Part 10

Az asszony ugy nézett rám, hogy aztán már egészen beleszoktam a hazudozásba. A mint betettem magam után a kávéház ajtaját, mintha kicseréltek volna. Ugy mentem haza, mint valami hivatalnok az irodából, pedig hát egyszer-másszor ugyancsak bajos volt már lehazudni, hogy milyen keserves volt a dolgom a kávéházban. Én voltam a viccz, tetszik tudni. Volt egy vendég, aki mindig ugy jött be, mint a hogy én biczegek a ballábamra; figurát csináltak belőlem, lökdöstek az asztalok között, a kávés tegezett és kiabált reám:--szedd a lábad te sánta lidércz! odább te göthös!--A vendégek kaczagtak, egyszer a konyhából bekérték a kalapomat, teleöntötték sörrel s a fejembe csapták; én voltam a kávéház komédiása. De nem szóltam egy szót se. Most már gyerek is volt odahaza, fiu, a kiből ugy határoztam, hogy tanult embert nevelek, meg az asszony, aki mosott reám, meg ugy gondoskodott rólam, mintha az édes anyám lett volna, hát csak elnéztem mindent. Bánja a fene, gondoltam, szenvedek, legalább van miért. Leginkább a mészáros legények jártak hozzánk a vágóhidról. Mit kezdjek ki velük. Elcsapnának, aztán a gyerek, meg az asszony... ördög vigye... Nagyobb szerencsétlenség is megesett már sok emberrel, mint hogy röhögtek rajta.

Otthon pedig azt mondtam, hogy a kávés megkinált, hogy álljak be melléje kompánistának. Pénz nem kell semmi, csak éppen hogy részesedem a haszonból, meg hogy felügyelek a személyzetre...

És itt ütött be aztán a baj. Innen kezdve már ismerik a dolgot a nagyságos urak. Nem védelmezni akarom én magam azzal, a mit elmondtam idáig, csak éppen azt akartam elérni, hogy tudja meg a törvény, miről van szó.

Egy délután,--ott meg is van irva az irásokban, hogy mikor, én már nem emlékszem tisztán vissza,--éppen nagyon tréfás kedvökben voltak a mészáros legények. Azzal mulattak, hogy egyik is meg a másik is kinyujtotta elém a lábát s nem engedett tovább, hacsak át nem ugrom, ami egy ilyen csámpás embernek nehéz dolog. Az alatt elől az üveges ajtón bejött az asszony. Nézte az egészet s a mikor előre jöttem, ijedten rám szólott:

--Mit csinálsz?

Nagyon megzavarodtam, de azért valahogy csak kivágtam magam.

--Tréfálkozom az urakkal. Igy napközben eljátszunk egy kicsit.

--...A fájós lábaddal...--ezt már ugy mondta, hogy láttam a szemében a tájékozatlanságot, a hogy körülnézett, meg elrémült. Hanem azért, ha akkor mindjárt vége szakadt volna a dolognak, nem lett volna semmi baj. Otthon majd csak beszéltünk volna valahogy... Hanem a vendégek garázdák lettek. A mikor nem mentem vissza, kiabáltak utánam.

--Jösz-e már te sánta majom?

--Hol maradsz te Luczifer?

Az asszony bámult ide-oda, elképedt, sírt; egyszerre vége lett mindennek, amit szépen megépítettem otthon. Mondani akartam, hogy:--hát bizony édes fiam, a te urad nagyon keservesen vájja ki a garast keresetnek, hogy kutyája mindenkinek, de azért mink csak mink vagyunk, éves lakás meg... Hanem akkor előre jöttek a vendégek, elől az, aki mindig kifigurázott a járásomban, s most pedig kiabált, hogy:--te biczegő majom--és több efféle. Elfutott a düh, ami nálam olyan hirtelen jött, mintha egy pohár nagyon erős pálinkától egyszerre részeg lesz a gyengefejü ember, mellettem volt az a dákó, ott a tekintetes törvény asztalán, a fejébe csaptam s aztán vége lett.

Igy áll a dolog, könyörgöm alázatosan.

A BOTRÁNY

I.

