Part 5

Németországi lapok, főleg a drezdaiak és müncheniek, melyek állandóan szemmel tartják a bánsági eseményeket, a mozgolódásban a tűzzel-vassal való magyarosítás ellenhatását látják. Könnyen kimutatható azonban, hogy a Bánságban sohasem magyarosított senki. Az állam talán legkevésbbé. Magyarosításról nem lehet szó, legföllebb magyarosodásról. Ez az önkéntes folyamat nem az államhatalomból, hanem a sváb községi autonómiákból indult ki. Az állam jóformán csak plátói rokonszenvével támogatta, a magyar társadalom még annyival se. Maguk a svábok azonban igen nagy anyagi és erkölcsi áldozatokat hoztak és hoznak a cél érdekében. Törvényhatóságaik mégis ma is német nyelven tanácskoznak. Természetesen az istentiszteletük is német. A községi iskoláik nyelvét maguk határozzák meg. Egy-egy magyar állami iskolát úgy kell kikönyörögniök a kormánytól. És ha a bánsági ember azt akarja, hogy a fia igazán megtanuljon magyarul, akkor nagy pénzáldozatok árán ma is Szegedre küldi. A magyarságot nemcsak hogy rá nem kényszerítik a svábra, de elég drágán is mérik neki.

Való igaz azonban, hogy a délvidékiek egy töredéke ma másképpen érez, mint éreztek a honvéd-apák és a papírrokonság, mely a távoli, ismeretlen külföldhöz fűzi őket, komoly beszéd tárgyává lett köztük. Való igaz, hogy a gyakorlati észjárásáról híres svábság egy töredéke ma délibábok után futkos. Ez azonban nem reakció jele. Mikor a földmíves érzelmi politikát kezd űzni, akkor baj van a gazdaságában.

A svábság demoralizációja elsősorban és túlnyomó részben az országos gazdasági válságra vezethető vissza. A gabonaárak mélységes hanyatlásával leapadt _Európa magtárának_ gazdagsága is. A filloxera-veszedelemmel még meg tudott birkózni a svábság bámulatos szívóssága – sehol az országban oly gyorsan és tömegesen nem rekonstruálták a szőlőt, mint odalenn, – de az új intenzív gazdaság berendezésével járó óriás terhek most kezdenek csak igazán a nép vállára súlyosodni. Az olasz borvámklauzula pedig megfosztotta a leterített szőlőgazdákat a reménytől is, hogy egyhamar talpra állhassanak. Az uzsorabankok (és odalenn a legtöbb parasztbank leplezett uzsorás) teljes gőzzel szivattyúzzák a nép vérét. Hozzájárul mindehhez, hogy míg a svábok azelőtt könnyű szerrel kielégíthették földéhségüket gazdaságilag kiskorú szerb és román szomszédjaik rovására, addig terjeszkedésüknek ma már nagyjában határt szabott a nevezett nemzetiségek gazdasági megérése. Mind a szerbek, mind a románok sokat tanultak a sváboktól, a szorgalmas és takarékos gazdák száma növekszik falvaikban, földjükhöz pedig, amelyen annak előtte ugyancsak könnyű szerrel túladtak, most már szívósan ragaszkodnak. A bánsági svábok közmondásos gazdagsága ma jóformán csak szóbeszéd. Minden községben akad egy-két aranyparaszt, aki a többiek rovására hízik, de a gazdák nagy tömegében szaporodik az úgynevezett törpebirtokosok száma és terjed a nyomor, mégpedig a piszkos, fekete zsellérnyomor. Hogy az éhség rossz tanácsadója a népnek, azt nem kell bizonyítanom olyan közönség előtt, mely tudja, hogy az alföldi szittya-koponyákban minő vad ötleteket érlelt meg a nyomor. A szegénység hatalmas szövetségese mindennemű népbolondítónak. A nagy Alföldön az agrár-szociálizmus alakjában explodált a nép elégedetlensége, a Bánságban nemzetiségi mozgolódás formájában.

