Part 4

Goethe azt mondja: «Mindenben, amit alkotunk, önmagunkat tükröztetjük.» De ilyet is olvastam már, még pedig Felix Speidltől: «Minden ember a világ tükre és minél több tükröződik benne, annál gazdagabb.» Mi az igazság? tükör vagyok, vagy tükörkép? Azt hiszem, a két igazság összeegyeztethető: magamat a külvilágban találom meg, a világot pedig magamban.

Az író mindig önmagának áll modellt. A lírikus bevallott nyiltsággal vetkőzteti le lelkét és ha apollói idomai vannak, akkor ez nem szemérmetlenség, hanem szépség. De az elbeszélő, a színműíró is a saját képére teremti fantáziájának kreaturáit. Minden regény, minden színmű egy-egy álarcosbál, ahol minden maskara alatt a szerző ábrázata rejtőzik.

A költő ebben az egyben hasonlít a színészhez: az ő egyéniségében is különböző és ellentétes emberi egyéniségek vannak beskatulyázva, rudimentáris lehetőségek formájában. Ezeket az ember-fantómokat ő a pillanatnyi szükséghez képest, fantáziájának tojásköltőgépében életre tudja kelteni.

Minél gazdagabb a költő, annál több ilyen fantóm gyülekezik össze a kincstárában. Shakespeare egy személyben Lear király és Romeo, Shylock, Falstaff és III. Richard. Ez azt jelenti, hogy az ő szivárványos lelkében ott tüzel minden szín, amely emberi: a rajongó szenvedély éppúgy, mint a cinikus hitetlenség; a kapzsiság csakúgy, mint a pazarlás: a hősiesség nem kevésbbé, mint a gyávaság.

Ha azt mondjuk a költőről, hogy emberismerő, az azt jelenti, jól tud halászni a saját lelkében; a költő lelke halastó, amelyben emberarcú pontyok úszkálnak.

És így a költő fejlődési menete tulajdonképpen utazás a saját Énje felé, leereszkedés a saját lelkének tárnájába, leszállás egészen a titokzatos földközéppontig, ahol már érvényét veszíti a nehézkedés törvénye és ahol az élet izzó focusa van.

Minél közelebb tud férkőzni önmagához, annál igazabb élet lüktet a költészetében. Azt lehetne mondanunk: a költő számára az út a csillagokhoz a saját vérén keresztül vezet.

*

A poéta többféle életet él, mint a nempoéta, de az utóbbi intenzívebben éli ki a maga egy életét. Lám: Titánia, a tündérkirálynő, beleszeretett a szamárba és a költő halhatatlan komédiát írt róla. De ki az irígylésreméltó: a költő, aki megénekelte, vagy a szamár, aki átélte a tündérkalandot?

A költő nem annyira élvezője, mint inkább szemlélője az életnek. Ő nem a színpadon ágál, hanem a karzatról kommentálja az élet színjátékát. Bele kell nyugodnia abba, hogy van a megfigyelő képességnek egy foka, amely összeférhetetlen a kifelé élőnek cselekvő és élvező képességével. Akinél megvan ez az éles megfigyelő ösztön, az elsősorban arra alkalmas, hogy megértse, följegyezze és megítélje azt, amit mások cselekszenek.

A legtöbb költő örökös honvágyat érez az élet után, de megragadni csak mint irodalmi témát tudja, nem mint valóságot. Ő az igazi Bolygó Hollandi, künn vitorlázik a végtelen vizeken és csak ködös távolban látja az élet zöldelő partjait.

A költő, csakúgy, mint a kísérteties hollandi, a hű nő szerelméről álmodik, amely megváltaná őt lárvalététől és élő embert formálna az élet parazitájából. De a házasság nem való neki. Ő mint házastárs is társtalanul él. A többi emberben, bármennyire szeresse őket, elsősorban nyersanyagot lát, munkaanyagot az érzelmei számára. Mert szerelemnél, házasságnál és életnél fontosabb a költészet.

