Part 9

Visszatérve oda, ahonnan elmélkedve kiindultunk, a magyarság kulturális fölényéről szóló jeligéhez, – abból a nemzeti jövőnkre nézve biztató következtetéseket csak oly esetben szabad levonni, ha haladásunkban már kiláboltunk a félműveltség veszedelmes útszakaszából, ahol a legnagyobb magyar a maga honfitársait találta. Mert hiszen hallottuk tőle: a relatív fölény még nem erő. Ha valóban túl vagyunk a veszedelmen, akkor joggal hivatkozhatunk fajunk kulturális fölényére és oly nyugodtan várhatjuk be a jövőt, amint Széchenyi jól felfegyverzett embere az ordító oroszlánt.

Ha összevetjük háború előtti közviszonyainkat a Széchenyi koráéval, akkor kétségtelen, hogy a nemzet úgy szellemi, mint anyagi téren nagy haladást tett. Bátran mondhatjuk: a háború előtti Magyarország sok tekintetben megvalósította Széchenyi István legmerészebb álmait. Vasúti hálózatunk és gőzhajó-parkunk gazdagabb volt, mint aminőnek a mult század közepén bárki is el tudta volna képzelni; országunk belekapcsolódott a világforgalomba; hitelrendszerünk kifejlődött; gyáriparunk nagy arányokban kezdett terjeszkedni és – hogy a Lánchíd tervezőjének ne legyen oka irígykedni az angolokra, – Budapesten a Dunát ma éppen annyi híd íveli át, mint amennyit Széchenyi ámuló tisztelettel számlált meg Londonban. De «kiművelt agyvelőkben» sem szenvedünk hiányt; a tudományok és művészetek minden ágában annyi képzett munkásunk van, hogy az újabb magyar publicisztika inkább a túlprodukción, mint az emberhiányon kesereg. Mi tehát valóban kiláboltunk már a félműveltség veszedelmes hinárából és ha a gondolatmenet helyes, akkor a mi eszes, tanult és világlátott magyar értelmiségünk szükségképpen olyan erőt képvisel, amely szilárd acéltömbbé formálja a nemzetet.

A tapasztalás azonban másra tanított minket. A vezető néprétegek, amelyeket az értelmiség névvel szoktunk megjelölni, más nemzetek hasonló osztályaival összemérve, igen műveltek, de nem jelentettek erőtényezőt a nemzet válságos napjaiban. És ami még szembeszökőbb: a művelt magyarság képe a háború előtt mindazokat a rikító fényfoltokat és sötét árnyékokat mutatta, amelyek egyébként köztudomás szerint csak a félműveltség jellemző szinei.

Talán nem vétek az Akadémia házi géniusza ellen, ha emlékeztetek reá, hogy a háborúelőtti magyar közéletet egyrészről a személyi harcok, másrészről a féktelen demagógia, a magánéletet az önzés és az élvezetek vadászata jellemezték, hogy a politikai életben a pártérdek túlgyakran eltiporta a nemzeti érdeket, hogy a sajtóban a frázis királyi trónon ült és hogy az irodalomban és művészetekben elharapódzott a hitetlenség és a különcködés betegsége. Bár most már elég «gátra való alkalmas legény» találkozott volna az országban, a Széchenyi által oly maró gúnnyal említett szónokok, irka-firkászok és kicsapongókat tervezők nem vesztették el befolyásukat a nemzetre. Növelte a nemzeti ziláltság képét az a körülmény, hogy a felsőbb osztályok egy része közömbösségből, az alsók egy része osztálygyűlöletből, cserben hagyták a nemzeti gondolatot. Ilyen körülmények közt a jövő történetírójának azt kellene meglepőnek találnia, ha a háborúvesztést nem követi nyomon a megsemmisítő összeomlás.

Mit higgyünk most már? A legnagyobb magyar volt-e tévedésben, midőn a nemzetek erejét a «kiművelt agyvelők» számarányával mérte meg, vagy talán mi magyarok vagyunk olyan rendkívüli, minden történelmi tapasztalást megszégyenítő kivétel a nemzetek sorában, hogy egyesíteni tudjuk magunkban a művelt és barbár fajok rossz tulajdonságait?