Egy különös mellékkörülmény még tetézte a bajt. A bánsági tömegekben mindig bizonyos erős ellenzéki áramlat dolgozott, mely azonban az újabb országos pártalakulások következtében már nem tudott alkotmányos mederben lefolyni. A nép ellenzéki kedve csak kisebb részben fakad politikai meggyőződéséből. A nagy politikai értékek aprópénz alakjában forognak a vidéken. A kisgazdát sok esetben gazdasági okok, gyakran lokális ellentétek, olykor a vérmérséklete vagy a családi hagyománya teszik ellenzékivé. Majd minden sváb községnek vannak ellenzéki utcái és háznegyedei, melyeknek lakói együttesen opponálnak a községházának és a kormánynak, ami vidéken körülbelül mindegy. A svábok ellenzéki ösztöne azelőtt a Nemzeti Párt keretében keresett kielégítést. Ott nagyon jó kezekben volt. A fuzió óta fölszabadult ez az erő és nem igen tud magával mit kezdeni. A függetlenségi párt nem tudta elveit a svábok szája íze szerint formulázni, a néppárt se tudott gyökeret verni közöttük, mert a sváb vallásos, de nem papos. Ha évekkel ezelőtt megalakult volna valami országos agrárpárt, valószínű, hogy a bánságiak nagy tömegekben tódultak volna zászlai alá, még ha e zászlókra az úgynevezett sovinizmus igéit írták volna is. Ezt a fölszabadult ellenzéki gőzt most a maga kazánjába fogja a német propaganda. Bizonyos dinamikus vonzást, de jóval kisebbet, mint közönségesen hiszik, a nagy német faj világhatalmi állása is gyakorol a svábságra. Ha dagad az oceán, akkor zúgni kezd a kandallón fekvő tengeri csiga. A régi német császárság a _Drang nach dem Süden_ jelszava alatt fejtette ki világuralmi vágyait, évszázadokra megnyomorítva velük Olaszországot; sok jel arra mutat, hogy az új világuralmi rendszer a _Drang nach dem Osten_ jelszava alatt keresi a maga tartalmát. Szinte természetes, hogy a németség erőfölöslege keleti irányban igyekszik lefolyni, ahol a Boszporusig csak bomladozó, újonnan alakuló és felemás államszervezetek állják útját. Ennek a nem-hivatalos, de a németség vérmesebb elemei között igen népszerű politikának már egész kis irodalma van Németországban, amelyet aggódó figyelemmel kísérnek a francia politikai revue-k. Ránk nézve főleg az az érdekes, hogy a keleti propaganda Magyarországgal szemben különös dilemmába keveredett. Egyrészről ugyanis megragad minden eszközt arra, hogy a magyar államot németajkú polgárainak elcsábításával gyöngítse, mivel egy egységes magyar állam kemény akadálya lehetne a németek keleti politikájának, – másrészről azonban láthatólag idegessé teszi a gondolat, hogy a magyarság megegyezésre találna jutni a szlávokkal a közös veszedelem láttára.

Igaz, hogy a keleti problémán egyelőre csak a németség legvérmesebb, tehát legkevésbbé komoly elemei rágódnak. De az is igaz, hogy a nemzeti politikát nem kormányok készítik elő, azok csak végrehajtják.

A német egység gondolata is évtizedeken át az írók és sörházi politikusok vesszőparipája volt és a német kormányok keményen üldözték azokat, akik előkészítették a nemzet jövendő nagyságát. Ha ma nincs is rá okunk, hogy kétségbevonjuk különösen a Hohenzollern-dinasztia lojalitását a magyar nemzettel szemben, meg lehetünk róla győződve, hogy ez a lojalitás véget fog érni, mihelyt a dinasztia hatalmi érdekei megkívánják.

A dinasztikus érzésű és jó katolikus délvidékiek természetesen nem is sejtik, hogy őket közvetve ugyanaz az erő mozgatja, mely az osztrák németeket elhidegítette a Habsburg-háztól és kiadta a _Los von Rom_ jelszót.

