Part 15

Nyugalmat akarok. Most már túlságosan megviselt ez a sok üldözés. Belefáradna egy igazi bolond is. Hogy én egyszer behajítottam néhány ablakot, ez csak nem elég ok arra, hogy kiüldözzenek az emberek közül. S ezt már megsugom önnek, nem kell továbbadni. Azt hinnék, hogy önzés az egész szerelem, pedig nem igaz. A leánynak, ugy hallom, van egy őrnagy nagybátyja, valami tekintélyes katona, tudja, akinek adnak is valamit a szavára. Ez az ember is kell nekem. Ha ez egyszer bemegy a tiszti kaszinóba, összehivja a tiszteket s azt mondja nekik, hogy: nézzétek kamerádok, van itt egy szegény fiu, a kivel szemben ti nagyon igazságtalanok vagytok. Halálba kergetitek. Ez a szegény fiu elvette húgomat s most már azt mondom, hogy vége legyen a komiszkodásnak, mert a ki még ezután is üldözi, annak velem gyülik meg a baja.

Ennyit csak elvárhatok majd tőle, nem? Persze, tudtam, hogy igazat ad. Gondolkozzék mindég józanul az ember. Azért ne értsen félre. A lány szép, okos, jó... Hogy beszéltem e vele? Dehogy, hát hogyan beszéljek, addig csak nem járhatok ki az utczára, a mig rendben nincs ez a dolog.

*

A miket eddig összebeszéltem, most már vegye ugy, mintha nem mondtam volna. Haszontalanság az egész, volt, nincs. Azóta nagyot változott a dolog. Most már bizonyosan tudom, hogy bolond vagyok. Egy barátom azt mondta, hogy beszél az őrnagygyal. Ennek van már vagy két hete, és még sem változott semmi. Ugy látszik, hogy már ő se tud segíteni rajtam. Ostobaság olyan nagyon törődni vele, hiszen az embernek egyszer úgyis meg kell halni, hanem azért mégis bánt, hogy annyira haragszanak reám.

A leányról már ne beszéljünk. Hagyja, annak vége... Ennyit legalább vártam a familiájától. Anélkül nem alkuszom, Azt szeretném, hogy én járjak erre, arra, ahová én akarok, nyugodtan, hogy ne bántson senki, szeressenek. Gondoltam, hogy talán így megérem. No hát ez bolondság, ez semmi, ennek már vége. Majd beszélünk még róla, ha egészen elmulik. Most még bánt, fáj, ha hozzá érnek. Ha enyém lehetett volna a leány, meg a major! Akkor én ma nem igy beszélnék önnel, hanem hagyjuk az egészet, mert sajog bennem minden, ha ez a megszabadulás az eszembe jut. Majd talán még egyszer beszélünk erről, addig hagyjuk.

*

Tanár ur, én elmenekültem önhöz. Meg akarnak ölni. Ülök az ablakban, arra jönnek sokan, csupa katona, sor sor után, egyik haragosabb, mint a másik, rám néznek s most láttam, egyszerre mind rám fogja a puskát, mind, mind. A tiszt volt az első... Hogy a tisztnek nincs puskája?... Azt ön nem tudja, van, van, mindkét vállán egy-egy. Előbb jobbról vette le, lőtt, aztán balról, azután mind, mind lőttek be az ablakon s kiabáltak; majd megbolondultam, rettenetes volt, ebbe belehalok. Csakhogy elszaladtam, ez segített. Én élni akarok, élni. Tanár ur, ön tisztességes ember, ide jöttem, dugjon el valahova, beszéljen velük, mondja meg nekik, hogy én nem bántok senkit, hagyjanak engem élni. Mondja meg nekik, mondja meg.--Az őrnagy, mit beszél az őrnagyról, abban már nem lehet bizni, ha akart volna valamit tenni, nem jutottam volna ide a rettenetességbe.

