Part 9

Mindjárt le is feküdtek. Az asszony gyengébb idegzetét gyorsan elnyomta az álom, de a férfi csak hánykolódott az ágyban. Gyötörte a nyugtalanság. Pénze van, de elveszik majd tőle. Meg tudja-e védeni? Mindenfelé rémeket látott. Innen is, onnan is jött a sok rokon. Gondolta, hogy felkölti a feleségét, megbeszéli vele a dolgokat, de aztán mégse tette. Minek? Elég gond ez igy is. Háromszor is lámpát gyujtott, de mindig majdnem hogy fölébredtek a gyerekek. Forró volt alatta az ágy, alig birta kiállani, majdnem égette a testét a melegség. Reggel felé már nem birta tovább, felöltözött s észrevétlenül kiment az utczára kóborolni a hidegben. Csak a reggelihez került haza. Fáradt és kimerült volt, megijedt az arczától az asszony.

– Hol jártál?

Enni nem tudott. A gyermekek közt osztotta fel a kiflijét s aggodalmas szeretettel nézett utánuk, mikor egymást lökdösve kirohantak a szobából, hogy iskolába menjenek. Az asszony szeretett volna valamit hallani a terveiről, de nem merte kérdezni. Ugy ültek egymás mellett, mintha idegenek lettek volna.

SOKOLOFF

Müncheni társaságunk sem nem magyar, sem nem német, hanem egészen vegyes. Van benne sokféle náczió s nem igen van eset arra, hogy elsimíthatlan ellentétek merülnének föl közöttünk. Külföldön más az ember, mint odahaza, jobban megtudja becsülni a társaságát s nem hagyja mindjárt oda, ha valami nem tetszik benne, mert hamarosan nem jut másikhoz. Otthon könnyü. Ha egyik kávéházban nem kellemes a délutáni kompánia, keresünk jobbat a másikban, vagy a harmadikban.

A kompániánkban van: orosz, görög, lengyel, német és magyar ember. Mi tartunk ki egy kávéházat, a mely mostanság igen rosz állapotba jutott s egy hosszu szőke német gondnokságára szorult. Csak néha napján vetődik be egy-egy idegen vendég, azt azonban kinézzük. Különösen a poroszok tudnak veszedelmesen nézni, majd fölszurják az embert arra a tüzes vonalra, a mi a szemükből kipattan. Nem igen van közöttünk krakéler, de szeretjük az intim társaságot. Egy hónappal ezelőtt azonban mégis bebocsátottunk valakit magunk közé.

Az oroszok hozták magukkal, Sokoloffnak hívják. Csinos fiu lenne, ha kissé ápolná magát. Sem a bajuszát, sem a szakálát nem tartja rendben. Csak a szemei imponálnak. Tüzes nagy golyók ezek, csodálatos vegyülékével az erőnek és a melankoliának. Zürichből jött. Csak később, néhány nap mulva derült ki, hogy miért? El akarták fogni, de mig az ajtaját feszegették a rendőrök, kiszökött a másik folyosóra s szerencsésen átjutott a határon. Valami röpiratot nyomtattak muszka betükkel a nép számára, hogy szabadságot tanuljon belőle. A könyvek még nem jutottak el Oroszországba, de a szerkesztők, szedők és kerékhajtók névsora már a rendőrség kezében volt. Néhány elmenekült közülök, a többit befogták s mig én itt irkálom a történetüket, talán kettőnként összelánczolva utaznak a kozákok között Szibériába. A hatalmas czárral nem jó ujjat huzni.

A czár, a czár… Sokszor megemlegette Sokoloff is ezt a nagy urat, a mint előttünk érthetetlen ákombákomokkal rajzolta tele maga előtt az asztalt. A honfitársaival szemben nyiltabb volt, azok fecsegték ki azt is, a mit ő el nem mondott.

