Part 11

A kávéház oszlopai között végigsuhant egy másik leány. Krausz ezt a lányt még nem látta eddig a többi között, most felállott s ugy meresztette szemeit utána. Mikor sokáig nem jött vissza, türelmetlenkedett. Kiment a zugból s az ócska übercziher belevegyült a kifogástalanul német pedanteriával öltözött uri vendégek feketeségébe s ide-oda nézegetve nyugtalanul várta a leányt. Mikor visszajött a kis szőke fruska, valaki azt mondta rá a szomszéd asztalnál: csinos dög – ez elkeserítette. Miért mernek az emberek igy beszélni egy szegény leányról. Majd ha lesz valami köze hozzá, nem fogja megengedni. Feszült a melle és csillogtak a szemei, ez a csinos, fiatal szőke fej egyszerre fölvillanyozta az idegeit, más embernek érezte magát s pillanat alatt elhatározta, hogy ezt a leányt szeretni fogja. Miért ne? Egy szegény pinczérleány csak nem igen magas hozzá képest, ő se épen semmi.

Azon este egyebet se tett, csak a leányt várta és nézte, a mint elsuhant mellette. A mint végig szaladt a hosszu termen, magasan emelte maga előtt a kávés kannákat, vagy a szinig töltött nehéz poharakat. Nem nézett se jobbra, se balra s az emberek is bizonyos tisztelettudással bántak vele, sokan szerették volna, ha legalább egy pillantást vet reájuk, de a kis lány csak a munkájával törődött. Valami egérkeszerü nesztelen gyorsasággal szaladgált vendégeitől a buffetig és vissza, jól illett neki a csinos fehér kötény s az a komolyság, melylyel fölfogta a dolgát. Kényeztették a többi lányok is, csodálatosképen eszükbe se jutott, hogy irigykedjenek reá, pedig kedvesebb és szebb volt, mint akármelyik.

Krausz volt az utolsó vendég a kávéházban. Otthon nem tudott aludni, kimerültebben kelt föl reggel az ágyból, mint a hogy este belefeküdt. A tanítványaival ma nagyon hamar végzett s mint a ki valami nagy esemény előtt áll, erősen dobogó szivvel nyitotta be este a kávéház ajtaját. Igy ment ez hetekig. Közbe kölcsönkért egy-egy kabátot vagy nyakkendőt azoktól, a kiket valamennyire ismert s észre se vette, hogy ezekben a nem reá szabott ruhákban mennyire ügyetlen. Halvány fogalma se volt az ilyesmiről. Egyszer bebátorkodott abba a kis szobába, a hol a leány szolgálta ki a maga uri vendégeit s mikor látta, hogy minden jól megy, senki se bántja, rá se néznek, egészen ott ragadt. Igy legalább közelebbről látta a lányt s mikor fizetett, megérinthette a kezét is. Ez már boldoggá tette. Nagy későre beszélni kezdett vele. A leányka barátságosan, szeliden nézett reá, ez bátorságot adott neki. Megkérdezte tőle, hogy mi a neve?

– Czenczi.

Ujjai hegyével a leány kötényét simogatta s nem igen tudta már, hogy mit beszéljen tovább. A mit igazán tudni szeretett volna, arról nem mert beszélni, majd máskor, ha egyszer igazán hangulatban lesz. A leányt ugyis sörért küldték a másik asztaltól.

