Part 6

Most pedig vegyük vegyi analizis alá a föntebb említett _semmi_-t. Mi az államhatalom? A szíves olvasó tudja, magam is tudom, de a paraszt csak azt tudja, amit lát, vagy amit elhitetnek vele. Az államhatalomról olyasmit képzel, hogy az egy komplikált valami, ami a messzi Budapesten van, előszobák, folyosók és írószobák méhében. Olykor szerencsét próbál és együgyű folyamodást intéz hozzá. A folyamodáson fő a bélyeg. De ki vagy mi képviseli a paraszttal szemben az állam hatalmát? A szomszédos Szerbiában talán a hadsereg. Nálunk a katonaság el van szigetelve a nemzeti élettől, a közös hadsereg szervezete pedig inkább összezavarja még a homályos fogalmat, mellyel a sváb gazda a magyar állam szuverénitásáról bírhat.

A vidéki városkában több középület is van, melyen az állami címer díszeleg. Nézzük azokat sorra, mindig az egyszerű földmíves szemével. A királyi posta! Ez a maga nagyszerű szervezetével hatalmas szövetségese a német propagandának, mert levelek és nyomtatványok alakjában gyorsan, pontosan és olcsón hordja szét az infekció anyagát. A másik a királyi adóhivatal. Mindenki tudja, hogy a szükséges rossz, melyet végrehajtó és finánc megszemélyesít, sehol a világon nem erősíti az állameszme erkölcsi erejét, de kedves fegyvere mindennemű államellenes izgatásnak. A bíróság. Ennek a kezébe bizonyára nagy része van letéve az állami hatalomnak. Igaz, hogy hatalmát csak kész bűntettekkel és vétségekkel szemben érvényesítheti, de az elrettentő példának nagy a hatása olyan nép között, amely egészben véve törvénytisztelő. Egy-egy ügyészi vádbeszéd élesen és erősen bevilágít a népnek az államhoz való viszonyába – baj azonban, hogy a beszédeket a nép ma már nagyrészben csak a szász szerkesztők önkényesen szerkesztett tudósításaiból ismerheti meg. Baj, hogy a megbélyegzés nem követheti rögtön nyomon a vétséget. Baj, hogy nem is nyujtja mindig a bűnös személyét hanem olykor csak annak kibérelt helyettesét. A legnagyobb baj pedig – erre Szivák Imre mutatott rá első ízben, – hogy a büntető hatalom oly kétségbeejtően, oly érthetetlenül sokáig hüvelyében tartotta pallosát.

Nagy nemzeti erő rejik (fájdalom, azonban korántsem olyan nagy, mint a közönség elhinni hajlandó), az állami magyar iskolákban. Ezekre még bővebben is rá kell térnünk. Most emlékezzünk meg a nemzeti erőről, mely a közigazgatásban rejlik. Mind a három délvidéki vármegyének főtisztviselői kara színmagyar, túlnyomó részében magyar születésű is. A főszolgabírák között, akik közvetetlenül érintkeznek a néppel, sok a nagyműveltségű, erélyes és ambíciózus ember. A főbírónak, hogy fönntartsa tekintélyét a nép előtt, úrnak kell lennie. A cívis és a paraszt pedig rendesen begombolkozott még az olyan úrral szemben is, akit tisztel, sőt szeret. A községi elüljáróság, főleg a jegyző, közelebb áll a néphez. A főszolgabíró úgy jelenik meg járásának egy-egy falujában, mint az angol cirkálóhajó az oceán vad szigetein. Tisztelet és félelem fogadja. Ő megnézi, hogy ott leng-e még a nemzeti zászló a kókuszpálmák fölött, aztán impozánsan, amint jött, elmegy megint. Ha folt esett a zászló becsületén, elégtételt szerez neki. Ez az elégtétel gyakran a föntebb említett _hazafias_ demonstrációk medrében folyik le. Akik bensőleg is érintkeznek a néppel, a községi elüljárók, szinte kivétel nélkül opportunisták. A _milieu_ teszi őket azokká. Az ő föladatuk, hogy rendet tartsanak falujukban. Van is rend a legtöbb sváb faluban. Amit a korcsmában és a malom alatt beszélgetnek és olvasgatnak az emberek, az nem zavarja a rendet. A főispánok kezében tehát olyan kard van, melynek mozog a pengéje. Nem odaüt, ahová sujtani akarnak, ha talál is, rendesen ellapul a vágás.

