Part 7

A magyarság nem vesztett még csatát a küzdelemben, melyet az egységes nemzeti államért folytat, hanem meg sem ütközött még. Ha azonban fönn akarja tartani erkölcsi hatalmát az országban, fegyverkeznie kell. A délvidéki nép, még annak megtévelyedett része is, minden körülmények közt igényt emelhet az anyanemzet szeretetére. De éppen ez az előrelátó szeretet teszi kötelességévé a magyarságnak, hogy a hatalom minden eszközével kipusztítsa a hajdani Bánság földjéről a fölbérelt kútmérgezőket.

(1902.)

NIKITA ÉS NÉPE

A balkáni politikusok mind imperialisták. Minden népszerű balkáni politikának végső, merész ideálja a mostani helyzet feldöntése és a balkáni császárság felélesztése. Miféle császárságé? Tulajdonképpen nem kevesebb, mint négy különböző történelmi alapokon álló és egymással versenyző császárságról lehetne szó. A mohamedánok, a görögök, a bolgárok és a szerbek császárságáról. A mohamedánoké beteg és az erőgyüjtés munkájával van elfoglalva. A görögökét kiábrándították önmagából a történelmi események, de azért Hellas és az ottomán birodalom görögjei nem felejtették még el, hogy szabadságharcuk idején a Dunáig terjedő keletrómai birodalom visszaállításáról álmodoztak. A bolgárok a Konstantinápoly faláig terjedő Simon-féle nagy Bolgárországról, a szerbek pedig Dusán cár birodalmáról ábrándoznak. Az ortodox szerb eszmének két őrzője is van: Szerbia és Montenegró. Az ő testükbe fájó tövisként szúródik a katolikus horvát eszme. A balkáni politika vezérmotivumainak tömege ezzel még nincs kimerítve. Románia élesen szemmel tartja a kucóoláhokat, Albániából pedig egy nagyjövőjű és mindenkire nézve egyaránt kellemetlen nemzeti eszme kezd fegyverkezni. Hogy a balkáni népek hogyan képzelik az egymással való végleges leszámolást, azt a gyakorlatban már megmutatta a macedóniai bandapolitika. Mindegyik nemzet nyilván el van rá tökélve, hogy szükség esetén gyökerestől ki fogja irtani a többit. Szinte lehetetlenné teszi balkáni kérdésekben a tisztánlátást az a körülmény, hogy az odavaló politikusokon még nagyon megérzik a török cselédszobák morálja és hogy a legtöbb balkáni ember tulajdonképpen háromféle politikát hirdet: hivatalos, érdek- és érzelmi politikát. Ime egy példa: A katolikus albán hivatalosan a török állameszme híve, érdekből – mivel búsásan megfizetik érte – az osztrák-magyar politikát szolgálja, a szíve mélyén pedig Szkander bég független Albániájának visszaállítását óhajtja.

Igen jellemző példája a tömeges érdekösszeütközésnek Bosznia és Hercegovina mai helyzete. Törökországon és a monarchián kívül Szerbia és Montenegró is igényeket emelnek a két tartományra. A két szerb dinasztia most együttesen fordul a közös ellenség ellen, maguk között azonban sohasem fogják tisztázhatni ellentétes érdekeiket. A monarchián belül pedig külön-külön aspirációi vannak Magyarországnak, Ausztriának és a horvátoknak.

Kétségtelen, hogy az egész félszigeten mint politikus és ember a legerősebb és legérdekesebb jelenség I. Nikola, Montenegró fejedelme, akit nálunk Nikitának szokás nevezni. A csekély erőforrásokhoz mérten, melyek felett rendelkezett, szinte hihetetlen sikereket tudott elérni. Egész élete jóformán a sikerek láncolata. Nemzetének ősi ellenségét, a törököt, tizenkét véres nagy csatában és hatvan kisebb ütközetben győzte le. Tizezer négyszögkilométernyi földet hódított és ma négyszer annyi alattvalója van, mint volt uralkodása kezdetén. A szegény vladikák utóda ma európai dinaszta; két leánya az orosz császári család tagja, a harmadik pedig Itália trónján ül. A szerbek Ujvidéktől a Rigómezőig rajongó lelkesedéssel dicsőítik Nikolát, aki romantikus idők hagyományai szerint kardjával és lantjával szolgálja a szerb faj nagyságát.