Milyen eszközökkel dolgozik a német propaganda? Eszközei a képzelhető legegyszerűbbek, de egyszersmind csalhatatlanok is.

Magyarfaló lapok és füzetek, melyekkel különösen Drezda és a Királyföld elárasztotta a Bánságot, továbbá odaszakadt németországi és erdélyi emberek, már régóta hintették a konkolyt, de vajmi kevés eredménnyel. Több esztendővel ezelőtt aztán a budapesti német főkonzulátus egy tisztviselője vette kezébe a vezetést. Ő egységes szervezést, tartalmat és célt adott a mozgalomnak. Azelőtt is állandó összeköttetésben volt a zöldszászokkal és most természetesen köztük válogatta ügynökeit. A szász szellem, mely egyébként minden közügytől távol tartja magát, kikelt kriptájából és lóra ült, mint a ballada holt vitéze, hogy ellátogasson a Bánságba. Egész csendben egy féltucat szász ember bukkant föl a svábság központjaiban. Ott egymásután több német lapot alapítottak. Ezeket a lapokat fővárosi ember igen együgyűeknek találja, ha olvassa. Pedig céljukhoz mérten igen jól szerkesztett lapok, igazi néplapok. A szerkesztőik tudják, hogy az út a paraszt szívéhez a gazdagságán át vezet, a lapok tehát agrárius lapok, vagy – mint büszkén vallják magukat – parasztlapok. A szerkesztők bejárják a falvakat és a legkisebb fészekben is szerződtetnek tudósítót. Legszívesebben valami intelligens földmívest vagy a nép között élő kispolgár-embert. Az ilyen levelező aztán legbuzgóbb terjesztője is a lapnak. A lapot a nép írja, a maga nyelvén, a nép számára. A szerkesztő szerkeszt, azaz kiélezi a magukban véve talán ártatlan közleményeket a magyar állameszme ellen. A paraszt, ha ír vagy íróembert informál, rendesen csak panaszkodik. Van is ezer oka a panaszra. Semmi sem könnyebb most már, mint a közélet ezer látszólagos és valódi félszegségét és hibáját az uralkodó rendszerre visszavezetni. Azaz a magyar faj hegemóniájára. E lapok alaphangja a Bismarck-féle titáni önérzet, melyet a vaskancellár halála óta minden német tintanyaló a maga örökségének tekint. Mivel a sváb paraszt igen önérzetes és kedveli az önérzetes embert, fölötte tetszik neki a férfiasan brutális hang, amelyen hozzá beszélnek és amelyen őt beszéltetik. A sváb magát németnek nevezi. Nem nehéz vele elhitetni, hogy a legderekabb német az, aki a legnémetebb német. A lapok nem igen foglalkoznak a nagy politika kérdéseivel. Inkább csak helyi kérdéseket vitatnak, fölkarolva a szegény nép minden érdekét, de mindig a leplezett faji politika szempontjából. A magyar nemzetet és a magyar államot következetesen gyalázzák, kicsinyítik és kompromittálják, de ebben eléggé furfangos taktikát követnek. A fajbeli magyarságot nem igen támadják, de a düh és a gúny minden fegyverével küzdenek az idegen vérből eredt magyar hazafiak ellen. Ezek a renegátok, kik vérük megtagadásával fizették meg a boldogulásukat. Ezek közé tartozik Baross, Wekerle, Benczúr, szóval mindenki, akinek idegen hangzású neve van vagy akinek valahol a végeken ringott a bölcsője. Jellemző, hogy a helyi hatóságokba nem szívesen kötnek bele. A minden vakmerősége mellett is cirkumspektus szász tudja, hogy Magyarországon egy-egy polgármestert vagy szolgabírót bántalmazni veszedelmesebb dolog, mint az állam méltóságát. A mindig változatos, népies, harcias és a köznép közvetetlen érdekeit érintő lapokat még azok a parasztok is érdeklődéssel olvassák, akik szívükben magyarok. Ezerszámra küldözgetik szét, pénzért és ingyen, a legkisebb falunak is jut belőle.