Még fokozottabb mértékben áll mindez a városi törvényhatóságok tisztviselőinek nagy részére. Ezek egyébként is a polgárság kegyétől függnek. A lokális pártoskodás intrikái és önfenntartó ösztönük belekényszerítik őket az opportunizmusba. Főigyekezetük, hogy fölfelé és lefelé megerősítsék állásukat. Fölfelé azzal, hogy erős nemzeti érzésükkel tüntetnek, lefelé azzal, hogy ignorálnak minden olyan dolgot, mely nem érinti őket személyükben. Tolsztoj azt mondta, hogy a legtöbb ember, aki háborúban járt, önkéntelenül hazudik. Azt lehetne mondani, hogy a legtöbb ember, aki ex offo részvevője a nemzeti harcoknak, akarva sem tud igazat beszélni. Meg kell jegyeznem, az a kevés vérbeli magyar, aki sváb városi törvényhatóságnál szolgál, az én megfigyelésem szerint opportunus félénkség dolgában rendesen túltesz német eredetű kartársain.

Sokat ront a viszonyokon egy-egy képviselőválasztás is. Az úgynevezett nemzetiségi kerületek mandátumainak egyrésze a legkülönösebb paktumok eredménye. A németérzésű svábok még nem szervezkedtek párttá, de azért pillanatnyi és apró kedvezések igérete fejében résztvettek az elmult választásokban. Jó magyar ember is, ha képviselőjelölt, megteszi azt, hogy oly kérdéseket, amelyekben nem ért egyet választóinak egyrészével, hallgatással mellőz. A másik kétértelmű nyilatkozatokkal vagy általános frázisokkal ugrat át a veszedelmes árkon. Ismerek azonban olyan képviselőt is, aki ma a szabadelvű párt tagja és aki lapjában a legféktelenebb nemzetiségi hajszát indította meg ellenjelöltje ellen.

Emlékezzünk meg a délvidéki sajtóról is. A németnyelvűről, mert a propaganda ellen való helyi küzdelemben csak ez jöhet számba. A bánsági hazafias német lapok közt van egy-két jól szerkesztett napilap. Ezek egészben véve a _Pester Lloyd_ iskolája szerint szerkesztvék. A _Pester Lloyd_ tudvalevően kitünő lap, de bizonyára maga sem pretendálja, hogy paraszt-lapnak nevezzék. Oda pedig ilyen kell. A kisebb lapok, egy-két magyar érzelmű paraszt-lapnak a kivételével, úgynevezett _Intelligenz-Blätter_-ek, félhivatalosan komolykodók, egyébként pedig jámbor és jelentéktelen kis hüllők módjára tengődnek. A szászok népszerű és harcias paraszt-lapjaival nem tudnak versenyezni. Az egész bánsági sajtó egyébként a legújabb időkig azt a taktikát követte, hogy elvből ignorálta a szászokat, kerülte az izgatóknak és lapjaiknak említését, nehogy mozgolódásuk nagyobb fontosságot nyerjen.

