Part 14

Egyszer valami nyolcz krajczárról volt szó. Nem emlékszem, hogy miért. Talán loptuk a pénzt, de az is megeshetett, hogy találtuk vagy talán éppen csak volt valahogy nyolcz krajczárunk. A summa fele egy nagy vörös négykrajczáros pénz volt, erre biztosan emlékezem. Mintha most is érezném a tenyeremen a nagy kerek pénzdarab bevágását, a karikát, a mit a tenyerembe nyomott, ahogy szorongattam. Azt hiszem, hogy a költekezés keltette föl a figyelmét. A többiek azonban, beleértve a másik nénit is, a csöndest, megelégedtek egy kis lomha hümmögéssel. Tercsi néni azonban, ha már egyébért nem, jövőnk érdekében tisztába akart jönni a dologgal. A boltba nyargalt, verte a pultot, kidülledt szemekkel hallgatta végig a kis vörös zsidót, a ki előadta, hogy mi mindent vásároltunk, s rohant vissza. Az utczaajtó olyat csattant mögötte, hogy az oszlopfa a kilincs felőli oldalon egyet biczczent, mint a sánta ember, s aztán helyreállott mint a jó katona, a ki még betegen is egyenesen megállja a posztját.--A hogy igy helyrebillent az oszlop, elfoglalva régi helyét a már kitágult gödörben, az nekem nagyon tetszett. Azt néztem, mig mint a szélvész, elrohant mellettem Tercsa néni. S rémítően kiabált, visított. Egy-egy dühroham végén szoknyáit szerteterpesztve, fáradtan dült neki a sövénynek. Azt hajtotta, hogy mindnyájan az akasztófán fogunk meghalni. Nem vett azonban időt magának arra, hogy kifejtse az alapot is, a mire ezt a következtetését fölépítette. Perdült egyet s hadonázva, mintha cséphadaró lenne mind a két karja, a kendő alól kilengő őszes tincsekkel megint nekivágott az utczának. Az embereknek odakiabálta utközben, hogy miről van szó. A papnak is, a ki éppen arra jött. Az utcza végéről, mielőtt befordult volna a maga utjára, visszakiáltott:--megirom anyádnak.--Már mint az én anyámnak. S visszavánszorgott. Az egyik fiu figyelmeztetett, hogy: ni, hogy lóg a köténye.--Az bizony csakugyan eloldódott valahogy s rajta taposott, a mikor ujra bevágta maga után az ajtót, az udvar kövezetén termett s kiabált:--Ide gyere! Kitekerem a nyakad! Ide gyere! A mikor senki még csak oda se hallgatott, az égre dülesztette a szemeit és körülbámult, mintha arról akarna meggyőződni, hogy nem sülyedünk-e? Nem. Erre uj bizonyítékokért nyargalt s az ajtóból visszakiabált: semmit se használ a tagadás.--Nem használ!

...Fölnézek körül a szobában. Nagy nyargalás. Az élet vulkánja pirosra fösti az arczocskákat. Kis lábacskák botorkálnak körül a szobában, fürgén, bár esetlenül, hogy az ember mindig attól fél: no, most töri össze magát. Székek hátába bonyolódik bele a gyeplő, felköltik a nagyapjukat, a bácsit, az anyjukat, félrelökik az utból a foteleket, foglalkozást adnak a tétleneknek, rikoltoznak, mintha mértföldeket kellene átkiáltaniok s tátott szájjal bámul egy a nagyobbacskák közül, a mikor az anyja magyarázza neki, hogy mi is ott vagyunk.--Az ám, csakugyan. Inkább csak szokásból én is kiáltok egyet, hogy: csend legyen! s mosolygok azon, hogy micsoda nevetséges figurák vagyunk mi nagyok. Nekik tudniillik, a kiknek a világát a mienkhez akarjuk idomítani. Olyan szánalmasak, mint a milyen Tercsa néni volt, a mikor gyermekeket nevelt.

