Part 13

--A másik asszony átbámult az ágy kék selyem paplana fölött s előbb meghökkent a váratlan támadásra, de aztán elnézett a Szőcsné feje fölött. Összeszorította a fogait s egy hangot se felelt. Közöttük a beteg azonban föltámaszkodott a fél karjára s kérdőleg nézett mind a két asszonyra. Szőcsnének még mintha intett volna is, hogy csak előre. Uszította, mint a harapós kutyát, s megerőltetve a szemeit és az agyát, leste, hogy hogyan fog elsápadni a kenőcs alatt is a hiu vén asszony. Szőcsné azonban mintha egyebet gondolt volna. Ugy látszik, hogy nem volt eléggé tele epével, éppen csak a szegénység mérge ágaskodott benne a módosabb ellen. A haldokló asszony arczán látható volt a bosszuság, amikor lassan Szőcsné felé fordította a pillantását s látta, hogy az körülbámul a szobában s aztán, mintha elszégyelte volna magát, a paplanra süti le a szemeit. Elhaló hangon éppen csak annyit sóhajtott oda a szép kalap alatt némán figyelő asszonynak:

--Bizony, téged is csunyán megtépett az idő, édesem... S hirtelen Szőcsnéhez fordult, és ha nem lett volna végképpen fogytán az ereje, talán a hajába markol. Annyira dühbe hozta az, hogy most a jó barátnőjének nem mondogatott oda ő helyette. Utoljára. Mert arra, hogy bizalmasan csevegve marják egymást, már többé nem lesz alkalom. Bágyadt, le-lecsukódó szemei mélyéről káröröm villant elő, még suttogott, maradék erejét nagyon kimélve szólott:

--Szőcsné, hajolj ide. Közelebb, hogy halljad. Megemlékeztem rólad a végrendeletemben.

Az asszony arcát ellepte az öröm. A másik ebben gyönyörködni látszott, s mintha magában mulatva fürkészte volna a nagyszerű hatást. A harmadik asszony, a szép kalap alatt, nem figyelt oda. Nem érdekelte a végrendelet. Azon mérgelődött még mindig, hogy ez a rongyos asszony, a cselédforma, bántani merte. Szőcsné titkolni igyekezett kitörő örömét s meghatottan rebegte:

--Te mindig jó voltál, Teréz.--S annyit legalább megengedett magának, hogy a betegtől elfordulva, diadalmasan nézzen végig a többin. Talán gazdagabb lesz, mint akármelyik. Valamelyik emeletes házra gondolt. Volt ilyen a haldoklónak több is. Egyet neki hagyott. Vége a nyomoruságnak, a pletykahordásnak, kegyelembarátságnak. A haldokló azonban most már eltorzult arccal, vigyorogva suttogott neki tovább:

--Neked hagytam a szürke nagykendőmet. Azt neked ki kell szolgáltatni a hagyatékból...

Szőcsné rámeresztette a szemeit, s most már nem türtőztetve magát, dühben remegve beszélt bele a haldoklónak még vigyorgóbbá vált arczába:

--Ó, te hitvány személy, te... Hát ezért használtál ki ugy, mintha a belső cseléded lettem volna... Ez a jutalom... Ó, te hitvány...

Most a jóbarátnőn volt a sor, hogy közbelépjen:

--Ne izgassa a beteget.

A haldokló asszony ujra felkönyökölt a párnára, s gyönyörködött a gyilkos villantásokban, amik a szép kalap alól átjárják a most már némán összegubbaszkodott, reménykedésében porig alázott, mozdulatlan fakóarczu asszonyt. Megelégedett pilantása mintha azt mondta volna, hogy: no ez is megkapta a magáét. Valami azonban egyszerre figyelmeztette arra, hogy mi vár reá. Az ápolóné bejött s az ágyhoz csoszogva, ünnepélyes ábrázattal szólott:

--A tisztelendő ur itt van.

