Part 8

Kasztlnak, a triumvirátus állandóan szerződtetett uzsora-ügynökének, néhanapján mégis sikerült egy kis kölcsönt közvetítenie. Igaz, hogy készpénzt elvből nem adtak az akkori uzsorás urak, inkább csak _árut_, amit aztán Kasztlnak kellett pénzzé tennie.

Tehát sikerült kölcsönt közvetítenie. Az áru Pozsonyból jött úgynevezett _cülnin_, a Dunán úsztatva. Különböző okokból kívánatos lett volna, ha sikerül az üzletet gyorsan, lehetőleg azonnal lebonyolítani és a fiatalok kimentek a pesti Vámházhoz és ott várták növekedő türelmetlenséggel a cülnit. Este felé megjött. Impozáns nagy hajó volt. Kasztl a hajó orrán állott, büszkén, mint Nelson admirális és a kalapját lengette. Végre, hosszú cihelődés után kikötött. Athos a hajóra rohant.

– Miféle áru? – kérdezte izgatottan.

– Jó áru, nagyon jó áru! – nyugtatta meg az ügynök.

A cülnin néhány száz új fakoporsó volt. És így egy időre a halottakat is bevonták hitelügyleteikbe.

10.

A triumvirátus egyik-másik tagja sűrűn mutatkozott Kasztl társaságában a Rózner-kávéházban. Hogy hol volt a Rózner? Ti fiatalok nem tudtok semmit a világon! Tehát a Rózner ott volt a Károly-kaszárnya sarkán, szemben a luteránus templommal. Este női zenekar játszott a Róznerban, ami az arany- és a talmi-ifjúság némely tagját odavonzotta, nappal azonban egész szolid hely volt, akkor vén uzsorások ültek a márványasztalok körül, kapucinerezve, tártlizva és a gavallér-váltókat kínálgatva egymásnak.

A fiatal urak tehát odajártak, nem mintha pénzt remélhettek volna az uzsorásoktól – az ő hitelük éppen akkor fenékig kimerült, – de hát jól esett messziről is látniok a huszonöt percentes oroszlánokat. A párizsi Maximba és az ostendei kaszinóba is elmennek az emberek szép nőket nézni, még ha a vagyoni viszonyaik nem is engedik meg nekik, hogy közelebbről is tiszteljék a szóban forgó nőket.

Egyszer, amint ott ülnek, Kasztl hirtelen lerántja kalapját egy savanyúképű vén ember előtt.

– Tetszik látni azt az öreget? Ő a híres Deutsch! Legalább is egy millióig áll.

Athos rendületlenül optimista volt és odaszólt Kasztlnak:

– Maga kérhetne nekem ezer pengőt!

Kasztl keserű mosollyal legyintett. De valahogyan ő is már az urak bohém filozófiájának hatása alá kerülhetett, mert hirtelen fölkelt és azt mondta:

– Mért ne kérjek? Igenis kérek! Mert mi történhetik velem? Legföljebb nem ad!

És már ott is ült az öreg Deutsch asztalánál.

– Deutsch úr, jó üzletet ajánlhatok. Ezer forintot lehetne elhelyezni gavallérváltóban. Biztos pénz, jó kamat!

– Ki az illető? – kérdezte Deutsch látható bizalmatlansággal.

– Nagyságos Szemere úr.

– Der Ottila? – szörnyülködött Deutsch németül.

– Igen, ő!

Mi történt ekkor? Deutsch úr úgy látta, hogy ez a _nimand_, ez az incifinci kis ügynök ugratni merészli őt, a komoly tőkepénzest. Annyira dühbe jött, hogy szó nélkül pofon legyintette Kasztlt.

És Kasztl? Az ügynök sem szólt semmit, hanem fölkelt és hideg arccal visszaült ügyfelei asztalához. Csak nagysokára fakadt ki keserű hangon:

– Na mondhatom: sokra vitték az urak!

11.