LOGIKA

Egy Róza, Sugár Róza nevezetü leány volt alkalmazásban egy budapesti boltban. Kishirdetés révén jutott be. A kishirdetésben tudniillik az is állott, hogy: ajánlatok fényképpel kéretnek... s a lány harmadnapra már megkapta a czég levelét, hogy jöhet. Gyönyörü lány volt tudniillik. Nem mozgó szépség, hanem inkább kasszába való. Trónra. A kassza fekete márványlapja fölött s mögötte a tükörben méltóságosan érvényesültek gömbölyü vállai, lágy, alabástromos fehérségü nyaka s gömbölyü, a bluz alatt minden mozdulatára, még a lélekzetvételére is ingerlően ringó keblei. A haja fekete volt. Nem is fényes, hanem olyan komor fekete, mint a szén s rögtön a haj alatt befoglalva a hatalmas, nehéz, de puha keretbe--olyan fehér és tiszta volt az arcza, mint a frissen hullott hó. A szemei nyugalmas, mély pillantásuak voltak, szája kicsi, husos--s éppen csak a homloka kissé nyomott.--A szép lány jelenlétét határozottan észre lehetett venni a bolt forgalmán. Sok fiatal ur jött s nyakkendőket vásároltak, meg keztyüt s a pénztárra pislogva válogattak. Az is megesett, hogy a segédek elbámészkodtak rajta s este a két főnök egyformán törte magát azon, hogy ő számoljon le a lánynyal. Olyankor már vártak rájuk a feleségeik s gyönyörü kalapjuk alul gyilkos pillantásokat vetettek a lányra. Az üzlet azonban gyönyörüen ment, s ha volt benne része a lánynak, hát kár lett volna kiüldözni a boltból.

Ugyis elég hirtelen ment el, alig valamicskét több, mint egy esztendővel azután, hogy belépett. A pénztár mellett, a hosszu bolti asztal folytatásaképen magas iróasztal állott s e mellett délutánonként egy fiatal ember dolgozott. Rengeteg foliánsokban elkönyvezte a sok mindenféle üzleti tételt s pihenőnek egy-egy pillanatra lenézett a lányra. Az érezte, hogy valami átmelegíti a fejebubján a haját s előbb egy kis bosszusággal, azután meg mindig barátságosabban pillantott fel a fiatal emberre. Az tudniillik olyanforma ember volt, a kihez nőül lehet menni. Komoly, munkás, jó jövedelmü. Ha ez érdeklődik iránta, az nem afféle kedélyeskedés, a mit végbevisznek a kassza előtt más fiatal urak. Az efféle ember ugy szerelmes, hogy mindjárt jön a házassági ajánlattal is, hogy: kisasszony, ennyi a jövedelmem, nem vagyok gazdag, de a feleségemet tisztességgel el tudom tartani--és efféle.

Egy este a fiatal ember a magas asztalról egy sokrétbe összehajtogatott czédulát ejtett le a pénztár márványára s a könyvre hajolva, félszemmel nézte, hogy mit szól hozzá a lány. Az sokáig szorongatta a papirt s megilletődve, lassan bontotta ki. Az volt ráirva:--Kisasszony, kérem szépen, várjon reám a zárás után. Valamit szeretnék mondani, a mi talán mindkettőnkre nézve fontos.--A lány zsebretette a levelet s konokul elfordult az iróasztaltól. Később, a mikor már elment a kalapja után is és látta, hogy a fiatalember könyörögve pillant rá, odasúgta neki:--ma nem.

Kimenve a boltból, már megbánta, hogy elszalasztotta a mai napot, hanem aztán idegenkedve gondolt arra, hogy ennek az embernek legyen a felesége. Egy ilyen bolti embernek. Még valami államhivatalnok is akadhat, vagy orvos, vagy mérnök, azok közül, a kik az üzletbe járnak. Igen közönséges ember egy ilyen könyvvezető, a kit a multkor is csunyán összeszidott az egyik főnök. Hogy türheti ezt el egy férfi? A hogy lassan ment az utczán, megállapodott abban, hogy ő pofonvágta volna a főnököt, s ha egy falat kenyere sincs másnapra, hát akkor is pofonvágta volna. Erre az emberre pedig többé rá sem néz.--Másnap azonban az övé volt az első pillantása s a mikor egy pillanatra egyedül maradtak az ablak mellett, hirtelen rátámadt a fiatal emberre:

--Miért türi, hogy ugy bánjék önnel Frank? Hogy kivánja akkor a más becsülését?