A KIRÁLY ÉS A PIPACS

Egyszer, még a messze időben valaha régen volt egy nagy ország. Csupa okos, tudományos ember állott az élén. A király csak ugy ott szolgált mellettük, aláirta az irásokat, meg leragasztotta a sok pecsétes levelet, hanem azonkivül aztán nem is adtak neki semmi dolgot, mert nagyon furcsa ember volt. Egy kicsit hóbortos, bolond is, vagy mi, mert bár nem volt rá semmi szüksége, minden ott termett előtte, a mit a szeme, szája megkivánt, mégis folyton olyasmin törte a fejét, a mihez az ilyen jobbmódu embernek semmi köze. Ha néha beszabadult abba a szobába, a hol a bölcsek azon tanácskoztak, hogy a hajókon kétszer, vagy háromszor kiáltson-e hurrát a legénység, a mikor a szomszédból a másik király megérkezik, vagy hogy egy vagy két soros gombu frakkban tisztelegjen ő eminenciájának a kadarikai érseknek a deputáció, olyan hiábavalóságokkal állott elő, hogy a népnek nincs kenyere, egymásután hullanak el a falukban a gyermekek, mert a föld még korpát se ad és sírva ődöng a főváros felé a sok paraszt. Segíteni kell, még akkor is, ha az utolsó kabátunk adjuk oda.

A bölcsek nagyon megbotránkoztak ezen a kellemetlenkedésen. Az egyik föl is állott s illendő tisztességtudással, amugy tessék-lássék, a mint hogy hát ez kijár az ilyen mindenbe belekotnyeleskedő czimzetes királyoknak, elmondta a maga véleményét.

--Kérem szépen, itt most fontos politikai érdekekről beszélünk...

--Mi az, semmi. Már tanulhattatok volna annyit, hogy az első az ember. Mentsétek meg először az itthont, azután menjetek a szomszédba söpörni. Ez csak világos...

--Ugyan kérem.

Az egyik bölcs odavágott a másiknak a szemével s azután meg az okvetetlenkedő urra és súgva mondta:

--Bolond, ugy-e bolond?

A másik szomoruan felelt.

--Az, tisztára az, most már egészen vége.

Egy lakáj, a ki az ilyen kényes helyzetekben feltalálja magát, karonfogta a királyt s gyöngéden kivezette a teremből. A király csak az ajtóban vette észre, hogy ő voltaképpen nem akar még elmenni, de akkor már későn volt, mert a lakáj ismerte a gyönge oldalát s a fülébe súgta:

--Jöjjön felség, jöjjön, várja a pipacs.

A királynak kiderült az arcza, fénylett a szeme, amint körülnézett.

--Hol, hol?

--Otthon, csak menjen hozzá, felség.

--Kiengednek a kapun?

--Ki, ki, csak mondja meg a portásnak, hogy én megengedtem, hogy kimenjen...

--Te, te engeded meg, te pimasz!

A lakáj okos ember volt, nem ellenkezett. Azzal vágta el a dolgot, hogy csak tessék menni, fölnyitják a kaput. Ez a fő. Az csak mindegy, hogy kinek az engedelmére. Még együtt mentek át egy udvaron. Ezt az időt fölhasználta a király arra, hogy mondjon egy két szót a lakájnak azokból, a mi éppen az eszében járt.

Mert tudod, fiam, ugy kell annak lenni, hogy mert az ország a népé, hát a nép legyen az uralkodó. Ők milliók s hogy mi lesz a sorsuk, az csak fontosabb, minthogy lehull-e egy-két korona. Én nem sajnálnám az enyémet, hidd el. Utálatos ember az, a ki mindig a maga hasznát nézi. Jó lehet dolgozni, szép lehet, de nem ilyen hiábavaló munkát, hanem okosat, a mibe belefárad, megizzad az ember, hogy estére tudjon beszámolni magának az életének egy napjáról. Hiába volt-e vagy nem. Érted?

A lakáj rábámult és megrázta a fejét, hogy nem érti.

--Nekem megvan a kenyerem. Igen, igen. Te nem értesz. Arról van szó, hogy mindenkinek meglegyen a magáé, meg hogy az egyik ne legyen állat, a kivel ugy bánnak a kocsisok, a hogy nekik tetszik, a másik meg az ur, csak ur s egyéb semmi...

A lakáj bambán bámult a királyra s minthogy már elvált az utjuk, befejezte a vitát a maga módja szerint.

--Mindenkinek megvan a hivatala.--Én meg vagyok elégedve, mit törődöm mással.