Forduljunk egyenesen Széchenyihez és tudjuk meg, milyen módon kívánta ő nemzetét fölruházni azzal az erővel, amely szerinte a fölényes műveltségből fakad.

A Kelet népé-ben a nemzetnevelés tárgyáról elmélkedik és egyebek közt így szól:

«… a nevelés tárgya mutatkozik nagy nemzeti sakkjátékunk azon vonásának, melynek józan logika szerint minden más vonást alá kellene rendelni…»

Később pedig megállapítja, hogy sok bajunk «… koránt sem lelki tulajdonunk, vagy értelmi súlyunk híjával, hanem egyedül nevelésünk fonák és mégis oly bonyolódott képéből veszi eredetét; mert valóban, ha csalni nem akarjuk magunkat: sehol sincs annyi sokat tanult s mégis annyi hasznavehetetlen ember, mint nálunk…»

Ez a vékony Ariadne-fonál talán elkalauzol a helyes útra. A passzus egyébként jellemző Széchenyi éleslátására és gyakorlatias gondolkozására. Ő, aki leírta ezt a sort: «Az ész erő s így az ész boldogság», – ő ismer sokat tanult és mégis hasznavehetetlen embereket, tehát ismer művelt embereket, akik a nemzetnek nem erősségei, hanem inkább gyöngeségei.

Széchenyi különbséget tesz az egyéni nevelés és a nemzetnevelés közt; ő tudja, hogy igenis, lehet valaki egyénileg tanult, sőt tudós ember, aki a mellett a nemzet – és így az egész emberiség – szempontjából hasznavehetetlen; szerinte Magyarországnak éppen az a baja, hogy itt több az olyanféle ember, mint bárhol másutt. A bajon azzal akar segíteni, hogy fonák nevelési rendszerünk helyébe mást állít és bár erre vonatkozó nézeteit nem fejtette ki részletesebben, kétségtelennek kell tartanunk, hogy az egységes nemzetnevelés elvével foglalkozott.

Ő egyébként a Hitel-ben a «kiművelt agyvelő» mellett a nemzet boldogításának egy másik föltételét is említi.

«Csak magunkban a hiba, – mondja – de egyszersmind magunkban is a feltámadási erő! A nemzet nagysága mindig csak magában a nemzetben rejtőzik, s ahol már nemzet van, ott annak belső kifejtése mindennek sarkalatja; hol pedig még nemzet nincs s csak egy kis része privilegiált, nagyrésze pedig pórnép, legislegelső a nemzetesítés.»

A nemzetesítést ő a jobbágyságra vonatkoztatta, de úgy gondolom, nem vétünk Széchenyi szelleme ellen, ha föltesszük róla, hogy követelhette volna oly néprétegek nemzetesítését is, amelyek nem kényszerűségből, hanem szándékosan különítik el magukat a nemzeti közösségtől, legyen bár magatartásuk oka osztálygyűlölet, pártikuláris hajlandóság vagy általános közömbösség.

Ő tehát kétféle módon kívánta gyarapítani a magyarság erejét: neveléssel és nemzetesítéssel, illetve a meglévő nemzeti érzés belső kifejtésével. A nevelés kérdésének megóvása szerinte a nemzeti sakkjáték első vonása, amelytől az egész játék eredménye függ. A nemzetesítés a legeslegelső dolog; a nemzet belső kifejtése pedig mindennek sarkalatja. Tehát egyik olyan fontos, mint a másik, egyébként azonban ugyanannak az akciónak különféle hatásairól van szó, az akció maga: a nemzetnevelés.