A fiatal ember lassan, komolyan felelt:

--Magáért türöm. Nem akarom elveszíteni az állásomat, mert akkor nem mondhatom el magának azt, a mit mondani akarok.

--Ugy?

--Nem találta ki?

A lány halkan s egy kicsit bután felelt:--Nem.--Hát azért?--Este pedig egy pillanatra ráhajolt az asztalra s belesugta a nagy könyvbe:--várom.

Künn találkoztak. A fiatal ember szó nélkül a karját nyújtotta s szorosan összefogózkodva s hallgatagon élvezve az egymás közelségét, czéltalanul járták az utczákat. Észre se vették, hogy messze kimentek a külvárosba, csupa apró ház közé. Mintha valami vidéki városkában lettek volna. Porondos uton mentek, zizegő fák alatt s egy kis ház előtt leültek egy padra. A férfi itt kezdte elmondani azt, hogy mennyi a jövedelme, s hogy nem gazdag, s a leány belekapaszkodott a karjába s lassan a vállára hajtotta a fejét. Most már érezte, hogy ez az ember lesz az ura. Ugy kell ennek lenni és arravaló ember, derék ember, s lassan, lassan fölemelte a karját, hogy magához ölelje.--Ebben a pillanatban valaki kicsapta a fejük fölött belülről az ablakot s egy korsó viz ömlött a nyakukba. A hogy fölugrottak, benn iszonyu röhögés támadt. Többen is lehettek a szobában, férfiak, asszonyok vegyesen.

A fiatal ember éppen csak az arczát törülte végig a kezével s egy rántással lehuzva a válláról a leány kezét, az ajtó felé indult. A pár lépés alatt, mig elérte a kaput, gondja volt a lányra is.--Várjon csak itt, majd megtanítom a bitangokat.

A lány azonban nem maradt el mellőle. A kabátjába kapaszkodott s könyörgött neki:--Csak nem teszi ki magát effélének! Ki tudja, hogy hányan vannak. Ne kezdjen ki velük. Ha szeret, hát nem teszi koczkára az életét ezekkel a gyalázatosakkal szemben... Akkor már eléje került s elállotta a kaput. Fennről kiabáltak:--Hát gyere be! Gyere, ha mersz. A lány meg most már a férfi mellére dült, magába olvasztotta az ölelésével és sugdosott neki:

--Nem megy. Akasszák föl magukat! dehogy megy. Meg kellene engem verni, ha hagynám, hogy maga ezekkel kikezdjen. Az ilyennek kése is van. És aztán mi lesz velem? Az imént mondta, hogy feleségül akar venni, hát akkor beleszólhatok.... Jöjjön, jöjjön...--Huzta magával s a férfi megindult. Nagyon lihegett s kedvetlenül ment a lány mellett, a ki még mindig beszélt neki. Benn a városban, a ház előtt, a hova a lány fölment, kissé már megcsillapodva azt mondta, hogy csakugyan jobb igy. De mennyivel jobb.

Melegen, kissé elérzékenyülve szorongatta a lány kezét.

--Maga nélkül valami komisz verekedésbe kerültem volna. Az ember mérges, ha inzultálják...

A lány hosszan nézett végig rajta s aztán egy kis keserüséggel mondta:

--Azért nem ártott volna végigverni rajtuk. Ha az embert bántják...

--Akartam.

--Akart? Mi az? Azt is láthatta, hogy engem is bántottak. A ruhám csupa viz s azok a rongyosok még most is röhögnek. Bizonyosan röhögnek...

--Arról már nem tehetek.

--Nem? Hát mért nem forrasztotta a torkukra? Ha meghátrál előlük...

A fiu tátott szájjal bámult rá, s azután, mintha hirtelen megütötték volna. Hebegve beszélt, most már igazán nem tudva azt, hogy voltaképpen mit akar tőle a lány.

--Én? Hiszen nem bocsátott be a házba... Elhuzott. Ugy megölelt, hogy mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy szeret, hogy attól fél, hogy valami bajom támad, s ha mentem magával, hát az csak azért volt, mert olyan nagyon kért...