Magam előtt látom a juhászbojtárt, aki künn éjszakázik a pásztortűz mellett és csillagok szagát szimatolja. A magány és a homály szárnyas gyermekei körülszálldossák és ha szavakba tudná önteni azt, ami a lelkében forr és olvadoz: talán egy új Dantéval ajándékozná meg a világot. De mivel nem ura a formának, csak az lehet a poéták közt, ami a festők közt a csodakarú Rafael.

Forma nélkül nincs költészet, de a forma magában csak fecsegőket tud teremteni, nem költőket.

Hitem szerint a költő lelki kvalifikációja: a nagy csodálkozás! Ő nem tudja megszokni az életet és csodákat talál ott is, ahol más emberfia csak hétköznapokat és banálitásokat lát. Ő nem fogadja el fait accomplinak a tavaszt és a telet, hanem újból és újból mohó kíváncsisággal és mélységes meglepetéssel nézi azt, ami körülötte jön és megy. Van benne valami a vadember és a kis gyermek szűzies fogékonyságából. Költőnek lenni talán annyi, mint: nem morzsolódni szét a civilizáció malmában; annyi, mint: megmaradni gyermeknek.

A költőtől hiába kívánod, hogy hajtson térdet a hipnózis, vagy mondjuk: a rádió csodái előtt. Ő még a búzaszemnél tart. Őszülő fejjel is azon csodálkozik, hogyan szökik kalászba a mag.

*

Eddig a Poéta és az Én kölcsönhatásáról volt szó. De a közönség –?! Nem neki ír a költő?

Nem! – A költő magának ír. Aki írás közben a közönségre tud gondolni, az nem költő, hanem a költészet ügynöke, előzője és kollégája a könyvügynöknek.

De a közönség elismerése – nem az a siker? De igen. A költő nem tud meglenni siker nélkül, mert általa igazolva látja önmagát.

De az író a siker kedvéért sem megy a közönség után, hanem ő csalja maga után a közönséget. A tömeg hidegsége pedig azért fáj neki, mert jeges vízzel önti nyakon az íróasztalánál eltöltött forró és szent órák mámorát.

*

Az író útjának irányát négy különböző erő egyenközénye szabja meg. Az ifjúság, a halál, az ember és a magány.

A szülőváros hegyeinek profilvonala, amely ifjúsága fölött uralkodott, megadja élete sajkájának ritmusát, mint az oceán dagályhulláma. Az én szülőházam, amelyet a padlásig megtöltöttek a könyvek, egy szép gótikus templom tövében állott. Azóta sem találtam harangokat, amelyek olyan édesen énekeltek volna, mint a verseciek, de hegyet sem láttam, amely olyan mély oroszlándübörgéssel visszhangoztatta volna az égzengést.

Rabelais meséli, hogy Pantagruel kalandos útján olyan hideg vidékre is eljutott, ahol megfagyott hangok hullottak le a levegőből. Az én gyermekkoromban a verseci levegő teli volt megfagyott hangokkal. Ágyúdörgés, lármaharang jajgatása, dobpergés, hazafias szónoklatok pátosza, támadó vörössapkások csatadala, haldoklók hörgése – szóval a negyvennyolcas évek hangzavara még ott keringett a háztetők fölött. A békés svábok annakidején belezuhantak a bánáti harcok tűzfészkébe és húsz esztendővel Világos után még hősies rémületben zakatolt a város szíve. Csak szóba kellett ereszkedni valakivel az idősebbek közül és rögtön kisült, hogy Damjanich katonája volt és a tűztől, amely a lelkéből kicsapott, megolvadtak a megfagyott hangok és forró szózápor alakjában zuhogtak le reánk.