Az asszony ijedten hebegett:

--Még nem. Még nem.--S valamicskét emeltebb hangon szólott rá a még mindig az ágy mellett gubbasztó ócska viklerre:--Szőcsné, adj másik kabátot reám. A fodr...--Iszonyu, görcsös köhögés jött rá s a közben intett egy elalvó pillantással az ágy mellett a székre, hogy: ott van. Szőcsné mint egy masina, lélek nélkül, tisztán csak a megszokás igája alatt, segített neki. Lehuzta róla a gyürött hálókabátot, még egy szánakozó pillantást is vetett az összehorpadt, nyomorult testre, s ráadta a friss kabátot. Azalatt az asszony még körülnézett a szobában, s a fiatal leányra tapadt a pillantása. A hang után találta meg. Az tudniillik az ágy feje mögé húzódva, még mindig csendesen sirdogált és panaszosan suttogott: édes néni... Az édes néni hirtelen végzett vele. Még a kezét is fölemelte, s feltartott, átlátszó mutatóujját meglóbázva a levegőben, ugy vigyorgott reá, mint az imént Szőcsnére.

--Te se kapsz semmit. Te szeretsz... szer... a nélkül is. Azt mondtad...

A leány oda se hallgatott, csak arcát a tenyereibe temetve zokogott. Az asszony felült az ágyban, egy pillanatig meglepetten bámult reá. Hirtelen elfordult azonban, mert az ágy lábánál megsuhogott egy ruha. Azt hitte, hogy a pap, s rémülten nézett oda. Amint azonban meglátta a kis kövérkés, rózsaszin arczbőrü, élettel teli asszonykát, hirtelen megváltozott az arczkifejezése. Boszusággal nézett rá, s mint aki még tartogat valamit, de már siet, türelmetlenül szólott arrafelé, ahol az asszonyka ült:

--Te meg az uramat nem kapod meg.--Pihent, erőt gyüjtött, hogy kimagyarázza magát. Levegőért kapkodott. Szőcsné megtámasztotta a tenyerével a hátát, s aztán tovább folytatta:--A végrendelet olyan, hogy nem kaphatod meg. Csak addig az övé a vagyonom, amig meg nem házasodik.--Majdnem megfulladt, s most már alig lehetett érteni a szavát.--Értetted?... Pénz nélkül tönkre ... megy ...--Még egyszer körülnézett az egész társaságon, s elhaló, de diadalmas hangon szólt:--Hogy tetszik? Menjetek... Szőcsné indulj... Emlegessetek meg... nem voltam ostoba... Indulj... Csak beteg, de nem ostoba... Menj...

S hátraesett a párnára.

KÉT BOLTOS

Egy vidéki városban volt a többek között két bolt. Az egyik modern. Nagy tükörablakok mögött két kirakata is volt, mind a kettőben egy-egy teljesen felöltözött, mozdulatlan urhölgygyel, a kik a tüll, selyem, csipke, vászon rengeteg tömegét taposták. Benn csinos urak szolgálták ki a hölgyeket, egy szintén elegáns, de rut embernek a vezérlete alatt. Ez az ur apró szemü, a közepesnél valamivel alacsonyabb termetü, nagyon szőke, majdnem kenderszinü, ritkás bajuszu, kiálló pofacsontu, nagyfogu ember volt. A tulajdonos. Hevessy Valér a neve. Sokat adott a nemességére s valami kis leereszkedés is volt a modorában, a mikor elszedte az asszonyságoktól a pénzt, s kielégíthetetlen, brutális éhséget fejeztek ki a szemei és a széles szája, a miből kissé mindig elővillogtak a nagy, lapos fogak. A bolt mintha nem lett volna valami igen nagyon szolid. Kicsi volt a két nagy ablakhoz mérve s mögötte a raktárban sok volt az üres polcz. Egyszer hirtelenében küldött át a másik boltba pár vég vászonért. Csak kölcsönbe, mert--a mint izente--délután már megérkezik a vasutról az ő rendelménye is. Ebből pör lett. A másik bolt indította, mert sohse kapta vissza a vásznát,--s el is vesztette, mert nem volt tanu arra, hogy csakugyan átvittek egyik boltból a másikba vásznat.--Hevessy ur azonban nagylelkünek bizonyult a másik pör folyamán, a mit tudniillik ő indított a másik boltos ellen becsületsértés miatt. Nem kivánta a megbüntetését s ez bizonyos megilletődést eredményezett, hogy: lám, ni, csakugyan van benne egy kis tisztesség. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy akkor már ugy nagyjában tisztában volt a város azzal, hogy Hevessy ur nem tulságosan becsületes ember. Kimondani azonban nem merte ezt senki. Előzékeny volt, szerény, kalapot emelt mindenkinek, választékosan öltözködött, beszélt, mosolygott, hát nehéz egy ilyen tökéletes embert olyan váddal illetni, a mit bizonyítani nem tud az ember. Akkoriban különben eladó volt a szép bolt. Hevessy ur azt mondta, hogy megelégelte a kis várost s miután a szomszéd boltost tönkretette, tuladott az üzleten és elhurczolkodott. Mondták, hogy talán Pestre.