A propaganda ellen való küzdelemre hivatott tényezőkről szólva, meg kell emlékeznem a katolikus papságról is. A svábság kivétel nélkül katolikus. Papsága számra nagy és vagyonra nézve éppen nem szegény. A horvátok példájából tudjuk, hogy minő óriás szolgálatot tehet a nemzeti eszmének a papság. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a horvát eszme legerősebb oszlopai katolikus papok. A német propagandáról nyilvánvaló dolog, hogy végső következtetéseiben úgy a Habsburg-dinasztia, mint a magyar állam ellen irányul és hogy eredetére nézve antikatolikus – tehát három ok, hogy az _ecclesia militans_ felkösse kardját. Egyesek, a tüzesebb fiatalok közül, kongatják is a vészharangot, a papi bonvivánok nagy tömege azonban, akik nagyrészben oly nyilt és idillikus családi életet élnek plébániáikon, mely a többi egyházmegyékben teljesen ismeretlen, a békesség nevében hamarosan elhallgattatják az alkalmatlan strébereket. A mostani megyéspüspök elődje, életének jókora részét betegeskedve töltötte. Óriás összegeket ajándékozott a szegényeknek és az iskoláknak és ha aranyból lett volna a szíve, azt is elajándékozta volna. Hosszú betegeskedése idején azonban oly fegyelmezetlenség hatalmasodott el az alsó papság közt, mely szerencsére páratlanul áll az országban. A mostani püspök, Dessewffy, tudvalevőleg igen lelkes magyar, a mellett európai műveltségű és a legtisztább életű férfiú. Úgy látszik azonban, hogy a viszonyokon ő se tudott még változtatni.

Szerény eszközeihez mérten elég sokat tett a propaganda ellen való csendes küzdelemben a német eredetű értelmiség. Az ő befolyásuk főleg ott érvényesül, ahol kezükbe keríthették egyes gazdaegyesületek vezetését. A mérleg azonban mindenképpen kedvezőtlen.

IV.

A németországi jingo-lapok _történelmi jogalapról_ is gondoskodtak a keleti propaganda számára. A ködös jogalap két léha állításra támaszkodik, mely utóbbiakat a német sajtó komoly része is valóknak fogad el. 1. Magyarországot német fegyver hódította vissza a töröktől, a németségnek tehát bizonyos históriai joga van az országban. 2. A magyar kultúra német eredetű, a magyarországi németségre nézve tehát saját fölényes kultúrájának föladása és a magyarságba való beolvadás hanyatlást jelentene.

Nézzünk a két állítás szeme közé.

1. A török veszedelem idején a magyarság nemzeti létéért nem harcolt más sereg, csak magyar és délszláv. A német hadak, melyek a törököt kiverték, nem küzdöttek a magyarság nemzeti létéért, hanem a német-spanyol Habsburg-ház hatalmi aspirációiért. Ha rajtuk állott volna, a törökkel együtt kipusztították volna a magyart is. A seregek részben a család szövetségesei, részben zsoldosai voltak, de egyáltalában nem voltak nemzeti seregek, hanem a Habsburgok családi hatalmának fegyverhordozói. A magyarságnak, hogy nemzeti létét biztosítsa, hosszú küzdelmek árán meg kellett törnie a hatalmi állapotot, melyet a Habsburg-seregek itt megteremtettek, valamint a német fajoknak is le kellett előbb győzniök Königgrätznél a Habsburg-ház hatalmi aspirációit, mielőtt nemzetté egyesülhettek. Magyarországot tehát nem a mai német birodalom őse, hanem annak ellensége szabadította meg a töröktől. Miféle logikával akarják már most a Hohenzollern-birodalom sovinisztái nemzetük számára lefoglalni a történelmi akciót, melyet a birodalmukból véres csaták árán kiszorított Habsburgok hajtottak végre?

2. Német eredetű a magyar kultúra? Mindenféle európai kultúra két ősi elemből áll: a görög-latin klasszicizmus és a keresztény szellem összeolvadásából. Ez alkotóelemek egyikét sem teremtette meg a németség. Ő maga is másoktól vette és tovább adta másoknak, akarata ellenére, mint egy világtörténelmi folyamat részese. Az európai műveltség mai formája azonban, maga a modern gondolkozás és annak tudományos és művészi eredményei, tudvalevőleg az olasz _renaissance_ termékei. Ebből indult ki a németség legnagyobb szellemi produktuma is, a reformáció. A németek a modern művelődés italát az olaszoktól vették, mi pedig nemzeti királyaink idejében (főleg Mátyás alatt) ugyancsak olasz forrásból, a Habsburgok korában pedig német vízvezetékekből merítettünk. Ha tehát hálásak akarunk lenni a kulturális szolgálatokért, melyeket nekünk a németség tett, koncedálhatunk nekik annyit, amennyit ma ők koncedálnak az olaszoknak.