Gyermekkoromban szülővárosom afféle paraszt Weimar volt, a múzsák porfészke, ahol malacok visítoztak az utcán és törkölyszag áradt a házakból. De mégis a múzsák szállóhelye volt, mert egy sváb polgár – Isten tudja, miféle elfajulási folyamat áldozataként – kőszínházat épített és nagy áldozatok árán jó színtársulatot játszatott. A mecenás nem volt teljesen önzetlen: ha valamelyik színműben kiválóan nemeslelkű és megható sorsú hős szerepelt, annak szerepét ő maga játszotta, sőt olykor saját szerzeményű tragédiáit is előadatta, – az akkori verseci ifjúság jóformán a színházban nőtt fel és én csodálatosnak találom, hogy annak a nemzedéknek minden tagja, – egyetlen kivétel én vagyok! – azzá lett, ami az apja és nagyapja is volt: rendes és dolgos polgárember. Talán mondanom sem kell, hogy a mecénás, aki annyira rácáfolt a szállóigévé lett sváb józanságra, hogy még képes élclapot is szerkesztett a versecieknek, talán mondanom sem kell, hogy a szegények házában fejezte be életét.

*

Mi emberek olyanok vagyunk, mint Saguntum városának polgárai: a kegyetlen Hannibál, miután elfoglalta a várost, halálra ítélte minden lakóját és mi most afrikai harcosok kopjavasai közt vonulunk a vesztőhelyre. Hosszú menetben férfiak és nők, öregek és gyermekek, nemesek és koldusok, – senki se számítson kegyelemre!

Az út a vesztőhelyig hosszú és a rabok közül ez is meg az is megfeledkezik arról, ami reá várakozik.

A gyerekek vihogva lökdösődnek, fiatal leányok virágot szednek az út szélén, valaki halkan penget egy gitárt, valaki pedig megmámorosodik egy tüzes szempár pillantásától és felujjong: szép az élet! És mennek tovább a vesztőhely felé.

De legkülönösebbek a férfiak, a tanultak és erősek. Köztük ádáz versengés támad, hogy ki menjen elől, mint vezér és ki lépkedjen utána. A gyülölettől szikrázó szemmel méregetik egymást, kezük ökölbe szorul… És a pún zsoldosok, akik kopjanyéllel terelik a menetet, némán vigyorognak…

A rabok közt van a költő is. Ő egy másodpercre sem veszi le szemét a Halálról, aki ércsisakkal a koponyáján, fekete lovon léptet a menet élén.

A költő tudja: Az égbolt nem volna oly tündérkék, a tavasz nem illatoznék olyan szívfájdítón, a női szépség nem volna oly megindító, ha Ő – sokatmondó hallgatással – ott nem lovagolna az alkony árnyékában.

Minden lélekzetvételünkkel búcsút mondunk a világnak. Minden lépéssel, amit előre teszünk, elhagyunk egy darabot életünkből.

És jó, hogy így van, mert ha örökké élnénk, akkor hasonlók lennénk azokhoz az egyiptomi istenekhez, akik állatfejet viselnek a kőtestükön és az örökkévalóság kulcsát szorongatják markukban. Ha gondolkodni tudnának a gőgös és gránitszívű bálványok, akkor irígykedve szemlélnék a mi rövid meteor-utunkat, amelyben több a ragyogás, több a szépség és több a halhatatlanság, mint az ő fakó örökkévalóságukban.

Mert a halál közelsége ad bájt és méltóságot az életünknek. A halál teszi forróvá és édessé a napfényt. A halál a szépség, a halál a mélység, a halál a költészet.

*

Nem lehet gyűlölni az embereket, mert meghalnak.

Az író szereti az embereket. De ez nem a kereszténység felebaráti szeretete, hanem a vadász, a gyüjtő, a fölfedező szenvedélye.

Az emberek, akikkel a fogékonyság éveiben találkozik össze, sorsdöntő befolyást nyernek a költői jellem kialakulására.

Ifjú éveimben sokat barátkoztam a császárhuszároknak nevezett első közös ezred tisztjeivel. Meghódított a fiatal katonák egészséges és barbár férfiassága, amely azt hitte, hogy a földi boldogság a ló hátán terem.

Első novelláimban és első színdarabomban bemutattam néhány huszártípust. Az új hang tetszett és én megfogadtam, hogy beérem ennyivel, nem írok több katonatörténetet. Nem is írtam. A császárhuszárok azonban reinkarnálódtak, mint a teozófusok mondják, új testi alakban jelentek meg az irodalomban, de a lelkük a régi maradt.