A pipacs szilaj, vad leány volt. Ez a csufneve volt, valahogy másképpen is hivták. Künn lakott a város végén egy kis házban, ahonnan nem is volt szabad bejönnie soha, mert mindjárt elfogták és tömlöczbe dobták a zsandárok. Szép tiszta kis szobája volt, tele irással, könyvvel, a melyekhez visszatért, a mikor már elfáradott erdőn-mezőn a kóborlásban. Azt tartották róla, hogy bolond s azért csatangol annyit a fák közt, meg a rögös mezei utakon, ő azonban nem sokat törődött ezzel. Szerette a fáit, a füveit, lobogó magas vetést éppen ugy, mint a kiszáradt, sárgára aszott rétet. Azt mondta, hogy mindenből lehet tanulni valamit, csak nézni kell, hallgatni, figyelni, okoskodni s az ilyen eszelős leány még a mérföldes tarlón sincsen egyedül, mert vele van az Isten.

Mikor a király bekopogott a friss zöldre mázolt salugáteren, eléje szaladt a leány, vonta be maga után a szobába s annyi mondani valója volt, hogy a beszédében ide-oda kapkodott s elállott a lélekzete is, ugy igyekezett megértetni magát ezzel a komor emberrel, a kinek az arczárói leolvasta, hogy nem hoz számára semmi vigasztalást.

--Nézd csak! mondjuk igy, hogy én vagyok a nép, én egyedül, vagy nem is másként. Én vagyok a szellem, a melybe beleköltözött minden, a mit erre-arra mindenfelé összeszedett a szegény emberek között. Egy csomó panasz, szemrehányás, keserüség, düh és elmondom elejétől végig. Te pedig ur vagy, olyan nagy ur, a kinek nem parancsol senki. Az se áll a jó lelked utjába, hogy talán nem értene meg az eszed, hát hallgass meg. Nem lassan, hanem egyszerre tönkre megy az országod, mert rájár a csapás, tüz, viz, szárazság, dögvész, minden egyszerre. Az emberek már káromkodva mennek el a templom mellett, mert hiába imádkoznak, nem jön eső s nem születik az elhullott helyébe uj barom. Az ég sem kék már arra kifelé, hanem fekete. Eredj haza, csinálj rendet. Segíts népeden, mert ha az elpusztul, elveszett az ország.

A király leült egy ládára, a két összeszorított öklére hajtotta a fejét s ugy érezte, hogy egy csomó tüzes vasmarok nekiment a szivének és tépi, tépi mindenfelől. Rettenetesen fájt benne minden, az agya elkábult, szemei nekimeredtek annak a semminek, a mibe összeszaladt előtte a világ, a torka kiszáradt, érezte, hogy szomjas és annyira gyönge, hogy ha csak az Isten keze meg nem fogja, lefordul a szegény leány ládájáról és meghal, az agyagos földre ejtve a koronás fejét. Künn pedig őrült tánczba kezdett a ház körül a nyomor és a kétségbeesés. Más nem látta, csak ők ketten, de majd belebolondultak ebbe a látományba. Kisértetnek öltözött minden nyomoruságba fulladt paraszt, férfiak, asszonyok, leányok és összefogózkodva, őrjöngve körültánczolták a házat. Bezörgettek az ablakon, mintha a vihar rázta volna meg a kis üvegtáblákat, döngették a falat s néha ugy megingott az egész kis gyönge házikó, mintha belekapaszkodott volna a szél s el akarta volna vinni a negyedik határba. A király mellé húzódott a lány is és suttogott a fülébe rettenetes dolgokat.

--Igy lesz, mondom neked. Egyszerre csak mind eljönnek, oda be hozzátok. Hidd el. Én mondom, megtanított reá a mező, az erdő, a törvény, a mi ezekbe a könyvekbe meg van irva, az élet, a kenyér törvénye, a mi csak ideig-óráig türi meg az igazságtalanságot. Rendszerbe szedik egyszer ezt a tánczot s azt le nem győzi aztán semmi erő, mert itt aztán vagy az általános, mindenséges elzüllés következik, vagy a diadal. Menj, menj, szaladj haza, csinálj rendet az embereid között.

