Part 11

Hátul mind inkább homályba veszett a palafedelü nagy ház. Egybefolytak rajta az ablakok s szürkült a falában a vörös tégla; mikor fölértek egy kis kaptatóra, már geometriai vonalakból egymásba görbülő czifra figura lett a ház körül kiczirkalmazott nagy kert is és az orvosságszagot legyürte a friss széna meg a páfrány meg levendula meg rezeda, a mi a földekről és körös-körül a szegény zöldséges asszonyok kertjeiből kiáradt. S hogy egyszerre vége legyen még az emléknek is, csendes permeteg indult meg, föllocsolta a port s nedves, esővizes meleget lehelt be a kocsiba. Az urak megállottak, leeresztették a kocsi fedelét és az egyik, a betegebb forma levette még a kalapját is.

--Meghülsz, minek gyerekeskedel?

--Dehogy. Nem is képzeled, hogy milyen jól esik. Érzem, hogy hogyan melegedik át a koponyám és eláll benne a fájás. Azok odalenn soha se bántak velem ilyen gyöngéden.--Valamin gondolkozott, de ugy megerőltette a munka, hogy könnybe lábadtak a szemei.

--Min töröd a fejed?--kérdezte a másik.

--Valami hasonlaton és nem jut az eszembe semmi. Pedig minden munkám tele van hasonlatokkal és micsoda friss és találó valamennyi. Ugy voltam azzal mindig, hogy a kép mellett rögtön ott láttam a másikat is, a mit ha nekem ugy tetszett, melléállítottam. Hát egészen elbutultam ott lenn? No nézd csak...

--Ne erőlködj. Minek?

--Akarok, akarok...

--Hiszen nem fontos az, hogy most képeket keresgélj. A miket összeirtál, abban se az volt a lényeg.

--Nem, de sokat magyaráztam vele. Iskolát csináltam abból, hogy nem sokat beszéltem, hanem az ismeretlent megvilágítottam az ismeretessel. Most is irnak még igy? Mióta nem olvastam, Istenem, Istenem, mióta...

--Majd minden megjön idővel...

--Megvan! Ez az eső mosolygás, gyermekmosolygás, ártatlan, jótékony. A hogy pedig odalenn azok a hóhérok szapultak, az röhögés, durva, utálatos, állatias, a mit a lótól tanult el a goromba lelkü ember... Aztán hová megyünk most?

--Anyádhoz. Vár már. Nagy lesz az öröme szegénynek, hogy ilyen szépen meggyógyultál.

--Igen, igen.

Lassan zökögött rá egyik kavicsról a másikra a kocsi s mire leértek a város alá, elállott az eső. A beteg ember egy kicsit elszunnyadt; társa plédet terített a térdére, összegombolta mellén a kabátot s gyér, szőke szakállát lesimította egy könnyű legyintéssel. A közben olyan szomorúan nézett reá, hogy belelágyult a bánatba az arcza. Mikor egy nagyobb zökkenésnél fölriadt, már mosolygott.

--Aludtál egy kicsit.

--Fáradt vagyok, pedig az, hogy itt ülök a kocsiban, csak nem munka.

--Majd megerősödöl.

--Meg, meg, csak egy kicsi tintát lássak, mindjárt jobban érzem majd magam. Annyi mondanivalóm van... Tervezek egy nagy regényt, nagyot, széles, szocziális alapokon, ugy épül föl majd, mintha csupa mázsás kőből raknál össze egy nagy házat, a minek a tetején amorettek csókolóznak. Mert egy idill lesz a mellett az egész. Gyermekszerelem... Különben nem tudom még, nem tudom, nem is egészen tiszta még a dolog... Ez a nagy büzös verestéglaház is benne lesz a sok üvegcsével, a min mind apró czédula van, és a tusok, meg a lepedők... Majd megírjuk... Az lesz a kegyelemdöfés a szanatóriumoknak. Azután már nem létezik több. Szétveri a fundamentumát a tömeg, ha meghallja, hogy mit akarnak építeni föléje azok a rablók... Kérlek, most, hogy egy pillanatra elszunnyadtam, már róluk álmodtam. Borzasztó, hogy mit csinálnak ott az emberekkel. Egész csomó volt ott olyan, a ki már alig volt néha-néha észnél. Egy öreg muzsikus, valami komponista, a ki ugy látszik igen sokat komponált, egész nap egy roppant nagy zsölyében ült s a padlót bámulta. Egy szó nem sok, de annyit sem szólott. Ha fölnyitotta a száját, üvöltött, mint az állat s aztán kimerülten hátraesett. Én segítettem néha rajta, mig meg nem borzadtam tőle, de azután be sem tudtam menni hozzá. Kérlek szépen, nem csoda. Én elvégre a könyörület embere vagyok, hanem a könyörület egy bizonyos pontnál megszünik vagy pedig másképpen nyilvánul, mint a hogy ezek a gazemberek csinálják a dolgukat. Egy golyó... jól irányozva, éppen a vakszemnél be, azután az agyvelőn keresztül ki a tulsó oldalon.