Az apja ezredes az orosz hadseregben. Morózus, kemény katona, korbácscsal jár a katonái között s azok közé tartozik, a kik nem is káromkodnak már, csak ütnek. Ő is emlegeti a czárt, de nem ugy, mint a fia. Leveszi mellé fejéről a sapkát és fölnéz az égre. Az ő szemében nem is emberi lény ez a hatalmas, egyetlen valaki, hanem fogalom, a nagyság szuperlativusa. Senkit sem szeret, a feleségét gyönge, törékeny volta miatt megveti s méltatlannak tartja arra, hogy orosznak született. Mikor a fia éppen olyan sápadt s vértelen szint öltött, mint az asszony, ugy bánt vele, mint a kutyakölyökkel a kutyaapa. Hagyta az utjára, katonát ugy sem lehet faragni belőle! Egyszer vette csak tudomásul, hogy van egy fiatalabb, gyámoltalan Sokoloff is a világon és akkor kegyetlenül el is verte azzal az ostorral, a melylyel a gyakorlatról jött haza. Ez akkor történt, a mikor a gimnázium igazgatója tisztelettel megkérte, hogy adja a fiát más intézetbe, a hol elnézőbbek a növendékek politikai nézetei iránt.

– Mit! Megvadult a nyavalyás! – és ordított a vén katona, a mint kifért a torkán.

– Nem kell olyan nagyon kiabálni, meghallják, mondta az igazgató, de nem használt semmit.

– Hadd hallják, Sokoloff eszére tudja téríteni a fiát.

Otthon aztán észretérítette. A nyakánál fogva a levegőbe emelte s odadobta a czár képe elé, mint egy zsákot.

– Imádkozzál!

A fiu összeszorította az ajkát s nem szólott egy szót sem.

– Te semmi, hajolj meg és imádkozzál a czár előtt, hogy bocsásson meg butaságodnak általa az Isten.

A halvány, hosszura nyult testü gyermek ránézett a képre, behuzta a fejét a vállai közé s egy pillanat alatt elkészült akár a halálra is.

– Nem imádkozom.

– Nem!?

– Nem.

A halál éppen nem következett be, de néhány hétig nagyon csóválgatták fejüket ágya mellett az orvosok, a kiket az anyja csempészett hozzá. Aztán elment Svájczba diplomát szerezni. Az apja az utolsó napon eresztette maga elé és négy lépésről beszélt vele.

– Csavargók közé ne vidd a nevemet, légy ember.

– Elmehetek?

– El… Megállj! Még mondok valamit. – Kigombolta az ingét és csupasz melléről egy zsinórról leakasztotta a feszületet.

– Látod ezt?

– Látom.

– Hallgass ide, ha megtudom, hogy valami bünös, rosz erkölcsü szekta tagja lettél, ha aljasságra adod a fejedet, ha elcsábíttatod magad az istentelenektől, légy a világ másik oldalán is, megtalállak és én durrantlak fejbe. Te is hallod és az isten is hallja. Elmehetsz.

S a szegény Sokoloff ugy járt közöttünk, hogy alig hallottuk a lépését. Nagyon sokat szenvedett ez a szegény ember. Néha, ha a pinczérleány megszólította, ijedten fölkapta a fejét s csak aztán mosolyodott el kissé fanyarul, a mikor föléje hajolt a csinos szőke fej. Bántotta a csend is, meg a lárma is. Egyszer azt mondta az egyik orosznak:

– Ha véletlenül hamarosan meghalnék, vedd el az órámat s add oda a háziasszonyomnak. Nagyon jó asszony szegény.

– Jól van.

Ideges is lett minden semmiségre. Ha egy pohár nagyott koppant az asztalon, odakapott mind a két kezével. Közben kémlelve, nyugtalanul hordozta körül a szemeit rajtunk. Bizalmatlan volt, az már majdnem megszokás dolga az ilyen embernél, máskor pedig egészen megnyílt. Megkérdezte, hogy nem láttunk-e a városban valahol egy orosz tisztet. Nagy, barna ember, szürke, nyirott bajuszszal. A vállait pedig folyton előrenyomta valami, a mit mi nem láttunk. Egyszer-egyszer erős rajnai bort rendelt a vacsorához s butára itta magát.

– Jobb igy, azt mondta.