Életük expozicióját maguk csinálták meg Athos, Porthos és Aramis, jókedvűen, elmésen, könnyű szívvel, – az ember megesküdött volna rá, hogy vígjáték lesz belőle, de aztán jött a titokzatos dramaturg és tragédiára fordította a szellemes komédiát. Mert hiszen mindenféle verőfény és jókedv csak rövid moratórium, amit a sors engedélyez. A triumvirátusnak mind a három tagja tragikus módon halt meg.

Szemere Attila egy napon valami reumás fájdalmat érzett. Nem először életében és ő tudta is a gyógyszerét. Forró fürdőt kell ilyenkor csináltatni és öt percig benne ülni. Bele is ült szegény Attila, de kijönni többé nem tudott, úgy kellett kiemelni, mert öt perc mulva már halott volt. Szívszélhüdést kapott.

Férfikora delén ment el, fiatal felesége mellől, akit nagyon szeretett; telve volt még életkedvvel és életerővel, fejében még száz terve nyüzsgött. Tervei között volt _egy_, amelyet ma is sajnálok, hogy abbamaradt: meg akarta írni az _igazi Amerikát_. Ő két évig élt Newyorkban, ahol tőkét keresett egy zseniális magyar találmányhoz, – pénzt nem talált, de a találmányát ellopták tőle. Egész kofferra való anyagot hozott magával, az igazi Amerika dokumentumait, és én azt hiszem, Európa egy szenzációs könyvtől esett el.

Mellesleg szólva: ő olyasmit hitt, hogy Amerika soha sem vitte előre egyetlen lépéssel sem az emberiség kultúráját, Amerika sterilis föld, ahol nem termett még egy eredeti gondolat, – tulajdonképpen egy óriás szivattyúrendszer, amely arra rendezkedett be, hogy fokozatosan kiszívjon Európából minden erőt, pénzt és tehetséget.

*

Thallóczy Lajos vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Mint Szerbia kormányzója fölment Bécsbe, hogy részt vegyen Öreg Ferenc József király temetésében, hazamenet kisiklott a vonat, amellyel utazott és ő szörnyet halt ágyában fekve. Élete minden eredménye: hogy a saját szalonkocsijában halt meg.

12.

A legszomorúbb véget rendelte a sors Pulszky Charlynak. 1896-ban a kultuszminisztérium följelentést tett ellene, hogy hűtlenül kezelte az állami pénzt, amelyet rábíztak, hogy képeket vásároljon a Szépművészeti Múzeum számára. Olyan embervadászat indult meg ellene a sajtóban és a képviselőházban, amilyen még a híres magyar vadászterületen is ritkaságszámba ment. Emlékszem: a képviselőházban főleg azt vették zokon, hogy drága pénzen valami Piombo-képet vett. A magyar politikusok szótárában a Piombo szónak akkoriban olyanféle hangzása lett, mint Franciaországban a Panama szónak. A Piombo-kép, amelyért a szegény Pulszkyt annyira támadták, ma a Szépművészeti Múzeum irígyelt büszkesége, valamint a többi kép is, amit hozott, kulturális leltárunk jelentékeny értéke.

Én sohasem értettem meg és ma sem értem, mért kellett szegény Charlynak meghalnia? Való igaz, hogy ő, bármennyire zaklatták is, nem tudott elszámolni a rábízott pénzzel. Pedig a testvérbátyja, Pulszky Ágost, fölajánlotta a nyilvánosság előtt, hogy az esetleges kárt megfizeti a maga zsebéből.

A kérdés lényege mégis csak az: megérték-e a beszerzett műtárgyak a pénzt, amit rábíztak Pulszkyra? A kérdés azonban nem is kérdés, mert minden hozzáértő tudja, hogy a magyar állam sohasem csinált még jobb üzletet, mint ez alkalommal.

Tudunk esetekről, midőn az összes hivatalos formaságok szem előtt tartása mellett óriás kárt okoztak az államnak. Pulszky páratlan hasznot szerzett az országnak, mivel azonban nem törődött a formaságokkal, vizsgálati fogságra vetették, kiüldözték a hivatalából és kivándorlásra kényszerítették. Egy ideig bolyongott a nagyvilágban, akkor aztán elúnta a dolgot és a nyilt tengeren, Ausztrália és Dél-Amerika közt, főbelőtte magát. Ujságíró és politikus üldözői _halalit_ fuvathattak: a nemes vad terítékre került. Másutt talán üvegharang alatt tartották volna ezt a lángeszű gyermeket, mint Goethe Homunculusát.