A lány idegesen, gonoszul kaczagott:

--S ez persze jó volt magának. Megkimélte a a bőrét. Jó bőr, ha mindent eltűr...

--Ne bántson. Meg fogja bánni, ha igazságtalan. Belekapaszkodott a karomba. Nem igaz.

--Hát el kellett volna, hogy lökjön. Oda kellett volna vágni engem a falhoz s berohanni a házba.--Ilyen hősből nem kérek. S hogy ne is lásson többet, hogy ne legyek örökös szemrehányás magának azért, hogy ilyen gyáván viselte magát, hát nem maradok többé abban a boltban. Maga csak türje, hogy Frank lemarházza hölgyek jelenlétében, maga csak türjön mindent, maga arra való; hanem nékem ilyen ember nem kell.

A férfi a lányra bámult, s elkényszeredetten vont vállat. Bennről pedig hallatszott a csoszogás, hogy jön a házmester, kinyitni a kaput.

ÁT KELL DOLGOZNI A KÖNYVET

Klein Efraim rabbinus urhoz beszaladt a gyerek az udvarról s mondta, hogy uri asszonyság jön. Délután volt. A rabbi a vadszőllős verandán ült s hirtelen magára kapta a kabátját. Bor volt előtte az asztalon s egy másik üvegben talán még egy ujjnyi savanyuvíz. Az asztal körül három hosszulábu, magas gyerekszék is volt s ezeknek a székeknek a tájékán pecsétes, maszatos volt az abrosz. A vendéget végigkisérték az udvaron a gyerekek, de aztán, a mikor az apjuk eléje ment a veranda lépcsőjére, otthagyták. Az asszony fiatal volt, magas termetü, gömbölyü vállú, telt karu, fehér husos, lágy nyaku és szép asszony. Egy kicsit, alig észrevehető átsuhanásban hamiskásan mosolygott, a hogy körülnézett ezen az egészen idegen helyen s mintha ugy pillantott volna hátra a kapu felé, hogy visszafordulni volna kedve. Bár az egész megjelenése elárulta az asszonyt, a kinek az otthonában egész csomó gyereket sejt az ember, volt valami tartózkodás a fellépésében. Zavartan nézte a rabbit s ugy ült le az odakinált székre, mint a ki nem biztos abban, hogy vajjon helyesen cselekszik-e vagy nem. Sötét, nagy, egy kicsit bágyadt szemeibe az a nyugtalanság telepedett bele, a mivel a kézen vezetett gyerek bámul utánunk, ha hirtelen elbocsájtjuk s egyszerre csak egyedül marad az uton.

--Parancsoljon nagyságos asszony--mondta a rabbi s maga is leült a vendéggel szemben.

Az asszony mosolygott. Azon mulatott, hogy idejött s most nem tudja elkezdeni a mondanivalóját. Egyszer aztán nekivágott.

--Hajdu Dávidné vagyok. Ugy berontottam tisztelendő urhoz, mint egy fergeteg.

--Dehogy, dehogy...

--Hanem egy kérdésem van s ma már nem akartam tovább halogatni... Hát hirtelen felkészültem s itt vagyok. Nyolcz éve vagyok asszony. Négy gyermekem van. Az uram hivatalnok s nem valami kényelmes államhivatalban, vagy a fővárosnál, a hova--a mint tetszik tudni--nem igen engedik be a zsidó embert, hanem magánvállalatnál s tessék elhinni, hogy reggeltől késő estig kell neki dolgozni, hogy azt a szerény, de tisztességes polgári megélhetést biztosítsa számunkra, a miben élünk. A drágaság nagy, a gyerekek nőnek, mindig több és több kell s mindig több és több szükségünk van az én szegény uramnak az erejére. Ebben a dologban jöttem...

A férfi nagyot nézett.

--Ebben? Én ilyen irányban nem igen lehetek segitségére...

Az asszony naiv, nagy bizalommal nézett rá.

