Part 9

A fiatal ember rábámult s olyan kábult volt, hogy nem értette meg egyszerre a kérdést. Csak ugy felelt az esze nélkül:

--Meg, meg, mind...--A mikor rápillantott az emberre, lehajolt hozzá és jól megnézte.--Maga az, Fábián!

--Mi a bajom? A lábamat nem érzem... Emelje fel a zubbonyt, nézze meg.

A fiatal ember irtózattal meredt rá s rémülten tiltakozott.

--Nem, azt nem teszem, nem tehetem...

--Mert én nem érek odáig.

Nagy csend lett, a két ember egymásra bámult. Az ur félelemmel, irtózattal, a paraszt nyugodtan, csak éppen hogy elfáradva. Ő is szólalt meg ujra először.

--Az baj, hogy reggelig se élek. Meg kellett volna még mondani egyet s mást az asszonynak. Ugy látszik, hogy nem engedik ide, mig a többi is ki nem kerül a tárnából. Hallom a zsandárt, azért mondom. Hát Fülöp ur, jó hogy itt van. Tessék beszélni vele, hogy menjen azután Sándor bátyámhoz Abonyba, a gyerekeket pedig küldje fel Pestre a Ferihez. A mi kis pénzt kap utánam, abból élhet valahogy. Miklós legyen asztalos, beadhatja a Sallay gyárba, Pistuka pedig majd az lesz, a mire kedve van. A nagy ládában jobra, lenn éppen a deszkán pénz is van. Tán irná fel Fülöp ur, elfelejti...

A hivatalnok rábámult elképpedve, de melegen és mikor vonaglott egyet a suttogó ember arczán a fájás, feje alá tette a karját s apás igyekezettel emelte a levegőbe... Az ember sziszegett s a szemeit lehunyva könyörgött:

--Velem ne törődjék...

--Fábián...

--Tessék?

--Hát aztán igy elmegy, ilyen könnyen...

Az ember lehunyta szemeit s most ugylátszik, eltompult benne a fájdalom, mert kisimult az arcza. A másik pedig töprengett felette. Ilyen közvetlen közelből látta a véget s meglepte az, hogy olyan könnyü a meghalás. Ráhajolt a sápadt arczra s belemeresztette a szemeit abba a kiolvashatatlan világba, a mi a kettő közt van, ott, a hol az élet végződik és kezdődik a nihil, a végtelen rejtelem, a mibe az ember beleőrül. Szerette volna megrázni ezt az embert s kifaggatni belőle azt, hogy mit lát, mit hall, mit érez, de arra is képtelen volt, csak bámult és motyogott, magában tépelődve.

--Ilyen könnyen Fábián, ilyen könnyen?... Igy megy el az ember?...

Az ember fölnyitotta a szemeit s mintha csendes mosolygás suhant volna végig az arczán.

--Ki igy, ki amugy...

--Borzasztó!

--Egyszer meg kell halni.

--De igy!

--Igy, vagy ugy, mindegy.

--Mondtam, hogy az István-folyosót be kell falazni. Mondtam, hogy emberpusztulás lesz a vége. Mondtam, mondtam, én nem vagyok a hibás, Fábián. Az igazgató ellenkezett...--Hogy erre gondolt, féktelen dühbe jött s tehetetlenségében a szalmába markolva sírni kezdett és egyre azt hajtotta:--Mondtam, én megmondtam nekik...

Előtte mindig gyöngébb és gyöngébb lett a sáppadt ember hangja.

--Mindegy az... A fába is beleüt a menykő. Meg nincsen olyan erős ház, a mi egyszer össze ne dülne... Száz esztendeig nem mindenki élhet, nem is lenne jó, nem... Miért legyek én nagyobb ur, mint más, mindenki meghal, mindenki... Jönnek mások, mennek, jönnek.