Kevesen látták a dolgot, de az a kevés tovább beszélte a sokaknak, s mára már kész a világra szóló skandalum. Tegnap délben a legelevenebb uton, ott a hol a nagy emeletes kávéház és vendéglő kaczérkodik a komoly, csupa oszlop Operával, megállott egy kocsi. Egy öreg ur ült benne és egy szép fiatal, barna leány, tizenhat-tizenhét esztendős, nem is egészen hosszú ruhában, csak olyanban, a mi bokáig ér. Az inas leugrott, föltárta az ajtót s lesegítette a gyermeket, a ki egy kicsit körülnézett, keresett valakit. A lámpa mellett egy kopottas fiatal ember állott. Bátor nézésű, jó vidéki fiu, bizonyosan valami egyetemi hallgató, vagy még inkább valami teknikus, a ki az apróhirdetések között nagyon szerény feltételek mellett olyan haszontalan kölyköket keres, a kiket szekundába ponáltak a professzorok s most valahogyan ki kell rántani a sárból. Mikor a leány meglátta a fiut, merészen hozzálépett, mondott neki pár szót s megfontoltan, komolyan, minden sietség nélkül megcsókolta az arczát. Akkorra már néhány kiváncsi ember állott meg körülöttük s ügetve jött egy lovasrendőr, hogy lássa, mi a baj. Az öreg ur végignézte az egészet a kocsiból; mikor a leány visszafordult, eléje nyujtotta a kezét, bevonta maga mellé, az inas becsapta az ajtót s a nyugtalan, ideges két nagy nyulánk ló megindult. A fiatalember tovább ment s valami jegyzetekért betért egy antikváriushoz. A kiváncsiak is eloszlottak százfelé kolportálni a hirt, a mi az estilapokról már lekésett, bár egy éppen arra lézengő riporter nagyon utána vetette magát a dolognak.

Hogy ne tessék valami nagyon rosszat gondolni arról a kis leányról, ime, elmondom a történetről azt is, a mi az eleje volt.

II.

Körülbelül egy hete Rácz Lajos teknikus ur, a kinek még csak éppen egy szigorlata hiányzik ahhoz, hogy gépészmérnök legyen, fölmászott egy omnibusz tetejébe s kiment a ligetbe tanulni. Ilyenkor ott nagy csend van, még a verebek is hangtalanul gubbaszkodnak össze a hidegben. Ha végigjárkál az utakon, nyugodtan gondolkozhatik az ilyen diákember, a kit nem bánt a fagy meg a dér. A nagy kocsi lassan döczögött előre a sima uton, a diák fölállott a kocsi korlátja mellé s azon mulatott, hogy benézett a földszintes lakásokba s egy szép ebédlő berendezést keresett magának arra az időre, a mikor majd ebédlője lesz.

Könnyü, nagy kosárforma kocsi közeledett gyors ügetésben az ut végén. Gyönyörü, könnyü lábu, karcsu lovak voltak elébe fogva. Fiatal ember tartotta a gyeplőt s nem ült mellette más, mint egy őszes bajuszu, pörge kalapos kocsis. A diáknak megakadt rajtuk a szeme, kihajolt a korláton s ugy nézte, hogy hogyan jönnek s hogy suhannak el majd az omnibusz ablakai alatt, gyorsan, tünemenyszerüen, mint a gondolat, a mi csak átfut az ember agyán. Mosolygott s egyszerre följajdult és az arczához kapott. Bal fülétől a szájáig hosszú vörös vonal egy szempillantás alatt, mintha késsel hasították volna végig. Az urfi, a ki a lovakat hajtotta, végighuzott rajta az ostorral. A szegény fiut előbb megbénította az éles fájdalom s mikor jajgatni kezdtek körülötte az emberek, hogy--gazság, aljasság, ha tanu kell, hát ők itt vannak valamennyien...--neki pirult az egész arcza, hogy elveszett benne a vörös vonal s lebotorkált a lépcsőn s futni kezdett a kocsi után. Mire néhány lépést tett, már eltünt a fogat s a diák tehetetlen dühvel állott meg az utczán. Azalatt végigfolyt a kabátján a vér s gyülekezni kezdtek körülötte a jó emberek, hogy megvigasztalják. Rettenetes volt a szép nagy fiu. Szemeiből csurgott a könny, fáradtan lihegett a nagy indulatban, a mi majd szétvetette, fuldoklott. Tisztelettel bámult rá a tömeg s jött egy rendőr is, a ki azt mondta, hogy menjen be a kerületi kapitánysághoz, ott majd kinyomozzák, hogy ki volt az a betyár...