Hazautazó technikusoktól hirt küldött magáról az édesanyjának. Ne busuljon szegény jó asszony, él a fia, egészséges is, kenyeret keres egy müépitésznél, s most már nem bánja, akármi is lesz. A levelet idegen névre egy barátjához kell küldeni.

Mikor megjött az anyja betüivel irott első levél, örömében ketté tört egy dákót. Féktelen volt, szilajon vágott az asztalra. Az napra már nem érezte magát olyan egyedül, másnapra azonban már elmult a betük varázsa s megint üldözőbe vette szegény fiut az apja. Pedig nem volt már ebben a sápadt fiatal emberben semmi veszedelmes. A szökés, a folytonos rettegés s a kenyérkeresés fárasztó napszámja nagyon megtörték. Soha sem beszélt ilyes dologról, de azért nagyon meglátszott rajta, hogy nem törődik már a czárokkal. Éljen mindenki, de élni szeretett volna ő is.

– Élni, élni… ebben olvadt össze minden vágyakozása s megremegett és elsápadt, ha csak egy pillanatra is veszélyeztetve látta az életét. Árnyakkal volt számára tele ez a tiszta és átlátszó őszinte világ. Rendőrnek nézte a postaszolgát is s mint egy félénk gyermeket ugy kellett hazakisérni, ha már lement a nap. Megijesztette a nyitott kapu s a gázláng lobogásával jobbra-balra ingó árnyéka a lámpaczölöpnek.

Egyszer aztán ugy nyitotta be a nagy üveges ajtót, mintha kicserélték volna.

– Mi lelt Sokoloff? kiáltotta rá az egyik orosz.

– Nincs már baj – felelte – levelet kaptam édes anyámtól. Nekem irt, nem másnak!

– Az apád?

– Meghalt.

– Hazamégy?

– Nem, itt maradok.

– Mit csinálsz?

– Letelepedünk majd valami kis házba, valami kertbe épített házba a fák közé. Anyám már elindult, azt irja.

Még sem volt egészen megelégedve a dolognak ilyen elintézésével. Szerette volna, ha senkinek se lesz semmi bántódása s szépen, magától simult volna el a dolog. Kezére hajtotta a fejét s nagyon elkomorodott a féktelen örömre.

– Szegény apám.

VÉN POLITIKUSOK

I.

A herczeg kivetkőzött a katonaruhából s polgáriasan, egyszerü szivességgel járta körül az idegen piktorok kiállítását. Csendesen tipegett egyik képtől a másikhoz. Botja néha majd kettérecscsent, ugy reátámaszkodott. Öreg, gyönge már szegény, különösen igy polgári ruhában. Mikor katona, akkor egészen más. Öreg, öreg, de összetartja, kiegyenesíti a feszes dolmány. Titkárja néha önkénytelenül feléje nyul, segíteni akar rajta s minden pillanatban készen van arra, hogy ha elhanyatlanék, gyorsan fölfogja.

A látogatás nem volt bejelentve. Néhány piktor járt mellettük s az igazgatót is a kávéházból hivták elő hamarosan. Ez is kár volt, mert a herczeg ur háromszor is kijelentette már, hogy nem szereti a czeremóniát.

– Hagyják, hagyják, jól van igy, szép, szép, jó, jó.

Olyan csendesen beszélt, mint egy intim társaságban szokás. Jókedvü megjegyzéseket tett a képekre, nem volt sem tudákos, sem tudatlan, mosolyogva emelte tovább a sok fiatal közt a maga nyolczvan esztendejét, mint a ki már megbékült mindenkivel s főfő gondja ez a sok kép, szin, müvészet, a mit még mind meg kell látni, mielőtt az ember meghal.

Egy arczkép előtt hirtelen megállott. Zavarba jött az egész társaság. Az igazgató mentegetőzött.

– Nem tudtam fenséges uram, hogy szerencséltet.