A fiatal ember fölállott és lázasan, mintha beteg lenne, motyogott magában:--Mennek, jönnek, mennek... Egyszerre gyorsan visszafordult az emberéhez s kiváncsiságban égve sürgette a szemeivel, hogy mondjon még valamit. Az összetört ember most már egészen mozdulatlanul, nyugodtan feküdt, csak a zubbony alul kicsergedező vér mutatta, hogy még nem aludt el benne az élet. Mosolygott; mintha mulatott volna azon az egészséges férfin, a ki mellette guggolt. Aztán eszébe jutott valami, de már olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett megérteni a hangját.

--Ne felejtse el Fülöp ur, a gyerek menjen a Sallay-gyárba, az asszony Sándorékhoz, aztán csak éljenek, a mig lehet.

ORVOSSÁGOK

Tulajdonképpen már szombaton kezdődött el a munka. A férfiak a földek közepe táján, hogy minden oldalról egyformán közel legyenek a keresztek, szérüt csináltak. Hig anyagot kentek szét a tarlón, akkora négyszögbe, mint egy pokrócz, bokáig bennetapostak eleintén, aztán mindig künnebb és künnebb húzódtak belőle, mig olyan sima lett, mint az asztal; körül azalatt megrakták kévével a szérüt, falat emeltek a kalászos zsupokból, mintha az a négyszög lenne a szegény gazdaember vára. A kévehordás nyomában verebek szedték a szemet s rá se hallgattak a kereplőre, mely a föld végén, az országut mellett lármázott. Épen ugy hozzászokott már a madár is ehhez a csatarához, mint az ember. Vasárnap nagy pihenő következett. A legénynép mulatott csak, meg a lányok. A férfi korán feküdt, hogy ereje legyen holnapra, a mikor az következik, hogy az ember kiveszi a termésből a szemet, hasznát látja a mult esztendőnek. Reggel kimentek a szérüre és a mikor az ég rámáján fölbukkant a nap, már puffogott mindenfelé a szalma kalászos felén a hadaró, ritmikusan, megczifrázva, mintha három-négy kovács verné az üllőn a lágyvasat. A férfiak különben komorak voltak s talán még nehézkesebbek, mint máskor. A termés nagyon rossz volt. Nagy polyvafellegek kavarogtak a levegőben a fejük fölött és alig-alig maradt valami kis szem a szérün, a mikor elkapták felőle a kivert fejü szalmát. Bennről a faluból leányének hallatszott ki időnkint: egyetlen hang, a mire ideges lett a sok paraszt. A mikor pihentek, némán bámultak a kis szemetes buzacsomókra a lábuk alatt, mindenik osztotta a szemével három-négy porczióba, számítgatta az adót s némelyik ugy verte földhöz a csépét, mintha nem is venné fel ujra. Azonközben dél lett. Leányok, asszonyok jöttek kifelé az uton az ebéddel s fáradtan, ellanyhulva érkezett ki a földekre a harangszó.

A falu üres volt. A nagy familiákból maradtak otthon néhányan, az asszony, a gyermekek, az egészen kicsik s egy-két cseléd. Ebéd után lassan, folyton törülközve mentek végig a posta felé az urak és békességesen utánuk bódorgott egy-két kutya, a ki éppen itthon maradt. Kocsinak hire se sehol, csak éppen a felső uton jött egy, de az is letért a malomhoz. Annál inkább kirítt a némaságból, a mibe csak messziről dongott bele a puffogás, a jajgatás, a mivel kiszaladt az utczára Varga Boldizsárné. A nehéz, nagytestü asszony sietve topogott át az uton egy másik kicsi házba, éppen a bolt mellett s a tornáczgerenda oszlopához támaszkodva jajgatott.

--Kata, Kata, jöjjön ki kománé lelkem...

Másik asszony jött ki a házból, de lomhán, mintha még mindig aludt volna. Ennek más volt már a formája is. Szikár, keményarczu asszony volt; a mi előlátszott a szoknyája meg az inge alól a bőréből, az sárga, mintha valami szintartó festékben fürdött volna s kis, alig ujjnyi vastag hajfonat csüngött le hátul a feje búbjáról. Szurósan nézte végig az asszonyt s ugy beszélt, mintha nem is akarná eltitkolni azt, hogy nem szereti ha zavarják.