A fiu menekült előlük. Zsebkendőjét folyton az arczára szorítva indult el az utczákon kóborolni. Egy-két óra alatt lehült egy kicsit, nyugodtabban gondolkozhatott a módokon, a hogy utána járhatna az ostorosnak. Végre is nem tudott egyebet kiokoskodni, mint hogy néhány lapban apróhirdetést adott ki, a miben felszólította azt az urfikocsist, a ki megütötte, hogy jelentkezzék, különben gyáva kölyöknek tartja.

A hirdetések árát a házi asszonya adta kölcsön s ő borogatta éjjel az arczát is jeges ruhával, mig a fiu lázasan s izgatottan elaludt egy-egy negyedórára.

III.

Három nap is elmúlt s az urfi még mindig nem jelentkezett. A negyedik napon másik házba, sokkal szebbe és előkelőbbe költözött át a történet. Báró Tomahidy Ferencz urnak az öregebb kocsisa, a ki szintén Ferencz, de csak az egészen közönségesek közül, elfogta a lépcsőn a kisasszonyt és alázatosan megkérte, hogy szólhasson egy pár szót, mert már nem birja tovább magában tartani, ha kocsis is az ember. Van benne becsület, különösen, ha annyi derék urat szolgált, a milyen a fiatalok között már nem igen akad...

--No hát mi baj?

--Nagyon megköszönném, ha a méltóságos báró urfival ezután a Gábor menne kocsizni. Fiatal mind a kettő... Én meg megmaradnék a kisasszonynak meg az öreg báró urnak...

--Miért?...

--Hát mert ha véletlenül ugy előfognák az ifju urat, hogy elrakják, hát én már nem igen volnék melléje való. Nem tudom, hogy ugy feledékenységből, mert nem ismerném meg benne hirtelenében a gazdámat, nem-e ütnék én is rajta egyet-kettőt...

A kisasszony bámulva meresztette a szemeit a vén emberre.

--De hát mi történt?...

--Benne áll már az újságban is, itt hátul... Elől ugy látszik szégyelték kiirni.

Egy gyürött lapot huzott elő a zsebéből. A leány sápadtan kapott utána, de a kocsis nem adta mindjárt oda. Előbb körülvonalozta a körmével a helyet, a mit el kellett olvasni s méltatlankodva dörmögött:

--Nagyon keresi az a fiatal ember. Én se hagynám annyiba.

A leány nekidült a karfának, egy darabig szótlanul maga elé bámult, sirni szeretett volna, valamit megsiratni, a keserüség összeszorította a torkát s erősen összenyomta az ajkait, hogy valahogy ki ne szaladjon a száján valami keserves nagy hang.

--Ő volt?...--kérdezte halkan.

--Igenis, kérem szépen. A mikor ki akartam rántani a kezéből az ostort, még rám is kiabált, hogy: marha, barom!... Nem szoktak igy beszélni az emberrel... Kérdeztem, hogy minek bántotta azt a fiatal embert; azt mondta, hogy csak ugy, mert tetszett neki... Bizott a lóban, az elvágtat majd vele... De az a fiatal ur utána jött, itt van ni...

--Jól van.

A kisasszony alatt megingott a föld. A kocsis lármázta elő a szobalányokat. De mégse volt szükség rájuk, a maga erején ment fel a második emeletre, a hol a bátyja lakott. Az inas utját állotta s azt mondta, hogy a gazdája még alszik.

--Keltsd föl rögtön.

IV.

Mikor bejutott a rendetlen szobába, ráesett egy székre. A bátyja álmosan kérdezte meg:

--Mi bajod?