A másik boltos is utána jött néhány év mulva. Az egészen másforma ember volt. Kis, fakóképü, beteges formáju, köhögős. A boltja, mig volt neki, szük, alacsony, hosszu folyosó volt, a minek a belső részében nappal is állandóan égtek a gázlángok. A boltos vásárokra járó gyolcsos volt fiatalabb korában, egy kicsit korlátolt ember, de alapos kereskedő a maga kis körében. Hamar betelt azonban a kocsizással, a mi megviselte a ládák tetején utazó embert, s mert abban a városban tetszett neki a piacz, megtelepedett. Egy kicsit kiterjesztette az üzletét. De nem nagyon. Kész toalettekről nála szó sem volt. S boldogult, mig meg nem nyilt vele szemben a szép bolt, s el nem hódította a vevőit. Még a falusiakat is. A pangás, a szép bolt elleni küzdelem egyszerre letörte. Ez már sok volt neki az üzletből. Arról az ideig nem is álmodott, hogy eféle küzdelmekben legyen része a boltosnak. Hiányzott a gyakorlatából a verseny, s a mint megjelent, leverte a lábáról. Néhány évig még tengődött a boltban, pislogó, vizes szemekkel nem látta a lassu elmulást, s egyszerre aztán egy hét alatt kiárulta a holmit s egy horpadt kézitáskával a kezében feljött ő is Pestre. Ez a város tudniillik olyan város, hogy mindenkinek jut benne egy harapás kenyér. Odalenn a vidéken legalább ez a hire.

Idefent megint összeakadt Hevessy urral. Egyszer futólag találkoztak az utczán, s a kis fakó boltos, a kinek különben Maricsek János volt a neve, babonás félelemmel tért ki előle.--Akkor már vége,--gondolta magában,--akkor én már nem jutok álláshoz, ha te is ebben a városban vagy. Te keresztülhuzod az én kis számadásomat.--S a hogy gyámoltalanul visszanézett, látta, hogy egy pillanatra megfordul a másik ember is és csunyán vigyorog. Otthon mondta is az asszonynak, hogy találkozott Hevessyvel s hogy annak, ugy látszik, jól megy a sora. Hosszu kabát volt rajta, meg czilinder a fején, a kezében ezüstfejü bot... Az asszony korán megsavanyodott, örökké nyögdécselő szegény kis teremtés volt, a kinek azonban egyszerre vad reménység, bizalom villant meg a szemeiben, a mikor erről az emberről beszéltek.

--Majd megalázkodnak a hivalkodók. Ne félj te semmit. Majd megalázkodnak...

Az embernek forgott valami a fejében, de mintha félt volna kimondani, előbb egy kicsit elment az asszony mellől s messziről vizsgálta az arczát.