--Mit akar?

--Jöjjön át hamar. Az isten megfizeti, jöjjön. A maga keresztfia, a Béni valamit csinált magának. Az elébb jött haza a szérüről, azt mondja, hogy kalászt vertek a szemébe. Meg is van dagadva a szeme, ugy hogy már alig látszik. És ordit... Jőjjön kománé...

Akkora már elevenebb lett a rideg asszony. Bezárta az ajtót és sietve ment át a másik házba, el is maradt mögötte a másik, az anya, aki jajgatott és az ut közepén megállott imádkozni.

--Édes istenem, édes teremtőm!...

A gyermek valami hat esztendős fickó, a pitvar közepén feküdt a földön és már belekábult a fájdalomba. Piszkos kendőt szorított a szemére és csak nyafogott, mig azt nem érezte, hogy valami beleszur a fejébe a szemén keresztül, ami áthasogatja a bőrt, meg a csontot, mindent... Ilyenkor visított, amig birta s aztán erőtlenül esett vissza a földre.

A két asszony megállott mellette és egymásra bámult. Az anya kétségbeesetten, mintha rögtön belebolondulna abba, hogy igy kínlódni látja a gyermekét, a sovány sárga szomszédné pedig inkább vizsgálódva, mintha orvos vagy valami afféle lenne. Végre is lehuzták a gyermek kezét a szeméről. Csunya vörös daganatot takart a piszkos kendő. Az anya elsáppadt és a falnak esett, ugy elrémült. A másik is megilletődve szólott.

--Ilyenkor megtesz az ember mindent. A gyermek mégis csak beteg, csúnya a szeme. Valamit be kellene talán adni neki.

--Vagy megkenni...

--Ugyan! Nem külső állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam. Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani.

A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt, lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már összeesett. A kapitányné lenn lakott a falu végén s mindenre tudott valami orvosságot. Nem drágát, rendesen olyant, ami mindjárt kitelt a háztól, de ha boltba kellett menni érte, akkor is sokkal olcsóbb volt, mint a patika. Varga Boldizsárnén is segített s a kövér asszony nemsokára visszafelé rohant az uton. Valósággal beesett a házba s rekedten nyögte ki, hogy mit tanácsolt a kapitányné.

--Anyatejet kell fejni a fájós szemébe. Honnan vegyem? Honnan?

Zavartan, tétovázva nézett a mellére s az ajtófélfához verte a fejét kétségbeesésében.

--Honnan, honnan?

A másik asszony elsuhant mellette s nem telt bele egy kis negyedóra, már visszajött a pakulárnéval, akinek éppen három hete adott az Isten egy leánygyermeket. A fiu akkor már az ágyban volt s az anyja mellette sírt most már csöndesebben, inkább reménykedve, mint vigasztalanul. A pakulárné becsületes nagy barna arcza sugárzott az örömtől. Boldogan hajolt a gyermek fölé s tele kebléből bőségesen ontotta a vörös daganatba a tejet. A gyermek visított s rugott, de a két asszony lefogta a kezét, lábát s az anyja fáradtan könyörgött a pakulárnénak:

--Még, még... A magáé is jóllakik, meghálálom...

Valamicskét mégis enyhitett a gyermek tüzén a friss tej. Végigfolyt az arczán s hütötte... Behunyta a másik szemét is, ami pedig már szintén dagadni kezdett és fájt... Mégis csendesebb lett s az asszony, aki a mellében hozta el az enyhülést, büszkén huzta össze a nyakán az inget és mosolyogva, boldogan ment vissza a szép egészséges kis leányához, aki azalatt egy szürön, a kutya mellett rugdalózott és nagyokat rikkantott.