Valamicskét kiegyenesedett az ülésen. A barátja támogatta. Mikor erőre kapott, ujra beszélt, kinosan lihegve, nagy pauzákkal, a mialatt begyült a tüdejébe a levegő, a mi a következő mondat elmondására szükséges volt, az agyába pedig az a kis logika, a mi nélkül szertebeszélt volna, éppen mint a hogy nézett kifelé, mindenfelé, mintha örökké keresne valamit.

--Te persze nem érted. Nem igen sok bajod van az eszeddel. A hivatalt el lehet látni a nélkül is. De az a komponista megijesztett. Tudod, én is komponálok, nem muzsikát, de engem meg a betü zavar össze... Például, hogy a b-nek jobbra van a hasa, a d-nek pedig balra, meg ilyen szamárságok.

Indulatosan rákiáltott a kocsisra.--Álljon meg!

Mikor már állottak, keservesen panaszkodni kezdett:

--Ugy zug, zug minden.

--Szedd össze magad egy kicsit.

--Igen, hát mit mondtam?

--Ne törődj vele.

--De igen fontos. Gyere le, járni akarok.

Nyögve szállott le a kocsiról s a barátjára támaszkodva megindult a gyepen, az árok mellett. Mikor pár lépést mentek már, fáradtan megállott s halkan, titkolózva beszélt.

--A kocsis ne hallja, a mit mondok. Az ilyen barom nép nem érti meg mélyebben az embert.

--Beszélhettél volna francziául.

A beteg ember fáradtan tépelődött valamin, a mit nem értett meg s szorongva ismételte: francziául, francziául, ugy már nem tudok. De hát ez mindegy. Arról van szó, kérlek, hogy az a komponista megijesztett. Néha, ha hosszasan néztem, lassan-lassan átváltozott a feje éppen olyanra, a milyen az enyém. Akárcsak a tükörbe néztem volna. Hátha egyszer ilyen leszek én is. Ugy mozog a fejem a nyakamon, mintha dróthoz lenne füzve és ugy bámulok majd a világba, hogy semmit se látok. Akkor aztán ujra a te dolgod következik. Állj meg. Esküdj.

--Mire?

--A mit én kérek tőled, azt meg kell tenned. Én nagyon, de nagyon megijedtem a komponistától, nem akarok olyan lenni. Ha egyszer látod, hogy olyan bután bámulok rád, mint a hogy ő meredt reám, lőjj agyon. Szó nélkül... Csókolj meg előbb, vagy még azt se, utálatos az olyan fej, a miben megbomlott a velő; csak lőjj agyon. Én talán félnék, vagy nem tudnám felfogni a dolgokat... Esküdj...

--Fiam, ne beszélj ilyet.

--Addig nem megyek tovább.

Kimerülten roskadt le a gyepre s bágyadt könyörgéssel nézett föl a szép szál emberre, a ki lehajolt utána.

--Elpusztulok itt, de nem megyek. Esküdj meg...

--De ez bolondság. Értsd meg.

--Nem igaz. Te nem láttad azt az embert. Nem akarok olyan lenni.

--Meggyógyulsz.