--Nem fogsz megharagudni nagyon, ha mondok valamit?--kérdezte.

Az asszony vállat vont.

--Nem.

--Meg kellene békülni vele. Javamra lehetne. Fölkeresném, elmondanám neki, hogy most már konkurrencziáról szó sincs, letört ember vagyok. Talán szerezhetne valami kis kondicziót.

Az asszony fölállt s lázfoltok gyultak ki a szemei alatt. Rekedten hörgött a hangja, a mint fuldokolva kitört a melléből a rettenetes méltatlankodás.

--Ő! Neked! Előbb engem temess el. Te akarsz vele békülni, te, a ki tudod, hogy gazember. Erről ne beszélj.

--De édes lelkem...

--Te akarsz kezet szorítani azzal a bitanggal. Te, a ki soha se csaltál meg senkit s a kit ő tönkretett. Dehogy. Várd meg, a mig megalázkodik, s akkor rugd fel. Hát nincs a férfiban egy csepp becsület se? Még a becsületesben sincs?

--Elfogy a pár forintunk, fiam, s aztán mit csinálunk? Valahova csak be kell hogy jussak.

Az asszony már nem beszélt többet, csak erősen lihegett és a szemei szikráztak. A kis, együgyü ember vállai közé huzta a fejét s elment a dolga után. A dolga az volt, hogy kávéházakba járt, mindenféle ügynökkel tárgyalt s előlegeket adott nekik. Azok azután másnapra, vagy a jövő hétre igértek neki valami biztosat s összemosolyogtak, a mikor ujra meg ujra jött a kis, ügyefogyott vidéki s bocsánatot kérve még a széktől is, a mit meglökött, kérdezni iparkodott, hogy vajjon nincs-e valami ujság. Nem volt. Egyszer azonban az egyik ügynök egy üzletvezetői állásról beszélt valami rosz czégnél. Rosen és Stein. Az talán megfelelő lenne, ámbár másforma ember kellene oda. Agilisabb... Különben is egyszerre tárgytalanná vált a dolog, mert egy másik ügynök közbevágott:

--Az már be van töltve.--A kis, félénken mosolygó emberke felé fordult s egy kis szánakozással mondta neki:--Lássa bácsikám, ilyen embernek kellene magának is lenni. Olyannak, mint a ki ezt az állást elnyerte. Hogy is hivják, ejnye, nem jut az eszembe a neve. Az azt csinálta, hogy a mikor megtudta, hogy Rosen, a kitől több függ, mint Steintől, nagyobb a részesedése is, hát a mikor megtudta, hogy Rosen bevásárláson van Párisban, hát elment hozzá Párisba. A Rosen, hát az, tudja, egy parvenü. Annak nagyon tetszett az, hogy ez a jó családból való, elegáns fiu nem sajnálta a költséget, s hordozta őt mindenfelé Párisban s beleragadt, mint a bojtorján. Ez lett a vége. Élelmesnek kell lenni manapság. Hogy a fenébe is hivják, valami magyar nevü ember...

A kis, fakó emberke összegubbaszkodott a székén, s inkább csak hangosan gondolkozott, a mikor kimondta ezt a nevet: Hevessy...

--Az, az! Hát honnan tudja?

A boltos mindenkinek meghajolt: azoknak, a kik nyujtották a kezüket, kezet adott s csak annyit mondott:--Tudom.--Kimenet azon gondolkozott, hogy ő bizony nem szeretne a Rosen és Steinék bőrében lenni. Félt ettől az embertől s jól teszi más is, ha fél tőle. Valami tiszteletfélét is érzett azonban iránta. Meg nem tudta magának magyarázni azt, hogy egy ilyen hitvány lelkületü ember, egy ilyen szegény, nyavalyás, hogy tud ennyire boldogulni. Mi az ereje a világban? Lám, ő nem csalt, nem lopta el senkinek a tiz vég vásznát, nem esküdött hamisan,--és mégis itt kuncsorog az utczán, jóformán a holnapra való kenyér nélkül. Kell valami hatalomnak lakozni abban a rongy emberben. S derengett a szegény, kis, egyszerü embernek az agyában valami.--Ahá,--mondta--talán a feleségének a nagy bátorsága. Persze. Meg hogy határozottan a szemébe tud nézni az embereknek, holott, ha csak egy kis szemérem volna benne, hát el kellene, hogy bujjék előlük. Ez az, a mi pozicziót biztosit számára és mindig az arra érdemesebbek, de ügyetlenebbek rovására.--S a szegény, kis szürke ember ebben a pillanatban keserves irigységgel gondolt arra a másik emberre, a ki egyszerre csak előtte termett az utban. A vedlett kis boltos meghökkenve bámult föl reá.