Estére se harangoztak még s már nyilvánvaló lett a két asszony előtt, hogy az anyatej nem sokat használt. Talán még ártott is. A gyermek szeme mind nagyobbra dagadt s véresebb lett és most már folyton hasonlatosabb lett hozzá a másik is, mintha valami utálatos, borzalmas nyavalya el akarta volna lepni az egész fejét. Néha a homlokához kapott s még élesebben visított. A száraz, sovány asszony ilyenkor elfordult. Nem birta nézni, hogy hogyan kinlódik a gyerek, s belelágyult, valósággal elolvadt a szánalomban. Azon töprengett, hogy hova kellene menni orvosságért. A gyermek most már egészen az ő kezében volt, az anyjának nem vehette semmi hasznát. A nagy, erős asszony az ágy szélére dülve hangtalanul vonaglott; azt se érezte volna, ha ütik, ha rúgják... Semmi lett belőle.

A sovány asszony egyszerre fölkapta magát és elment. Az ajtócsapásra fölrezzent a gyermek anyja, de rögtön visszaejtette a fejét az ágy fájára. A gyermek utána nyult, kereste a kezét és rimánkodni kezdett neki:

--Nem látok semmit se, magát se. Gyujtson lámpást.

A szomszédné egy másik asszonnyal jött vissza. Éppen az uton találta, amint a szérüről jött vissza s mindjárt hozta is. A magáéból igért neki lisztet és darát s tolta maga előtt, mintha valami állatot hajtana. Az asszonynak az volt a hire, hogy nagyon jó doktor. Tömlöczben is volt már s mostanság már csak akkor hajlandó megosztani a tudományt a szenvedőkkel, ha semmi gyanus ember nincs a közelben, teszem fel kisbiró, zsandár, vagy valami ur. A házba sompolyogva elgondolkozva állott meg a gyermek fejénél. Nem tudott rögtön tisztába jönni magával; ilyen esete nem igen lehetett.

--Talán egy kis porczukrot kellene a szemébe fujni szegénykének--mondta--vagy hogy eczetes tormával borogatni. Talán kámforos pálinka se volna rossz.

--Csak egyet mondjon, ne annyit. Megbódul az ember.

--Hát az eczet, az való neki. Csak rá kell tenni. Ha nem használ, akkor már az Isten ő szent felsége se akar segíteni.

Maga is letelepedett az ágy mellé s a szakajtó rongyba gyömöszölt eczetes tormát ő szorította le a saját két nagy vörös kezével a gyermek szemeire. A gyermek magasra dobta magát az ágyon s hörgött perczekig, mig össze tudta szedni magában azt a hangot, ami végtelen fájdalmának megfelelt. Akkor borzasztót kiáltott, mint egy férfi, akit fejbevágnak s felült az ágyban. Piczi karjaival hadonászott, megmarkolta az ágy deszkáját és rázta, hogy majd leszakadt alatta a nyoszolya s lassan-lassan halt ki belőle a hang. A doktorasszony vállat vont s némileg aggodalmasan suttogott a másiknak.

--Nem tűri, nem hogy használjon.

A szegény asszony szemeiből kicsordult a könny, a földhöz csapta és az agyagba taposta a szakajtórongyot. Azután a két száraz keze közé fogta a gyermek fejét s beszélni kezdett hozzá, mig könnyeivel az arczát mosta.

--Buksi, te kicsi, no fáj...

A gyermek elalélt. Valami kicsi megkönnyebbülés látszott rajta. Feje visszaesett a párnára, kis szintelen kezecskéivel belefogózkodott a szikár, csontos karba, a melyre ránehezedett forró, lázas teste s inkább csak egészen magában, hogy csak kitalálni lehetett, de hallani nem a szavát, az anyját szólította. Az összetört asszony erre fölnyitotta a szemeit s mereven bámult rá a gyermekre.

--A magáé no! Mit nézi!--mondta az idegen asszony s dühösen rázta meg, a mikor erre se akart életre ébredni.

A másik asszony szórakozottan állott föl az ágy mellől, kétszer-háromszor végigjárt a szobán, látszott az arczán, hogy valamin töpreng s aztán egyszerre föllódította a helyéről a doktornét.

--Nem tud maga semmit, de azért megkapja a lisztet meg a darát, ha hamarosan fuvart kerít.