A németség, mely hasonlíthatatlanul kedvezőbb történelmi viszonyok közt fejlődött, anyagi és szellemi műveltség dolgában ma sokkal magasabban áll, mint a magyarság. De nem a magyarországi németség, hanem a német birodalmi. Magyarországon csak egy faj van, melynek számbavehető nemzeti kultúrája van: a magyar. Más kultúra itt nem volt, nem lesz és nem is lehet. A kulturális munka céljai mindenütt ugyanazok, eredményei az emberiség közös kincsei, tehát nemzetköziek, de maguk a munka szerszámai nemzetiek, tehát mindenütt mások. Kultúra csak ott van, ahol nemzeti érzés van, mivel a nemzeti érzés a hajtó erő az emberiség nagy műhelyében. Gyarmat-államok, amelyek nem élnek nemzeti életet, anyagilag boldogulhatnak, de fennállásuk külső esélyektől függ, szellemi kultúra dolgában pedig heréi az emberiségnek. Magyarországon nemzeti és kulturális életet csak a magyar faj élhet. Aki elzárkózik a magyarságtól, az elzárkózik magától az élettől is, mert annak exisztenciája meddő passzivitás vagy romboló harc.

Úgy lehet, hogy egyik-másik erdélyi szász olvasóm most szánakozva mosolyog. «Mi a magyar kultúra a miénkhez, a Goethe és Kant nemzetéhez képest?» Ez önámítás, olyanféle, mint mikor a zsidó koldus Rothschilddal azonosítva magát, fölkiált: «Nekünk zsidóknak minden király az adósunk!» A szász köznép éppen csak annyit tud Kantról és Goethéről, mint az alföldi cívis. A művelt szásznak igenis tulajdona Goethe és Kant nemzetének műveltsége, de nekem is tulajdonom. Shakespeare, Dante, Cervantes, Voltaire nemzetének műveltsége is tulajdona minden magyar, szász vagy tót embernek, aki európai műveltségre tett szert. A művelődés kincstára közpréda és mindenki ott állhat be fogyasztónak, ahol kedve tartja. Termelő azonban csak a nemzet műhelyében lehet. Az erdélyi szászság egyrésze kilépett a műhelyből, tehát meddő életet él. Vajjon hol nyilatkoznak meg kultúrális képességeik? Hol a germán fölényük? Évszázadok óta féltékenyen őrködtek jogaik fölött, de azért nem termett köztük egy államférfi sem, akit Deák Ferenccel és más húsz magyarral egy napon lehetne említeni. Városaik alatt örökké tombolt a háború, de a német iskolákban, hol jól ismerik sok magyar hős nevét, nem tudnak szász hadvezérről. Híres iparosok voltak mindig, ott is laknak a Kelet pitvarában, de a nemzetközi versenyben, mely a Balkán piacain folyik, semmi szerepe se jutott a szász iparnak. Kik a mai szász tudósok? Kik a költőik? Kik a művészeik? A magyar országutak szélén termett nóták egész rajokban teszik meg a világkörüli utat, de szász zenéről nem tud a világ, pedig ők híres zenekedvelők. Évszázadok óta konzervatív gondolkodású és vagyonszerző emberek voltak, de egy európai nevű családot, egy országra szóló vagyont nem tudott alapítani egyikük sem. Hol lappang tehát a szász nép sokat emlegetett kulturális fölénye? Nem tudom. A multban, mikor még nem alakultak át a nagy-németség plátói gyarmatává, igen tisztes kultúr-munkát végeztek és ötvösiparuk például világhírű volt. Nem véletlen, hanem a nép lelkében végbement átalakulás eredménye, hogy ez is elvesztette eredetiségét, elkallódott.