Bizonyos, hogy Nikola fölényes elméjű, vasenergiájú és kiválóan szerencséskezű ember. Az is bizonyos, hogy vérbeli képviselője a balkán politikus típusnak, azaz ravasz, kétszínű, eszközeiben nem válogató, a pillanatnyi szükséghez képest hol erőszakos a vérengzésig, hol opportunus a meghunyászkodásig. Szóval Macchiavelli iskolájából való fejedelem és mint ilyen, megvetője az embereknek.

Nikola körülbelül huszonöt esztendővel ezelőtt érte el hatalmának és népszerűségének tetőfokát. Akkoriban világosan kidomborodott a montenegróiak különös és merész nemzeti programmja. Ők nem tekintik magukat véglegesen megalakult nemzetnek, csak a nagy szerb nemzet töredékének, az eljövendő szerb császárság gárdájának. Ez a gárda egyelőre talpig fegyverben áll a kopár Lovcsen-hegyen, de rövid idő kérdése csak, hogy elfoglalja ősei örökségét, mely az Adriától az Al-Dunáig terjed. A kicsi és koldus-szegény nemzetet valami csodálatos, szinte megható arisztokratikus önérzet jellemzi. Ők tudják és felette sűrűn emlegetik is, hogy a rigómezei csata után, midőn összeomlott a szerb birodalom és az egész Balkánt elnyelte a pogány áradat, csak Montenegró hegyei emelkedtek ki a szabadság szigeteként az özönvízből. A gyöngék meghódoltak, rájákká vagy renegátokká lettek, a délszlávság elitje azonban felvonult a hegyekbe és megőrizte szabadságát akkor is, mikor már Budán is török volt az úr. 1768-ban 120.000 török és 20.000 velencei vonult Cettinye ellen, de a vladika maroknyi csapata szétverte őket. 1805-ben leszállnak hegyeikből és elfoglalják az egész Bocchet a franciáktól. 1861- és 1862-ben megint több török hadsereget semmisítenek meg. Azután jön az 1876-iki dicsőséges háború.

Nem csoda, ha a maroknyi nép Isten kiválasztott népének hiszi magát és rendületlenül bízik világraszóló küldetésében. Keleties fantáziájuk elhiteti velük, hogy ők semmisítették meg a török világhatalmat és hogy ők a velencei köztársaság és I. Napoleon legyőzői. Nekik semmi sem elérhetetlen. Ők a világ legkülönb harcosai. Ha európai hadseregről van szó, kicsinylően mosolyognak. A németek? Az osztrákok? Idejöjjenek, ha mernek. Még a cettinyei kis fogadó szolgája is, ha idegeneket kalauzolt a sívár fővároskában, naív önérzet hangján mondta: Nekünk nincsenek palotáink, mert mi a hősök nemzete vagyunk.