--Honnan lelkem? mind a szérün vannak.

--Józan Sándor itthon van, oda menjen. Mondja neki, hogy négy pengőt adok Mária-Büdig. Legyen itt mindjárt.

Az asszony elment s a szomszédné letérdelt a másik mellé a földre és a fülébe kiabált, hogy hátha megérti.

--Vargáné, elmegyünk a szent Szüzhöz, Büdre. Annak segíteni kell. Nekem nem vérem itt ez a gyerek, de azért ugy imádkozom, hogy tán jobban mint maga.

Az asszony intett, hogy érti. Fölállott s szép rendesen kezdett készülődni. A gyermeket lepedőbe hengergették, mielőtt elmentek volna, a Mária-kép alatt meggyujtottak egy mécsest s a tornácz padkájára egymás mellé ülve, szó nélkül várták a kocsit. A mikor megjött, fölültek, az egyik asszony a gyermek fejét, a másik a lábait szorította magához s mind a ketten elkezdtek halkan a fogaik között imádkozni. Már alkonyodott. A gyermek testén néha, mintha a hideg futott volna végig, ugy megreszketett. Az anyja jobban a fejére huzta a lepedőt s a mikor rápillantott, megragadta a másik asszony karját és nyögve beszélt.

--Nézze, mintha feketednék.

Az is belenézett a lepedő tölcsérébe s halványan meredt reá a mozdulatlan gyerekre. A fiúcska halántéka igazán feketedni kezdett, előbb csak egy karikában, aztán mindig sötétebb lett a folt. De élt. Mintha vigasztalni akarta volna a két asszonyt, egyet-egyet rugott rajtuk, vagy a kezével bökött beléjük, de gyengén, alig-alig hogy észrevették.

Hallgattak aztán az egész uton. A sovány asszony átfonta még a szomszédját is az egyik karjával, nehogy kiessék a kocsiból s ugy kiabált a lovakra: gyihé! gyihé!--A hangja rikácsolt s a kis lovacskák igazán megijedtek tőle, mert galoppban iramodtak neki a büdi kaptatónak.

A csodatevő szüz asszony képe a templomban volt Büdön. A két asszony nyitva találta az ajtót. Akkor már csak az anyja karjában volt a gyerek s a nehéz nagy asszony végig esett a kövön s a feje fölé tartva a hideg, most már csak alig pihegő kis testet, rikoltva követelőzött.

--Itt van, no most! Lássam, hát lássam! Mária, add vissza, Mária, ne vedd el.

A sovány szomszédné hátrább huzódott és ugy imádkozott, hogy egy pillanatra meg nem állott a szája. Gyors, sietséges motyogása volt a kiséret ahhoz az őrjöngéshez, a mivel a másik asszony sikongott a szeliden mosolygós asszonykép előtt.

És lassan egészen fekete este lett.

SZERENCSÉTLENSÉG

Kérem szépen, az a baj nem ott kezdődik, a hol mondani méltóztatik, hogy az asszony bejött a kávéházba, hanem előbb, messze, a hova visszamenni nem is volna eléggé fontos a nagyságos uraknak. Ha ugy parancsolják, hogy mondjam, hát mondom, csak éppen hogy az ügyvéd urral szeretnék pár szót váltani, mert nem akarnék csak ugy a magam jószántából valami olyast mondani, a mi megnehezítené az ügyemet. Elég sulyos az már ugy is.