(1926.)

MAGYAR SZÍNMŰIRODALOM

Tegnap este a Tudományos Akadémia képestermében megalakult a Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete. Körülbelül harmincan voltak csak jelen írók. Szerény keretben, a vérmes reményeket eleve is lefokozva, eszközeik hiányos voltát elismerve és erejük fogyatékos voltát hangoztatva, láttak hozzá a szervezkedéshez. Mikor azonban az értekezlet véget ért, egyszerre tüzesen és lelkesen, a mi kétkedő és kesernyés fővárosi íróinknál szinte páratlan formában, tört ki egy gondolat. Ugyanaz a gondolat, mely ma ezer fővárosi és tízezer vidéki magyar embert nyugtalanít, mely régóta a fejünk fölött lebeg és melyet magam is érintettem a Petőfi-Társaság nagygyűlésén: a magyar színpadnak az idegen járom alól való felszabadításának gondolata.

Tudom, most sokan szánakozva mosolyognak. Nem bánom, mosolyogjunk, de beszéljünk a dologról!

Azt mondják, hallom: Tessék a magyar szerzőknek jobb darabot írni, mint írnak a külföldiek, és meglesz az emancipáció. Ezt már gyakran hallottam és aki mondta, mindig udvariasan hozzátette: A jelenlévő szerző persze kivétel. Nem kivétel, mert mi bizony együttvéve sem tudunk olyan színdarabot írni, mint Dumas, Gorkij, Hauptmann. De a tudósaink se tartanak ott, ahol Spencer, Mommsen, Pasteur. A technikusaink kisebbek Edisonnál. Olyan zeneszerzőnk sohasem volt, mint Wagner, vagy Verdi. Mednyánszkynál ismerünk nagyobb külföldi festőket. A Times nagyobb lap, mint a Magyar Hírlap és képviselőházunk szellemi színvonalát éppoly kevéssé lehet összehasonlítani az angol parlamentével, miként kereskedőinket és iparosainkat nem lehet a németekkel. Egy szegény, elmaradt és gyönge nemzet munkásai vagyunk valamennyien és a mi gyöngeségünk, a színműíróé éppúgy, mint az öné, tisztelt olvasó, a magyar nemzet gyöngesége.

Csudálatos és feltűnő dolog azonban, hogy míg anyagi és szellemi közéletünk minden terén a kezdetlegesebb hazai termelés nélkülözhetetlenné tudta magát tenni a fejlettebb külföldi mellett is, addig Katona, Madách és Szigligeti örökéből ma az idegen import lerakodóhelye lett. És szinte gyanús dolog, hogy míg nyilvános életünk minden terén ma erős és gyakran türelmetlen nemzeti érzés az úr, addig első kultúrintézeteinket védelem nélkül kiszolgáltatjuk az idegen szellemnek és erkölcsnek.

Eszembe jut, hogy a világ leghatalmasabb nemzete, a német, valaha hasonló, csakhogy még nyomorultabb kulturális rabságban senyvedett. A német szalónban, színházban és könyvtárban a francia nyelv uralkodott. Nemzeti íróikat, az előkelő német sznobok bárdolatlan, együgyű és unalmas tuskóknak tartották, kik sohasem fognak megmérkőzhetni a gall elegánciával, a gall elmésséggel és formaérzékkel. Egy Lessingnek kellett születnie, hogy kiragadja nemzetét az idegenimádás fanatizmusából. Goethe, Schiller azután végleg eltiporták a francia hegemóniát. Lessingék nemzették az új német irodalmat. A német irodalom nemzette a németség öntudatát.

Tudom, min mosolyognak most: Lessing, Goethe, Schiller! Oh igen, köztünk nincs ilyen. De talán jönni fog, legalább jönnie kell. Mi pedig addig is egyengessük az útját, azzal a hittel, mely hegyeket tud kimozgatni a helyükből. Mert tudjuk, hogy oly nemzet életében, mely nem akar lemondani önmagáról, egy idegen kultúra legfényesebb és legfejlettebb termékei sem pótolhatják a nemzeti kultúra kezdetleges és szegényes termékeit.