Nagy vágya támadt arra, hogy örömet okozzon ennek a leánynak. Vesz neki valamit, valami olyast, a mi nem drága, de azért kedves kicsi apróság. Ha gyürüt adna, vagy egy olcsóbb fajta órát, éreznie kellene a leánynak, hogy ez nagy áldozat egy ilyen szegény embertől s nem fogadná szivesen. Másnap, harmadnap is ezen törte a fejét, gondolkozott; gyüszüt, ollót, pénzestárczát, mit, de mit lehetne venni? Sorra nézte a kirakatokat, mig megakadt a szeme egy kis gyöngyháznyelü késen. Nem is volt az kés, hanem valami fényes kis zsuzsu, akár az óralánczon lehetne viselni. Egész csomó fényes kis kés benne, kedves kis apróság, igazán lánynak való. Megvette, selyempapirba csomagoltatta, nehogy egy kis karczolás érje a zsebében s boldogan ment haza. Édes kis Czenczi, hogy fog örülni. – Csak egy pillanatra derüljön át az arcza, az már elég boldogság ennek a szegény embernek egy hétre. Még a nagy tudós könyvekben is csak azt a mosolygást fogja látni, a lány pedig észreveszi azt, a mit fél neki elmondani s talán magától is közeledni fog hozzá. Vagy beszélni fog. Ha egyszer alkalom akad rá, majd elmondja, a mit akar. Csak egy kicsit közeledjenek egymáshoz, mindjárt másként lesz minden.

IV.

Az este jól kezdődött. A kis szoba vendégei későre jöttek, mikor bement, egyedül találta a kis leányt. Előbb megijedt ettől a nagy közelségtől, de aztán lassan-lassan felbátorodott. Kivette zsebéből az ajándékot s kissé akadozva, de mégis elmondta azt a pár szót, a mire már az egész napon át készült.

– Csinos kis apróságot láttam egy boltban, mindjárt magára gondoltam Czenczi kisasszony, kérem szépen, fogadja tőlem szivesen.

A leány elvette a kést s leült a fiu mellé. Kinyitogatta minden ágát, gyermekes örömmel törülgette le a kés aczéljáról a homályt. Egészen a késével volt elfoglalva, arcza sugárzott az örömtől s hálásan nézett a szegény kopott emberre. Nem volt hozzászokva az ilyen gyöngéd jósághoz. Érezte, hogy ez a szegény ember tisztán gondolkozik róla s ez meghatotta.

– Köszönöm szépen.

Közelebb jött, mintha mondta volna, legyünk jó barátok, beszélj valamit. A fiatal ember is érezte, hogy most beszélhet. Erősebb is volt, mint máskor, a lány boldog mosolygása meleget és bátorságot öntött bele. A lány azonban nem várta be, mig szóhoz jutott volna, hanem mindjárt egész bizalmasan kezdett beszélni a maga dolgairól.

– Nekem is volt egy épen ilyenforma bátyám, mint ön, ilyen jó egyszerü ember, most katona, bennmaradt a szolgálatban, már őrmester, ő gondoskodott rólam, mig ide nem kerültem. Most már egészen elfoglalják a katonák, azt mondta, hogy legyek csak jó lány ezután is. Csak minden harmadik vagy negyedik vasárnap látogat meg, egészen Lajosra bizott.

A fiatal ember rábámult a leányra s azt kérdezte tőle: ki az?

– Lajos? Ő lesz majd a férjem.

– Mikor?

– Nyomdász, egy napilapnál. Csak még egy van felette, a ki neki is parancsol, de az már öreg. Ha az már egészen kivénül, ő kapja meg a hivatalát. Addig is szerzek itt egy kis pénzt.

– Szereti?

– Igen, ő is szeret engem.

A szegény ember leejtette fejét az öklére s az asztal márványára bámult. Megteltek a szemei könynyel s hosszat és keserveset sóhajtott. Mikor a leány kiment a szobából, az asztalon hagyta a kávé árát s a hátulsó ajtón ment el.

Már hajnalodott s még mindig nem volt otthon. Valahol künn a gyakorlótéren botorkált. Nagyokat lélekzett, feje a mellére csuklott le, kinosan nyögött, mintha nagyon beteg lenne s megint olyan ügyetlenül lóbázta a karjait a levegőben, hogy a madarak messze fölrebbentek előtte, a mikor jönni látták.

SZIVÁRVÁNY

I.

Mikor Joó Ferencz lejött attól a szép özvegy asszonytól, a kinek már egy éve udvarol, egy leányt látott sebesen elhaladni maga mellett. Utána szaladt, nyomon követte s majdnem a sarkára lépett, mikor az egyszerre megállott. Egy hosszu másodperczig, vagy bajos azt csak ugy találomra időben kifejezni, egymásra néztek. A leány arcza piros volt a hidegtől, meg a haragtól is, a férfi pedig nem fordította el a szemeit, hanem ugy visszanézte, mintha csak tanult mestersége lenne ez az utonállás.