A leánynak reszketett a hangja, a mig csendesen, visszafojtott indulattal beszélt:

--Küldd ki Tónit az előszobából, mert kiabálni fogok.

--Nem baj.

A leány kiszólott az ajtón:

--Hivja fel a papát!

A bátyja nagyot nézett erre.

--Minek?

--Legyen itt. Ismerje meg a fiát.

--Mit akarsz?

A gyönge gyermekleány hangosan zokogni kezdett és jajgatott, mintha ütnék.

--Kiabálni, kiabálni...

A bátyja most már csakugyan megijedt s hozzá akart menni, hogy segítsen rajta.

--No mi bajod?

A leány most már fölállott, nekitámaszkodott az asztalnak, hogy erősebb legyen s most már keményen, olyan érdesen beszélt, a milyen hangot ebből a szép, piros, üde gyermekszájból nem várhatott az ember.

--Mit akarsz? Azt akarod, hogy belehaljunk mind a szégyenbe, a mit ránk hozol? Meddig megy a hitványságod? Te férfi, te ur, hát a kocsisok tanítsanak meg becsületre, arra vársz?

Oda dobta neki az ujságot, kicsi öklével rácsapott arra a helyre, a mit a Ferencz vastag, paraszt körme körülvonalozott.

--Láttad?

Most már a bátyja is elsápadt és hebegett, mint a megfenyegetett gyermek.

--Igen.

--És nem mentél oda megmondani, hogy te voltál?

--Nem... Valami ripők...

--Rossz ember! A mama már meghalt bánatában, hogy ilyen semmi a fia, a papa megőszült és meggörnyedt, mintha százéves lenne, én tönkre komolyodtam, elvetted tőlem a gyermekségemet... Te ember vagy? Milliomszorta emberebb vagyok...

Az öreg báró jött be s tétovázva állott meg az ajtóban. A leány hozzá szaladt s a kabátját rángatva, huzta be a szoba közepébe.

--Papa, ez az ember itt a te kocsidon, a te lovaidat hajtva, a te ostoroddal arczul csapott egy fiatal embert, a kit először látott életében. Most az keresi az újságban, hogy ki volt a bántalmazója. A te fiad tudta ezt és nem mer oda menni, hogy azt mondja: engedj meg uram, én egy hülye urfi-gyerek vagyok, sajnálom, hogy bántottalak, vagy hogy kiálljon vele kardra, vagy nem tudom én mire. Itt hever, mint egy lusta állat és hozzám jön panaszra a kocsis, hogy ő szégyenli ilyen ficzkóval egy uton járni...

Az öreg ember szó nélkül várt, hogy talán mond valamit a fia és a mikor látta, hogy hiába várakozik, elfordult és indult kifelé... A leány azonban utána kiáltott.

--Papa! Még valamit akarok mondani. Itt halljátok mind a ketten... Ugy nyugodjék sirjában a mama, ugy légy boldog te, ugy szeress engem, a hogy megteszem, a mit mondok. Elégtételt akarok adni annak a fiatal embernek. Rögtön irok neki s ha az utczán bántották, hát az utczán teszem jóvá a bátyám aljasságát. Velem jösz holnap és én megcsókolom azt az embert ott, a hol ez a ficzkó megütötte. Megmondom neki, hogy egy gyáva sihedernek vagyok a húga, ne panaszoljon ránk, mi nem vagyunk az okai annak, hogy ez lett belőle. Megcsókolom...

--De fiam...

--Papa velem jösz. Esküdtem... A mama nyugalma...

V.

Ez a botrány története. Ne méltóztassék nagyon szigorúan megkritizálni azt a drága barna kis leányt.