Mikor a kurucok korával kezdtem foglalkozni, az én császárhuszáraim valamennyien Rákóczi fejedelem szolgálatába léptek. Ocskay brigadéros senki más, mint a Dolovai nábob leányának gavallérja, Tarján Gida főhadnagy, csakhogy szilajabb, a társas konvenciók által még kevésbbé fékezett, – szóval: kuruc kiadásban. A huszártisztek lelke új tartalmat nyert: megtelt azzal a keserűséggel, amelyet a nemzeti törekvések reménytelenségének tudata váltott ki a kettős monarchia sok magyarjából.

A császárhuszárok különben későbbi művekben is fölbukkantak. Midőn Bizánc szerzője meg akarta rajzolni Giovanni Giustianiani alakját, jó ideig homályban tapogatódzott, de azután egyik huszárkapitány ismerősét választotta modellnek és ekkor már könnyű kézzel mintázta meg alakját. Egyébként a Pogányok pusztázó besenyő hadában is ott vágtatnak, az Élet kapuja római zarándokai közt is ott vonulnak néhányan a hajdani császárhuszárok közül.

*

Egy titokzatos, erjesztő és érlelő erő szólal bele a költészetbe: a magány. Minden költő keresi időközönkint az egyedüllétet és jó annak, aki a szabad természetben találja meg.

A költő nem a tájképfestő szemével nézi a természetet. Nem a színek és a vonalak vonzzák, hanem valami, ami azok mögött lappang. A festő gyönyörködik a természetben, a költő keres benne. Végeredményében talán ugyanazt, amit nyolcesztendős koromban a padláslétrán ülve kerestem.

Nem akarok háládatlan lenni az élettel szemben, de azt hiszem, soha nem voltam annyira költő, mint mikor megfeledkeztem az írásról és vitorlás hajómmal a jóniai tenger kristálysivatagában bolyongtam. És soha nem voltam annyira ember, mint mikor egynek éreztem magamat a hullámokkal, a napfénnyel és a vonuló felhőkkel.

Goethe azt mondja: «… sok haszontalan dolog lóg rajtunk, egész rongyköpönyeg, amelyet a megszokás, a hajlam, a szeszély és a szórakozottság fércelt össze. Azért nem tudjuk megtalálni és értékesíteni a legjobbat, amit belénk adott a természet.»

A hellászi naplemente káprázatos színpompájában, a jóniai éjszakában a csillagos ég tündöklő hieroglifáit betűzve, a viharban megszólaló titokzatos harag szavát hallgatva, gyakran éreztem azt az áhítatos és fájdalmas nosztalgiát, a Goethe-féle «legjobb» után, amit a természet belém adott. A honvágyat egy magasabbrendű élet után.

Nem találtam meg. Csak ültem gyermekkorom padláslétráján és az Élet hol fakó, hol arany felhő alakjában gomolygott el a szemeim előtt.

De ennek talán így kell lennie. Küldöncök vagyunk, akik lepecsételt levelet viszünk valahová. Hogy mi van a levélben, azt nem szabad megtudnunk, majd csak a célnál. Ha mindent megtaláltunk volna, akkor már nem lenne keresni valónk a világon. Élni annyi, mint keresni!

(1926.)

NÉMET NEMZETISÉGI KÉRDÉS

I.

Kezdjük az elején. Abban az időben, mikor a délvidéki svábok elei otthagyták ősi szülőföldjüket és a töröktől megtisztult Bánság zsombékos pusztaságaiba telepedtek, tudvalevően még nem volt német nemzeti érzés. A római szent birodalom laza határain belül az osztrák, porosz, bajor, szász és még néhány tucat dinasztia égisze alatt ugyanannyi állameszme és állameszmécske virult, versenyzett, intrikált és tülekedett, de a fajbeli közösség gondolata akkor még egyáltalában nem volt politikai tényező. A német fejedelemségek lakóit a dinasztia közös volta fűzte össze és választotta el egymástól. A fajbeli összetartozás politikai gondolata jóval későbben, a napoleoni háboruk idején szökött kalászba.