--Dehogy nem! Sőt ebből az esetből kifolyólag segithet másokon is. Ilyenforma asszonyokon, a milyen én vagyok. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy én, a mint itt lát tisztelendő ur, nagyon vallásos asszony vagyok. Tudom, hogy ez manapság szokatlan. Uri nő is, fiatal is, csinos is--nem igen szokott előállani ezzel. Nem teszi ki magát annak, hogy lemosolyogják. Én azonban nem sokat törődöm ezzel, hanem belekapaszkodom az Istenbe, hogy el ne hagyjon valahogy--mindenbe, mert gyámoltalan vagyok, nem tudok eléggé a magam lábán járni, hanem legkülönösebben az Istenbe. Az atheistáknak pedig, a kik körülvesznek, mert hiszen manapság jóformán az egész világ templomkerülő, hát azt mondom nekik, hogy csak hagyjanak meg engem a hitemben. Nekem az bizodalmat ad még az olyan nehéz órákban is, a mikor például anya lesz az asszony.

--Mindenesetre, mindenesetre...

--Csak azért mondom ezt el olyan hosszadalmasan, hogy tessék megismerni engem. Ilyen vagyok. Gondolkozás nélkül elfogadom mindnyájunk felett állónak az Istent s minden este imádkozom. Az ön könyvéből, a minek az a czime, hogy: _Az áhitat könyve_. Nagyon szép könyv. Kivülről tudom--s világért se higyje azt, hogy meg akarom kritizálni. Egyéb könyvet igen, hanem az imakönyv... Azt nem szabad... Éppen csak föl akarom hivni a figyelmét arra, hogy az én édes uramról, mert én csak a magam dolgát tudom, hát róla beszélek, hogy az én uramról igen kevés van beleirva a könyvbe. Kérem, ez az ember reggeltől késő estig fárad érettünk, néha utazik is üzletileg, vonatról le, vonatra föl, s mégis csak annyi van ez imádságban, hogy:--családunk fentartóját tartsa meg erőben érettünk küzdeni.

--Ne volna több?

--Nincs. Tessék megnézni, egy sor sincs több. Ez pedig csak kevés. Sokkal többel tartozunk neki. Nekem eleinte fel sem tünt a dolog. Elmondtam azt, a mi a könyvben van s azzal már aludtam is. Hanem egyszer hazahozzák az én uramat az irodából. Kocsin, mellette ül a könyvvezető, velük szemben egy gyakornok s támogatják fölfelé a lépcsőn. Nyolcz hétig feküdt betegen.--Hát ez mi?--gondoltam.--Az én uram beteg? Hát ez hogy lehet?--Azután rémitő sok átvirrasztott éjszaka után előveszem ujra a könyvet s olvasom s egyszerre látom, hogy ez az egy sor bizony kevés. Egy asszony, a ki a gyermekeit, az otthonát, az egész világát az urának köszönheti, hosszabban kell hogy imádkozzék érette.

A férfi mosolygott s ezen egy kicsit megbotránkozott az asszony.

--Ne tartson butábbnak, tisztelendő ur, mint a milyen vagyok. Tudom, hogy idegen világ az, a miben élek, de megmagyaráztam, hogy én a gyöngeségemben csak akkor kaphatok valami kis erőre, ha nem engedem kizavarni magamat a hitemből. S tessék elhinni, hogy hiányos a könyv. Nem mondom én azt, hogy azért lett beteg az uram, mert csak azt az egy sort imádkoztam érte, de talán _azért is_. S azóta én már ki is okoskodtam. A mikor ahhoz a fösvény sorhoz érek, leteszem a könyvet az ágyra, behunyom a szemem s elmondok én mindent az uramra nézve, a mi még benne kellene, hogy legyen a könyvben. Hanem hát mindenki nem jön rá erre s én is drágán tanultam ki, hogy mi a baj.

A férfi most már nem mosolygott, hanem olyan meglepetés rögzött meg a szemeiben, mintha valami más világrészből való asszony ülne előtte. Ugy látszik, hogy nem képzelte el, hogy igy is tudnak még imádkozni, s valami megmagyarázhatatlan belső ijedtség szállotta meg. Arra gondolt, hogy ha most valaki összeméri őt ezzel az asszonynyal, ha hirtelenében előkerülne valami olyan apparátus, a mivel összehasonlításokat lehet tenni a hit dolgában, hát az asszony mögött maradna. Mintha félt volna ettől az asszonytól, gondolatban önkénytelenül is elhuzódott tőle s türelmetlenül várta, hogy elmenjen már.