Az csunyán vigyorgott s mintha csak tegnap váltak volna el egymástól és pedig barátságban, bizalmasan hunyorgatva szólott le rá:

--No, hát még mindig semmi? Állás után jár, ugy-e? Nehéz dolog. Sok a munkanélküli ember. Csupa jó erő. Hát sehogyse megy a dolog?

A kis boltos hebegett.

--Sehogy.

Az előkelő uriember megfogta a karját s kedélyeskedve biztatta:

--Majd csak akad valami. De, ha minden kötél szakad, hát nézzen el hozzám. Egy ötforintocska mindig akad. Isten áldja meg.

Gyorsan otthagyta, s az ügyefogyott kis boltos tátott szájjal, sápadtan, aztán meg a kopott hajáig kipirulva bámult utána. Még kiabálni is megpróbált, hogy: hallja, hallja!--de csak ártikulálatlan hangok jöttek ki a torkán. Ugy fojtogatta a düh, hogy lekapta a fejéről a kalapot s föltépte az inge gallérját. Attól félt, hogy mindjárt megfullad. Figyelni kezdtek rá az emberek, s egy hordár a karja alá nyult, hogy el ne essék. A fulladozó ember halkan szólott:--kocsit. Csak a kocsiban szedte össze magát valamennyire. Elhatározta, hogy otthon nem szól semmit, hanem majd este, a mikor ujra találkozója van egy ügynökkel a kávéházban, levelet ir annak az embernek. Elmondja a véleményét az ilyen eljárásról. Megmutatja, hogy a tönkrement embernek is van önérzete... Egész este volt egy kis borzongása, de azért elment a kávéházba. S mig az ügynökre várt, egy levélpapir felett mindenfélét kigondolt, a mit meg kellene irni. Azonban nem jutott hozzá, mert ismerősök jöttek. Körültelepedték az asztalt. Az egyik mindjárt ő hozzá kezdett beszélni, s látszott az arczán a becsületes megelégedés, hogy a sok előleg fejében most már talán mégis hozzásegíti valamihez ezt a szerencsétlen embert.

--No, bácsikám, hát ha ismeri azt a Hevessyt, most üsse a vasat. Ő az ur a czégben. Nagy czég, ott kell ember bőven. Ha valami szerényebb munkakörrel megelégszik, ott akad hely. Ha most nem, egy-két hét mulva. Stein ki van dobva, Rosen kifizette, s most ez a másik lett társ az üzletben. S ahogy én látom, hát kimarja ez Rosent is. Valami aféle ember lehet.

A kis boltos bódultan, tántorogva ment haza. Mintha részeg lett volna, tétova, zavaros pillantással nyitott be a szobába otthon. Az asszony ijedten sietett eléje, s leültette egy székre.

--Mi a bajod? Az Istenért...

Aztán egyszerre azt hitte, hogy fölfedezte, hogy mi a baj. Fanatikusan ragaszkodott magában ahhoz, hogy mindennek, nyomoruságnak, csapásnak, betegségnek az a bizonyos egy ember az oka, s szilaj gyülölettel kezdett róla beszélni.