A nyolcvanas évektől fogva azonban lassú, de nagy fordulat állott be a crnagorcok lelkivilágában. A modern kor felhatolt a kopár hegyek közé is és ez a kor tudvalevően megölője minden romantikának. A montenegróiak a hétköznapi élet sanyarúságai közepett kezdtek kiábrándulni hősi mámorukból. Súlyos gazdasági válságok siettették a kiábrándulást, mely akkor érte el tetőfokát, mikor Montenegró mindenható protektora, a fehér cár rettenetes vereséget szenvedett a japánoktól. Ezt a váratlan és hihetetlen vereséget vérző szívvel fogadta minden szerb. Úgy látszik, bizonyos segélyforrások is kiapadtak akkoriban, mert a feketehegyek között azóta a szürke nyomorúság az úr. A török végeken rendezett, búsásan jövedelmező portyázások ideje végleg elmult. A talpig fegyverben álló nemzetet agyon untatta és megnyomorította a harmincéves béke. Kómikusan jellemző, hogy a rablólovagok fiai mindenáron «modern fürdőhelyeket» akartak alapítani. Párizsban erre azt mondanák: az operett kerülgette a feketehegyeket. A fejedelemség összes állami bevételeit akkoriban hatszázezer forintra becsülték! Ebből a nyomorúságos összegből kellett az egyre fokozódó állami kiadásokat és az udvartartás költségeit fedezni. Nikola népszerűsége rohamosan hanyatlani kezdett. Néhány szókimondó vajda, akit a fejedelem balkáni módon akart elnémítani, külföldre menekült és dühös rágalmak záporát zúdította Cettinye felé. A fejedelem, hogy kitérjen az elkerülhetetlen adóemelések ódiuma elől, alkotmányt adott népének. Az alkotmányos élet Montenegróban is odavezetett, ahová eddigelé minden szláv államban: a pártok irtó hadjáratához, összeesküvésekhez és államcsinyekhez. A fejedelem Olaszországtól várta a gazdasági megváltást. Olasz tőkepénzesek segítségével behozta az állami dohánymonopóliumot és sokféle gazdasági előnyt biztosított az olaszoknak. Az élelmes idegenek inváziója kimondhatatlanul felháborította a népet. Minden egyes montenegrói munkakerülőből egy-egy Petur bán lett, aki mosdatlan szájjal szidta a «külhoniak hálójába került» fejedelmet. A dinasztia tekintélyének lejáratásához nagyban hozzájárult a gőgös és különcmodorú Daniló trónörökös is.

Ilyen volt a Petrovics-Nyegus-dinasztia helyzete, mikor bekövetkezett Bosznia és Hercegovina annexiója. Az éleseszű és elszánt Nikola rögtön megragadta az alkalmat, hogy visszahódítsa veszendő népszerűségét. Egyszerre kitünt, hogy minden bajnak, nyomorúságnak a gyülölt «svába» az oka. A lobbanékony crnagorcok ezt rögtön elhitték és megértették. Ami gyülölet és elégedetlenség forrongott a kis országban, az ízzó lávafolyamként törtet Ausztria felé. Egész Montenegró most megint talpig fegyverben áll. Régi hősi énekek akkordjai visszhangzanak a hegyekben és az ifjúság megmámorosodott régi nemzeti dicsőségétől. Senki sem beszél most a fejedelem gyanus pénzmanipulációiról, az olaszok arcátlanságáról, a dohánymonopóliumról és Daniló herceg izetlenkedéseiről. Mindenki a nemes montenegrói faj történelmi küldetéséről beszél, szaval és dalol.

Kétségtelen, hogy az egész agitációt maga a fejedelem irányítja és kétségtelen, hogy a furfangos Nikola ezúttal is tudja, mit akar. Nikola igen jól ismeri a nagy aránytalanságot, mely az ő országának és a szomszéd monarchiának erőforrásai között van. Ő azt is tudja, hogy a mai montenegrói nép többé nem az, mely valamikor ellenséges hadseregeket semmisített meg. Harminc esztendő alatt új nemzetség nőtt fel, mely nem kalandos vitézek, hanem szántó-vető kisparasztok módjára nevelkedett és mely a fegyvert csak férfias dísznek viselte, de nem igen használta. A féktelen gárda-önérzet megvan még a crnagorcokban, de apáik edzettsége és félelmetes gyakorlottsága a tömeges emberölés művészetében nincs meg bennük. Kitünő katonai anyag, egészben azonban csak népfölkelők. A fejedelem azt is tudja, hogy egy modernül felszerelt és fegyelmezett hadsereg egészen más segédeszközök felett rendelkezik, mint a régi jó idők török hadseregei, amelyeknek vezérei különös előszeretettel lepették meg magukat álmukban.