Romboló munkájuk legsikeresebb részét azonban nem is a sajtó útján, hanem társadalmi téren végezték. Tudnivaló, hogy a svábokban igen erős az egyesületi szellem. Minden fészekben vannak takarékpénztári és egyéb szövetkezeteik, gazdasági egyesületeik, olvasó-, dalos-, tűzoltó- vagy lövész-egyesületeik. Az iparosok és gazdák, akik ott nagyon összeszítanak, szeretnek fantasztikus és tréfás nevű társaságokba verődni, melyeknek egyéb céljuk nincsen, mint a társas együttlét. A bánsági magyar társaság, mely, mint minden magyar társaság, arisztokratikus hajlamú és ennélfogva zárkózott természetű, nem igen törődött a szociális nagy tőkével, melyet a svábok társas szelleme képvisel. Igy tehát az izgatásnak könnyű volt ott gyökeret vernie. Az egyesületek egyrésze – kisebbik részére még idejekorán rátették kezüket a magyar érzelmű sváb urak – ma a propaganda fellegváraiként szerepel. A német ügynökök közt – a lapszerkesztők mellett számos magánhivatalnok is szerepel ilyen minőségben – vannak világlátott, ügyesmodorú fickók, kik rendezői ügyességükkel, sörös humorukkal és azzal, amit kedélyességnek szokás nevezni, vezérlő szerepet tudtak maguknak biztosítani társas téren. Némelyik mint a társaság bolondja kezdte a szereplését, hogy idővel vezérévé legyen. Ezek eddigelé ismeretlen német szokásokat honosítanak meg a Bánságban, ők szorítják ki a sváb dalos-egyesületekből a magyar zene kultuszát és – hadd említsem meg ezt a jellemző apróságot is! – ők tanítják a népet arra is, hogy _Éljen_ helyett _Hoch_-ot kiáltson. Ezek a látszólagos kicsinyességek befolyással vannak a faji önérzet fokozására.

A propaganda egyik legaggályosabb eredménye, hogy a sváb városokban német érzelmű értelmiség kezd képződni. Ezt az értelmiséget egyre erősítik a bécsi egyetemről hazakerült ifjak. A sváb fiú, aki Budapesten tanul, rendesen mint tüzes magyar tér meg. Az én tapasztalásom szerint németországi és svájci főiskolákon megfordult ifjaink odakünn inkább megerősödnek magyar nemzeti érzés dolgában. A bécsiek nagyrésze azonban mint harcias _alldeutsch_ tér meg hazájába. Jól megértsük egymást: az osztrák főváros nem csöpögtet osztrák érzelmeket a mi ifjaink szívébe, hanem igenis megitatja őket a Hohenzollern-házért rajongó, porosz-protestáns propaganda eszméivel. A bécsi német diákság ma poroszabb a berlininél. A sváb ifjakat egyébként Bécsben a _Vereinigung deutscher Hochschüler aus den Ländern der ungarischen Krone_ készíti ki erdélyi szász és egyéb magyarországi ifjak társaságában a propaganda számára.

A bánsági német értelmiség ma még kicsi és fölfelé jelentéktelen, de lefelé szervezettebb és tevékenyebb a magyar értelmiségnél. El lehet mondani, hogy a társaság minden tagja agitátor. A magyar értelmiségnek úri hajlandóságai vannak, exkluzív és a néppel jóformán csak választások idején törődik. A német belsőleg is demokrata és a nép között él. Nem veregeti meg a paraszt vállát, de valódi barátságban él vele, megfordul a házában, szolgálatokat teljesít neki egyesületeiben, foglalkozk ügyes-bajos dolgaival, résztvesz mulatságaiban.