Széchenyi a nevelés fonák és bonyolódott voltáért nem az iskolát teszi felelőssé, és nekünk, ha tovább akarnók szőni az ő gondolatát, erre még kevesebb okunk volna, mint lehetett neki a maga idejében. Tudjuk: az iskola csak egyik tényezője a nevelésnek. Folytatja azt, amit a család jól-rosszul elindított, a mellett az ifjúság irányításában az iskola állandó versenytársa az élet, amely száz látható és láthatatlan csatornán keresztül csepegteti balzsamát és mérgét az ifjú lelkekbe.

Ha a Széchenyi gondolatköréből kiindulva, nemzetnevelésről beszélünk, nemcsak az ifjúságra, hanem az egész magyar társadalomra kell gondolnunk, amelynek belsejében át kell nevelődnie, ha meg akarja élni a holnapi napfölkeltét.

A nemzetnevelés első feladata Széchenyi szerint: a nemzet belső kifejtése. Tudatossá tenni a magyarság minden tagjában az összetartozás érzését. Ha a legnagyobb magyar szellemében fogjuk fel a nemzeti érzést, akkor ez nem más fajok gyűlöletét és elnyomását, hanem saját véreink szeretetét és fölemelését fogja céljául kitűzni. Ma a nemzeti érzés mint valami magától értetődő ősi örökség, ott szunnyad mindegyikünk lelkében, de mint hatékony erő alig szerepel a közéletben.

A nemzetnevelés feladata, hogy minden magyart képessé és hajlandóvá tegyen a nemzeti munkában való részvételre. Meg kell értetni a nemzet minden tagjával, hogy az egyén csak a nemzet útján érvényesülhet és aki cserben hagyja a nemzetet, cserben hagyja önmagát. Széchenyi szellemében meg kell teremteni a közfelfogást, amely arra kényszerít mindenkit, hogy saját érdekét alárendelje a nemzeti érdeknek.

Bár mindez elsősorban politikai feladatnak látszik, mégis úgy vélem, a tudomány nagy szolgálatot tehet az ügynek, közreműködhetik abban, hogy Széchenyi szavai szerint: egy nemzet megtartassék az emberiségnek, – ha megkeresi és kijelöli az utakat, melyek a cél felé vezetnek; ha szilárd formába önti a mai magyarság vezető gondolatait, megállapítja a nemzetnevelés irányát, vagy – hogy egy divatos kifejezéssel éljek – ha kultúrprogrammot ad a nemzetnek.

A magyar értelmiség epedve várja az országra boruló sötétségben felcsillanó első fénysugárt. Hiszen tudjuk: a sötétség felidézésében nagy része volt annak az áltudománynak, amely a háború előtt annyira visszaélt a magyarság tudásszomjával és annyi jobb sorsra méltó «kiművelt agyvelőt» idegenített el a nemzettől.

«Csak magunkban a hiba, de egyszersmind magunkban is a feltámadási erő!» – mondja Széchenyi. «A feltámadási erő» valóban csak a kultúrális fölény ereje lehet, de azt meg kell még szereznünk akarattal, munkával, áldozatkészséggel. Ma is igazság még, ami igazság volt, midőn Széchenyi a Garat-ot írta:

«… a magyart azon zarándoki önmegtagadás, azon széplelkű mérséklet, egyedül azon rokonkeblű kölcsönös méltánylat és nemes magatartás mentheti meg a süllyedéstől és vezetheti biztos és dicső nemzeti öbölbe, vagy legalább az ránthatja ki provinciális pangásából, mely szerint, ha a helyett, hogy most egyik a másik ellen agyarkodik… és egyik a másikra törekedik tenni a hon hátramaradását… ha mindenik… nem aggódva azzal, a többi mit művel… nem tétovázik jobbra-balra, de kötelességérzetében saját példája által a selejteset is maga után rántja.»

(1922.)