A bánsági telepesek bizonyára hoztak magukkal kedves és fájó emlékeket régi hazájukból, de német nemzeti érzést nem hoztak magukkal. Emlékeik is inkább fájóak lehettek, mint kedvesek, nem is lehetett rá nagy okuk, hogy megőrizzék azokat, mert bizonyos, hogy ma a sváb családok közül alig egy-kettő tudja, hogy a német államok melyikéből származtak ide ősei, német földön maradt rokonsága után pedig százötven esztendő alatt egyikük sem érdeklődött annyira, mint teszem Zichy Jenő gróf Ázsiában maradt atyjafiai után. Képtelenség tehát, ha valaki a bánságiak német nemzeti érzéséről, mint történelmi fogalomról beszél. Ennek az érzésnek nincs eredete a multban és nincs folytonossága a jelenben. Ha igazán meg is van, akkor nem a szívekben nőtt, hanem újságpapíroson tenyésztették.

A beláthatatlan nagy síkságon elszórt falvakban és civis-városokban élve, a legújabb időkig extenzív gazdaságot folytatva, gabonát és bort termelve, lovat nevelve: a sváb gondolkozása, jelleme, de még a vérmérséklete is gyökeresen átalakult. A déli égboltozat, az alföldi égalj, a zsíros magyar föld, az új környezethez alkalmazkodó életmód és táplálkozás megtette a népre a maga hatását: a bánsági sváb ma nem hasonlít sem bajorhoz, sem szászhoz, sem württembergihez, sem semmiféle német felekezethez, de igenis hasonlít a keleteurópai nagy síkságok lakóihoz és édesrokona mindenekelőtt az alföldi magyar embernek. Munkás, szívós, takarékos, földéhes, mint minden jó paraszt, de a mellett kevély, szabadságszerető, alkotmányos érzületű és politizálni szerető, miként a magyar civis. A gazdagjának minden takarékossága mellett gavalléros hajlamai vannak, szereti a vendégséget, a bort, a szép lovat; a fiatalsága pedig szeret legénykedni.

A németet, míg az osztrák uniformisban jelentkezett, soha sem szenvedhette a sváb. A hajdani Bánság, de különösen a határőrvidék katonai kormánya brutális, a korlátoltságig copfos és hihetetlen módon romlott volt. Nevezetes, hogy ennek a német kormányrendszernek mindenkor a szerb és román granicsárok voltak legmegbízhatóbb oszlopai. Ez a két délvidéki nemzetiség, melyet az osztrák katona-bábák tervszerűen politikai és gazdasági nyomorékokká akartak nevelni, szívesen tűrte a katonai gyámkodást, mivel a házközösségi rendszer megvédte őket a gazdaságilag nagykorú svábok terjeszkedése ellenében.

A szabadságharc idején az egész bánsági svábság habozás nélkül a magyar zászló alá sorakozott. Különösen a határőrvidék fekete-sárga sorompói között senyvedő svábok tüntek ki hősiesség és áldozatkészség dolgában; ők tapasztalásból tudták, mi az osztrák szolgaság és valósággal janicsárjai lettek a magyar szabadságnak. A magyar földet, melyet osztrák császárok adtak nekik, most véren vették meg a magyar nemzettől maguknak és utódaiknak. A reakció idejében – mely sűrűn szedte közülök is áldozatait – a _svarcgelb_ és _pecsovics_ név a svábok közt szakasztott olyan megbecstelenítő volt, akár a nagy Alföldön.