Ez korántsem áldozat, melyet a fanatizmusuknak hoznak. A sváb gazda urakkal szemben átlag bizalmatlan, olykor gőgös is; aki azonban közel férkőzött a szívéhez, az nemcsak megbecsüli, de meg is szereti a társaságát. Tiszta, becsületes, őszinte és fölötte férfias jellemű. Sok van benne abból a tulajdonságból, amit lovagiasságnak és tapintatnak szokás nevezni, megfigyelőképessége megdöbbentően éles, némelyik közülök pedig ellenállhatatlan humorral bír. Sok egész férfi van közöttük. A parasztság az értelmiségtől kapja politikai elveit, de viszont a parasztság elvei is visszahatással vannak az értelmiségre. Amelyik községben a gazdák egyrésze német érzelmű, ott mindjárt akad iparos, kereskedő, gyógyszerész, ügyvéd vagy orvos, aki szintén német érzelmű. Részint az anyagi, részint az erkölcsi haszon kedvéért. Sok ember, aki sehogysem tudott érvényesülni a régi viszonyok közt, most befolyáshoz juthat. Azelőtt senki se törődött vele, most még a vármegyei urak is szóba állnak vele, mivel tudják, hogy otthon népszerű ember. Vannak, akik erkölcsi gyávaságból csatlakoznak a nemzetiségi propagandához. Az átlagos emberre nézve nincs országos közvélemény. Őt a maga városa, faluja vagy utcája emeli föl vagy ejti el.

A bánsági sváb községek legnagyobb része ma már meg van mételyezve. Politikai párttá nem szervezkedett még a propaganda, azért is tudunk róla olyan keveset, de a szervezkedés csak idő kérdése. A nyilt szervezkedéstől maguk az intézők is fáznak még, mivel valószínű, hogy a színvallás reakciót fog kelteni jóhiszemű híveik soraiban. A parasztság nagy tömege ugyanis sejtelemmel sem bír még a mozgalom egész horderejéről.

Fölmerül a kérdés, hogy mit tett eddig a magyarság a veszedelem elhárítására.

Jó lélekkel mondhatom és be is fogom bizonyítani: _semmit_. Azaz még kevesebbet, mert van a semminél is kevesebb. A német mozgolódás a hatalom elleni küzdelem látszatával bír. Ez azonban csak látszat. Soha semmiféle hatalom, amely megérdemelné ezt a nevet, nem állotta útját a mozgalomnak. A hatalom relatív fogalom és a Bánságban ma hatalom egy a Királyföldről odaszakadt embercsapat, mely részben erkölcsi idiótákból, részben félművelt szájhősökből áll. Ma még elférnének néhány tolonckocsiban.

III.

A német propaganda nagyszebeni gyári bélyeget visel. Tehát engesztelhetetlen, de a mellett igen cirkumspektus. Engesztelhetetlen, ahol lehet; óvatos, amikor kell. Ámbár az egész hajdani Bánságban láthatjuk már a szász betörők dúlásainak nyomait, a propaganda – számolva a magyarság előkelősködő könnyelműségével és kényelemszeretetével – hírlapírói munkásságának javarészét arra fordítja, hogy nagy hidegvérrel letagadja önmagát. Az izgatók azt állítják magukról, hogy ők nincsenek, csak egyes stréberek és soviniszták képzeletében élnek. Ahol nem tagadhatják le exisztenciájukat, ott letagadják országbontó terveiket. Bár rájuk bizonyultak külföldi összeköttetéseik és a zsold, melyet a nemzet ellenségeitől kapnak, mégis gúnyos lojalitással erősködnek, hogy hű fiai a hazának. Következetesen és nyomatékkal ismételgetik, hogy mozgalmuk nem támadó, hanem védekező természetű. Védekezés «az erőszakos és cseles magyarosítás ellenében.» Ha hinnék a hamiskártyás jóhiszeműségében, akkor megkérném őket, mutassanak valahára egy németet, akárcsak egy ökölnyi németkét is, akit valaki erőszakkal vagy csellel megmagyarosított. A fajgyülölet megdöbbentő kitörései közepett sem feledkeznek meg annak hangoztatásáról, hogy ők jól megférnek a békés magyarsággal, csak a magyar sovinisztákkal van bajuk. Békés magyar a nemzeti szempontból közömbös kérődző; soviniszta azonban mindenki, aki nem közömbös az ország jövendő sorsa iránt. A soviniszta szó olyanféle jelentőséget nyert a lapjaikban, mint a régi boszorkánybíróságok jegyzőkönyveiben a _maleficus_ szó. Olyan embert jelent, akinek bűnös és bolond voltát bizonyítani nem kell. Jellemző egyébként, hogy a német a soviniszta jelzőt csak két nemzetre alkalmazza: a magyarra és a franciára. Bismarck herceg visszautasította a német leveleket, amelyeket nem gótikus, hanem a szemorvosok által propagált latin betűkkel írtak hozzá. Bismarck herceg nem volt soviniszta. Német lapok nemrégiben azt követelték a porosz tisztikartól, hogy ne járjon olyan vendéglőkbe, amelyeknek lengyel ember a gazdájuk. Ők sem soviniszták.