A szegény király kirohant az éjszakába, be a városba, föl a palotába, egyenesen a bölcsekhez, a kik még mindig tanácskoztak s most már arról, hogy az ágyulövések száma és a szines, zászlós vitorlák között milyen legyen az arány, hogy se sok ne legyen, se kevés.--A király berontott a szobába és nagyot csapott az asztal közepébe.

--Emberek, elpusztítjátok az országomat, egyenesen beleteszitek a sirba. Térjetek észre. Itt a veszedelem, nem a holdban...

Az urak kelletlenül néztek össze s az egyik fölállott és illendőség- és tisztességtudással szólott:

--De felség, hiszen most a külpolitikáról van szó.

A többi rámondta:

--Persze, persze, nem lehet megbontani a rendet.

A lakáj megint bejött és karonfogta a rendetlenkedő urat.

--De felség, hát modor ez? Pihenje ki magát, jöjjön, jöjjön...

A király ment, mint egy masina, végig a sok udvaron. Nem látott, nem hallott, inkább csak megsejtett egy aranyos czifra padot valamelyik sarokban. Erre leesett s megvigasztalhatatlanul, kimerülten hunyta le a szemét.

A FARKAS

Vendég voltam a falun s végigjártunk már minden uri szomszédot. Elvittek mutogatni erre-arra, messzebb is, mikor egyszerre kifogytak a vendéglátóim minden uri ismerősből. Akkor nagy tanakodás következett, hogy kit lehetne még meglátogatni a környéken. Sokszor hallottam, hogy valami öreg Halmágyiról beszélnek, hogy ahoz még el lehetne menni, de aztán mindig halogatták ezt a látogatást.

--Vén bolond az, mondta a házigazdám--nem érezné jól magát nála.

--Fura ember... Meg aztán hátha kiszabadulnak a farkasai.

--Micsoda farkasokról beszélnek?

--Az a vén eszelős egész csomót tart ketreczben, mint más ember a ludat. Néha éjszakánként, ha csendes idő van, idáig elhallszik az ordítozásuk. Van neki már vagy negyven. Ez a szenvedélye...

--Hát aztán miért?

--Mert bolond.

--S megengedik a hatóságok az ilyen passziót?

--Miért ne. Nem bánt senkit. Még hasznunkra van a bolondsága. Jobb nekünk, ha nála ordít az a sok vadállat, mint ha a környéken csatangol. Aztán, ha jól bezárja őket, kinek mi köze hozzá. Ur az, nem lehet neki olyan könnyen parancsolni.

--Gyerünk el hozzá.

Egy kicsit huzták, halasztották még a látogatást, hanem már nem hagytam nekik nyugtot. Látnom kellett azt a furcsa embert. Egy reggel aztán felkészültünk, revolverekkel dugdostuk tele a zsebeinket, nem tudhatja az ember, hogy mi minden történhetik, előállott a kis kocsi két fürge hegyi lóval s elindultunk Halmágyihoz. Hajnalban már előrelovagolt egy legény, hogy bejelentsen bennünket nála. Igy is attól féltek a gazdáim, hogy kiizen elénk valami hazugságot s nem fogad el.

--Nem igen szereti az embereket. Kevés szavu, gyülölködő, zárkózott lélek s lehet, hogy éppen a lajstromon dolgozik.

--Micsoda lajstromon?

--Azt mondják, hogy a vadállatait tartja számban. Összeir róluk, toronyát-boronyát, az isten tudná, hogy mivel van tele egy ilyen bolondnak az esze.

Mikor fölkapaszkodtunk a hegyre, nagy lejtő következett s a hegy alatt, sok fa között a hol már ritkásan, mogyoróbokrokkal, alacsony, félbenmaradt tölgygyel, juharral, cserrel elkezdődött az erdő, ott volt a vén Halmágyi háza. Magas, foszlott vakolatú, falkerítés vette körül az egészet, csak a hegy tetejéről láthattuk a ház tetején a zsindelyt, melyet buján nőtt be a moha, azután, amint lennebb ereszkedtünk, elveszett előlünk a ház. Egy csomóban sok fekete fa lengett lomhán jobbra, balra, a mint északról, vagy délről fujt a szél s a nagy csendbe néha egy-egy hosszu vonítás, veszedelmes ismeretlen hang üvöltött bele. Félelmes kezdett lenni a vidék. Hallgatva éreztük mi is, a lovak pedig nyihogva, nagyokat fujva rohantak lefelé az uton s néhány erős ostorcsapással kellett észretéríteni őket, mert a legszivesebben inkább visszafordultak volna. Különösen az egyik remegett s néha magasra fölkapta a fejét, ugy szaglászva, mint a vadászkutya.