– Rendőrt hivjak? – mondta a leány s reszketett nagy izgatottságában.

– Hivjon – felelte Joó szárazan s még közelebb ment hozzá egy kis lépéssel.

A leány majd elsírta magát, nagyon megcsappant a bátorsága erre a hangra. Mikor látta, hogy hiábavaló a merész fellépése ezzel az emberrel szemben, letért a gyalogjáróról s a csatakos utcza közepén ment tovább. Joó a gyaloguton maradt s ugy kisérte el hazáig. A kapuban udvariasan jó éjszakát mondott s megkereste a házmestert. Néhány összefogott bankót nyomott a markába s kikérdezte mindenről, a mit csak tudni akart. Szegény ember ennyi pénzért akár harminczszor nyitotta volna fel a kaput éjszakának idején, hogyne beszélt volna.

– A kisasszonyt Kerekes Rózának hivják és a varróba jár. Az apja Kerekes Dániel ur, hivatalnok a szappangyárban. Nem lehet valami nagy fizetése, mert egy kissé kopott innen-onnan. A harmadik emeleten laknak, hátul.

– Köszönöm.

– Nem méltóztatik egyebet is parancsolni?

– Nem, jó éjt.

Másnap fölkereste Kerekes Dániel urat s elmondta neki, hogy ki. Télen a fővárosban lakik, nyáron a birtokán, lenn a Bánságban. Tizezer forintot költ el évenkint, de többet is kisajtolhat a földből, ha akar.

– És aztán mit kiván tőlem Nagyságod?

– Engedje meg, hogy többször is meglátogassam. Tegnap este láttam leányát az utczán, nagyon óhajtanám jobban megismerni.

– Tessék, örvendeni fogunk mind a ketten, ha jól találja majd magát nálunk.

Egy hét mulva Joó eljegyezte a kis Rózát. Olyan gyorsan ment minden, hogy sokan el se fogják hinni. Hogy miért történt igy az egész, azt is elmondom.

Egy hét előtt az a szép asszony, a kinek Joó Ferencz már egy év óta egészen komolyan udvarolt, tulságosan kipróbálta a mellette ülő férfi türelmét. Azt gondolta, hogy ugyis egészen rab ez már, nem szökik el akkor se, ha akármint is összecsipdesi a szavával. Talán még az eldobott zsebkendőjét is visszahozatta volna vele, mint egy kis kutyával, olyan telhetetlen kedvében volt. Kaczagott, tapsolt és számba se vette, hogy a férfi szenvedett mellette. Joó azonban egyszer csak fölállott az asztal mellől s olyan határozottan kezdett el beszélni, hogy a szép asszony egy perczre meghökkent.

– Beszéljünk komolyan, nem akarok több tréfát ma este. Egy éve kérdezem már, hogy akar-e a feleségem lenni. Soha még határozott választ nem kaptam, pedig egy esztendő alatt tisztában lehetett azzal, hogy mit érez. Nem szeretem, ha azt hiszi, hogy egészen gyerek vagyok. Szóval unom már ezt a dolgot, csodálom a türelmemet. Most legutoljára kérdezem, hogy szeret-e, vagy csak ugy az udvarhoz tartozom?

Ez a mondóka kissé teátrális, de igazán igy volt. Nagy bolondságokra képes az ember, ha csak figurázik vele az asszony.

A szép asszony már magához tért a nagy meglepetés után és nem tulajdonított semmi fontosságot az egész nagy haragnak. Mosolygott és csak ugy odadobta:

– Majd megmondom holnap.

– Ma feleljen, mert én holnap már nem jövök el a válasz után.

– Dehogy nem. Ma nincs kedvem ilyesmiről beszélni.