A MACKENSEN-ESET[1]

Az árulás és a háládatlanság, amellyel magát a Károlyi-kormány Mackensen vezértábornagynak, a magyar országhatárok dicsőséges védőjének, elfogatásával és internálásával beszennyezte, gróf Károlyi Mihály egyéni műve volt. A gróf kemény koponyájába befészkelte magát a rögeszme, hogy bizonyos diplomáciai fogások segítségével ugyanolyan előnyöket biztosíthat Magyarországnak, mint amilyenek a tótok, horvátok és szlovének ölébe hullottak. Ők a tizenkettedik óráig vitézül harcoltak az ántánt ellen, végül azonban mégis szövetségesekké és győztesekké léptették elő őket. Ennek a fogyatékos ítélőképsségű embernek mi sem volt könnyebb, mint hasra feküdni az ántánt előtt, hogy megmentse az elveszett balta nyelét. Ő a politikában úgynevezett Machiavelli volt, persze nagyon korlátolt Machiavelli.

A mai Magyarország igen határozottan megtagadott minden közösséget az árulókkal. Károlyi gróf, akit a magyar bíróságok megbélyegeztek, külföldön bujdosik; a Mackensen-epizód másik két gyászmagyarja, Pogány doktor és Bőhm, akik később a proletárdiktatúra oszlopai lettek, csak nagynehezen ugrottak meg az akasztófa alól. A mai Magyarországot az ilyen emberek erőszakoskodásaiért és ostobaságaiért épp oly kevéssé lehet felelőssé tenni, mint például Németországot a hajdani spartakusok garázdálkodásáért.

Német földön, ahol a Mackensen-eset érthető módon fölizgatta a lelkeket, többször már fennakadtak azon, hogy a magyar nép milyen egykedvűen vett tudomást a Károlyi-féle gazságról. Egy-két német író megpróbálta, hogy ebből az egykedvűségből általános, a magyar nemzeti jellemre nézve meglehetősen lealázó következtetéseket vonjon le.

Az ilyen következtetéseket azonban óvatosan kell fogadni. Hogy mennyire ajánlatos az óvatosság, az rögtön kitűnik, ha fölvetjük a kérdést: hogyan viselkedtek a Mackensen-hadsereg csapatai vezérük elfogatása alkalmával? A mai napig nagyon is egyoldalúan foglalkoztak a Mackensen-esettel. Csak az eset magyar oldalát szellőztették; pedig van annak német oldala is.

December 16-án – ezen a napon fogták el a tábornagyot – még tekintélyes német csapategységek állottak magyar földön. Az összes hazatérő csapatoknak, amelyek akkor még Budapesttől délen vagy keleten tartózkodtak, két Németországba vezető út között kellett választaniok: az egyik Budapesten és Bécsen át, a másik Szolnokon és Zsolnán át vezetett ki az országból. Budapesttől a fóti kastély, ahol Mackensent őrizték, alig néhány percnyi, Szolnoktól ötven kilométer távolságban van.

A német katonák előtt természetesen nem volt titok, hogy mi történt a hadvezérükkel. Kérdés most már, hogyan reagáltak az eseményekre? Bizony sehogysem reagáltak.

Hogy megértsük az akkori helyzetet, tudnunk kell, hogy a fóti katonai őrség három tisztből és ötven vörősőrből alakult. Mivel a vörösek unalmasnak találták a fóti szolgálatot, csak úgy lehetett őket együtt tartani, hogy a legénység felét felváltva Budapestre szabadságolták. Később tizenhat csendőr váltotta fel a vörösőröket.

Tizenhat csendőr! És ugyanakkor a német katonák tízezrei tartózkodtak Fót szomszédságában. A Károlyi-kormány jóformán védtelen volt. Rendszeresen feloszlatta az összes magyar csapatkötelékeket, mert utolsó lehelletéig attól kellett rettegnie, hogy valamelyik jó rendben hazatérő csapat felrúghatná az egész Károlyi-féle köztársaságot. Hogy ennek elejét vegyék, már az országhatáron lefegyverezték a hazatérőket, a kormány ügynökei pedig föllázították a legénységet a tisztikar ellen.

A forradalmi kormány «védereje» a vörösgárdisták hada volt, amely lógósokból, kórházi szimulánsokból és szökött fegyencekből alakult és amely, ha egyáltalában valakinek, akkor a katona- és munkástanácsnak engedelmeskedett.