Mindazonáltal nincs kizárva, hogy a biztos vereség tudatában is belemegy a hadi kalandba, ha dinasztiájának érdeke úgy kívánja. Ilyen eset pedig könnyű szerrel elképzelhető. A háború mindig jó levezető csatornája volt a belső elégedetlenségnek. Néhányezer montenegrói otthagyná ugyan a fogát, de Nikola nem az az ember, aki ilyesmin megakadna. Az óriás túlerővel szemben folytatott guerilla-háború, ha Montenegró legyőzetésével végződnék is, alkalmat ad újabb hőstettekre és újabb legendákra és friss babért fon a fejedelem őszülő feje körül. A dinasztia exisztenciáját semmiképp sem veszélyeztetné, arról majd gondoskodnék az orosz és az olasz rokonsággal élén az úgynevezett európai koncert. Az pedig egészen bizonyos, hogy az izgága néppel megrakott kopár hegyeket még a győztes ellenfél sem óhajtja elvenni.

A fejedelem ezt tudja és számít rá, hogy Bécsben is tudják. Bécsnek ma nagyobb érdeke, hogy kerülje a háborút, mint Montenegrónak, és lehet, hogy Bécs hajlandó ezt a körülményt honorálni. Ha a honorárium olyan lesz, hogy Montenegrónak haszna lesz belőle, akkor a fejedelem könnyű szerrel le fogja csendesíteni a felizgatott hegyi sasokat, és újból, mint a szerbség hatalmának öregbítője fogja magát ünnepeltetni.

(1908.)

ATHOS, PORTHOS, ARAMIS

– A TEGNAP HŐSEI –

1.

A három széphangzású név, amelyet cikkem fölé írtam, a nagymamák korában visszhangra talált minden «nyájas olvasó» szívében. Három regényhős neve volt, a nevek Öreg Dumas _Három Testőre_ révén világhírre tettek szert.

A nyolcvanas években három magyar úriember adoptálta e neveket és bizony mondom, volt hármukban annyi szellem, mint a Dumas _mousquetaire_-jeiben. Annyi tehetséggel, amennyi beléjük szorult, egy új császárságot lehetett volna alapítani, esetleg meg lehetett volna buktatni egy régi királyságot. Talán csak a magyar sors, a vidékiesség átka, amely akkor még ráborult az egész országra, volt oka annak, hogy ragyogó képességeikhez méltó pályát egyikük futott csak meg.

A magyar Athos, Porthos és Aramis: Szemere Attila, Thallóczy Lajos és Pulszky Károly.

Talán akad még krónikás, aki megrajzolja arcképüket, én csak egypár epizódot akarok papírra vetni, amely jellemzi őket is, némileg a kort is, amelyben éltek.

2.

Szemere Attila fia volt a 49-es miniszterelnöknek, Szemere Bertalannak. A párizsi emigrációban született. Délceg megjelenésű, szikrázóan elmés és miként az emigráns-csemeték általában: kissé kalandos hajlamú ember volt. Nem igen ismertünk nála érdekesebb és mulatságosabb embert. Születésénél és tehetségénél fogva arra érzett magában hivatást, hogy a nemzet vezérei közt szerepeljen, az ő bohém vére azonban eleve elgáncsolta nagyratörő terveit. Ezt ő maga is tudta és ezért maró szárkázmusza mögött a csonkaszárnyú sas melanchóliája lappangott.

A pénzt, amit örökölt, arra használta, hogy körülutazza a világot. Különösen a távoli Kelet, India, Kína és Japán vonzották. Később, mikor pénz nélkül hazajött, újságíró, majd országgyűlési képviselő lett, – mi más is lehetett volna?

Fényűző életet élt, akár egy renaissance-fejedelem, olykor százezrei voltak, gyakran üres volt a zsebe, de azért mindig nagyúr maradt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy abban az aligmult korban a jó nevelés követelménye volt a pénz megvetése. Aki számolni tudott vagy pláne takarékos ember hírében állott, azt nem is tekintették igazi gentlemannek.

Megtörtént egyszer, hogy Szemere Attila, aki éppen a sovány esztendők időszakát élte, reggeltől-estig kétségbeesett szívóssággal szaladgált pénz után. Nagynehezen sikerült is kapnia. Este vacsorát adott jóbarátai számára, ahol minden teríték mellett egy-egy porcellánvödörbe ültetett szőlőtő állott, telve pompás fürtökkel. Minden vödörhöz egy-egy ezüst olló volt mellékelve, hogy legyen mivel felaprózni a szőlőt. Notandum est: ez február havában történt. Most már tudták a jóbarátok, mire kellett olyan sürgősen a pénz.