--Akkor ugyis mindegy. Veszed a revolvert s elvégzed helyettem a dolgot s aztán ledobod mellém a földre. Biztosítani akarom magam. Esküdj meg...

--Majd beszélünk róla.

--Nem megyek tovább. Nem... Vakon nem mehetek bele a világba. Igérd meg. Mondd, hogy becsületedre...

--Ne kivánj ilyent, őrültség.

--Csak annyit mondj, hogy igéred.

--Gyerünk.

--Nem megyek.

Az egészséges ember elkényszeredve nézett le a betegre, tanácstalanul állott s annyira meggyötörte a kinos állapot, hogy beleizzadt. Végre is intett a fejével, hogy jól van. Erre föltápászkodott a földről a beteg s megindultak a kocsihoz vissza. Mig odaértek, folyton bizonykodott.

--Férfi vagy, bizom benned, férfi vagy...

A párnán ujra elaludt. Szaggatottan lélegzett s ritkás szakálla lobogott. Mikor a barátja egyszer föléje hajolt, hogy kisimítsa szeméből a haját, halálos rémülettel riadt fel s fuldokolva nyögött:

--Még ne, még ne...

A SZERZŐ

A szinház éhes volt már valami őrült nagy sikerre. Esztendők óta csak ugy élt valahogy nagyon szegényesen, nem volt egyetlen olyan estéje se, a melyen kijött volna a sodrából a publikum s lármázott volna egy kicsit. A szinház nem beszéltetett magáról. Olyan igazi hétköznapi intézet féle lett, a mit megszoktak az emberek, mint az ebédet meg a vacsorát, kopott, fakult. Egy óriás, ötven esztendőben egyszer lehetséges tombolás kellene neki, hogy beszéljenek róla, hogy divatba jöjjön, és uralkodjék minden más teátrumok felett. Sóvárgás, éhség volt már a vágyakozás erre az estére. A legutolsó kórista, a ki nem tudott nevet adni a vágyának, szintén érezte, hogy kapkod valami után; ragadós volt a láz, valóságos erőszakoskodás. A körmükkel akartak kiásni valamit a semmiből.

Az igazgató mindennap korán jött a szinházhoz. Az ócska szekrényekből maga elé rakott egy nagy csomó régi darabot s lázasan kutatta közöttük a gyöngyöt. Ebben a hajszában elvesztette a judiciumát. Le, le szaladt a szinpadra, föltaszigált maga előtt a meredek, csavaros lépcsőkön egy-egy rendezőt, vagy szinészt, a kit épen galléron foghatott és jeleneteket olvasott föl neki egy rongyos, fakóbetüs könyvből. Mikor már más is hallgatta, rendesen kitünt, hogy sületlenségen akadt meg a szeme. Boszankodott s a kincskereső konokságával bujta tovább a régi irásokat, a melyek már esztendők óta hevertek a nagy almáriumokban. Aztán szétosztotta a darabokat, csákányt adott a mások kezébe is, hogy csak vájják a sziklát, majd csak ráakadnak az aranyra, a minek ott kell lenni valahol.

Egy reggel az egyik rendező nem minden szó nélkül adta vissza a rábizott darabot.

--Nézze öregem, mondta, ez itt mintha igérne valamit. Roppant egyszerű, ugy folyik, mint a Duna, nagy mederben szélesen, lassan, de hatalmas.

--Olvassuk!

A darab tényleg nagyon érdekes munka volt. Klasszikus igazsággal elbeszélt történet, a melyben mintha csak ugy találomra eresztették volna le háromszor a függönyt, talán ott, a hol az iró már kifáradt. Nagy, a közönség átlaga előtt ismeretlen nyomoruság volt megfestve benne, egy fiatal ember tragédiája, a ki mert türelmetlenül szerelmes, elvesz egy szép, szegény és ostoba leányt s aztán züllik, megöli az asszony butasága. A vége szegényember-halál, olyan, a milyent a mosónék szoktak berendezni maguknak. Egy csomó szén kékes, gyilkos lánggal pislog a kályhában s egy kis görcscsel, önkivületben átvándorol az egész familia a siralom völgyéből valami másik völgybe. Egy naiv léleknek hallatlan vakmerősége volt az egész munka. Szuverén megvetése minden dramaturgiának, uj iskola, a mi a régiből éppen csak azt vette át a drámába, hogy beszéltette figuráit; egy kiszámíthatatlan alkotás, a mi, ha akad olyan elszánt ember, a ki szinpadra viszi, vagy rettenetes nagyot bukik, vagy egyenesen fölmagasztosul, mint a szentek. Az pedig, a ki irta, vagy nagyon sokféle fából faragott talentum, vagy a világ legártatlanabb zsenije, a ki semmiről sem tehet, arról se, ha megpofozzák az előadás után s arról se, ha az ölébe kapja a publikum s a karjaiban hordozza meg, mintha Messiás lenne, a ki megszületett mindnyájunk jóvoltára.