Ha a németek megőrizték volna hajdani vasfegyelmüknek és harcias szellemüknek akár csak az árnyékát is, akkor egyetlen ezredük bőségesen elegendő lett volna arra, hogy szétverje a vörösöket. Kiszabadíthatták volna vezértábornagyukat, a nyavalyás Károlyi-kormányt pedig, ha kedvük telt volna benne, haditörvényszék elé állíthatták volna, amivel egyébként feledhetetlen szolgálatot tettek volna Magyarországnak.

A németek azonban komoran és mohón vonultak hazafelé. Bár a Károlyi-kormány «elrendelte» az egész Mackensen-sereg internálását, a németek útjokban, minden ántánt-jegyzék és minden kormányrendelet ellenére, annyi ellenállással sem találkoztak, hogy akár csak egy emberüket is internálták volna. Egy emberüket sem, éppen _csak_ a hadvezérüket!

Ha mármost a német csapatoknak dicsőséges marsalljukkal szemben tanúsított magatartását a lovagias hűség ugyanolyan mértékével ítélnők meg, mint aminőt némely német írók a magyarsággal szemben alkalmaztak, vajjon milyen következtetésekre jutnánk?

De hiszen nincs egyetlen épeszű magyar ember, aki kétségbe vonná a német katona ezerszer kipróbált hűségét, lovagiasságát és vitézségét. Csak azért állítottam be _így_ a kérdést, hogy ad absurdum vezessem a Magyarországgal szemben emelt vádakat.

A német embertömegek, amelyek akkor keresztül özönlöttek az országon, nem voltak már hadsereg. Csak kiábrándult, elkeseredett, testileg és lelkileg elcsigázott, elvadult emberek voltak.

A magyarok pedig, akiknek városain és falvain keresztül vonultak, hasonló szellemi és erkölcsi állapotban voltak. Minden tekintély ingadozott; a fegyelem köteléke megoldódott; Tisza gróf meggyilkolása elüldözte a komoly elemeket a fórumról; az egész nemzetet szellemileg megbénította a szörnyű légköri nyomás, a nagy vihar előjele, amely később darabokra szakította az országot. Közép-Európa valami hatalmas pánik áldozata volt; a németek nem voltak azokban a napokban hadsereg, a magyarok nem voltak nemzet.

Aki megérti a németek passzív viselkedését a Mackensen-esetben, – és aki akarja, az meg is tudja érteni! – annak meg kell értenie az akkori magyarság viselkedését is. Bizonyos jelekből arra szabad következtetnünk, hogy maga a vezértábornagy tisztult bölcseséggel ítéli meg az 1918-iki eseményeket. Jó volna, ha ebben a kérdésben általánossá lenne az emberies és megértő felfogás, mert mi magyarok nem igen képzelhetjük el nemzeti jövőnket a nélkül, hogy bele ne vonjuk számításunkba a német nép barátságát, de viszont Németországra nézve sem lehet közömbös a tudat, hogy nagy erkölcsi tőkebefektetésekkel rendelkezik a mi kis országunkban.

(1929.)

FEKETE SZÜRET A BADACSONYON

Párhuzamos barázdákban egyformára vágott, türkizkékre permetezett szőlőtőkék futnak szét a láthatárig, a kicirkalmozott vidék csodálatosképpen mégis olyan regényes, mint a tájkép nagymama zenélőóráján. Aki most látja először a hegyet, az is gyermekkori hangulatokat talál itt, amelyek édes melanchóliával cirógatják a szívét. Ha én a szőlőkben járok, Himfy lantjának pengését hallom; ha föltekintek a gigantikus hegytetőre, Berzsenyi pátosza mennydörög a lelkembe.

A kihült vulkán fenséges és merész vonalaival úgy emelkedik az opál- és gyöngykagylószínekben remegő tó fölé, mint az erő és a szépség istenszobrának talapzata. A gazdagon tagolt lejtőkön szőlők, fölöttük sötét erdőkoszorú, a fák fölött titáni bazaltoszlopok meredeznek ég felé.