A férfi majd lobbot vetett, már azt sem igen tudta, hogy mit beszél. A sok szeszély kihozta a sodrából s ebben a perczben már inkább gyülölte a szép asszonyt, mint szerette. Nagyokat lélekzett s majdnem elfulladt, a mint beszélt. Ötletszerüen szökött az agyában egy gondolat s rögtön kimondta, nem bánta már, ha akármi lesz is.

– Hát tudja mit mondok? Ha felelet nélkül bocsát el, feleségül veszem az első leányt, a kit az utczán találok.

– Csak tessék.

– Nem felel?

– Nem.

– Isten önnel!

Elment, a nélkül, hogy többet mondott volna. Mikor kivül volt már az ajtón, az asszony megijedt. Utána szaladt s megfogta a karját.

– Megteszi? – kérdezte gyorsan.

– Meg, szavamra mondom, ha igy bocsát el.

– El tudna hagyni?

– El.

Hirtelen haragra gyult az asszony. Ugy nézte Ferenczet, mint egy lázadót. Csak most kezdett el igazán hinni abban, a mit mondott. Erre nem lehetett elkészülve s ugy érezte, mintha megütötték volna. Ha talán csak legalább egy percze marad, a mi alatt számot vethet mindennel, meg azzal is, hogy ő is szereti ezt az embert s nem a szíve, csak a vére és az idegei ingerlik folyton, akkor másként felelt volna.

A férfi türelmetlen kérdéssel nézett reá – és az egyik lábát a küszöbre tette. Ez még jobban fölingerelte az asszonyt. Hátat fordított és azt mondta:

– Menjen hát.

II.

Két hét mulva találkoztak ismét. Az asszony kocsija utólérte a Városligetben Ferenczet, a ki lovon ült s csak lassan ment előre. Megemelintette a kalapját és félreállott, mintha nem lenne elég széles az ut. A kocsis lassabban hajtott, azt gondolta, hogy az ur és az asszonyság bizonyosan szóba állanak majd. Az asszonyság kérdezett is pár szót Joótól francziául. Mosolygott hozzá és az első ülésnek feszítette a lábait, hogy ne reszkessen.

– A szappant hazulról kapják majd, ugye?

– Igen asszonyom, apósom a szappangyárban dolgozik.

– A kisasszony nem tud lovagolni?

– Nem, majd kocsin jár utánam.

– Szép?

– Nagyon szép.

– Megyünk! – Ezt már magyarul mondta a szép asszony s a kocsisnak szólott. Alig intett a fejével Joónak, a mint ügetésben indultak a lovak s mikor már eltünt a férfi szemei elől a kocsi, egy másik uton hazahajtatott.

Nagyon le volt verve, nem szólott senkihez az egész uton, pedig szivesen csatlakoztak volna hozzá sokan az urak közül. A reggelihez hozzá se nyult s még sírt is, a mint végig hanyatlott a hálószoba kis pamlagán.

Egyszer öntudatlanul ugy intett a kezével, mintha azt mondta volna; elment, elment – és keservesen sóhajtott. Mikor a szobaleánya bejött, hogy felöltöztesse, hangosan rákiáltott s kikergette a szobából. Azután rögtön meg is bánta. Ő maga ment utána, visszahivta a szegény leányt s olyan türelmes lett, hogy még csak föl se szisszent, mikor egyszer-egyszer megrántotta a haját fésülködés közben. Ma a cseléd kedvéért öltözött csupán, elgondolta, hogy nagyon rosszul eshetett, a mikor csak ugy minden ok nélkül rákiáltott.

Otthon élte az igazi életét, künn, a társaságban hazudozott. Nem rendszerrel, hanem mindig egy-egy apropóra, a mint az ösztöne sugta. Nem maradt el sehonnan sem, ha beteg volt, akkor sem árulta el, nemhogy akkor jelentette volna magát betegül, mikor jól érezte magát. Egy-két napig föl se vette a Ferencz távozását, de azután napról-napra kinosabb lett az élete.