Az asszony békétlenkedni kezdett.

--Vagy kérem, jól esnék-e önnek, ha a felesége ezzel az egy sorral imádkoznék önért? Ezeknek a gyerekeknek az apja, az ő ura ettől a sortól várna mindent... Hát nem kevés ez? Nem?

--De igen, csakugyan...

--Ugy-e ir még hozzá?

--Igen, igen, nagyságos asszony, átdolgozom a könyvet.

Az asszony már fölállott, bucsuzott, s boldog nyugalomban indult hazafelé.

SÖTÉTSÉG

Tanár ur! Nem azért jöttem önhöz, hogy tréfálkozzék velem. A mit gondol, azt mondja ki nyiltan, őszintén, himezés-hámozás nélkül. Ha ép az eszem, hát ép, köszönöm, ha nem az, az se ejt kétségbe, el vagyok készülve rá. Majd elmegyek valamerre hidegvizre, kikuráltatom magam, mert valami nehéz nem lehet a betegségem. Soha maniatikus hajlamaim nem voltak... De igen, mégis egyszer, ez is inkább komikus, de ön előtt nem akarok elhallgatni semmit. Egyszer azt hittem, hogy üldöznek. Már nagy deák voltam, hetedik vagy nyolczadik osztályos... Különben mit tartozik ide az egész.

Hogy mondjam? Hát mondom, ha tetszik, de megzavart az, hogy a tanár ur olyan furcsán néz reám, mintha igazán kételkednék a józanságomban. Sohase iszom. Nehogy azt higyje, hogy kapatosan jöttem ide. Az a história, hát az ugy volt, hogy valami tömegbe keveredtem az utczán. Emlékszem, nagyon sokan voltak, tán ezeren, vagy még többen kiabáltak, hadonáztak botokkal, néha megzörgött egy-egy bevert ablak; hogy mit akartak, azt már nem is tudom. Aztán jött egy csomó rendőr, meg katonák is, lőttek, mi szétszaladtunk s ész nélkül rohantam be a gimnáziumba, hátra-hátra nézve, hogy vajjon nem csattog-e a hátam mögött a ló. Ott leestem, ugy szedtek fel a kapu alól, mint egy zsákot és folyton félre beszéltem. Nem is igaz, nem beszéltem mást, mint a mi az eszembe járt folyton, de mások persze azt nem tudták, azt hitték, hogy megzavarodtam. Én csak féltem, minek szégyeljem, féltem nagyon mindenkitől, a kinek kard van az oldalán, vagy puskát, revolvert hord. Mindig a katonákat láttam, a mint rohannak utánam és sokáig az édesanyám kisért el az iskolába s azután az egyetemre is. Mosolyog? Nem nevetni való ez pedig. Az embernek csak egy igazi bizalmasa van, az az anyja. Ő megérezte a bajom s ha élne, most se önhöz jöttem volna, tanár ur, hanem ő hozzá. Hogy tudott gyógyítani! Csak rám lehelt és megkönnyebbültem.

Rá is voltam szorulva nagyon. Roppant vékonyka, átlátszó bőrü szőke fiu voltam. Alig volt bennem valami kis vér, zörgött a csontom. Amellett mindég éhes az ismeretlenre, folyton a könyveket bujtam, tanultam, tudni akartam mindent, bosszantott a távolság, elkeserített a végtelen kupoláju ég, a mely erőszakosan bezárul az ember szeme előtt s egyszer se hasad meg csak egy pillanatra is, hogy beláthassunk. Betege voltam az epesztő kinnak, hogy nem tanulhatok meg mindent. Az édesanyám aggódott is értem. Azt mondták neki, hogy még az egészséges falusi kölyköt is megviselné az a mértéktelen tanulás, hát még egy ilyen gyönge ficzkót. Eldugta előlem a könyveimet, vizet töltetett a lámpába petróleum helyett s ha aztán elkezdtem éjszakánkint keservesen sirni, hozzám jött, mellém ült, megölelt, vigasztalt és elaltatott. Mikor éjjel felriadtam, akkor is ott találtam még az ágyam szélén, a mint suttogott:

--Uram Isten segíts meg, Uram Isten, ne vedd el az eszem.