A két borotvált képü szinházboltos sunyin pislogott össze. Egyik se akart előre nyilatkozni; már az járt a fejükbe, hogy egymás nyakába sózzák majd a felelősséget s elkaparintják egymástól a fölfedezés dicsőségét.

--Megvernek valamennyiünket.

--Leszednek a szinpadról. Megcsókolnak.

--Bolond, ámbár az is megeshetik.

--Előadjuk?...

--Próbáljuk meg, mit veszthetünk vele?

--Irasson hát az atyafinak... hogy hívják?

--Tóth Balázs.

--...hogy előadjuk a darabját s tiz százalékot kap s ha lecsepülik, hát magára vessen.

És lázba jött az egész szinház. Előbb egy kicsit hidegen fogadták a szinészek a darabot. Megborzongtak tőle. Aztán belemelegedtek, törték magukat utána, délelőtt, délután próbáltak, a lélegzetüket is visszafojtva, lesték egymás ajkain a szót, megdöbbenve a képtől, a mi ebből a sötétségből kidomborodott, aztán siettették az előadást, át akartak esni rajta vagy erre, vagy arra; készületlenül is nekimentek volna már; vénjét, fiatalját egyformán vissza kellett tartani. A közönség is érdeklődni kezdett. Tóth Balázsról százféle hiresztelés kelt szárnyra. Bizonyosat nem tudott senki. Mondták ezt, mondták azt, vidékről jöttek is levelek, hogy egy ideig a Bánságban lakott, aztán Debreczenbe ment, tovább is kisérték az utján, de egyszerre csak nyoma veszett. Ő maga nem bujt elő, valósággal kurrentálni kellett, hogy csak valahogy nélküle ne essék meg a première.

Az előadás előtt két nappal érkezett tőle levél a szinházhoz. A titkár végigkiabálta vele a folyosókat, mig eljutott vele az igazgatóhoz.

--Megvan, megvan!

--Ki?

--Tóth Balázs... Direktor ur itt van Tóth Balázs. Itt a levélben... Azt irja, hogy küldjünk neki tizenhat forintot, mert másképpen nem tud följönni a darabjához. Kért ott mindenfelé pénzt, de nem adtak, hát kénytelen alkalmatlankodni...

Az előadás előtt alig néhány perczczel érkezett meg Tóth Balázs. Félénk egy kopott ember volt Tétován bámult bele a világba. Közönyösen, minden érdeklődés nélkül járt a szinpadon, óvatosan kikerülve mindent s fénynélküli nagy szemeit le-lecsukta egy-egy hosszú pillanatra, mintha bántotta volna a sok gázláng fénye. Már majdnem fölhuzták a függönyt, a mikor mégis ráhatározta magát, hogy kér valamit attól a barátságos embertől, a ki oly szivesen vezetgette erre-arra.

--Itt van a feleségem is, meg a gyermekek. Könyörgöm, ha valami helyet kaphatnának...

--Hol vannak?

--Itt tul a vendéglőben, a hova beszállottunk...