--Ő! Megint találkoztál vele? Bántott. Ne törődj vele. Majd megalázkodik a felfuvalkodott, s akkor köpjél a szemébe. Csapd pofon... Csak várj...

A kis boltos bágyadtan mosolygott, s pihegve, fáradtan felelt:

--Csakhogy én azt már nem igen érem meg. Olyan sokáig nem várhatok.

TERCSA NÉNI GYERMEKET NEVEL

Kártyáztunk az ebédlő asztal mellett. Valaki azt mondta: kvint, kontra. A többi kérdezte: mi? A valaki most már nagyot kiáltott: kvint, kontra.--A kiabálásra azért volt szükség, mert a gyermekszobából kiindulva s aztán szerteáradva rettenetes lárma töltötte be a lakást. Féktelen, vad topogás, ének, közben a _Talpra magyar_-ból egyes töredékes sor, a mint egy már nagyobbacska fiu harsogta: esküszünk, esküszünk. Közös erővel pedig egy lapjával lefelé fordított asztalt toltak jobbra-balra a szobában. Az automobilt. A ki a mulatságból kirekesztettnek érezte magát, egy tömzsi kis fiu, sírt.--Az anyjuk azt mondta, hogy ő már nem bir velük. Erre fölkelt az asztal mellől a nagyapjuk s most már ő is kiabált odabenn. Aztán egy szintén szigoru nagybácsi is. A gyermekek pedig csak egymással törődtek. Kiszaladtak, egyik a varrógép tetejére mászott valami czérna-karika után, a másik az ágy alá bujt be, kettő pedig az ebédlő asztal körül megüresedett székekre telepedett le. Egy kis parasztlány, a kinek a hasa fölött, majdnem a mellén vékony pertlivel volt megkötve a köténye, közönyös arczczal, inkább csak megszokásból lamentált:--Tessék bejönni pubika, ne roszalkodjék Bözsike! S benn a gyermekszobában egymásra bámult a magára maradt két szigorú ur.--Nyilvánvaló, hogy ez az egész terület a gyermekeké. Mi csak megtürt lakók vagyunk rajta. Az élet, a gondatlanság az övék.--S ezt nem tudjátok, ti vének?

Hátradültem a széken s egy pillanatra lehunyva a szemeimet, eszembe jutott Tercsa néni. Teréz, a kit nálunkfelé a többek közt Tercsának is beczéznek.