Mikor ez a katonahistória történt s hat hétig föl se keltem az ágyból és rettenetes dolgokat beszélhettem össze-vissza, visszaadta a könyveimet meg a lámpámat s akkor emlékszem, sokat pusmogtak a másik szobákban. Egy-egy hangból azt vettem ki, hogy a könyvekkel akarják kikergetni a fejemből a katonákat. Hanem hiába. Én akkor már tudtam, hogy ezek a rettenetes emberek üldöznek. Megpróbáltam mindent, hogy rám ne ismerjenek. Sokféle ruhát hordtam, különféleképpen nyirattam, beretváltattam magam, egyszer--emlékszem--sántítottam is a jobb lábamra, hogy majd talán nem ismernek meg, de hiába. Ha találkoztam egygyel, nagyon megnézett, átdöfött a szemével; tudtam, hogy, ha a föld tulsó oldalára megyek, akkor is rám találnak. A mikor ezzel tisztába jöttem, akkor éreztem az agyamba először valami olyas nyomást, mint most s óráról-órára azon tünődtem, hogy mi lesz belőlem, ha majd meg bolondulok. Akkor emlékszem, valami tervet is dolgoztam ki, hogy majd igy teszek, vagy ugy elmegyek anyámmal valamerre s ő mindig simogatni fogja a fejem.

Erre azonban csak kitértem, mert nem találom fontosnak az egészet. Azt hiszem, hogy valami egyéb bajom van. Nincs bennem rendben valami, valami egyéb. Azt kérem, ha megvizsgálná. Önnek, azt mondják, olyan szeme van, hogy belát az emberbe, mintha csak szétnyitná a mellen a bőrt meg a hust s fölfeszítené a csontot is. Hát nézzen ugy belém, mert elvégre elhiheti, hogy nekem csak fontos tudni, hogy bolond vagyok-e vagy sem. Most különösen. Diszkrét dolog, de hát önnek csak elmondom mégis. Különben most elhagyom, nagyon elfáradtam s aludni szeretnék. Nagyot, hosszut, tudja olyan mély álmot, amikor az ember nem érzi az eszét, meg semmit csak elzsibbad. Ha igy sokat beszélek, mindig ugy vagyok. Lássa, ilyenkor volt nekem nagyon drága az édes anyám. Egy nagy kopott divánunk volt a hátulsó szobában, azt nagyon szerettem. Ő leült az egyik végére, én meg végig feküdtem a divánon s az ölébe fektettem a fejem. Az csodálatos volt, meg a hangja, a hogy mondta:--aludj drágám, aludj drágám,--nohát erről ne is beszéljünk, mert felizgat... Hagyjuk, mondom, hagyjuk ezt. Tanár ur, ha faggat, itt hagyom... Hogy igyam sok tejet, meg sétáljak? Ezt teszem folyton s már nem is hiszek a tejben meg a friss levegőben, hanem ha ön mondja, Isten neki...

*

A multkor valami diszkrét dolgot emlegettem s azóta folyton ezen jár az eszem. Félek, hogy azt hiszi, hogy valami disznóságról van szó. Nohát ez nagyon bántana. Én bizom önben, megbecsülöm a tudományát, tetszik nekem önben az egész ember s boszantana, ha rosz véleménye lenne rólam. Az egész nem olyan fontos, hogy kázust lehetne belőle csinálni, hanem egy olyan embernek, a kinek kevés a barátja, mégis csak kellemetlen. No, ugye hogy igaz?

A mi diszkrét ebben a dologban, az csak annyi, hogy még nem nyilvános, hát nem igen illik fecsegni róla. Találtam egy leányt, a ki nagyon hasonlít az édes anyámhoz. Éppen olyan szabása van az arczának, a szeme is ugy néz; ha megöregszik, szakasztott olyan lesz, mint az én szegény jó öreg angyalkám. Nohát ezt a leányt én elfogom venni. Ha szegény, nem baj, ha gazdag, hát én is az vagyok, végre is ez nem fontos. Elveszem, és ez a fő.