Sűrűn hánytorgatják, hogy a magyarság vezető elemei között sok volt mindig az idegen eredetű. Ez az igazság, amelyen nincs mit tagadni, a mi tételünk mellett bizonyít. Nem hiszem ugyan, hogy Hunyadi János oláh eredetű lett volna, de bizonyos, hogy Hunyadi soha sem lehetett volna az egész kereszténység jóltevőjévé és ünnepelt bajnokává, ha megmarad oláhnak. Zrinyi Miklós horvát bán volt, de ha holmi szeparatisztikus elvei lettek volna, nem hagyja az utókorra a nagy erkölcsi kincset, melyet hősies példája képvisel. Buonaparte Napoleonnak és Gambettának is franciának kellett magát éreznie, hogy elvégezhesse világtörténelmi küldetését. Lenau sem lett volna azzá, akivé lett, ha nagyszebeni fővel gondolkozik és besztercei szívvel érez. Petrovicsnak Petőfivé kellett lennie, meg kellett ittasodnia a magyar faj, a magyar föld és a magyar szabadság szeretetétől, hogy szellemi kincseivel megajándékozhassa az emberiséget.

Azt mondhatná nekem egyik szász vagy sváb barátom: «Én azonban nem akarok részt venni semmiféle nemzeti életben, én megelégszem azzal, hogy a német kultúra passzív szemlélője legyek.» Helyes, ez végre is ízlés dolga. Az öncsonkítást, ha nem katonaköteles ember végzi magán, nem kell büntetni. Aki azonban (bizonyos hóbortos muszka szektáriusok példáján) a tömeges öncsonkítást prédikálja a népnek, azt büntetni kell. Az államot ne bántsa, ha a retyezáti pásztor román nótát dudál és ha a szenthuberti sváb németül imádkozik. De az állam nem tűrheti meg, hogy a német imádság és a román nóta védelmének ürügye alatt egész országrészeket elvágjanak a nemzeti élet vérkeringésétől. Az oláh, a tót, a sváb paraszt egy-egy hasznos sejtje az anyaország testének, ha románul, tótul, németül beszél is. Mihelyt azonban e sejtek külön organizmussá tömörülnek, mely önálló életet akar élni az anyanemzet testében: mérges élősdi lesz belőlük.

Ha külső ellenség fegyveres kézzel el akarná foglalni egyik határszéli kopasz hegyhátunkat, habozás nélkül föláldoznók tízezer polgárunk életét és vagyonát, hogy megmentsük a nemzet birtokát és becsületét. Egész állami szervezetünk a külső ellenség ellen való gyors és hathatós védekezésben csúcsosodik ki. Különös, hogy minő nehézkes, komplikált és szegényes eszközök állanak az állam rendelkezésére, mikor belső ellenségek ellen akar föllépni, akik egész virágzó országrészek lakóit készülnek elidegeníteni. Minden állam első főcélja, hogy megtalálja és fejlessze védekező szerveit, melyekkel fönnállását biztosíthatja. Nagy-Britannia hatalma megdőlhet a gyarmatokon, Németországé a kontinens csatamezőin, Magyarországé a nemzetiségi végeken. Anglia nemzeti erejének javát a hajóhadában összpontosítja, Németország a szárazföldi hadseregében, Magyarország azonban jóformán fegyvertelen ott, ahol talpig fegyverben kellene állania. E különös tüneménynek talán az a magyarázata, hogy nálunk eddig különbséget tettek a dinasztia és a nemzet érdekei között és hogy az utóbbiakat alárendelték az előbbieknek. A történelmi fejlődés azonban elenyésztette már a különbséget. Aki ma a magyar nemzeti államot támadja, az szükségképpen ellensége a Habsburg-háznak és valóban ki is lehet mutatni mindennemű nemzetiségi propagandáról, hogy végső céljaiban anti-dinasztikus.