A nehéz kapu előtt egy kis öreg ember topogott a hideg őszi sárban. Mikor odakanyarodtunk a kocsival, élénken elénk szaladt s mig kibontott a takarókból, folyton beszélt, megtapogatta a lovakat és segített mindenkinek a leszállásban.

--No Feri, csak hogy egyszer téged is lehet látni. Örvendek uraim, örvendek s a pesti urat is elhoztad, szép, szép, tessék beljebb, előre, előre uraim.

Azután a kocsisnak rendelkezett.

--Te lekerülsz az istállókhoz. Jobbra fordulj be az uton a kerítés mellett; mondd csak, hogy a Farnos tekintetes ur lovai vagytok, aztán kapsz mindent. Én küldtelek, értetted, én küldtelek, azt mondd meg az ispán urnak, aztán nem lesz panaszod. Biztosítalak, biztosítalak. Feri, csak hagyd, a kocsin maradhat minden, nem lopja el senki. Csak előre, előre uraim.

A nagy, nehéz kapu mellett volt a kis ajtó. Azon mentünk be nagy csendesen egy piszkos nagy udvarra, a mit gazzal hordott tele az ősz. Belesüppedtünk a rothadt falevél rétegbe, a miből minden lépésnél sárga, szennyes viz szivárgott ki. Egyikünk se szólott egy szót se, csak a házigazda tánczolt körülöttünk fürgén, hol az egyik, hol a másik vendégét ragadva karon s folytonosan beszélve hebehurgyán, minden összefüggés nélkül összehadarva mindent, a mi csak a megrongált agyából a nyelvére tolongott. Egy-egy pillanatra megállottunk. Rettenetes nehéz, dögletes levegőt czipelt felénk a szél, mikor egyszer-egyszer meglendült a levegő s távolabb, de már nem messze, egymás szavát tulkiabálva ordított egy csomó vadállat, a ki annál félelmetesebb volt, mert csak a hangját hallottuk. A kis öreg ember mosolyogva nézett ránk.

--Én már meg sem tudnék lenni nélkülük.

Körülnézett, hogy kinek beszéljen s hirtelen karonfogva engem, pár lépéssel előbbre vitt, mintha titkot akarna mondani.

--Nagy tanulmány ez kérem, nagy tanulmány. Hiszen uraságod gondolja már, elvégre literátus ember, a kinek nyitva van a természet. Jöjjön csak, jöjjön...

Egyszerre azonban hátrafordult s engem eleresztve ott kezdett beszélgetést.

--Te Feri, tudja ez az ur az alapelvet.

--Nem.

--Nem?

Arra megint hozzám szaladt s huzott maga után, mig egy csendes sarokba nem értünk. Itt hirtelen elmondott mindent, a mit előbb tudnom kellett, de nagyon izgatott volt, a mig beszélt. Féltem tőle, huzódtam s néztem a szemét, hogy milyen zavaros, üres, fénytelen. Ugy látszik észrevette az idegenkedésemet, mert igyekezett megnyugtatni.

--Csendes öreg ember vagyok, ne tartson semmitől. Szeretem, ha gondolkozó elmékkel találkozom, azért rohanom meg ugy. Én ugyan tisztában vagyok a magam dolgával, hanem azért mégis szeretek elbeszélgetni egy-egy okos fővel. Ezek a falusiak itt jó emberek, hanem hát mégse tudhatnak mindent. Meg sem értik, ha mond nekik valamit az ember. Mutatják, hogy: igen igen, odahallgatnak, hanem azért látom, hogy csak a repczén jár az eszük, meg az őszi vetésen, az emberi agy belső világa előttük érthetetlen. Ahoz szegények, hanem hát ön, elvégre fővárosi ember--van ott néhány barátom is, nem ismeri őket? Naláczy Pista, Góth Samu... nem? Egyiket se, nohát mindegy, a fődolog az alapelv, vagy eszme, vagy tény, de hát az is mindegy, hogy hogyan mondjuk, a honnan kiindulunk. Ugy-e az a fődolog?