A KÉT GLUBOVITZ

A fiatalabb Glubovitz jóformán suhanczkorában került fel a fővárosba, de már akkor se igen látszott meg rajta, hogy vidéki. Roppant finoman öltözködött s a modora is olyan előkelő volt, mint valami hivatalnoké. E miatt valami megkülönböztetett szivességgel bántak vele a boltosok, a kiknél segédkedett. Csak ugy szóltak hozzá: Szabad kérnem Glubovitz ur, kérem, sziveskedjék Glubovitz ur... És különösen kitüntették az asszonyok, a vevők. Órákig elültek az áruasztal előtt a törpe zsöllyéken s várták, a mig Glubovitz ur mással végzett, hogy rájuk került a sor, mint a patikában. A többi segéd azalatt a pudli körül ácsorgott s jóformán csak a keze alá adtak holmit, a mint parancsolta. Azalatt pedig alattomosan pislogtak reá és névtelen levelekkel igyekeztek bemártani a főnöknél. Glubovitz mindennel szemben érzéketlen maradt. Azzal az elegancziával szolgálta ki a hölgyeknek a csipkét, szalagot, fodrot, mint a bankár a grófokat a büróban; szó nélkül jött, ment, pontosan, mint valami óramű, senkit se engedett közel magához, hozzáférhetlen, hideg, mindig frissen vasalt uri ember volt, a kinek csak akkor villant meg a szeme, ha sok pénzt olvasott. Ilyenkor lázas, mohó vágygyal tüzelt le a pillantása a bankókra és reszketett a keze. Különben egy viczeházmesternél volt hónapos ágya s retket, vagy ha éppen pazar kedvében volt, turót vacsorázott. Ebből a vizes lyukból, a mosókonyha mellől indult ki minden reggel a sok nagy ház közé, a mik közül néhányat már kiválogatott magának akkorra, a mikor sok pénze lesz s a kiéhezett ember végtelen étvágyával nézte a sok boltot, a mit majd mind fölfal, ha egyszer elég pénze lesz ahhoz, hogy a maga kezére kezdjen üzletet.

Igy élt ugy tiz esztendeig s akkor aztán fölmondott a főnökének s a szomszédban bérelt egy kétakkora boltot, mint a milyenben eddig szolgált s bevonult belé, mint egy fejedelem. Sok ládával, szövettekercscsel megrakott kocsi kisérte s hátul egy egylovas szekér hozta a nagy, kétajtós kasszát, a mit nyolcz legény czepelt be rudakon a sarokba mindjárt a gázóra mellé. Oda készitették el az irodát is csupa üvegfalból s beállitottak két iróasztalt is. Egy tekintélyeset a főnök urnak s egy kicsi szerényet a fal mellé valami hivatalnoknak, a ki majd a könyveket vezeti.

Akkor irta az öreg Glubovitzné levélben, hogy jó volna talán a nagyobbik fiunak is Budapestre jönni. Csinálja be valahová az öcscse, vagy adjon neki egy kis állást vagy valamit, szerényet. Nem sok kell neki, csak éppen hogy éljen. A fiatalabb Glubovitz erre irt, hogy csak jöjjön a bátyja. Azt gondolta, hogy ugy is szüksége lesz valami megbizható emberre, fölhozta tehát Adolfot és beültette maga mellé az üvegirodába.

A bátyja azonban falusi volt, nem igen ismerte ki magát itt az urak között. Esetlenül, a nagy testü emberek tempós lassuságával mozgott, dörmögve, nagyokat nyelve beszélt s a mikor már néhányszor kegyetlenül leszidta az öcscse, óvatosan vigyázott, hogy ne mondjon valami olyast, a mire az megint ostobának meg marhának mondja el. Különben egészen jól elvégezte a dolgát a sok üzleti könyv között, a melyeket mintha egytől-egyig hozzámértek volna; dolgozott három ember helyett. A fiatal Glubovitz különben alul tejüveget vágatott az iroda falába s ilyenformán a vásárló nagy uri közönség szemét se zavarta a nagy falusi zsidó, a mint neki dülve a könyveknek, széles háta kifeszült a zsiros, kopott barna kabátból.

Azonközben hire ment a fiatal Glubovitz szép nagy üzletének otthon is, és felkivánkoztak az öregek. A vén Glubovitz sétálva pipázni akart a szép boltban, a mama pedig csak nézni a sok csipkeholmit és simogatni a szemeivel a selyem és bársonyfélét. Különben azt is irta, hogy szeretné valami jó tanárral megvizsgáltatni magát, mivelhogy napról-napra nehezebbnek érzi a gyomrát meg a lábait s azt hiszi, hogy vizkórsága van. Az idősebb Glubovitz, az Adolf megijedt erre. Nagy keze reszketve ügyetlenkedett a könyvekben, sürüen törülte a szemeit egy nagy kék keszkenővel.