Egy rongyos csapszékből kelletett előkeriteni őket. A zenekarba tettek be még egy pár széket nekik s a zsufolt szinházban egyszerre kitalálták, hogy kiket vezetett be a szőnyegajtón a titkár. Egyszerre zsongani kezdett az egész ház, az asszonyok fölágaskodtak, egymás feje fölött nézték meg azt a kidudorodott ajku, széles orru, durva kezü asszonyt, a ki a székeken a gyermekekkel egyetemben, elhelyezkedett. Egyszerre hangos lett a csalódás.--Hát ilyen? Az iró felesége?--Valamit megsejtett a zsibongásból az asszony is, mert félénken hátrapislogott, olyanforma alattomos pillantással, mint a megriasztott állat. Szeretett volna kimenekülni innen, a hol annyian nézik s magában szidta az urát, hogy minek csinál ilyen ostobaságokat. Igy ideczepeli őket ennyi ember közé...

De már fölhuzták a függönyt. Egy-két szék ülését még lecsapták itt-ott, gyorsan elkészült egy csöndes félórára a publikum s fönn a szinpadon megindult a szegényes, végtelenül egyszerü, megdöbbentően igaz akczió. A közönség összezsugorodott, a lélegzetét visszafojtva hallgatott; megállottak, mint valami nagy szárnyu madarak, lankadtan lehullottak a legyezők. A levegőben tisztán lehetett hallani egy betévedt dongót, a publikum idegesen kapkodta a fejét föl a mennyezet felé s mikor a szinpadon a szegény diurnista, a passziv nyomorult, valami keserves megpróbáltatás terhe alatt összeroskadt és az asztalra esve sirni kezdett, sóhajtani kezdett a földszint. A közönség belebolondult az emberébe. A blazirt főváros egyszerre gyermek lett. Megvette a levegő, a mi kiáradt a szinpad nyomorúságából, megindult a szegény ember utján s aztán nem hagyta el egy pillanatra se. Megütődött kissé, mikor rapszódikus tempóban ott bocsátották le a függönyt, a hol legkevésbbé várta, de aztán megértette a dolgot. Ez egy olyan történet, a mi akkor igaz, ha nem szcenirozzák furfangos szinpadi emberek, maga a világ, az élet; és fölállott az egész nép, tombolt a szinház, valósággal őrjöngött ez a sok ember, hogy az asszony elől a zenekarban reszketve bámult szét az egész házban.

Mikor egy szinész meg egy szinésznő között kijött Tóth Balázs és meghajtotta magát, egy pillanatra csönd lett. A rendező fekete kabátért szaladgált, hogy ráadják ebben az ünnepi momentumban, de a direktor visszakiabálta.

--Hagyja, maradjon olyan, a milyen. Igy szép az.

És a szerző ugy jött ki a közönség elé, a hogy kiszállott a harmadik osztályu vasuti kocsiból. Hosszu nagykabát volt rajta, tele fehér szőrrel, mert az uton magára vett még egy pokróczot is, a lábán szélesre taposott nagy sáros csizma, behuzva a szűk nadrág alá, a nyaka körülcsavarintva egy nagy piros sálba, a minek a két vége elől a kabáton lógott, az egyik kezéből sehogysem eresztette ki a sipkáját, mintha félne, hogy ennyi ember között ellopja valaki s esetlenül hajlongott. Az arczát elöntötte a vér; mialatt még jobban kiszöktek a pofacsontjai, a szája folyton járt, mintha mondott volna valamit s kómikus lett volna, ha nem olyan végtelenül szánalmas, éhes, betegformáju ember. A csöndre egyszerre még hangosabb lett a tombolás. Az asszonyok kendőket lobogtattak, egész csomó rózsát, szegfüt dobáltak neki föl a szinpadra, a gyönge dobók virágai csak a zenekarig jutottak s behullottak a kótatartók közé; tapsolt, a padlót verte az egész szinház s nem akarták visszaengedni a szinfalak mögé a szegény vedlett embert. Mikor lassan lefelé indult a vasfüggöny, dühöngve tiltakoztak az erőszak ellen s Tóth Balázsnak még a kis ajtó mögé is ki kellett jönni néhányszor, a mig lassan-lassan lecsöndesedett a tömeg.

Odabenn reszketve esett le egy székre. Az igazgató szorongatta a kezeit s ugrált körülötte, simogatva még a pillantásával is ezt a csodaembert.