Testvére volt egy nagybácsimnak, a kinek Rendes György volt a neve. Falusi kisbirtokos volt s a mi a falu berendezésében szokatlan, nem a főutczán volt a háza, hanem egy, a főutczát derékszögben keresztező mellékutcza végében. Olyanformán, hogy az ut a kapuján át bevezetett az udvarra, mint valami szőnyeg, a mi az előszobában indul meg s az ebédlőben tünik el. Az udvar nagy sivár terület volt, amin kedvetlenül bódorogtak a kutyák. Szeszélyesen volt beépítve. A kapuval szemben főépületnek állott a csür, a mit azonban inkább kocsiszinnek használtak. Ebben rendkivül nagy, rugó nélküli ernyős kocsi állott, a mibe azonban akkor volt utoljára ló befogva, a mikor Enyedről hazavitte a kocsigyáros. A nagybátyám ökörfogattal utazott Kolozsvárra, Fehérvárra, vásárokra, meg látogatóba is és rendesen olyanformán, hogy a hosszu szijostort a nyakába kanyarítva, az ökrök mellett sétált. Néha elővette azonban Vergiliust és olvasott belőle. Egyébként a _Hármas kis tükör_ czimü könyvet is olvasgatta s nekünk is gyakran ajánlotta, hogy ne hanyagoljuk el az irodalmat. Ma is őrzök egy csiziót, az ajándékát. A kocsit azonban tyukok, csibék használták nyugalom idején, s ha valami utra elhatározták magukat a bátyámék, hát nemcsak alaposan le kellett tisztogatni, hanem ki is kellett füstölni. A csür mellett voltak az istállók, három is, s mintha füst szállott volna fel belőlük, ugy párállott az aljukon az esztendők óta föl nem takarított trágya, a miből a küszöbök alatt büzös fekete lé folyt ki az udvarra. Gyönge, valamiféle rendszerekkel, de rosszul táplált ökrök tántorogtak ki meg be az ajtón, sovány tehenek s azóta se láttam olyan komor borjukat, a milyenek ezeknek a tőgyét bökdöstek. Ezek mögött az épületek mögött óriás szérüskert terült el kis boglyákkal, a melyek közül némelyeket feketére pörkölt az idő. A lakóházba külön sövénykerítésen át lehetett bejutni és pedig a kaputól balra kanyarodva, virágágyak között, a melyeknek azonban már csak a formájuk volt meg. A házban három szoba volt, de csak egyet használtak belőle arra, hogy benne lakjanak. Abban volt két ágy egymás végtében a fal mellett, egy asztal, a minek a tetejét ketté lehetett nyitni, a falnál egy végighasadt tükör alatt lócza s az asztal körül pár szék. A másik két szobát állandóan bebutorozni készültek s többször el is jutottak már odáig, hogy a városokban, a hol megfordultak, néztek butort. Egyszer megnézték különben a ház zsindelyfödelét is, azon a tájon, a hol a konyhába becsurgott a viz, de annak a kijavítása is annyiba maradt. Minden annyiba maradt, mint a hogy valahol, még gyermekkorában félbemaradt ember volt a bátyám is. A felesége hozzáalakult az évek folyamán. Három testvére volt. Az egyik elkerült valamerre, talán Oláhországba. Egy molnárhoz ment volt férjhez, a ki legutóbb Galaczról irt ezelőtt harmincz esztendővel valami hagyatéki dologban. Nem válaszoltak neki s ő se erőszakolat a dolgot. A másik két testvére leány maradt.

Már abban az időben, a mikor engem a bátyámhoz küldtek vakácziózni, lehettek negyvenesztendősek. Két-három év volt köztük a különbség. Külön-külön laktak, mindegyik a maga birtokán, közelben azonban, az egyik jobbra, a másik meg balra a kis utczától és sürün ellátogattak a bátyjukhoz. Naponkint körülbelül ötvenszer. Az is megesett, hogy csak jött valamelyik, körülnézett s miután meggyőződött arról, hogy legutóbbi látogatása óta semmi változás se adta elő magát az udvarban, szó nélkül távozott. A kapuban találkozott a másikkal; bár nem voltak haragban, köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Láthatólag unták magukat. A fiatalabbik, a kinek--ha jól emlékszem--Zsuzsa volt a neve, megpróbált embert szólani unalmában. Mindenféle történetekbe belekezdett, de a második mondat közepén fölállott s kemény lépésekkel távozott; s miután megfordult otthon s figyelő, bár kissé merev pillantással körülnézett az udvarán, ujra visszajött. Megnézte a csür nyitott kapuját, sarkon fordult és megint elment. Magas, száraz, laposmellü lány volt. Nagy lábai és kezei voltak s aránytalanul hosszu, sovány karjai, a melyeket menetközben ugy lóbázott, mint a katonák. Mindig egyenesen, egy kicsit hátradülve tartotta magát, nagyokat lépett s kiabálva, hadarva beszélt. A nézése nagyon határozott volt, majd átszurta az embert, azonban jobbra, balra, mindenfelé kapkodta a pillantását, tehát semmi határozott kifejezésre nem tudott jutni. Az ajtókat keményen bevágta maga mögött. A bátyja gyerekeit állandóan rekczumozta. Ő azt mondta, hogy: kordában tartja őket. Azok pedig mosolyogva néztek végig rajta s már ott tartottak, hogy ki se nevették. Számba sem vették. Ha az utczaajtó nagyot pattant, oda se néztek. De még a kutyák se. Tudták, hogy ki jön. Pár nap alatt kiismertem a viszonyokat én is.