Ez a legszebben fölépített hegy mindazok közül, amelyeket életemben láttam. Különb a palermói Monte Pellegrinónál, amelyről Goethe azt mondta: a világ legszebb hegyfoka. Goethe nem látta a Badacsonyt. Mostanában mind több külföldi fordul meg a Balatonon, egyszer talán eljön az az ember is, akinek még mi magyarok is el fogjuk hinni, hogy a Badacsony a természet szépségének egyik világcsodája.

*

Szüretelnek a Badacsonyon, de senkinek sem telik benne öröme, keserű lé folyik a borprésből. A halál árnyéka borul a verőfényes vidékre. Betege van minden háznak, beteg maga az öreg Badacsony. Reggeltől estig hallani lázas hörgését, kínos köhögését, sziklaarca napról-napra fakóbb és idegenebb lesz; ez már a facies hippocratica. A nagy Pán haldoklik!

Beszéljünk magyarul: a hegy köhögése: robbantó töltények durrogása. Mert évek óta robbantják, darabolják, hordják a Badacsonyt. A haszonlesés rávetette magát, belevágta farkasfogait és ami szépséget nyert a Teremtőtől, azt cafatokban tépi le testéről.

Sziklaormának óriás oszlopai, amelyek aranynál drágább fejedelmi koronaként övezték homlokát, egymásután ledőlnek, a helyükön undok sebhelyek támadnak, százöles fekélyek, vigasztalan kőomlások.

Üzleti nyelven ezt úgy hívják: kitermelik a Badacsony bazaltját. A szőlőbirtokosok úgy szeretik a hegyüket, mint családi pátriárkájukat, ők rémülettel és keserűséggel a szívükben tiltakoznak a szörnyű barbárság ellen. Évek óta kongatják a vészharangot, segítséget kérnek, fűhöz-fához kapkodnak, tanácskoznak, folyamodnak, könyörögnek, de a dinamit konokul és ádázul tovább durrog, a hegy képe napról-napra fogy és torzul: Istennél a kegyelem!

Mikor a részvénytársaság először vetette rá magát prédájára, azzal áltatták a badacsonyiakat, hogy a bányákat a hegy belsejébe fúrják, a Badacsony profilját azonban nem érintik. Mikor már szörnyű módon elrútították, a háborgó lelkek csillapítására kijelöltek egy pontot, hogy azon túl már nem mennek. Most már régen túl vannak azon is, a dúlás vandál lendülettel folyik tovább és ha egy erős kéz le nem veri a közkereseti sakálhadat a Badacsony testéről, akkor nem is fogják abbahagyni, míg az utolsó bazaltcafatot le nem rágták sziklacsontjairól. És majd marad a dalokban és mondákban gazdag öreg Badacsony király helyén egy undok kő-dög a parton.

És ha valaki kegyelmet kér a halálraítéltnek, akkor szembe találja magával a falvak lakóit, szegény, jó embereket, asszonyokat, gyerekeket, akik munkához és kenyérhez jutottak a bányákban. Lám, a tőke emberszerető: spódiummá őrli fel öregapa csontjait és megengedi, hogy az unokák napszámosmunkát végezzenek mellette.

*

Állítom: ilyen vandál módját a nyerészkedésnek, a nemzeti kincsnek egyesek javára való ilyen kíméletlen elpusztítását, semmiféle kultúrországban nem tűrnék meg. Próbálja meg valaki és csináljon kőbányát a rajnai Loreley-sziklából, vagy hordja le Capri-sziget hegyét, majd meg fogja tanulni, mi a különbség mások közt és miköztünk.

A magántulajdon, a szerzett jog szentségére hivatkoznak azok, akik a Badacsony testéből lakmároznak. Van azonban valami, ami szentebb a magántulajdonnál és minden szerzett jognál: a nemzeti érdek. Ha nemzeti érdekből meg kell védeni a történelmi műemléket saját birtokosának értelmetlensége vagy kapzsisága ellen, akkor hogyan szabad eltűrni, hogy megsemmisítsék az Úristen remekművét, amelynek szépsége közös tulajdona minden magyar embernek?