A képre egy szurós tekintetü, nagy szürke fej volt festve. A kié ez a fej, ez a legnagyobb ellensége a herczeg politikájának s nem tudták addig elhallgattatni, mig haza nem küldték a falujába pihenni. Ott szegre akasztotta a nagyságát és a grófi czimert s ugy él, mint Cincinnatus. Szánt, vet s nem fog többé soha az asztalt verve dühöngeni ott, hol azt hiszi, hogy a más ember nézete hazaárulás. Tudja az utolsó gyerek is, hogy a herczegnek sok keserves órát okozott ez a goromba, vén ember.

Most azonban csak még mosolygóbb és nyájasabb lett, mikor a képet meglátta. Megnyugtatott mindenkit, hogy nincsen semmi baj, nagyon örül a viszontlátásnak s csak annyiban változott meg, hogy azután kevesebbet beszélt, szórakozottan hallgatta az igazgató előadását és ugy nézte a képeket, hogy nem látott egyet se közülök. Már nem érdekelték a vásznak s egyszer csak karon fogta a titkárját és ott hagyta az egész kiállítást.

– Máskor, máskor, mondta s gyorsan tipegett kifelé. A lépcsőnél visszaküldte az urakat, már meglátszott az arczán, hogy türelmetlen s alkalmatlan neki a sok ember.

Mikor elérték a kocsit, nem ült föl rögtön, hanem előbb elmondta a titkárnak, a mit gondolt.

– Barátom, kezdte a maga lassu, csendes hangján, tudja, mi a politikai butaság?

A titkár csak nézett s elcsodálkozott a kérdésen.

– Az, hogy mi elüldözzük azt az embert, érti?

– Értem.

Az uton nem beszéltek, mert lármázott a kocsi. A jó öreg ur hátradőlt a párnára s nagyon elgondolkozott. Nem köszönt vissza senkinek, a ki kalapot emelt előtte az utczán, még a szemét is behunyta, csakhogy senkit se lásson.

II.

Másnap már az egész város beszélt a dologról. Egyik ujság azt mondta, hogy ez a történet jelent valamit, a másik észre se vette, de megindultak a kombinácziók, szóval esemény lett belőle. Azt is beszélték, hogy a herczeg ur politikai zsenialitásának tündöklő jelét adta ujra, a gróf pártján levők begombolkoztak s meg voltak győződve arról, hogy megint kieszelt valamit a vén róka. Abban megegyeztek, hogy kicsinált história volt az egész. Véletlenek alig akadnak a politikában, akar, okvetlenül akar valamit az öreg.

Másnap, a mikor a herczeg fia fölment a klubjába, egyszerre megrohanták s ha tizfelé szakad, akkor se lett volna képes mindenre megfelelni. Különben sem tudott semmit, hagyjanak neki békét.

Egy közeli asztalnál kártyázott a gróf fia. Sokat vesztett már, mert rosz kedve volt. Bosszantotta minden. Ha egy kártya véletlenül fölfordult osztás közben, azért már dühbe jött s rosz kedvvel szólott oda a többihez, a mikor nagy zajjal körülfogták a fiatal herczeget.

– Nem szeretem, ha a vén emberek komédiát játszanak.

A herczeg elvörösödött. A tömeg utat nyitott neki s ő az asztal mellé állott. Egy pillanatra megszünt a játék, ránézett mindenki. Tudták, hogy mi következik, de azért kiváncsiak voltak. Később beszélték, hogy a fiatal herczeg szépen csinálta a dolgot, nyugodtan, elegánsan. Ebben a teremben még az indulatok is alkalmazkodnak az alapszabályokhoz.

– Nem magyaráznád meg jobban?

– Neked nem.

– Majd küldök másokat.

– A mint tetszik.

A gróf nagy veszteséggel ment haza. Szinte jó volt neki ez a kis intermezzó, mert a milyen roszul járt a kártyája, még a kabátot is lenyerték volna a hátáról. Igy legalább megmentett még valami kis pénzt.

Másnap megverekedtek.

Háromszor lőttek egymásra. Közelben volt egy elhagyatott falusi ház. Az visszhangot adott a durranásoknak. A ház a herczegé. Hosszu, lapos épület, csak pihenni lehet benne a sok munka után. Most csak egy öreg, félkaru katona lakott benne s az tipegett elő a lövésekre.