--A mama, a mama,--motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt mondta, hogy ő tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára, annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a fejét.

--Nem igaz, nem igaz.

Hogy mennyire igaza volt az Adolfnak, az hamarosan kisült. Az öreg asszony állapotát veszedelmesnek tartotta a tanár s azt mondta, hogy jó lesz mindjárt ott tartani a szanatóriumban. A három Glubovitz visszament a boltba s az öreg, a falusi mindjárt meg is engedte magának azt a gyönyörűséget, hogy sétálva pipált ott, a hol az uri dámák alkudtak a sok czifra semmiségre. Rémülten lökdöste be az üvegketreczbe a kisebbik fia. Mig maga előtt taszigálta, azt mondta neki:

--Parancsoljon beljebb kerülni, tessék...

Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy az a nagy csizmás, falusi zsidó az apja. Az Adolf tájékozatlanul, bután bámult reá s csak akkor jött méregbe, a mikor az öcscse már künn tárgyalt a dámákkal a boltban. Az apja azonban keményen lehordta:

--Te mindig olyan nagy barom voltál, hogy megijedtek tőled a népek. Igaza van neki. Finom ember kell az üzlethez, finom...

Különben a vénebb Glubovitz fiunak anyai részről is kijárt a maga porcziója, a mikor befőttet meg narancsot vitt a szanatóriumba. A nyögős, mindig panaszos öreg asszony se igen válogatta meg a szót, ha ezzel a nagy, esetlen ficzkóval beszélt. Sírt, ha megforgatta a feje alatt a párnát s a térdével meglökte az ágyat s azzal aludt el, hogy leszedett a vén fiuról minden becsületet, mig mind nagyobbakat és nagyobbakat pislantott s fáradtan, inkább nyögve tudtára adta a véleményét.

...--Gyula más... Abban örömöm telik... Finom szép üzlete van. Ő maga is urfi... Te utálatos bivaly, ugy lökdösöl, de ugy...--Ilyenkor már nehéz lélekzettel, erősen szuszogva elaludt s a nagy bivaly Adolf, sóhajtva járta körül az ágyat, hogy betakarja a fölfuvódott formátlan testet.

A tanár különben nagyon hallgatagon viselte magát, mint a tudósok általában, hanem egyszer mégis megmondta az Adolfnak, hogy a vén asszonyra már ne igen sokáig számítsanak, mert egyszer csak elmegy. Máskülönben nagyon nehézkes, de ha eljön az órája, akkor olyan fürgén kilibben ebből a világból, mint egy kis lepe. Csak a szivére kell, hogy menjen a viz,--mondta némileg népiesen a tanár ur, hogy az Adolf is megértse--s akkor aztán vége.--Akkor nap erőszakkal kellett eltávolítani Adolfot a kis üvegirodából, mert kihallatszott a görcsös, csuklós zokogása a boltba. És ekkor történt meg az, hogy a mikor az öcscse már nagyon durván szidta, a vén fiu fölkapta az egyik nagy könyvet s agyon akarta csapni a finom uri boltost. Szerencsére nem sok uri dáma volt az üzletben éppen abban az órában.

A vége pedig az lett a dolognak, hogy egyszer csakugyan a szivére ment az öreg asszonynak a viz. Az öreg Glubovitz már vagy három nap óta mellette volt a szanatóriumban. A két fiu pedig éppen fenn volt a raktárban, a mikor lenn a kis üvegbüróban csengett a telefon s a tanár beszélni akart valamelyikkel a testvérek közül. Egy kis szőke segéd szaladt a telefonhoz s aztán meg fel a raktárba elmondani, hogy mi az izenet; ő maga is izgatott volt egy kicsit s a mikor lejött, kocsiért rohant.