A lappangó bujkálást, de másrészről az izgatás munkáját is megkönnyíti a szászoknak az a körülmény, hogy nálunk a nemzeti politika egész terminológiájának kétféle jelentősége fejlődött. Valamint a magyar közjog és főleg a dualizmus szakszerű kifejezéseinek kétféle értelmük van (egy, amelyet Budapesten és egy, amelyet Bécsben fogadtak el) – úgy a nemzeti politikára vonatkozó legtöbb kifejezésnek más az értelme Budapesten és más a végeken. Maga a hazaszeretet is többféle; nekünk: a honfoglaló fajhoz való ragaszkodás; nekik: a holt röghöz való ragaszkodás. Mi az ország jövendő nagyságát az egységes szervezkedéstől várjuk; ők valamelyes federalisztikus rendezkedéstől. A sváb igen jól ismeri a nemzeti politika jelszavait, de a szavaknak esetről-esetre a nép vezérei adják meg tartalmukat. Igy eshetett meg, hogy az országbontó munka a hazaszeretet és Magyarország jövendő nagyságának jelszavai alatt folyik, amely jelszavakat az alapjában véve igen rendszerető, sőt konzervatív svábság nagy tömege soha sem tudná megtagadni.

A propaganda tehát a hazaszeretet nevében kongatja a vészharangot és az állam nyugalmát és biztonságát veszélyeztető sovinizmus ellen való védekezés ürügye alatt tüzeli föl a békés nép harci kedvét. A nép harci kedvét pedig könnyű föltüzelni; hiszen olykor a magyar falu is vasvillára kap a garabonciás ellen.

A szász ügynökök egyébként eléggé ismerik a magyar ember és a magyar hatóság természetrajzát. A magyar ember igen fogékony mindennemű demonstráció iránt. Tüntetéssel lehet az országos közvéleményt fölizgatni és tüntetéssel lehet megnyugtatni. Ha valahol egy nemzetiségi fészekben magyar nyelvű táblákat szögeznek az utca sarkára: ezzel igen nagyra vagyunk. Ha idegenajkú gyerekek nemzetiszínű zászlócskákat lengetnek: közel vagyunk hozzá, hogy sírva fakadjunk. Az _alldeutsch_ ügynökök, ha megszorítják őket, tüntetéssel segítenek magukon, bár az utcatáblákig és a zászlókig már nem mennek el. Ha esküdtbíróság előtt áll a szász szerkesztő – ami eddig ugyancsak elvétve esett meg – akkor a kettős terminológia _fraus pia_-jával élve, tüntet a hazafiságával. Sohasem mulasztja el, hogy ne hivatkozzék a magyar nemzet lovagiasságára és vétségét a magyarság és németség higgadt elemeinek együttes működésével könnyen eloszlatható félreértés eredményének tünteti föl. A magyar esküdt – miként a szegedi példa bizonyítja – lépre is megy neki. A magyar esküdt bírót lefegyverzi már a szász ügynök magyar beszédje is. Olyanféle naív hit él a mi népünkben, hogy aki magyarul tud, az nem is gyülölheti a magyart. És fölülkerekedik az esküdt szívében a diplomatikus vágy, hogy nagylelkűségével megszégyenítse és megtérítse a nemzet ellenségét. Azaz kegyes szívvel meg akarja jobbítani a farkaskölyköt. A hazafias érzésű sváb esküdt, miként a temesvári példa bizonyítja, nem annyira érzelmes, de nem is annyira naív. Ő tudja, hogy az izgatót már azért is el kell ítélnie, mivel a nyilvános megbélyegzés talán sehol az országban nincs olyan hatással, mint a Bánságban, melynek sváb lakossága még eltévelyedésében is tiszteli a törvény tekintélyét.