--No, ugy-e jól tettük, hogy kiástuk. Nagy dolog, óriási dolog...

A szegény ember hitetlenül bámult maga elé, mintha álmodnék.

--Nem hittem, nem hittem...

Tovább is még folyton nőtt a siker. Hallatlan lett, csudát müvelt a publikum. A darab végén már vonszolni kellett ezt a szegény nehézlábu embert. A közönség sem akart hazamenni. Mikor már ürült a szinház, ugyanaz a publikum rohanta meg a pénztárakat, a mely végignézte a darabot. Látni akarták holnap is és nagy tömegben gyültek össze a szinpadi bejárónál, éljenezve a félszeg, hosszu, sovány embert, a ki a direktorra támaszkodva, botorkált lefelé a lépcsőkön, folyton azt hajtogatva:

--Nem hittem, nem hittem...

Mikor este már egy kicsit ivott, akkor eredt meg a nyelve:

--Azt hittem, hogy az lesz a végem. Bedugom egy este a kályha szelelőjét, megtömöm szénnel, aztán reggelre fölfordulunk mind. Hát irtam; gondoltam, majd megsajnálnak, a kik itt maradnak.

RUBIN URNÁL

Két gyerek találkozott az utczán. Uri fiucskák. Az egyiknek összeszijazott korcsolyák voltak átvetve a vállain, hogy mind a két fényes aczélsin a mellére lógott le. Ez kissé legényesen járt, a mellét kidüllesztve és szemmelláthatólag nem sokat törődve az utczával, meg a mindenféle népekkel. A másik fényes viaszkos vászonba pakkolt és átszijazott könyvcsomót vitt a hóna alatt. Ez olyan ugynevezett értelmes arczu gyerek, okos szemekkel, amelyek azonban inkább a földet nézik, bár hamisság csillog ki belőlük. Olyanforma a gyerek egész megjelenése, mintha otthon vernék is. A barátjával szemben valami neki szokatlanul önérzetes hangot használ, amit a másik bizonyos kétkedéssel, olyanformán hallgat, mint a ki tisztában van az emberével s nem engedi félrevezettetni magát.--Csak itt mersz henczegni--mondja a pillantása.

--Szervusz István--köszönti a gyereket.--No, kaptál-e sok pofont mostanában? Apád még mindig olyan alávalóan bánik veled? Nem türném. Van arra törvény, hogy nem szabad a fiut verni. Még az inasokat se, hát még a gimnazistát mennyire nem... Ha az ember egy kicsit a maga esze után megy, azért még nem kell lehuzni a bőrét. A te bőröd olyan lehet, mintha a rosta. Az én apám ügyvéd. Gyere el egyszer, majd megmondja neked, hogy mit tégy.

_István:_ Igazán?

_A korcsolyás:_ Miért ne? Mert még nem tudsz fizetni? Hidd el, hogy sok nagy ember is elmegy a pénzzel. Ha megfelelő előleget nem tétet le az apám, hát rendesen kárba marad. Még a kész kiadást se kapja meg. Ő mondja. S ebből azt a nagy háztartást vezetni, mit gondolsz, nem csekélység... De azért csak gyere fel.

_István:_ Látod, ezért bolondság tanulni. Kinlódik az ember, aztán hiába. Semmi láttatja.

_A korcsolyás:_ Láttatja? Mi az, hogy: láttatja?

_István:_ Anyám igy mondja. De az iparosnak sincs jó dolga. Azt meg adóval zaklatják. Láttam a Rubinnál. Van czigarettád?

_A korcsolyás:_ Nincs, de veszek. Gyere.

A gyerek egy kicsit eltünődött, hogy visszaforduljon-e az utjáról. A másik vigyorgott ezen, mire hirtelen elhatározta magát s megfordult.

_A korcsolyás:_ Nem kapsz ki otthon?

_István (felhuzva a vállait, kissé elkényszeredett mosolygással):_ Tán nem. Majd mondok valamit.

_A korcsolyás:_ S mit mondtál az adóról? Hogy van az? hogy: zaklatják... Ki az a Rubin?

_István:_ Könyvkötő. Most ott voltam nála egy ideig. Tisztességes ember máskülönben...