3.

Thallóczy Lajos kiváló történettudós volt, később a Tudományos Akadémia tagja lett. A közös kormány szolgálatába lépett és mint Kállay Béni kedvenc tanítványa balkáni specialistává képezte ki magát. Szép karriert csinált, az uralkodóház családi levéltárának igazgatója és titkos tanácsos lett. Midőn váratlanul meghalt, a központi hatalmak által meghódított Szerbia kormányzója volt.

Pulszky Károlytól hallottam, hogy Thallóczy gyors előremenetelét elsősorban albániai viselt dolgainak köszönhette. A kevés európai emberek egyike volt, akik tökéletesen megtanulták az albán nyelvet. A bosnyák okkupáció idején mint a monarchia titkos emiszáriusa azon fáradozott, hogy a katolikus albántörzseket a montenegróiak ellen uszítsa. A fekete hegyek sasai ugyanis hajlandóságot mutattak, hogy megsegítsék a bosnyákokat és azért nem ártott, hogy otthon, illetőleg az albán határon, foglalkoztatják őket. Thallóczy akkoriban mint ferencrendi barát élt az albánok közt. A suba alatti küzdelemnek, amely közte és némely orosz emiszáriusok közt folyt, az volt egyik epizódja, hogy Thallóczy tüdőlövést kapott, amelyből hosszabb betegeskedés után szerencsésen fölépült, az orosz főemiszárius pedig fejlövést kapott, amelyből sohasem épült föl többet.

Ez a nagyeszű és nagyenergiájú ember, aki Bécsben jólelkű pátrónusa volt minden rászoruló magyar embernek és minden magyar ügynek, különös kedvét lelte abban, hogy a legcinikusabb álarcban lépjen a nyilvánosság elé. Például: még kegyelmes úr korában is szívesen vette, ha pincérek és hivatalszolgák lengyel zsidónak nézték és mivel kitünően beszélte a _jiddisch_ dialektust, egyébként pedig vörös körszakált viselt és igen rosszul öltözködött, ezt az örömöt elég gyakran meg is szerezték neki.

4.

A triumvirátus harmadik tagja Pulszky Károly volt, Charly, ahogyan bizalmasai nevezték. Azt lehetne mondani: annak a kornak előkelőségei csak kivételesen születtek otthon, nagyobb részük azokban az idegen nagyvárosokban látott napvilágot, ahol a 49-es emigráció fészkei voltak. Ha Szemere Párizsban, akkor Pulszky Londonban született.

Fia volt Pulszky Ferencnek, a szabadságharc nagyszerű diplomatájának és publicistájának, aki mint archeológus is világhírre tett szert és akinek karakterisztikus torzképe, Podmaniczky Frigyes báró karikaturája mellett, évtizedeken át dominált a budapesti élclapokban.

A kicsi, szinte leányosan finom és karcsú alakú Charly volt korának talán legzseniálisabb műértője. Az ő igazi birodalma ugyan a renaissance volt, de azért csodálatos intuicióval igazodott el az összes korok és nemzetek művészetének labirintusában. A zsibárusbolt zugában rozsdásodó, összevissza görbített rézgombolyagban ő megismerte a kincseket érő antik tripust; az ócska olajmázolmány alatt megsejtette az átfestett prerafaelita műremeket; olasz kisvárosok zegzugos tömegkvártélyaiban ő lebontatta a közfalakat, hogy rég feledésbe ment termeket rekonstruáljon és halhatatlan szépségű falifestményeket kaparjon ki a mész alól.

Pulszky Károly az állami Esterházy-gyüjtemény igazgatója és egy időben országgyűlési képviselő is volt. Miként negyvennyolc előtt a táblabírói cím, úgy abban az időben a mandátum adott komoly hátteret minden szabad életpályának.

5.