Miféle eszközökkel kívánjuk elérni a célt? Fölösleges a megbotránkozás: sem szellemi védvámot, sem cenzúrát nem kívánunk. Egyáltalában nem kérünk védelmet az idegen verseny ellen. Jöjjön be Dumas, Hauptmann. Hozzák be a klasszikus francia pezsgőt és a nemes rajnait. A mi magyar csigerünknek mindig akad még barátja. Nem kérünk védelmet a hatalmas versenytársak ellen, de kérjük az államhatalmat, a sajtót és a közönséget, védje meg önmagát és védjen meg bennünket a tisztességtelen verseny ellen, mely a művészet vignettája alatt mérges kotyvalékot mér.

A propaganda eszközeit mérlegelvén, megemlékeztem a magyar irodalmi színház tervéről. Egyik napilap ilyen megjegyzéssel fogadta a tervet: «Azt az üzleti versenyt, mely a színházak közt kifejlődött, vajmi nehéz lesz megszüntetni akként, hogy még egy színházat építünk.»

A szóbanforgó színház tervezői azonban nem is akarnak segíteni a színházak baján, őket az irodalom nagy baja érdekli csupán. Nem kívánják szaporítani a fölös számmal fennálló vállalatokat, hanem olyan intézetet akarnak alapítani, amelyhez hasonló nincs a fővárosban és amelyre kulturális okokból szükség van. A mostani színházak kevés kivétellel üzleti alapon alakultak. Versenyeznek egymással, vad és éhes kapkodással. Részben egyes művészek népszerűségére, részben a nagyközönségnek nuditások és sikamlósságok iránt való előszeretetére támaszkodnak. A helyett, hogy vezetnék a tömeget, a tömeg által vezettetik magukat. A tömeg lélektanának minden ismerője tudja, hogy mit jelent ez. Irodalmi és művészi szempontból a minuendo licitációhoz vezet. Egyes színházaink máris ott tartanak, hogy megszokásból adjuk nekik csak a színház nevet; a valóságban csak mulatók.

Ha egyáltalában még segíthetünk a bajon, azt csak új színház építésével vagy valamely meglévőnek gyökeres átalakításával tehetjük. Szüksége van a fővárosnak oly népies színházra, mely mindenek fölött és mindenek előtt színház, csak másodsorban vállalat. Nem szeretem a külföldről vett példákat, de a párizsi Odéon-ra és a berlini Deutsches Theater-re kell gondolnom. Egy intézetre, ahol nem a pénztári kimutatás, hanem a kritika az úr. Amely nem vezetteti magát a karzat közönsége által, hanem vezetni igyekszik a közönséget. Feladata volna, hogy magához vonzza és szaporítsa a fővárosi közönségnek azt a részét, mely még ma is művészetet és irodalmat keres a színházban. Végső célja annak a bebizonyítása, hogy egészséges, kulturális viszonyok közt az irodalom is – üzlet. Hogy a színház tervét a Nemzeti Színház vezetői érdeklődéssel és örömmel fogadják, az erkölcsi erősségük azoknak, kik az új intézet gondolatában a Nemzeti Színház nagy hagyományainak egyik hajtását látják. Más kérdés, hogy üzleti szempontból jövedelmező lenne-e a terv? Ennek a kérdésnek előzetes eldöntését azonban rábízhatjuk azokra, akik készek rááldozni pénzüket és munkájukat. Aki eleve is letagadja létjogosultságát, az nem hisz a magyar kulturális törekvések jövőjében.