– Aha, lőnek, lőnek… Jól esett szegénynek ez az ismerős muzsika.

A második lövésnél is félrementek a golyók. Nevetségesen tele voltak töltve a pisztolyok. A gróf félig hangosan oda is szólott a maga embereinek. Izgatott volt, boszantotta a fegyvere, a melynek a puskaporral megtöltött csöve nehezebb volt az agyánál.

– Nem vagyok diák, ne csináljanak komédiát belőlem.

Be se fejezhette a mondatot. Az utolsó hang a torkán akadt meg. A másik pisztoly nagyot dörrent s a gróf előrebukott a lövésre. Lehunyta szemét, a fegyver kiesett a kezéből s ugy czepelték be a herczeg házába, mint egy formásra faragott nehéz tuskót. Pár percz alatt elhagyta az eszmélete is. A mikor ráfektették a vén katona kemény szalmazsákjára, félrebeszélt. Azután sehogyse beszélt. Ugy elgyengült, hogy egy gyermek könnyen földhöz verte volna s alig maradt valamicske vér a testében.

Rögtön értesítettek az esetről mindenkit, a kit csak érdekelt. A vén katona a küszöbre tette a sapkáját, abba dobta be mindenki a névjegyét, a ki csak eljött betegnézőbe. A házban nem volt annyi szoba, hogy fogadni is lehetett volna benne, a sebesülthez pedig nem eresztettek be senkit.

III.

A beteg apjánál csak valamivel hamarabb érkezett meg az öreg herczeg. A fiával jött és zsörtölődött az egész uton.

A mikor az öreg gróf két szürke lova befordult a kapun, a házi gazda szobájába küldte a fiát s egyedül ment a vendég elé. Mosolyogni próbált s messziről integetett már, hogy nincs semmi baj, jobbra fordult minden, nem kell megijedni.

A gróf nagyban készülődött egész uton arra, hogy mint fog belépni. Magába fojtotta azt a nagy indulatot, a melytől megremegett mindenki, a ki még csak látta s elkészült arra is, hogy akár halva találja a fiát. Lassan fog beszélni, nem okol senkit, se parasztot, se urat nem ver agyon dühében, csendesen viseli el sorsát. Látta, hogy az különös lenne, ha ő káromkodva öntené ki magából az epét, s ugy viselné magát, mint egy közönséges paraszt. Mikor a házat meglátta, összerándultak arczán az izmok s összes erejére szüksége volt, ha nem akarta elárulni, hogy szenved. Ha utat engedett volna minden elfojtott érzésének, felbődült volna, mint az oroszlán. Összeszorította az ajkát s szinte nyögve szólott a kocsisához:

– Gyorsabban!

A mikor az öreg herczeg eléje tipegett, egyszerre elhagyta minden hidegvére. Leugrott a kocsiról s összeszorított ököllel rohant feléje.

– Mi van a fiammal?

– Már jobban van.

– Az ur felel érte! Megölték…

Akkor már befelé mentek. A herczeg ment elől, minden pillanatban hátrafordult s még a csizmát is szerette volna lehuzni a gróf lábáról, hogy ne kopogjon olyan nagyon.

– Csendesen, fölébred.

– Viszem innen! – mondta a gróf.

Eléjük jött az orvos is és csitította őtet.

– Viszem a fiamat, mondta még egyszer a gróf, hogy hallja ez a másik ember is.

– Nem engedem, felelte az orvos.

A vén ember valami nagyot akart mondani erre, de az ajtóig jutottak s most már ő ijedt meg a hangos beszédtől. A fiához még nem eresztették be, csak az ajtó üvegen át mutatták meg neki. Bozontos, szürke szemöldjei összerándultak, a mint az ágyon meglátta a sápadt arczu, mozdulatlan embert.

– Szegény – mormogta és sóhajtott. Ha meghal! – Erre a gondolatra megint ellepte a düh. Olyan volt, mintha meg akarná rázni a falakat, hadd omoljon össze az egész ház.