Van az úgynevezett hazafias tüntetésnek egy más módszere is, mely, ha jól sikerül, nemcsak hogy kirántja a megkergetett rókát a hinárból, de bele is mártja üldözőjét. Lássunk egy példát. – X falu gazdáit rendszeresen és sikeresen dolgozza a szász szerkesztő, aki a szomszéd városból szokott odarándulni. A falu ifjú tanítója megrémül a nagy változástól, mely a lakosság lelkében végbement. Mivel nem ismer más helyet, hol kiönthetné szíve keserűségét, egyik fővárosi laphoz fordul. Az országos közvélemény és a hatóság szeme kezd X falu felé fordulni. Ez pedig kellemetlen a szerkesztőre nézve, aki szereti a homályt, miként a ragadozók általában. Mi történik most már? Tüntetést rendez. A vádakat, amelyeket ellene emelt a tanító, áthárítja a falura. Ime, ti jámbor gazdák, a tanító befeketítette a falu becsületét a fővárosi lapokban. Azt írta rólatok, hogy rossz hazafiak vagytok, hogy összeköttetésben vagytok a külfölddel és hogy pénzt kaptok Nagy-Szebenből. A falu rettenetesen elkeseredik ezen. Népgyűlést tartanak és a gyűlésen jelen van a főbíró is, de nincs jelen a szász ügynök. A gyűlés egyhangú megbotránkozással kimondja, hogy a tanító rágalmazó. Aztán üdvözlő táviratot küldenek a főispánhoz. A főispán természetesen udvariasan válaszol. Másnap vagy harmadnap újból megjelenik a _szerkesztő_. Diadallal fogadják. Ime, a főispán rehabilitálta őt! Most már újult erővel folytathatja a propagandát. A tanító pedig majd a föld alá süllyed szégyenében. Rajta szárad, hogy denunciáns, izgága ember, soviniszta, stréber, aki önző okokból meg akarta bontani a falu békéjét. Még jó, ha nem kap orrot föllebbvalóitól. Dehogy vesz többet tollat a kezébe! Ez a hazafias tüntetés sablonja, melyet mostanában alkottak meg és úgy lehet, hogy a közel jövőben a tüntetések egész sorozata fog erre a mintára készülni. _Minden hazafias demonstráció, mely nem ítéli el nyiltan a délvidéki szász sajtót, teljesen értéktelen._ Ha a hatóság és a nép jóhiszeműen vesz is bennük részt, közvetve mégis a propaganda céljait szolgálja vele.

Céltudatos és alattomos ellenségével szemben mit tett eddigelé a magyarság? Azt mondtam, hogy semmit, sőt annál is kevesebbet. A nemzeti állam eszméje a hajdani Bánságban egyáltalában nem lépett föl hatalomként. A hatalom egyik külső ismertetőjele kétségkívül az, hogy azt szolgálni könnyebb, mint vele ellenkezni. Hogy valaki odalenn szereti-e vagy gyülöli-e a magyarságot, az ma még jóformán egyéni ízlés dolga. Ez természetesen nem a hivatalos körökre vonatkozik, hanem a tulajdonképpeni lakosságra. Hogy így van, azt eléggé bizonyítja az a körülmény, hogy a politikai szélkakasok, azok az emberek, akiket a hatalom puszta exisztenciája vonz és megigéz, ma még nem igen vallottak színt.