A Magyar Hírlap engem a Petőfi-Társaságban előadott elmefuttatásom alkalmával azzal vádolt, hogy a színházi cenzúrát sürgetem. Azt mondja vezércikkében: «Politikába vág: kutatni, nincs-e abban törvényszerűség, hogy a színházi cenzúra gondolata is azóta támadt fel nálunk, mióta az ultra-liberális Tisza István gróf Magyarország miniszterelnöke?» Nincs benne törvényszerűség. Hogy megnyugtassam a kollégát, ünnepies ígéretet teszek, hogy Tisza István gróf, vagy bárki más, aki Magyarországon meg akarná honosítani a színházi cenzúrát, engem is, a leghevesebb ellenzék soraiban találna. A Petőfi-Társaságban ezeket mondtam: «Üdvös volna, ha az államhatalom élne felügyeleti jogával ama színházaknál, melyek állami segítségben részesülnek, és itt elsősorban a szubvencionált vidéki színpadokra gondolok.» Ez nem cenzúra. Az államnak nincs ma olyan felügyeleti joga, mely hasonlatos volna a cenzúrához, de igenis, megvan az a joga, hogy közpénzekből csak olyan színházat segítsen, mely a _művészet_ szolgálatában áll. Ha egy vidéki igazgató léhaságok és trágárságok segítségével akar boldogulni, ám tegye a maga szakállára, de ne az ország pénzén.

Azt is mondtam: «A cenzúra szó gyűlöletes, de ha a magyar államnak megvan a joga, hogy nyilvános helyeken őrködjék a köztisztesség fölött, akkor nem tudom belátni, miért szabad fényesen földíszített termekben, ezerszámra menő közönség jelenlétében, a tisztességet és vele a művészetet estéről-estére pellengérre állítani.»

Az államhatalom előzetes cenzúra nélkül is őrködhetik a tisztesség fölött. El tudom képzelni, hogy a közerkölcsiség durva megsértésére vonatkozó bűnfenyítő intézkedések kiterjesztetnek a színházakra. Ha egy nő földszintes lakásának ablakában hiányos öltözetben jelenik meg, a rendőr följelenti és megbüntetik. Ez kihágás. Ha ugyanaz a nő levetkőzik a színpadon, akkor az művészet? Ha az ügyészség vagy egyik magánfél följelentésére bíróság elé idézzük az igazgatót, ki szemérmetlenségek elkövetésére és trágárságok elmondására kényszeríti művészeit, azzal nem esnék rés az alkotmány sáncain és a kormány hatalma sem növekednék meg vele.

Nem szeretném, ha ezekután valaki oly prüdériával vádolna, amelyből egy mákszemnyi sincs bennünk. Mi tudjuk, hogy a szenny, melyet egy Dosztojevszkij vagy egy Gorkij bemutat, tisztít; tudjuk, hogy Tizián meztelensége fölemel, tudjuk, hogy érzékiség nélkül nincs művészet. Tizián, az ó- és újkor összes klasszikusai és a papírliberalizmus összes jelszavai azonban nem szolgálhatnak mentségéül annak az import-irodalomnak, mely ma úr a mi színpadjainkon. Ez nem az igazság, nem a klasszikus mezítelenség és nem a művészi érzékiség, – ez romlottság, szemérmetlenség és mocsok. Ez ellen az irány ellen fogunk küzdeni és száz szimptoma meggyőz róla, hogy a kérdés megérett és hogy csatlakozni fognak hozzánk mindazok, akik egyrészről tudják, hogy milyen óriás nevelő hatása van a színpadnak és másrészről azt vallják, hogy a jövő Magyarországnak tiszta erkölcsű és ép gerincű nemzetségre van szüksége.

(1904.)

SZÉCHENYI ISTVÁN ÉS A MAGYARSÁG KULTÚRÁLIS FÖLÉNYE

A tömeglélek nagy rázkódásai, melyekkel Európa térképének erőszakos átalakítása járt, a magyarság gondolatvilágában egy axiomaszerű tételt vetettek felszínre, amelyből sokan vígaszt merítenek a borús jelenre és reménységet keresnek egy derűsebb jövőre nézve. A tétel olyképpen szól, hogy kezdetleges kultúrájú népek nem képesek arra, hogy tartósan elnyomjanak oly idegen fajokat, amelyek már a művelődés magasabb fokán állanak. Ezzel kapcsolatban a magyarság kulturális fölényéről szóló jelige, a politika és a sajtó révén, beleszürődött a köztudatba és máris némi irányító hatással van egyes körök gondolkodására. A dolog érthető. Ha a népben csökken a fizikai fegyverek erejébe vetett hit, akkor növekedni fog a szellemi fegyverekbe vetett bizalom.