Az öregebbik Glubovitz ugy rohant le a kis csigalépcsőn, hogy majd összetörte magát, hátul pedig erélyesen rákiabált a másik.

--Micsoda buta szaladás... senki se kerget...

--A mama, a mama.

--Azzal nem segitsz rajta, ha kitöröd a nyakad.

Akkor már leérkeztek a boltba s a gazda intézkedni kezdett.

--Krausz! Üljön a pénztárhoz. A Liza kisasszony menjen le a pinczébe s mig visszajönnénk, nézze meg a japán selymeket. A mi csak egy kicsit nyirkos, azt külön kell tenni. Majd én aztán gondoskodom róla. Fekete ur menjen a vámházhoz. Hol van Fekete ur?...

Fekete urat előbb elő kellett keresni, mert nem volt a boltban. A vénebb Glubovitz ész nélkül szaladgált künn az udvaron, meg benn a pinczében, mig előkereste valahol. Ugy hozta, mintha rabot sürgetne a biró elé s izgatottan pusmogott az öcscsének.

--Siess kérlek. Menni kell már.

Mérgesen felelt a fiatalabb Glubovitz:

--Csak intézkedni kell előbb, vagy mi?

A vénebb igazat adott neki, de szorongva leste, hogy vége legyen már a beszédnek.

A mikor még egyre halmozta egymásra a sok utasítást az öcscse, szembe került vele a pudli mögé s lihegve, kinban könyörgött neki a szemével, hogy siessen. Az ifjabb Glubovitz pillantása párszor bosszankodva siklott rajta végig, de végre is méregbe jött a gazda s csunyán lehordta az okvetetlenkedő vén fiút.

--Eredj a pokolba! Hagyj nekem békét! Ugy hagynád itt az üzletet, mint a kocsis az istállót, hogy pusztuljon benne minden. Szégyeld magad!

--Szégyenlem, de gyere, kérlek szépen. Talán már nem is találjuk életben.

--Hogyne, mert olyan könnyen megy az.

--Elég könnyen, gyere Gyula, gyere.

A fiatalabb most már igazán dühbe jött.

--Hallgass! Nem vagyok kiváncsi az óbégatásodra. Én nem vagyok magadfajta vén szamár, fogd be a szádat. Kérem a Gizi kisasszonyt.

A kisasszony nem igen sietett, s az öregebb Glubovitz a sorsába beletörődve, csendes megadással várt hátul, nekivetve a hátát egy oszlop batiszt kelmének.

--Gizi kisasszony, ne mulassa el a napot az inasokkal!

--Nem, kérem.

--De igen, kérem. Ha szüksége van rá az embernek, sehol se találják. Tartsa itt az orrát! Menjen fel a raktárba s a nyári holmiban csináljon egy kis rendet.

Hátul csendes, rekedtes hang szólott bele a beszédbe.

--Gyere már.

Mérgesen riadt rá a vén vidékire a fiatal Glubovitz.

--Intézkedni csak kell! Hívják ide a Ferenczet!

Mindenfelé kiabáltak:

--Ferencz! Ferencz!--Hátul pedig sötéten bámult a sok ember közé az öregebb Glubovitz.

Végre elindultak. A fiatalabb testvér az egész uton szidta az öreget. Azt mondta, hogy még ez se jutott az eszébe, az se, ilyen hajszában az ember mindent elfelejt... A vén fiu pedig nyögött mellette:

--A mama, a mama...

A szanatóriumban szomoru csend fogadta őket. Mikor az öregasszony szobájához értek, éppen kifelé jött a tanár.

--Már késő kérem. Meghalt.

Az öregebb testvér neki vágta magát az ajtónak... Lihegett a melle s ordítani kezdett mint egy nagy állat.

--Mama, mama!

Az öcscse csitította.

--Ugyan hallgass! Ne bolondulj meg... Összeszalad a ház...

A KOMPONISTA

Az egyenesre szabott rekettye-bokrok közül frissen kavicsozott rázós utra ért a kocsi s belülről idegesen zörgette meg a kocsis háta mögötti ablakot az egyik utas.

--Lassan! kirázod a velőt a fejemből.