Egy darabig várta, hogy egyszer csak benyit, mint azelőtt s azt mondja: tréfáltam kedves, itt vagyok, – hanem a mikor már mindinkább teltek a napok, már várni is félt. Néha ugy eltompult, mintha nagyon nyomta volna valami a fejelágyát s csak egy-egy perczre vettek erőt rajta elkényeztetett idegei, de a vége mindig csak az lett, hogy sírt és magában jajgatott. Az volt előtte a legvilágosabb, hogy már nem birja ki igy sokáig. Utóbb már félt is a gyengeségétől s kevesebbet mutatta magát. Egyszer pedig elhatározta, hogy lemegy a falura.

Ha pedig valaki azt mondja, hogy Joó Ferencz bolondul cselekedett, nem fogom én pártját az emberemnek. Érezte már ő is. A kis Róza soha se látott ilyen nagyon közelről egy olyan szép nagy urat, mint ő, mindjárt megszerette, neki pedig hamar alkalmatlan lett a leányka. Mulattatta egy darabig naivsága, aprólékos figyelme, hanem azután unta már.

– Ne szeressen engem olyan nagyon, kis leány, – mondta egyszer, s gyöngéden lebontotta nyakáról a leány karját.

– Hát hogyan? – kérdezte a gyermek s nagyon elkomolyodott.

Máskor három-négy napig feléje se ment s egy-egy jó barátjától szorongva kérdezte meg, hogy: mit csinál az asszony? Kezdték sajnálni az emberek. Ettől megijedt. Mikor az első ember arczán észrevette ezt a vonást, fölszaladt az öreg Kerekeshez és sürgette az esküvőt.

– Most már nem várunk tovább.

– Ha nagyságod ugy kivánja…

– Ne szólítson kérem igy, mondtam már.

– Nem tudom másként, mit csináljak?

– A mint tetszik, hát csak siessenek.

III.

Leghamarabb észretért a kis leány. Előbb nem látott semmit, mert az a hirtelen fellobbant szerelem betöltötte teljesen. Azután csodálkozott. Mikor komoran beállított hozzájuk a vőlegénye, beszélhetett ő neki akármit, hiába akarta még öntudatosan is fokozni, megkétszerezni gyermekes kedvességét, nem sikerült levonni magához a ránczbaszedett arczot. Alig szólott egy-egy szót a férfi és azt is ugy mondta, mintha akkor hirtelen ébresztették volna fel álmából.

– Hova gondol? – kérdezte egyszer hirtelen a kis leány. A többi is ezt kérdezte volna.

Ferencz mosolygott, de nagyon elkényszeredett volt a mosolygása. Végigsimított a mellette ülő gyermek haján s nem felelt egyenesen a kérdésre.

– Valami régi dolog jutott eszembe – mondta.

– Nem rám gondolt. – Felállott és elnézett a Ferencz feje felett.

– Nem, kis leány, most nem.

– Máskor se!

Ferencz fölkapta a fejét s meglepetten nézett a leányra. Ez a gyerek tizenhat esztendővel még nem érett meg arra, hogy szerelmes legyen. Nem ugy mondta el ezt a két szót. Nem volt abban semmi fájdalom, csak valami gyerekes nagyzolás a szemrehányásban. Mintha azt mondta volna, hogy: nini, nézd milyen nagy leány vagyok már és mégsem reám gondol!

A férfi megfogta mind a két kezét s megint maga mellé ültette a székre. Egy darabig csak nézte s egyszerre csak rászólott. Ez a kérdés jött leghamarabb az ajkaira:

– Van-e még magának babája?

Maga se tudta, hogy miért, de szorította a gyerek kezét és szerette volna össze-vissza csókolni a kezeit, arczát, haját. A leány azonban meg volt sértve:

– Hogy gondolhat ilyet! – felelte és felpattant utána.

– Csak ugy kérdeztem. Vegyek egyet?

– Köszönöm, nem kell.

Azután még ritkábban jött a vőlegény, de jobb kedvü volt. Az öreg kerekesnek azt mondta egyszer:

– Várhatunk még.

– A mint parancsolja nagyságod.