Az ilyen jelszó, mint a magyarság kulturális fölényéről szóló, a köz szempontjából hasznos lehet, ha egy igazság népszerűsítésére és a nemzet önbizalmának fokozására szolgál, – de kártékony is lehet, ha egy féligazságot, vagy egy föltételes igazságot fegyverez föl az axioma egész és föltétlen tekintélyével. Mert ez esetben hamis bálványképet állít és elősegíti annak a fatalista felfogásnak meggyökeresedését, hogy a nemzet boldogulásának föltételei magasabbrendű, titokzatos hatalmak kezében vannak letéve, amely hatalmak – a mi különösebb hozzájárulásunk nélkül is – bizonyos időn belül el fogják végezni a maguk üdvös munkáját.

Azért talán nem végzünk teljesen hiábavaló munkát, ha érdeklődünk, hogy gróf Széchenyi István miként vélekedett a súlyról, mely a művelődést a nemzet erőforrásai közt megilleti és ha tisztába iparkodunk jönni azzal, hogy az ő megállapításai mennyiben illenek a magyarság mai helyzetére.

Az Inferno utasa Vergilius szellemének kalauzolására bízta magát; mi pedig nem választhatunk jobb útmutatót Széchenyi szelleménél, mert ő minden magyar publicistánál ékesebb és avatottabb formában foglalkozik a kérdéssel és mindenkinél szenvedélyesebben hitt a «kiművelt emberi agyvelő» nemzetboldogító hatalmában.

Az ő hitében osztoztak kortársai is és ez a hit vezetett a Magyar Tudományos Akadémia alapításához. Az alapítók nagyszabású szellemi fegyvergyárat akartak állítani, ahol (a politikai és társadalmi viszonyok zajától távol – az eredeti terv szerint: az élet gondjaitól is mentesen) a művelődés fegyvereit kovácsolják a nemzet számára.

A nemes nyersanyagot, amelyből a magyar tudomány fellegvára épült, megismerhetjük Széchenyi kimeríthetetlen gondolatbányáiban.

A Hitel-ben ezt mondja:

«Ha az országok s nemzetek előmenetelét, virágzását, vagy viszont azok hátramaradását és hervadását tekintjük, s mindazon okokat kifejteni iparkodunk, melyek növésüket előmozdították, vagy hátráltatták, s mily lépcsőkön emelkedtek fel, vagy süllyedtek le: úgy fogjuk találni, – ámbár a sorsnak s vak szerencsének is nagy befolyása van – hogy legtöbbnyire fölemelkedésük oka az egészséges agyvelő és a tudományok szoros rendszabásai szerint felállított és folytatott intézetek voltak…»

Ugyancsak a Hitel-ben írja:

«A tudományos emberfő a nemzet igazi hatalma… Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok, éghajlat satöbbi teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanul használni tudja. Igazibb súly az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetek több, vagy kevesebb szerencséje.»

Széchenyi gyakorlatias elméje távol volt attól, hogy a tudományos és irodalmi munkásságban az emberiség valamely nemes fényűzését, kiváltságos szellemek öncélú életműködését lássa; a tudomány őnála a nemzeti élet egyik szerve, mint szerv nem is lehet önálló, értékét megszabja a haszon, melyet a nemzetnek hajt. Közvetlenül a nemzetnek és csak közvetve az emberiségnek, mert hiszen az egyes ember csakis a nemzet közvetítésével szolgálhatja az emberiséget és a művelődés legértékesebb kincseit a nemzeti érzés tűzénél kovácsolták.

A béke és a közömbösség éveiben olykor talán elhalványodott nálunk a művelődés nemzeterősítő hivatásába vetett hit; történelmi válságok idejében azonban a magyar közvélemény rendesen a maga tudósaiban és költőiben látta a nemzeti gondolat győzhetetlen tartalékseregét.