_A korcsolyás (kelletlenül méri végig a barátját):_ Rokonod?

_István (élénken tiltakozva):_ Dehogy. _(Már füstöl a szájukban a czigaretta, mire ő is a korcsolyáshoz méltó, könnyed, elegáns akart lenni. Sokkal folyékonyabban, a czigarettafüstből táplálkozó uri egyszerüséggel beszél.)_ Hát tudod, az ugy volt, hogy amikor a latinból meg a történetből hazavittem az intőt, hát az apám már mindjárt kiabálni kezdett. Hogy ezt az osztályt is nem járatja kétszer velem s neki már nincs pénze, és efféle, már amint ilyenkor ők beszélni szoktak. Anyám a pártomra állott, amennyiben én azt mondtam, hogy az intő még semmit se jelent, az még nem négyes és éppen csak megeshetik, hogy az lesz belőle. Mit tudja az ember azt előre. Hát anyám is mondta,--jó asszony, becsületemre mondom, nem azért, mert az én anyám, hanem keresni kell a párját...--hát mondta, hogy várjuk be az értesítőt. S egyszer hallottam, hogy veszekedtek. Apám kiabált, anyám meg felelte: Hát csakugyan olyan nagyon ki van az zárva, hogy a gyereket üldözik a tanárok...--Már mint engem.--Nem szopja az ujjából. Ha a gyerek mondja, hogy üldözik, hát legalább utána kellene járni. Képviselő vagy, aztán még annyit se tudsz elérni a kormánynál, hogy annak a szegény fiunak nyugta legyen az iskolában.--Az apám megint kiabált valamit, hogy nem kell efféle ostobaságokat beszélni, s magam is megijedtem egy kicsit.--Jól adja,--gondoltam magamban--már mint az anyám. Tudod tiszta majom szeretettel viseltetik a gyermekei iránt. De hát mindenkinek megvannak a maga apró gyöngéi. Azért nem szabad elitélned.--Hát akkor abban maradt a dolog. Hogy miről beszéltek, azt is csak később tudtam meg. Amikor hazavittem a kiskönyvet. Volt abban minden, csak jó nem.

--Megbuktál?

--Nem, csak négyest kaptam. A latin-tanárt, meg a történet-tanárt csakugyan nem csalta meg az előérzete. Korai még azonban bukásnak nevezni a dolgot, majd csak az év végén következik, ámbár azt hiszem, hogy igyekezni fogok. Meg kellett igérnem apámnak. Az öreg nagyon kellemetlenkedett s ilyenkor tőlem mindent kicsikar. Addig azonban még sok minden történt. Látom, hogy apám csapkod, lármáz s mama jár utána. Velem a haragosat adta. Nem szólott hozzám s ugy ment el mellettem, hogy meg se látott.--Na fiatal ur,--mondja egy reggel a szobaleány--majd mesterségre adják. Most mondta a nagyságos ur.--Ej, ha,--gondoltam, ennek fele se tréfa. Emlegettek affélét azelőtt is, de annyira komoly még egyszer se volt a harag. Apám gyönyörüen tartotta magát; micsoda jellem ez az ember... Azonban néha észrevettem azért, hogy már szeretne barátkozni. Ellágyulva pillantott utánam, ha keresztülmentem a szobán s gondoltam: no most mindjárt békül. Erre mégse került a sor. Egy délelőtt azonban látom, hogy nagyban készülődik valamire. Mi lesz ebből? Végre is csak nem fog most szcénákat csinálni, amikor már feledésbe ment az ügy... Ez izléstelenség volna. Nem tette. Délben egész határozottan azt mondja nekem: Fiam, elhatároztam, hogy nevelésedben más irányban indulok meg, illetőleg, hogy ugy mondjam, itt kissé zavarba jött az öreg, mert a mama rámeresztette a szemeit--hogy ugy mondjam, teljes fordulót csinálok. Arra nem vagy alkalmas, hogy tanult ember legyen belőled. Hát légy iparos. A ki ezen a téren megállja a helyét, az éppen olyan derék ember, mint a kinek diplomája van.

--No már megengedj...