Ott kezdtem, hogy sokkal hamarabb születtem meg, mint a hogy apám elvette az anyámat. Csak ugy együtt éltek s én kilencz esztendős voltam, a mikorra anyám addig kunyorált, hogy az oltár elé mentek. Apám ácspallér volt s elejétől kezdve nagyon dühös volt rám, hogy csak én voltam az oka a házasodásának. A hol csak előkapott, megpofozott, fölrugdalt s rám kiabált, hogy egy ilyen ostoba béka miatt sok előnyös pártit elmulasztott. Tehettem én arról? Egyszer ugy megütött, hogy belesántultam, azóta biczegek a ballábamra. Most még nem annyira, mert jó meleg idő van, de ha változik a temperatura, bizony nagyon észre venni, akár mekkora sarkot rakatok is a csizmám alá. Félénk beteges gyermek lettem az apám miatt s tán a fejemben is volt valami baj, mert biz én még ma sem vagyok valami értelmes ember; csak éppen hogy dolgozom, a mihez éppen értek s a mihez nem kell olyan nagy tudomány, mint teszem fel a betüvetéshez, meg a rajzhoz s több afféle uri munkához.

Anyámnak volt egy bácsija Oláhországban. Timár, meg finomabb dolgot is elkészít, szattyánt ilyesmit olyan puhára, mint a bársony. Annak irt, hogy vegyen magához, aztán fizet értem tiz pengőt a kosztra, meg a kvártélyra s tanuljam ki a mesterséget. Igy kerültem oda le. Nem volt kedvem a timársághoz, de hát láttam, hogy végre is valamit meg kell tanulni. Mig rendesen megérkeztek a tiz forintok, nem is volt semmi bajom, de egyszer anyám betegeskedni kezdett, akkor azt irta, hogy legyenek egy kicsit türelemmel, aztán meghalt, hát egészen egyedül maradtam s most már ott kezdtek verni. Egészen belebutultam, még gyávább és siránkozóbb fiu lettem s egyszer aztán nekiindultam a világnak.

Azóta aztán csavargok. Nem loptam, nem csaltam, csak legföllebb koldultam, ha már nagyon éhes voltam, de azért senki világtolvaját annyiszor be nem zárták, mint engem. Mintha csak arra lett volna mindenfelé a zsandár meg a policzia, hogy engem lökdössön be a tömlöczbe, ki a tömlöczből, meg utaztattak, kikergettek a városokból, elküldtek a határra, lefotografáltak egy numerussal a kezemben, rámfogták, hogy valamibe töröm a fejem, pedig sohase akartam egyebet, mint megszerezni egy darab kenyeret. Nem kellettem senkinek. Egyszer, a mikor már nagyon el voltam keseredve, azt hiszem Brüsszelben vagy Lyonban--eljutottam én kérem szépen mindenfelé--egy korcsmába ténferegtem. Sok szocziálista munkást találtam ott, a kik éppen arról szónokoltak, hogy milyen lesz a jövő társadalma, meg hogy minden ember egyenlő.--Ezek az én barátaim,--gondoltam,--de aztán kicsufoltak és kidobtak. Nekik se kellettem. Megpróbáltam mindent, de hát nem ment. Akkor aztán mondta valaki, hogy legyek pinczér. Valami első nem leszek ott se, de hát megélhetek valahogy. Azóta egészen jó dolgom van, hogy soha jobbat ne is adjon az Isten. Egész jól elbiczeghettem volna odáig, a hol aztán már többet nem biczeg az ember...

Akkor aztán közbejött az, hogy megházasodtam. No, ez nagy eset volt az én szegény életemben. Sohase is mertem volna gondolni arra, hogy nekem valaha saját ágyam legyen, meg éves lakásom, rendes kosztom, a mit az asszony tálal fel... Mégis megesett... Most már elég baj lett belőle, hanem akkor nem birtam magammal az örömtől. Lágy természetü ember vagyok, minden megríkat; akkortájban sokat sírtam; magam se tudtam, hogy miért, csak potyogott a könnyem s csendes megelégedés töltött el.

--No öreg fiu, mondtam magamnak--hát csak neked is megvirrad. Egy kicsit kevesebbet iszol ezután, mert akkor tetszik tudni, ugy éltem, mint a többi pinczér; aztán hozzá se nyulsz a krajczárokhoz, a mi összegyülekezik a zsebedben, aztán jól lesz... Nem is értettem egészen a dolgot. Furcsállottam... Mivel érdemeltem meg? Hát mindegy, megtörtént, akadt párom nekem is.