A magyar közvélemény ma mélységes elkedvetlenedéssel érzi, hogy a nemzeti állameszméért folytatott küzdelme nem volt nagyon dicsőséges. Az újonnan közzétett népszámlálási adatok nem csökkentették elkedvetlenedését. A nemzetiségek nem magyarosodnak, pedig sok magyar iskolát állítottak nekik! Közbevetőleg szeretnék itt egy kérdést tisztázni. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy iskolákkal a parasztot egyáltalában nem lehet nemzetiségéből kiforgatni. Hadd említsem itt a nagy-britanniai példát. Az 1891-iki népszámlálás szerint Walesben és Monmouthban, tehát a brit birodalom szívében, 508.036 ember lakott, aki egy szót se tudott angolul. Akárcsak a tótjaink, akik ezer esztendeje megmaradtak tótoknak. Mért nem lehet a parasztot nyelvéből kiforgatni? Azért nem, mivel neki nincs szüksége a nyelvre. Munkáját az izmaival végzi, arra pedig, hogy megértesse magát környezetével, elég neki egész életére néhány száz szó. A paraszt az őstermelő és aki vele érintkezik, az jóformán mind utána él, tehát érdekében áll, hogy megtanulja a paraszt nyelvét. Az angol szatócs, ha letelepszik Walesben, megtanulja a welsh nyelvet és a magyar ügyvéd, ügynök, korcsmáros és szatócs, ha boldogulni akar a végeken, megtanul két-háromszáz szót a paraszt nyelvéből. A tót kivándorló Amerikában hamarosan elsajátítja az angol nyelvet. A walesi ember is, ha az új világba vitorlázik, ott angollá lesz. Miért van ez így? Azért, mivel ott nem földmíves, hanem gyári munkás, házaló, szolga és mint ilyennek szüksége van a nyelvre. Az említett néprajzi törvényt ismerve, se keseredem el hazám jövendő sorsán. A paraszt megmagyarosítását nem tartom szükségesnek a nemzeti állam kiépítéséhez; ha az ország értelmisége kizárólag magyar lesz, akkor a nemzetiségi néprétegekből fel-feltörő új elemek is magyarokká lesznek és akkor magyar az állam. Ha a statisztikában az értelmiség fészkeit, a városokat kísérjük figyelemmel, az arány kedvező módon változik a magyarságra nézve. Ami különösen a Dunántúlt és a Bánságot illeti, annak városaiban húsz esztendő óta erősen hódít a magyarság. Hazánk e részben hasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Ausztria. Ott a német Bécs mellett hatalmas nemzetiségi metropolisok virulnak, melyeknek külön nyelvük, külön történelmük, külön arisztokráciájuk, külön műveltségük, sőt külön divatjuk is van.

A magyarosodás kérdését meglehetősen komplikálja a tény, hogy puszta hazafiságból nem tanulnak meg magyarul az emberek. Könnyebben halnak meg a hazáért, semhogy grammatikát forgassanak. Példa rá nem egy negyvennyolcas szabadsághős. Ismertem egy sváb polgárt, aki holtáig sántított a békótól, melyet Haynau rakatott a lábára, tüzes magyar is volt mindvégig, de bizony a magyar köszöntésén kívül nem tanult meg egy magyar szót sem. Az én megfigyelésem szerint az emberek csak két okból tanulnak meg nyelvet: életszükségből és a fényűzés kedvéért. Fényűzésből ott, ahol a magyar nyelv tudása a magasabb műveltség jele, mint például a vidéki vagyonosabb polgárhölgyek körében. Egy városi sváb gazda, akitől egy ízben megkérdeztem, hogy beszélnek-e a gyerekei magyarul, ilyenformán válaszolt: «Beszélnének, de nem engedem meg nekik, mert az nem ilyen szegény embereknek való.»

Miféle eszközökkel lehetne elejét venni a kerekedő vésznek? Tegyünk különbséget az okozati és a szimptomatikus gyógyítószerek közt.