A gyerek hallott is egyet és mást, meg magától is rájött az igazságra. Egy kicsit szomoru volt, mikor látta, hogy abból a szép, nagy magas emberből már semmi sem az övé. Lábujjhegyre állva ért fel a válláig, nem sok van ilyen. Nagyon haragudott arra a másikra, a ki most már visszakapja, de azért megizente neki, hogy ne nehezteljen reá, mert ő igazán egy cseppet se oka semminek.

PAPP SÁRIKA

I.

A Grün-féle táncziskola határozottan mondhatom, hogy germanizált. Ott még mindig ugy számították a lépéseket a tánczban: ancz, czvájj, drájj s Grün ur állhatatosan ragaszkodott a német müszavakhoz. A szomszéd Glück-féle táncziskola ezeket már mind kiküszöbölte s tiszta magyarsággal beszélt, például, hogy: előre tessen lepketni s ekenésen tartsat a lápát kisásszonyka.

Grün urnak meg is gyült a baja sokszor a szomszéddal. Ez a magyar nyelven dolgozó ur sohase hagyott neki békét, áskálódott ellene titokban s nyiltan is föllépett néha-néha, mikor tüntetőleg magyar érzelmeivel henczegett egy-egy tósztban. Nagyon keserü lett a szegény ember élete, mióta Glück ur magyarul beszélt.

Glück ur folytonos áskálódásai következtében végre teljesen megrendült Grün ur helyzete. Az ügyet kezébe vette a sajtó is s abban a kis városban, hol ez a dolog történt, nagy becsülete van a nyomtatott betünek. A közvélemény hangosan követelte, hogy Grün ur hagyja ott poziczióját s végül természetesen az lett a dologból, hogy a szomszéd iskola átvette a tanítványokat és egy szép napon örökre elnémult Grün ur táncztermében az öreg zongora. Ennek volt a háboruságból a legnagyobb haszna. Szegény már réges-régen nyugalomra vágyott.

Azonban Grün urnak is meg volt a maga pártja. Ellene volt ugyan a sajtó nagyhatalmu képviselője, Szikszai Gáspár ur, de mellette voltak a leányok. Grün ur minden vasárnap bált rendezett annak idején már fölszabadult tanítványai számára. Itt a nagyok mulattak. Most elmaradtak a bálok is az iskolával. Olyan keserüség vett erőt a lelkeken, a milyenre alig emlékeznek az emberek. Lecsüggesztett fejjel és kisírt szemekkel jártak a leányok az utczán, a fiatal emberek üres idejükben terveket kovácsoltak s az elv megvolt ugyan mentve, de alaposan fölfordult a társadalom rendje. Némely bátrabb hangok hangosan követelték, hogy Grün ur hozassék vissza Füzes-Abonyból, a hová áttette az iskolát és az öreg zongorát s a szükkeblü Glücköt tolonczolja haza a hatóság Svájczba. Persze nem lett a dologból semmi. A hatalom keményen tartotta magát s diadalt ültek az elvek.

– A ki nem tud magyarul, annak mi nem adunk kenyeret – mondta egy bácsi, a ki sarkantyus csizmát és magyar nadrágot viselt. Általában ez is volt a hangulat, a fiatalság pedig haszontalanul agitált. Glück urnak egy éjjel beverték az ablakait, de ez se használt semmit. A derék ur utóljára hajlandó lett volna visszaállitani a vasárnapi bálokat, hanem akkor már sehogy se ment a dolog. Grün ur sokkal kedvesebb ember volt s közönség nélkül maradtak az uj bálok. A népszerüség bajos tudomány. Elüldözni a városból a kedvenczet s beleülni az örökségbe, minden rákészültség nélkül nem lehet. A fiatalság nem sokat törődött az elvekkel, elvesztette a régi jó zongoráját s kesergett utána.

Egyszer egy nagy társaságban szóba került a dolog. Ott volt Papp Sárika is, a Papp Laczi lánya s Szikszai Gáspár, a ki hivatása magaslatán állva, olyan nagy képpel járkált most az emberek között, mintha ő szerkesztené a Tájmsz czimü ujságot s czikkeivel nem egy zsidó tánczmestert üzött volna ki a városból, hanem az ír kérdést oldotta volna meg. Azelőtt kedélyes, jó fiunak tartották, most azonban sokat feszengett s látszott az arczán, száján, nyakkendőjén, egész nagyratermettségén a diadal. Sokat emlegette a sajtót, mely nagy czélok szolgálatára van hivatva s ugy beszélt, hogy: mi akarjuk, mi már elvégeztük, mi nem türjük.