--Az, az bátyám...

--No lám, hogy mindjárt megérti. Hát itt van egy csomó farkas, de egyik se az, a melyiket én keresem. Tudja melyiket keresem?

--Nem bátyám, nem...

--Furcsa, hát nem preparálták előre arra, hogy bolond vagyok? Itt mind azt mesélik a környéken... Hát azt keresem, a melyik a fiamat elvitte. Egy-két szóval elmondom a történetet, hogy tudjon valami faktumot is. Nem régen házasodtam s aztán gyönyörü fiam született. Szép egy kölyök. Tudja három éves korában már olyan kis Góliát volt, derék ficzkó, mondhatom. Egyszer télen lement a cselédházba. Kis dolmány volt rajta, belül prémmel, meg nadrág, meg csizma s fütyülni tanult a kocsistól. Kijött, bement, lármázott, mi, én meg a feleségem, a ki szegény azóta megbolondult s Szebenben van a tébolydában, a tornáczról néztük, hogy mit csinál. Egy kicsit késői gyerek volt, hát roppant mód rajta csüngtünk. Egyszer jön egy állat, valami nagy kutya, ugy láttam az első perczben s felkapja a gyereket a cselédház elől s eliramodik vele. A gyermek visít, igy: Jaj! Jaj! én beszaladok a puskáért, de a mire kijöttem, már vége volt mindennek. Farkas volt, nem kutya. Ide beszemtelenkedett s elvitte a fiam. Ezt keresem, ezt a dögöt, hanem még nem találtam meg.

A szivembe szaladt minden vérem. Egyebet se hallottam, mint a hogy az öreg elmondta, hogy mint visított a fia: Jaj! Jaj! aztán nehéz lett az agyam s mig rámeredtem a kis öreg emberre, ugy éreztem, mintha összezavarodnék bennem minden. Hangosan gondolkoztam, egy párszor kiszaladt a számon a végtelen sajnálkozás: szegény, szegény, de az öreg meg se hallotta, most már egészen az alapeszmével volt elfoglalva.

--Érdekes, ugy-e érdekes, most csak meg kellene találni azt a disznót, a ki elvitte, de nincs köztük, nincs... Jöjjön nézze meg...

Megint fürgén fölugrott s vitt magával a csürig. A nagy kapu előtt egy legény járt le és föl vasvillával, mint valami katona. Az öreg idegesen intett neki, hogy nyissa ki a kaput. A legény leszedte a nagy lakatokat s föltárta a két nagy kapuszárnyat. A csür nagy szája vasrácscsal volt elválasztva a világtól s benn egymást hajszolva tolongott egy egész csomó farkas. Rekedten ordítoztak, a mikor rájuk csapott a hideg szél s csak a mikor egy kicsit megszokták már a világosságot, mentek neki a rácsnak, vicsorgatva a fogukat és ordítva veszett módon, hogy megremegett bele az ember. Csak az öreg maradt nyugodt s olyan feszült figyelemmel kísérte minden mozdulatukat, mint a hogy a természettudós figyeli meg a tűre szegzett bogarat.

--Arra ott ni sokáig gyanum volt, de aztán rájöttem, hogy mégse ő volt. Sokkal nyugalmasabb természet. Ott balra az a másik, az ott ni, a melyik éppen a falhoz dörzsölődzik, talán inkább lehetett, hanem az sánta. Nem vettem észre pedig, hogy sánta lett volna az a bitang. Pedig semmi baja sincs a lábának, ugy "külsőleg" megvizsgáltattam, szóval nem az volt. Ez itt mintha sunyin nézne rám, a mikor idejövök, hanem ez kicsi, igen kicsi. Amaz nagyobb volt, sokkal nagyobb: különben hiszen mind benne vannak a lajstromban, szépen sorjában. Nincs köztük, nincs mondhatom. De majd megkerül, ha csak addig valahol bele nem döglik az éhségbe. Csupa verem az egész vidék, mind belehullanak, aztán hozzák őket és én figyelem. Persze addig semmit se tehetek, a mig biztosat nem tudok. Utálatos volna csak ugy gyanura cselekedni. Majd megjön, akkor aztán még nem tudom mi lesz, hanem rettenetes valami lesz. Nem tehetek róla, de borzasztóan nekimegyek, kitépem a belit a fogammal.