Akadémiánk történetéből tudjuk, hogy az abszolutizmus éveiben a közvélemény az Akadémiát állította a nemzeti mozgalom élére. Gróf Dessewffy Emil, az akkori elnök, ezt az áramlatot használta ki nagyszerű eréllyel, hogy otthonhoz juttassa az akadémiát. Sem az akadémiának, sem a háromezer gyüjtőív aláíróinak nem válik szégyenükre, ha megmondjuk, hogy a köveket, amelyekből ez a díszes palota épült, csak kisebb részben a tiszta tudományszeretet, nagyobb részben a tiszta hazaszeretet hordta össze.

Széchenyi szerint tehát a műveltség erő, mégpedig nemzeti erő. Minél több kiművelt agyvelőt számlál egy nemzet, annál nagyobb lesz politikai ereje. A kérdés így végtelenül egyszerűnek és politikai alkalmazása a magyarság jövőjére nézve fölötte biztatónak látszik. Mert kétségtelen, hogy nálunk nagyobbszámú a művelt értelmiség osztálya, mint a velünk versenyző fajok bármelyikénél és így, úgyebár, az is kétségtelen, hogy a létért való küzdelemben előbb-utóbb felül kell kerekednünk.

A Hitel-ben azonban, mintha csak sikra akart volna szállani szavainak könnyelmű magyarázata ellen, így nyilatkozik Széchenyi:

«A nemzetek valódi ereje vadságon, fanatizmuson, vagy tökéletes kiműveltségen épül.»

Tehát kezdetleges kultúrájú népnek is lehet ereje, a műveltség pedig Széchenyi szerint csak akkor erő, ha «tökéletes». Továbbá ezt írja:

«Közép ebben (tudniillik a barbárság és a tökéletes kiműveltség közt) veszedelem nélkül nem lehet, mint nem is lehet károsabb a félszeg felvilágosodásnál és tudománynál. Mi már ősi vadságunk nagy részét, mely Ozmán dühének valaha határt vont, letettük… de most, midőn ősi bálványunk megsemmisült, szinte két nemzetiség közt s így igen gyengék vagyunk. S mindaddig azok is maradunk, míg a felvilágosodás fél útjából ki nem lábolunk s azon pontra nem emelkedünk, melyről minden vadságot és fanatizmust meggyőzhetünk; mint az ordító oroszlánt bátran várja be a jól fegyverzett ember s meggyőzi.»

Eddig Széchenyi.

Ő tehát a felvilágosodás fele útját, a félműveltséget tartja a nemzeti haladás legválságosabb pontjának, mert ekkor leggyöngébb a nemzet. A relativ nagyobb műveltségnek nem felel meg relativ nagyobb nemzeti erő; a félbarbár nem különb az egész barbárnál; sőt ellenkezően: a barbár társadalom erősebb a félműveltnél, mert a barbár még fanatizálható, a félművelt társadalom azonban – éppen lényének felemás voltánál fogva – nagy érzésekre, merész elhatározásokra és fájdalmas áldozatokra képtelen. Azonban úgy a barbárnál, mint a félműveltnél erősebb az igazán művelt nemzet. Ez a Széchenyi jól fegyverzett embere.

Kétségtelen, hogy Széchenyi a maga korabeli magyar társadalmat a félműveltek közé sorozta. Oly nemzetet látott a magyarban, mely már kimerészkedett a barbárság védő őserdejéből, de még nem érkezett el a fejlett műveltség biztos várkastélyába.

A Kelet Népé-ben ezt szokott szókimondásával és plasztikus nyelvén meg is állapítja:

«… ha nem akarjuk tagadni – ugymond – bajaink legfőbb oka tán az, hogy nincs hazánkban, mint szokás mondani, elég „gátra való alkalmas legény“, de ehelyett inkább csak szónok, irka-firkász, vagy egyedül nagyokat, kicsapongókat tervező van általánosan köztünk és hibázik viszont azon józan és minden lárma és pompa nélkül tenni s cselekedni tudó osztály, melyből minden hivatalra s minden dologra lehetne találni elég választásra alkalmas egyént…»