Első a _jó közigazgatás_. Azt hiszem, az ország többsége ma már tisztában van vele, hogy ezt csak a nagy reformmal, a közigazgatás államosításával lehet elérni. A délvidék mai közigazgatási apparátusa – elsősorban a városi autonómiákról beszélek, de itt tisztelettel kiveszem Temesvár városát – vidékies pártcsoportok játékszere, mely állandó megalkuvásokkal, elsimításokkal és kétértelműségekkel tengeti opportunus életét. Ez a szervezet a nemzetiségi kérdésben akaratlanul félrevezeti a kormányt is, a közönséget is, a mellett átlag gyalázatosan rosszul adminisztrál és több virágzó várost az adósságok feneketlen posványába döntött. Egy lefelé független tisztviselői kar, mely nemcsak opportunitásból, de meggyőződésből is magyar, egy becsületes és képzett tisztviselői kar már társas befolyásával is hatalmas fegyvere lehetne a magyarságnak. A kormánynak módjában volna, hogy tisztviselőinek elitjét küldje a fenyegetett vidékre és míg most a legtöbb esetben az üldözés gyülöletes politikáját kénytelen folytatni, akkor valahára preventív politikát csinálhatna. Minden egyes nap, mely az államosításig elmúlik, halasztás, melyet ellenségeinknek a fegyverkezés céljából adunk. Az okozati gyógyítás eszközei közé sorolhatjuk a helyes _gazdasági politikát_ is. Ismétlem: az út a sváb paraszt szívéhez a gazdaságán át vezet. Aki megvédi a birtokát, könnyit a terhein, vagy akár csak érezteti vele rokonszenvét, az nagy befolyásra tehet szert nála. A svábok közt erős az egyesületi szellem. Ha a kormány – a hazafias sváb értelmiség igénybevételével – elősegíti a fennálló gazdasági egyesületek működését és új egyesületek megalakulását, közvetetlen nagy befolyást szerezhet a nép szélesebb rétegeire.

Úgy tudom, hogy a földmívelési kormány tetemes segítségben részesít néhány egyesületet. Igen fontosnak tartanám, hogy az egyesületeket a szász propagandával szemben nyilt állásfoglalásra ösztönözzék. Valószínű ugyan, hogy egyik-másik egyesületben szakadás fog beállani, de bizonyos, hogy a lappangás és elsimítás rendszerének, melyet az egyesületek egyrésze máig követ, csak a propaganda látja hasznát.

Szükséges továbbá, hogy gond fordíttassék a meglevő _németnyelvű néplapok_ fejlesztésére, esetleg arra, hogy újak alapíttassanak. Egy olcsó és jó napilap (lehetőleg kétfilléres kis újság), mely kimondottan parasztlap, rendszeresen foglalkozik a kisbirtokost érdeklő kérdésekkel, mely nem elégszik meg általános hazafias szólamokkal, hanem a helyi viszonyokhoz mért okos nemzetiségi politikát csinál és kíméletlen harcot folytat az úszítók ellen, nemcsak hazafias kötelességet végezne, de talán még jó vállalkozás is lehetne. Föltétlenül szükséges, hogy az idegen földről a Bánságba szakadt agitátorok, akik kenyérkeresetből izgatják a népet minden ellen, ami magyar, _eltávolíttassanak_ a déli vármegyékből. A magyar közjog nem zárja ki az ilyen kitiltást, igaz azonban, hogy a hiányos kormányintézkedések alapján fejlődött gyakorlat csak a közbiztonságra veszedelmes és keresetnélküli egyénekre vonatkozik. Azok a szellemi proletárok azonban, akik ma a délvidéken csavarognak, jóval veszélyesebbek az állam közbiztonságára, mint egy szociálista apostol, életüket pedig gyanús eredetű pénzforrásokból tengetik. Szabadelvű ember vagyok, de semmiféle doktrinér-liberálizmus nem akadályozhat meg abban, hogy örömmel ne fogadjak egy törvénynovellát, mely a büntetőbíróságot vagy esetleg a rendőrbíróságot fölhatalmazza arra, hogy ilyen békétlenkedőket kitiltson egy-egy járás területéről.

Szükségesnek tartom azt is, hogy a kereskedelemügyi kormány olyan lapoktól, amelyeknek egész irányából kitűnik, hogy céljuk az államellenes lázítás – különösen olyan esetekben, mikor ezt a bíróság is konstatálta már – _vonja meg a postai szállítás jogát_.