Papp Sárika már régen elhatározta, hogy megmondja ennek az urnak a maga véleményét. Szókimondó kis leány volt, s a mióta kis fehér ruhája állandóan a szekrényben csücsült, a helyett, hogy kis urnője derekát átölelve sürgött-forgott volna a Grün-féle bálokban, még bátrabbnak érezte magát a kis leány. Az igazmondás nem nagy mesterség, csak bele kell melegedni. Az ember halkan kezdi, hangosan folytatja s befejezi a mondókáját valami nagy gorombasággal. Aztán a többit lássa az a másik, a ki megkapta, a mit érdemelt.

Csak ugy odavetve mondta a kis leány Szikszai Gáspárnak.

– Csak azt szeretném tudni, hogy ki irta azokat a czikkeket a szegény Grün ellen az ujságba. Nem mondaná meg?

– Nem lehet kisasszony, – nagyképüsködött Szikszai Gáspár. – A sajtó hivatása az is, hogy diszkrét legyen. Munkatársaimért én felelek.

– Azért kérdezem, mert sok rosz ember van a világon. Szeretném tudni, hogy melyik volt közülök az a vitéz?

– Nagyon rosz embernek tartja?

– Nagyon.

– Sajnálom, hogy nem vagyunk egy véleményen, én másként gondolkozom.

– Pártját fogja?

– Hogyne, hiszen az én lapomban jelentek meg a czikkek. Mi mindig szolidarisak vagyunk, különben is minden betüben igazság volt.

– Az nem igaz, Grün ur jó ember volt, jobb, mint a maguk Glückje. Érti?

– Igen kisasszony, hanem mi mindenek felett az igazságot szolgáljuk s nem engedjük eltántoríttatni magunkat semmiféle személyes befolyások által.

A kis leány arcza nagyon kipirult s apró kezeiben reszketett a zsebkendő. Izgatottan, idegesen kérdezte.

– És még mindig azt hiszi, hogy igaza van?

– Azt.

– No hát tudja, hogy milyen ember volt az, a ki azokat a czikkeket irta?

– Kiváncsi vagyok rá, mint a lap felelős szerkesztője…

– Hát, hát, haszontalan ember, ha tudni akarja.

Szikszai ur meghajtotta magát Papp Sárika előtt s szertartásos komolysággal bocsátott közre egy olyan kijelentést, a mire azt hitte, hogy mindjárt összeomlik a ház.

– Kisasszony, azokat a czikkeket én magam irtam.

Papp Sárika fölugrott a székről. Keményen a szeme közé nézett s azt mondta:

– Annál jobb.

II.

A Papp Sárika édes anyja nem volt valami tulságosan tapintatos asszony, nagyon ráijesztett a szegény kislányra, a mig hazaértek.

– Te kis bolond, tudod-e mit csináltál?

– Megmondtam neki az igazat, megérdemelte.

– Nem tudod, hogy mit beszélsz. A férfiak nem veszik azt olyan könnyedén, ha lehaszontalanozzák őket.

– Velem nem tehet semmit.

– Veled nem.

– Legfölebb kiír az ujságjába. Bánom is én.

– Nem rólad van szó, hanem apádról.

– Mi köze van ehhez a dologhoz a papának?

– Sok, te szerencsétlen, meggondolatlan teremtés. Szikszai tőle kéri számon azt, a mit neki mondtál. Ki fogja hivni párbajra s összekaszabolja. Apád nem tud vivni egy jottát se. Szegény, jó emberem, ilyen veszedelembe sodortad. Nem azt érdemelte ő tőled, te hálátlan.

A szegény kis Sárika nagyon megijedt s nagy félelmében csak hebegni tudott.

– É… én nem gondoltam…

– Ugy-e, ugy-e.