, hogy: mi lesz? Benn egy szomszédasszony erősen hozzákoczczantott egy üveget az ágy fejéhez, ez a koczczanás fölébresztette s ijedten kiáltott az orvosra:

– No, mi van?

– Még nem tudok határozottan felelni.

– Még nem, – révedezett maga elé a szegény boltos… hát mikor?

– Mindjárt, de kérem édes Krausz ur, legyen készen mindenre.

– Mindenre… Tekintete véletlenül a kis vörösképü gyerekre esett. A csecsemő idétlenül tátogatta a száját s vékony, szintelen ajkait szivta be az inyére, mintha szopnék. A szegény ember csak a vörös, csunya arczát látta s elfordult tőle. Benn nehezen nyögött az asszony. Az orvos visszament hozzá s beadott neki valami csillapítót, de ezt már be kellett önteni a szájába, mert nem tudta szétnyitni az ajkait. Lázában valami fényes csillagokat emlegetett s többször mondta el ezt a nevet: Samu, Samu. Igy hivták az apját s most talán ugyanezzel a névvel a fiára gondolt. Mikor már semmi remény sem maradt többé, a szomszédasszony kiment a boltos után.

– Jöjjön, jöjjön, ha még élve akarja látni.

A szegény ember csak leesett az ágy mellé és végtelen kétségbeeséssel nézett reá. Nem volt egészen tisztában magával. Észre se vette, a mikor meghalt az asszony, figyelmeztetni kellett, hogy most már menjen ki a friss levegőre, járjon egy kissé az udvaron.

II.

A fiára soha se tudott jó szemmel nézni. Küzdenie kellett magával, mert érezte, hogy néha gyülöli. Abból is olyan beteges, meggörnyedt, nyomorékforma ember lett, mint a milyen ő. Ha ránézett, arra gondolt, hogy bizony nem lenne a világnak semmi kára abból, ha ez a fiu nem kóborolna rajta. Mikor teljesen tönkrement s mindenét elárverezték, azt is a fiának rótta fel s a mint beljebb-beljebb esett a romlásba, ugy vastagodott fiával szemben szivén a kéreg. Azt sem érezte, hogy a fiunak voltaképen ő az apja, csak az ellenséget látta benne. Komoran jártak egymás körül s lassankint egészen elszoktak attól a gondolattól, hogy ők ketten egy család. Semmi se kötötte egymáshoz. A fiu sóvárgott néha az apja után, de aztán belenyugodott a sorsába. Ezen már ugy látszik, hogy nem lehet változtatni semmit.

Igy nőtt fel. Azután idegen maradt számára mindenki. Önkénytelenül, majdnem ösztönszerüleg huzódott el az emberektől. Nem tanult el tőlük semmi formát, idétlen, félénk, bizalmatlan maradt mindig. E mellett tanult és dolgozott annyit, a mennyi másik háromnak is elég lett volna. Maga kereste meg a kenyerét, néhány forintért négy-ötfelé szaladgált privát órákat adni s kopott, gyámoltalan alakja olyan pontosan futotta végig az utczákat, mint a hogy egy óramutató járja be a maga utját. Nagyon sokat türt és koplalt. Nem volt semmi nagyobb ambicziója, megijedt volna, ha azt mondják neki, hogy valaha miniszter lesz belőle. Csak tanult, aztán majd jön valami azután. Lámpással sem lehetett volna még egy ilyen figurát találni az egyetemen. Bámultak is reá sokan, de nem igen becsülte valami nagyra senki. Szegény? Hiszen sok szegény ember van a világon, komikus az emberek között, ilyen is akad elég, nincs benne ambiczió, dolgozik, mint a masina, aztán vége. Ennyi az egész ember. Sivár, száraz, s olyan hideg, mint egy béka.

III.

A masinában pedig egyszerre csak forrni kezdett valami. A belső tüz meleget hajtott az arczába s szokatlan friss erőt adott a tagjainak. – Egyszerre elhagyta néhány rosz szokását, melyekkel eddig nem is törődött, nem lóbázta olyan ügyetlenül a karjait, mint eddig s kikefélgette, rendbeszedte a ruháját. Kitört a lelkében a forradalom, magában tépelődve rájött, hogy jogai vannak; összehasonlítgatni kezdte magát másokkal s mindig ugy kerekedett ki a versenyből, hogy ő több ember. A szegény hernyó repülni akart minden áron.

Ugy esett, hogy egy este a kávéház egyik legsötétebb zugában betüzgette az ujságot. Ide szokott elhuzódni, ez a sarok senkinek se kellett, egy nagy, széles oszlop alig bocsátott bele valami kis derengő fényt a villamos lámpák világából. Egy vén és álmos leány szolgált ki benne s dörmögött, ha sokat zavarták. A szegény Krausz igen jó vendég volt ebben a lyukban, egy kávé, egyszer viz s aztán egyéb semmi, megint aludhatik a kisasszony a széken.