Nem volt szép, öreg is már egy kicsit... A nyári lokalitásban ismerkedtünk meg. Egy másik leánnyal vetődött ki oda, meg egy rendőr is jött velök, a ki meg a bátyja volt. Szivesen beszélt... Aztán mondta, hogy tegyek forró fokhagymát és ineresztő pópiumot a lábamra, arra kinyulik. Ez nekem jól esett... Lám, lám... gondoskodik rólam... Ott maradtam egy-egy perczre az asztalnál... Beszélgettünk... A másik leány kaczagott; azt hiszem azon mulatott, hogy hogyan tánczolnak a kezemben a sörös poharak, a mig járok; ő leszidta, hogy viselje becsületesen magát; ezt mondta a rendőr is, aztán jöttek máskor is és hamar rendbehoztunk mindent. A főnököm adott negyven forintot, azzal vettünk butort, asztalt, székeket, szekrényt, lámpát, már a mi kell; ő is ide adta, a mije volt, azzal fizettük meg a papot s éltünk szép csendesen, boldogan; hogy milyen boldogan, azt nem is tudja az, a ki csak ugy könnyen jut a családhoz, a szép ember, meg a ki ép, egészséges. A mikor tellett az időmből, hazaszaladtam, néha még délután is, három és öt óra között... Később diványt is vettünk... Ott hevertem, a mig az asszony a tüz mellett elmosta az edényt s dudorászott... A szekrényben egyszer ezüst forintokat is láttam egymásra rakva. Nem szóltam egy szót se, csak egyszerre ugy éreztem, hogy ur vagyok s arról kezdtem gondolkozni, hogy hol nyitom meg majd a kávéházat.

Akkor már kávéházban voltam. Ott több ember megfordul. Mégis csak jobban összeszedi magát az ember. Sokat kell eltürni; ugy beszélnek az emberrel a vendégek, mint a kutyával, hanem hát nem az a fődolog, hogy czirógassanak, hanem, hogy éljünk.

Igen, erről akartam beszélni...

Nincs annak terminusa, hogy mikor, nem is ment egyszerre, hanem lassan-lassan, nagyon büszke ember lettem. Nem a vendéghez, hanem csak ugy magamban, meg az asszony előtt. Gondoltam, hogy nem vagyok éppen hányt-vetett ember, éves lakásom van, családom, becsületes keresetem, minek engedjem meg, hogy minden lump belém törülje a lábát. A kávéházban nem szóltam semmit, a vállaim közé húztam a fejem, hanem otthon kezdtem nagyobbnak mutatni magam, mint a milyen voltam. Gondoltam, hogy az asszony előtt csak megmentem a becsületet. Lassan kezdtem, aztán mindig többre bátorkodtam, mert láttam, hogy jól esik neki, de meg hát legfőképpen nagyon jól esett egy kicsit kiegyenesedni. Mondtam neki:

--No te asszony, a pinczérnek ugy általában nem igen megy jól a sora az üzletben. Nem igen bánik vele valami tisztességesen se a kávés, se a vendég, hanem nekem semmi bajom. Ugy megbecsülnek, hogy szinte csoda. A multkor is egy társaság megkinált sörrel, kávét meg annyit ihatom, a mennyi belém fér.

Aztán azt mondtam egyszer, vagy nem is éppen azt, hanem olyasformát:

--Az ember igazán nem is érzi, hogy ki kell szolgálnia a vendéget. Azt mondják: kérek szépen egy kapuczinert, egy sört, meg-megköszönik; ilyen helyen csak jól érzi magát az ember. Müvelt emberekkel van dolga, nem érzi, hogy fárad.

Aztán meg olyast is mondtam, hogy majdnem ugy vesznek a vendégek, mintha én volnék a gazda. Még a főnök is. Olyan társforma vagyok, mintha nekem is lenne pénzem az üzletbe fektetve. A tüzlegény a multkor is mondta:--Hej Ferencz ur, csak nagy becsülete is van itt magának. Azelőtt még pofon is csapták minálunk a pinczért...