Athos, Porthos és Aramis elhatározták, hogy együtt fognak lakni. Közös lakást bérelnek, vagy még jobb lesz, ha közös költségen egy kis villát építenek maguknak. (Az ilyet hozomra és amortizációra is meg lehet csinálni, mondta Szemere, a triumvirátus pénzügyi kapacitása.) Nekiültek és elkezdtek tervezgetni. Nagyon alapos megbeszélések folytak köztük és arról a kérdésről, hogy a pipázó kandallója fölött gobelin vagy alabástrom-, esetleg színezett márvány-dombormű ékesítse-e a falat, hetekig tartó szenvedélyes viták folytak. Végül az utolsó szögig elkészült a ház. Természetesen papíron. A legjelentéktelenebb részletről sem feledkeztek meg, éppen csak _egy_ kérdéssel nem értek még rá foglalkozni: honnan veszik a pénzt? De hiszen majd azt is kimódolják valahogyan…

Egyik építészbarátjuk elkérte a terveket és lelkiismeretes költségvetést készített az építkezésről és a bútorzatról. A villa, amely időközben gigantikus márványvárrá növekedett, 45,000.000, azaz _negyvenötmillió arany forintba_ került volna. Jóval többe, mint akár a pesti Országház, akár a lipótvárosi Bazilika, nem is szólva afféle vityillókról, mint a Villa Albani, vagy a Borghese.

Midőn a három testőr meghallotta ezt a csillagászati számot, vérmérsékletükhöz képest különféle módon reagáltak rá. Thallóczy kacagott, Pulszky elszomorodott, az örök optimista Szemere Attila pedig azt mondta: Majd beszélek bankár-barátaimmal!

Nem építették föl a villájukat, pedig ez lett volna az öt világrész legszebb lakóháza. Éppen abban érvényesült a magyar stílus, hogy sohasem építették föl. A bútorzat inventáriumának egyik darabját azonban mégis beszerezte Pulszky Károly. Egypár gyertyára való sapka volt, antik csipkéből. Egyik párizsi antikvárnál vette, párját ötszáz jó frankért.

6.

Akkoriban jóformán senkinek sem volt pénze az országban. Akinek a szabályt megdöntő módon mégis találkozott ilyesmi a zsebében, az sietve eldobálta, mintha undorodnék tőle. Ez különben már a magyar középosztály pusztulásának fejezetébe tartozik.

A Szemere vagyonát megdézsmálta valami gyám. Attila úr ezért igen megneheztelt rá, bár sohasem jutott eszébe, hogy büntető följelentést is tehetne az öreg ellen. A Pulszkyak dominiuma a szabadságharc után addig volt a bécsi kormány kezén, míg a fejedelmi szécsényi kastély a kéményig elmerült az adósságokban. Pénz tehát nem volt.

Athos, Porthos és Aramis akkoriban, pénzbajaik enyhítése céljából, közös uzsorás ügynököt tartottak, annak ugyan magának sem volt pénze, hallomás szerint azonban olykor tudott volna szerezni. _Fiatal Kasztlnak_ hívták és fia volt az _öreg Kasztlnak._ Az öreg a maga idejében hirhedett pesti pióca volt, de a fáma szerint belepusztult abba a szerencsétlen rögeszméjébe, hogy ki akarta uzsorázni a három testőrt. Ugyancsak a fáma szerint a halálos ágyán a három jóbarátra hagyta fiát, azok vállalták is, aminek az lett a következménye, hogy a fiatal Kasztl abbahagyta a szolíd uzsorás életét és gavalléros lumpéletre adta magát. Az orfeumban és a kávéházban rendesen a szomszédasztalnál ült, ha pedig fizetésre került a dolog, akkor a három testőrök asztala felé bökött, jelezvén, hogy szomszédban rejlik az elégtétel.

A fiatal Kasztl azzal igyekezett magát hasznosítani, hogy pontos rováson tartotta a különböző váltóesedékességi terminusokat; ilyen kritikus napokon beloholta a várost és nem nyugodott, míg rendbe nem hozta az összes prolongálásokat.