Lihegett, megtörülte az arczát s leült egy pillanatra pihenni...

--A fogammal, igen, igen, hanem hát csak ugy gyanura nem lehet elindulni.

A KÉT FIU

I.

A lakodalmas vonat egy kis késéssel érkezett meg az állomásra. A tisztviselők és a szolgák az állomásfőnök köré gyülekeztek a perronra és vártak. Ugy beszélték meg, hogy egy kis fogadtatást rendeznek a raktárosnak, a ki ma hozza haza a feleségét. Mig a vonat megérkezett, három négy csoportba összeállva beszélgettek külön-külön a tisztek, altisztek és a munkások, tárgyalták a házasságot, ez volt ma a legaktuálisabb megbeszélni való a pálya-udvaron. Néha valaki kivált egyik-másik csoportból s a sinek közé állva, kezével ernyőt tartva a szemei elé, belenézett a két hosszu vonalba addig, a mig összeérnek és ugy szaladnak tovább a hosszu egyenes pályán, de aztán visszament a többihez, még sehol semmi. A főnököt most már az nyugtalanította, hogy többet késik a vonat, mint a mennyit előre jeleztek. Benézett az irodába, de már a küszöbről visszatért, mert a feje felett megszólalt a jelzőharang, jelenteni, hogy a legközelebbi pálya-udvar már kibocsátotta magából a vonatot. A korlát mögé rekesztett olcsópublikum erre czihelődni kezdett, tolongtak az ajtó felé s mintha az egész tömeg ráfeküdt volna, recsegett előttük a korlát.

Végre, jóval négy óra után, a pályaudvar véges-végén megjelent egy kis füstpászma, olyan kicsi, mint a czigaretta füstje. A mint közelebb jött, mindig nőtt, már azt a fekete pontot is meg lehetett látni alatta, a mely innen hallva ugy zakatol, mint egy varrógép a harmadik szobában s mig az ember elszámolna százig, ott dübörgött már a lokomotiv a raktárak előtt, lassu méltósággal közeledve, forró lehelletét kifujva magából mind a két oldalán, mintha fáradt volna. A napos tisztviselő kivált a csoportból s átvette a kalauz jelentését. Mikor a jelentés érdekes kezdett lenni, odaintette a főnököt is, hogy ketten hallgassák.

--Azért késtünk annyit--jelentette a kalauz--mert vészjelzés volt az uton. Egy gyermek kinyitotta az ajtót s lemászott a lépcsőkre, nem lehetett visszavinni a kocsiba, a mig meg nem állottunk. Akkor is ugy ordított, mintha a bőrét nyuzták volna le.

--Ki állította meg a vonatot?

--Az apja, vagy mije, a raktáros ebből az udvarból. A feleségeé a gyerek, hat vagy hét esztendős. A harmadik kocsi lépcsőjéről szedtük le. Ugy fogta a korlátot, mint a majom, minden ujját külön kellett lefeszíteni róla. Csoda, hogy pozdorja nem lett belőle, az Isten őrizte, vagy mi...

Lassan elindult arra felé, a hol a raktáros adogatta le egy hordárnak a holmiját. Egy perczre odalapultak a kocsikhoz, mert sisteregve szaladt el mellettük a gép, visza a kuthoz vizért. Azalatt a két hivatalnok összenézett, a kalauz pedig mellettük állva várta, hogy mit mondanak.

--Irunk jegyzőkönyvet a dologról? kérdezte a napos hivatalnok.

A főnök gondolkozott, s aztán hirtelen kivágta magát.

--Jelentse be a legközelebbi állomáson--mondta a kalauznak s azzal gyorsan a raktárosék kocsijához ment, hogy mint fő-főember a pályaudvarban fogadja az uj asszonyt.

--No, megjöttek Karacs ur?--kiáltotta már messziről.--Csakhogy itt vannak!