– Nem hal meg, biztatta az orvos. Csak nyugalom, nyugalom…

Nyugodt is tudott lenni, ha ráparancsoltak. A fiatal herczegtől végig hallgatta az egész dolgot. Csak a szeme tüzelt, ő maga pedig mintha odaragadt volna a székhez. Nagyon szivesen földhöz vert volna legalább egy tányért, a mint ziháló mellel, jól előrehajolva nyelte az elbeszélést, de nem tette.

– Holnap megyek, mondta, a mikor egymás mellett szorongva megvacsoráztak a kis zöld szobában.

Dehogy ment. Csak nem hagyhatta el a házat a nélkül, hogy ne lássa a fiát. Az pedig nem is tudta még, hogy itt van az apja, csak épült napról-napra. A mikor aludt, megmutatták az öregnek egy-egy perczre s a vén goromba ember egyre nyugodtabb lett. Már vigyázni se kellett reá, szépen hozzászokott a csendességhez, s a leghátulsó szobában együtt törte a jeget a herczeggel. Alig volt kivülök valaki a házban. Összeszorultak, mint a szegény emberek.

A nagy közelség sok mindenre megtanította őket. Ha magukra maradtak, keveset beszéltek, de ha az ember mindig két-három lépésre van valakitől, már kitalálja, hogy mit gondol a másik. A mikor telepipáztak egy szobát, ugy érezték magukat, mintha átbeszélgették volna az egész délutánt. Este ugy fogtak kezet, olyan szépen bucsuztak egymástól, mintha mind a ketten meghalni készülnének. Utóbb már, ha el tudták kerülni a kiváncsiakat, karonfogva sétáltak a réten s a gróf nagy igyekezettel segítette át egy-egy árkon a herczeget. Bizonyos melegség volt a szemükben, ha egymásra néztek s talán egy-két esztendőt is elvállaltak volna egymástól, ha az lehetséges lenne.

– Hogy van a gyerek? – ezt megkérdezgették egymástól minden reggel. Utóbb már csak szokásból, mert a mikor már nem kellett félni a haláltól, igazán csak egymással törődtek, azt csinálhatták a fiatalok, a mi nekik éppen tetszett.

JÁVOR FŐHADNAGY

I.

Már jártam egyszer grófi palotában s akkor, mikor az urak is odahaza voltak, nemcsak a cselédek. Ez nagyobb dolog, mint a mekkorának az első perczben látszik, mert nem mindenki mondhatja el magáról ugyanezt tiszta lelkiismerettel. Nem találtam olyan szépnek belülről a grófi házat, mint a hogy azt gimnázista koromban képzeltük el mi kis diákok, mikor nagy álmélkodva vágyakoztunk be a régi, hires Bánffy-palotába. Annak az erkélyén állott Báthory István őnagysága, mikor akasztófára huzatta az egyik Pókait s a mi török, magyar, szász és oláh sokadalom csak volt Erdélyben, az mind ott a hires nagy palota előtt ért véget. Hogyne vágyakoztunk volna utána, olyan volt előttünk, mint a mese.

Ez a másik palota kicsi és semmi története nincs. Egészen uj. A szabadságharcz után idetelepedett valami osztrák gróf, mert itt kevés pénzzel is ur lehet az ember, odahaza pedig annyi a millió, hogy elvész közöttük egy pár százezer forint. A pajtások közbenjárására olcsón szerzett olyan földet, a mit elkótyavetyéltek a gazda talpa alól, megépítette rá a kastélyt s mikor a fia már megkomolyodott és feleséges ember lett, szépen elszenderült az öreg gróf. A fiatal Waldstein tovább gazdálkodott. Felgyujtották egynéhányszor, mert nagyon verte a cselédeit, de hát egy pár kazal, két, három asztag mi egy olyan nagy uradalomban? Nem baj, ha le is ég, csak rend legyen s ne czammogjon az a kutya paraszt, ha kijár a kenyere.