Váltózsiránsok dolgában akkoriban nem igen jöttek zavarba az emberek, hiszen a jótállást úgy kérték és adták egymásnak az utcán, mint ma a szivartüzet. Akkor történt meg az az eset is, hogy valaki a Nemzeti Színház társalgójában egyik kitünő művésznőhöz lépett és papírlapot meg írótollat tett eléje.

– Nem, – tiltakozott ő nagysága, – százszor megmondtam már: senki fiának nem írok alá több szabadjegykérvényt!

– Ez nem szabadjegykérvény, hanem váltó – világosították föl.

– Ja, az más! – és odakanyarította nevét a bélyeges blankettára.

7.

A krónika följegyezte, hogy a fiatal Kasztl megjelent egyik hónap elsején az öregúrnál, Pulszky Ferencnél, és különböző aláírandó ürlapokat rakott eléje az asztalra. A méltóságos úrnak azonban ezúttal valami pedáns rohama lehetett, mert orrára tette a cvikkert és mindenáron tudni akarta, miféle váltókról van itt szó.

– Hát ez a kétszázforintos micsoda? – rivalt rá Kasztlra.

– Ezt a váltót Szemere Attila úrnak zsirálja a méltóságos úr.

Nahát ez több volt a soknál! A méltóságos úr az asztalra csapott:

– Nem fogom aláírni! Hogy jutok én hozzá? Hiszen nem is ismerem azt a Szemere Attilát!

– Nem baj, – vélekedett az ügynök, – ő sem ismeri a méltóságos úrat és mégis negyvenezer forintig zsirál méltóságodnak.

Erre aztán az öregúr nem szólt többet, hanem mérgesen odarajzolta a nevét.

8.

Miként Napoleon granátosa a marsallbotról álmodott, úgy a nyolcvanas és kilencvenes évek ifjúságának is volt egy kedves álomképe: szétrobbantani a montekarlói bankot! Nemcsak a haszon, hanem a dicsőség kedvéért is, mert hiszen akinek sikerülni fog, arról hőskölteményeket fognak zengedezni a riporterek.

A mi triumvirátusunk is foglalkozott a gondolattal, de komolyabban, mint a többi szélkakas, mondhatnám tudományos alapon. Volt egy rulettbankhoz való fölszerelésük, azt egész télen át üzemben tartották. Hozomra játszottak milliós differenciák mellett, az eredményt mindig gondosan följegyezték. Igy aztán ellenmondást nem tűrő bizonyossággal kitünt, hogy abban a szeszélyes útban, amelyet a körbe vágtató szerencsegolyó a piros-fekete mezőkön megtesz, igenis van logika és rendszer. Most már tovább lehetett menni egy lépéssel és matematikai alapon ki lehetett számítani: hogyan kényszeríthetjük szolgálatunkba az úgynevezett véletlent.

Szóval: kitaláltak egy rendszert és a szisztémájuk csalhatatlan volt, ami abból is kitetszett, hogy most már minden héten annyiszor robbantották föl a saját rulett-bankjukat, ahányszor akarták.

Kora tavasszal egyikük elutazott Montekarlóba, tárcájában mindazzal a pénzzel, amit hárman csak föl tudtak hajszolni. Az eredmény lesujtó volt, négy nap mulva már távirat érkezett: «Semmim sem maradt, küldjetek útipénzt». Rákövetkező és harmadik tavaszon hasonló dolgok történtek az azúros tengerparton. A rendszer, amely Budapesten kifogástalanul bevált, odalenn mindig csütörtököt mondott.

– Valamit kellene csinálnunk, nehogy minden pénzünk Montekarlóba vándoroljon – indítványozta az egyik.

A másiknak, nem tudni melyiknek a három közül, volt egy kitünő ötlete:

– Legjobb lesz, ha leutazunk és nyilvánosan fölpofozzuk a játékbank igazgatóját.

– És az mitől jó?

– Ilyen botrány után örök időkre kitiltanának minket a monakói fejedelemség területéről és ez lenne egyetlen módja annak, hogy megmaradjon a pénzünk.

Az ige azonban nem öltött testet és ezt sajnálni lehet, mert ha elcsattan a pofon, nagy öröm lett volna Európában, de talán Amerikában is.

9.