Tegyük fel, a székesfőváros egynap bérbeadná a budai Halászbástya köveinek kitermelési jogát és a legtöbbet ígérő badacsonyi részvénytársaság, amelyet Esterházy herceg úr tekintélye támogat, kőbányát csinálna Schulek architektúrájából. Nos, ez semmivel sem vadabb gondolat, mint az, ami a Badacsonyon történik. Sőt egészben véve ártatlanabb dolog lenne, mert a Halászbástyát egy eljövendő tisztább kor a régi tervek szerint újból fölépíthetné, de a Badacsonyt senki, csak maga az Úristen tudná restaurálni, ha a kihült vulkánnal megint tüzet hányatna.

Bizony mondom, a cég, amely a badacsonyi bányának a robbanószereket szállítja, büszke lehet patrónjainak pusztító erejére. Azok nemcsak a hegyet zúzzák darabokra, de éreztetik hatásukat az egész művelt emberiséggel, mert szegényebbé teszik a világ szépséginventáriumát, azonkívül sebet ejtenek minden egyes magyar ember jóhírén is, mert ország-világ szemében azt a látszatot keltik, hogy a mi fajtánk nem méltó ennek az istenáldotta országnak természeti kincseire.

De még valamit összezúznak a robbantó töltények: sokunknak azt az öröklött babonás hitét, hogy az arisztokratikus nagybirtok konzervatív érték és valamiféle hivatást teljesít a nemzet szolgálatában. A Badacsony homlokán éktelenkedő sebhelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a nagybirtok üzleti morálja _egy_ a banktőkéével: mind a kettő a kémiai sav vakságával és mohóságával kezdi ki és rágja szét azt, ami a közelébe jut. Sőt mégcsak nem is konzervatív, hanem ebben az esetben a konzervatív nemzeti gondolat tagadása.

(1929.)

KISKORÚ TESTVÉREIM

FÉSZEKRAKÁS

Hála Istennek, szaporodnak a madarak a főváros környékén. Télen nagy rajokban járnak az etetőkre az énekesek, főleg a cinegék, tavasszal pedig visszhangoznak a budai hegyek a rigófüttytől. Tavaszi hajnalon az ágyamból hallottam a vadgalambot és a kakukot, az éjszakai hangok közül pedig a fülemüleének annyira megszokott, mint a tücsökcirpelés. Kertünkben feketerigó, pinty és tengelic fészkel, a baromfiudvaron pedig, a verebek hangos megbotránkozására, nyáron is kosztra járnak a pintyek.

Az énekesek hivatalos védelemben részesülnek és ennek már látszik is jó hatása. Megérdemlik a védelmet az agrárius ország részéről, mert mint hernyószedők, lepkevadászok és bogárirtók kedves és olcsó napszámosai a gazdának. Azt hiszem, jó volna, ha a kormány a madárvédelem terén megtenné az utolsó lépést is, megtiltván, hogy a védelemre jogosult hazai énekeseket valaki fogságban tartsa. A kanárit és a többi egzotikust ám zárja kalickába, akinek kedve telik benne; a hazai énekes azonban legyen szabad, hiszen neki kultúrhivatást kell teljesítenie. Aki elfogja, az végre is bizonyos esztétikai élvezettől és gazdasági haszontól fosztja meg embertársait. Pedig amíg piaci ára lesz az énekes-madárnak, addig mindig akadnak majd madarászok és rabtartók.

Van itt a budai hegyek tövében mindenféle madár. A legjellemzőbb madara a vidéknek a feketerigó; csak a fecske kevés, talán azért, mert kevés a lábasjószág és így kevés a légy. Pedig a fecskefészek az eresz alatt a családi békesség jelképe és ezért mindenképpen kívánatos ékessége a háznak. Odahaza, a délvidéken, azt tartják, hogy a fészekrakó fecske messzire elkerüli az olyan házat, ahol perpatvarban élnek az emberek.