A kiegyezés után bekövetkezett a reakció reakciója. A magyarosodás sehol az országban nem haladt oly lázas gyorsasággal, mint odalenn. A temesvári német színészetet a jóformán tisztára német város kiéheztette. Oly községi képviselőtestületek, melyeknek alig volt egy-két magyarul értő tagjuk, elhatározták, hogy iskoláikat megmagyarosítják. A torontáli parasztész a szegedi internátusok alapításával olcsón és gyakorlatilag megoldott egy kérdést, melyen sok tudós elme hiába töprengett. A magától megindult természetes folyamatnak legértékesebb eredménye, hogy a bánsági városokban erős magyar értelmiség képződött. A sváb eredetű értelmiség a magyar faj szeretete dolgában talán túltesz magán a fajbeli magyarságon is.

Szerbek, románok, de főleg erdélyi szászok gyakran mondták, meg is írták, hogy a nagy készség, mellyel a sváb értelmiség beleolvad az anyanemzetbe, a faj férfiatlanságának jele. Szerintük a svábok opportunisták, akik a hatalomhoz szítanak. Ez a fölfogás erdélyi szász levelezők jóvoltából közkeletűvé lett a németországi sajtóban is. Egy nép jellemét azonban annak történelme után kell megítélni. Minden épeszű és becsületes ember a megmondhatója, hogy opportunisták voltak-e azok a sváb földmívesek, akik véres csatákban védték meg a királyától is elhagyott magyar zászlót Knicsanin seregei ellen. A svábok akkor vallották magukat első ízben magyaroknak, mikor a délvidéki magyarságot három ország kopófalkája hajszolta. Fegyveres kézzel törtek maguknak utat a nemzet szívéhez; vérben forrtak össze a magyarsággal; vitézségükkel örök jogot nyertek a magyar szabadságban való részesedésre. Az opportunizmus ostoba vádját megcáfolja egyébként az a tény is, hogy a bánsági svábság politikai téren rendesen nyakas ellenzéki volt. Elég különös, hogy a férfiatlan megalkuvás vádját éppen szászok hangoztatják, mikor pedig Erdély egész történelmén tragikomikus motívumként vonul végig a szász városok ismert cirkumspektus opportunizmusa. A nemzetiségekre nézve a magyarsággal való rokon- vagy ellenérzés ma sem opportunizmus, hanem tisztára csak érzelem, vagy ha úgy tetszik: ízlés kérdése. Ez így van, mivel a magyar állam – és erre még rá fogunk térni – nemzetiségi vidékeken ma sem lép föl hatalomként.

A svábok hajlandósága a magyarosodásra egy világtörténelmi igazság ösztönszerű megismeréséből fakad. Az igazság ez: az egyén csakis a nemzet közvetítésével vehet részt az emberiség munkájában. Ami becseset és nagyot az ember alkotott, az mind a nemzeti érzés kohójából került ki. Hasznos ember csak az lehet, aki a nemzeti szervezet tagja. A fajától messzire elszakadt svábság magában soha sem lehet nemzet. Legföllebb csak úgynevezett nemzetiség. A jövőjét illetőleg két lehetőség képzelhető el. Vagy eggyé lesz a magyarsággal és akkor beleviheti speciális faji tulajdonságait a nemzet állami és kulturális életébe, értékesítheti nagy munkaerejét a maga és az emberiség javára, szóval nemzeti életet élhet. Vagy elzárkózik a nemzettől, átalakul a nagynémetség platonikus gyarmatává és akkor az ellenséges földön magára hagyottan tengődő kolónia meddő és szomorú életét éli. A nagy életerő és életkedv, mely a svábokat az erdélyi szászok elvénhedt fajától megkülönbözteti, az előbbi útra terelte őket.