Közben gyarapodott a család is, született egy kisasszony és egy urfi. Nőttek, nagyok lettek, végiggyötörtek egy csomó nevelőnőt, a kit idevetett a rosz sorsa s beléptek a világba. Már két fiatal Waldstein gróf lakott a kastélyban, de az apa bizony már gyengülni kezdett. Megbékült a cselédeivel, rájuk uszította a fiát, lovagolt, vadászott és ivott, ez volt az egész foglalkozása. Néha leereszkedett az asszonyokhoz, hanem az ritkán történt, majdnem eseményszámba ment, ha szóba állott velük. Rendesen csak a legszükségesebbekre szorítkozott, ilyen volt az apja is és ilyen természete lesz a fiatal uraságnak is, mert már kezd beletanulni.

A kisasszony szép, magastermetü leány volt, de hideg, az anyja pedig igazán nem számított semmit. Észre se vették, hogy ott van. Nem termett ebbe a társaságba. Szótlanul elvonult, naplót vezetett szegény még most is, pedig már egy kissé elkésett vele, nem szólt semmibe, örült, ha békességben hagyták. Ha nagy vendégség volt a házban, mindig fájt a feje. A leányát is igyekezett rávenni, hogy naplót vezessen, hanem mikor látta, hogy semmire sem megy vele, teljesen békét hagyott neki. Fájdalmának a maga könyvében adott kifejezést.

Egyszer, nem régiben, a gróf ujsággal jött be az asszonyokhoz. A leány azzal mulatta magát, hogy az öreg franczia kisasszonnyal most már tizedszer vagy huszadszor elmondatta magának első szerelme történetét. Nagyon szentimentális történet volt ez, elesett vőlegény is volt benne s milyen hoppon maradt a szegény menyasszony! A grófné sóhajtott és könnyezett.

– Huszárok jönnek – mondta a gróf s fölmutatott egy levelet. Nem kérdezte senki, hogy miért jönnek a huszárok, hát tovább mondta kérdés nélkül.

– Ló kell nekik, holnap itt lesz négy tiszt tizenkét legénnyel. Nagyon szivesen kell majd fogadni őket.

– Miért? Kérdezte a leány.

– Mert máskép nem vásárolnak. Kényes nép ez.

– Nem vagyunk kupeczek.

– Szép mondás, de jobb katonának adni el a lovat, mint czivilnek, ezek fizetnek jól.

– Ki irja a levelet?

– Valami Jávor főhadnagy, de az ezredes bizta meg vele.

– Nagyon közönséges név.

II.

Mikor lekanyarodtak a huszárok a hegyről, kigyült az udvarra a cselédség s aztán ugy kapkodták el az utolsó közvitéztől is a lovat, mintha régen várt vendégek lennének a katonaurak. A gróf ur a verandán várta be a tiszteket s feszesen köszönt, mintha ő is legalább tábornok lenne. Nem jó előre megmutatni, hogy nagyon várt reájuk. Majd csak benn a vacsoránál lesz szives házigazda, elég az a katonáknak. Azt a nagy szivességet nem ugy értette, hogy ő is meghajtsa a derekát, hanem az asszonyok… az már egészen más. Az ezredes bemutatta a többi tisztet is és Jávor főhadnagy ur azonnal lement az istállóba, a lovak után nézni. Nagyon futólag köszönt, inkább csak mormogta, hogy örvend a bemutatásnak. A gróf kivágta a mellét s nagyon utána nézett ennek a fiatal embernek. – Furcsa kölyök – azt mondta odabenn a fiának.

A grófnénak ez idő szerint nagyon fájt a feje, a franczia kisasszony pedig a vendégszobákkal volt elfoglalva, egyedül maradt a tágas szalonban a leány. A tiszt urak körülvették, a két Waldstein is közéjük elegyedett. Beszéltek, de néha fönnakadt a társalgás, sokszor néztek az ajtóra.

– Hol marad Jávor főhadnagy ur? kérdezte a gróf kisasszony.

Az ezredes kimentette.

– Tizenhat ló sok munkát ad, azt mind meg kell nézni.

– A tisztieket már mind végig lovagoltam – vetette közbe a legfiatalabb, egy kis szőke kadét.