Úgynevezett _nagynémetek_ szórványosan mindig akadtak a Bánságban. Idősebb emberek voltak, akik nem tudták megérteni a kort, részben nyugalmazott határőrvidéki katonatisztek, legkisebb részben pedig Bécsben iskolázott ügyvédek vagy orvosok, akiket elkeserített valamely (rendesen az állami nyelv nemtudásából eredt) mellőzés vagy megbántás. Ezeket azonban soha sem vették komolyan, csak többé-kevésbbé mulatságos alakoknak tekintették. Mivel a délvidéki szerbek is elcsendesültek, az odavaló románok pedig soha sem voltak nyugtalan természetűek, már úgy látszott, mintha a délvidéki nemzetiségi kérdés történelmi emlékké lett volna. Egy idő óta azonban minden megváltozott. A svábok körében a legféktelenebb izgatás indult meg minden ellen, ami magyar. Az agitáció nem folytatása a régi nagynémet különködésnek, hanem más eredetű és más irányú mozgalom. Az úgynevezett _groszdeutsch_-ok, akiknek déli Németországban még lehetnek szórványos híveik, a Habsburgok égisze alatt alapítandó ködös határú nagynémet államszervezetről álmodoztak. Az _alldeutsch_ mozgalom egyenesen a Habsburg-dinasztia ellen irányul. A régi _groszdeutsch_ gondolat német tanárok és írók rögeszméje volt; az új _alldeutsch_ eszme határozottan valami katonai és kereskedői karaktert mutat. Az előbbi délnémet, az utóbbi porosz eredetű. Ez meglátszik híveinek harcmodorán is; a _groszdeutsch_-ok ideálisták voltak, az _alldeutsch_-ok gyakorlati emberek. Az _alldeutsch_ hajót egy a budapesti német főkonzulátusnál alkalmazásban volt tisztviselő bocsátotta vizre. Kormányosai németországi emberek, buzgó evezősei erdélyi szászok. Az ügynökök lapokat és bankokat alapítanak. Mindennel törődnek, mindennel foglalkoznak, ami a szegény népet érdekli. Pénzük is van. Bevallottan magyar lelkű ember nem igen találkozik velük, de a nagy tömeg mindig látja őket. Bámulatos vakmerőséggel és valódi német alapossággal dolgoznak és a siker, melyet máris elértek, ugyancsak bámulatos.

Itt is, ott is fölhangzik a nép köréből a követelés, hogy a magyarosított iskolákat megint vissza kell németesíteni. Egyesek megtiltják gyermekeiknek, hogy maguk közt magyarul beszéljenek. Német színházat akarnak. A községi képviselőtestület pedig vezesse németül jegyzőkönyveit. Egyes városokban német érzésű értelmiség kezd képződni. Ezek kiadták és fölkapták a jelszót, hogy a német a világ első nemzete, mely kulturális képességei tekintetében szédítő magasságban áll a szegény és műveletlen magyarság fölött. Aki pedig magyarul szól a gyermekeihez, az renegát.

Ha így folynak tovább a dolgok, akkor valószínű, hogy rővid öt esztendő mulva féltucat német nemzetiségi képviselőt fognak Budapestre küldeni. Némelyek úgy vélekednek, hogy ez nem nagy baj. «Hadd beszéljék ki magukat, legalább a szemük közé nézhetünk.» De igenis baj! Ha politikai pártszervezetet nyernek, akkor biztosra vehető, hogy minden magyarországi nemzetiségi mozgalom élére fognak állani. A szerb radikálisok és románok máris sűrűn érintkeznek velük és nagy kedvteléssel szemlélik a német mozgolódást. Bevallott céljaik ma még eléggé emberségesek, de minden propaganda önmagát tüzeli és minden nemzetiségi mozgalomnak végső célja valamelyes autonómia, vagyis a nemzet testétől való elszakadás. Megeshetik, hogy évtizedek multán, ha magyar ember végigutazik a Bánság gyönyörű rónaságain, ugyanaz a keserűség facsarja majd össze a szívét, melyet ma Erdélyben érez az ember.

Pesszimisztikus hangokat is hallottam már. «Ha harmincöt évi uralom után ide jutottunk: akkor ez a magyarság csődje!» Nem tudok egyetérteni a pesszimistákkal. Igaz hitem, hogy szeretettel, tapintattal és eréllyel elejét lehet venni a vésznek. Megpróbálom majd kifejteni, minő eszközökkel érte el sikereit az agitáció és mely körülmények vetették meg neki ágyát – akkor talán tisztázható lesz az a kérdés is, hogy minő magatartást kell e különös esetben a magyar államhatalomnak és a társadalomnak elfoglalnia.

II.