Part 10

Amióta itt lakunk a magunk kunyhójában, tavasszal nagyon várjuk a fecskéket. Tavaly meg is jelent egy lakáskereső párocska. Nem házi, hanem füsti fecskék voltak. Először csak egyik keringett az eresz körül és miután jól körülnézte a házat, elhozta a párját is. Egészen úgy viselkedtek, mint a lakásnéző házaspár, megnézték a tető alatt a kombinációba vehető összes helyeket, majd a lugas tetejére telepedtek és csicseregve tanácskoztak. De aztán furcsa ötletük támadt. Hajnalban néhányszor bejöttek a nyitott ablakon keresztül a lakásba, egy nap pedig komolyan készülődni kezdtek, hogy fészket raknak az öltözőszoba függőlámpása fölé… Mivel azonban ezt a szobát semmiféle gyalogjáró vagy repülő partájnak nem óhajtjuk átengedni, néhány napig zárva tartottuk az ablakát. Fecskéink azután szerencsét próbáltak a szomszédságban, ott már hordták is az építőanyagot a dohányzó-szobába, de mivel onnan is kitiltották őket, megharagudtak és más vidékre mentek. Abból, hogy mindenáron szobában akartak lakni, arra következtettünk, hogy hideg nyarunk lesz – és a fecskejóslat tavaly be is vált.

Az idén megint szó esett a fecskékről, aztán egyszerre, mikor már nem vártuk őket, nagy késéssel megjöttek. Megint füsti fecskék. Ezúttal a tornác famennyezetére vetettek szemet; ezt a helyet már tavaly is föl szerettem volna nekik ajánlani. Rögtön építkezni kezdtek és hamarosan kitűnt, hogy a fecskék, vagy talán csak az én fecskéim, építőművészete korántsem tökéletes. Három különböző helyen fogtak bele a munkába, és mikor a sötét gerendán már ott sárgállott agyagból a fecskeház íves alaprajza, megint abbahagyták az egészet.

Végül megtalálták a nekik való építőtelket a gerenda és a fal összeszögellésében és most már serényen folyt a munka. De így is eltartott majd három hétig. Ezekben a madarakban, hál’ Istennek, nincs meg a méhek és a hangyák buta és felbőszítő munkafanatizmusa. Csak korán reggel dolgoznak és késő délután; a nagy hőség idejében csicseregve hűsölnek az árnyékban. Az anyagot a közeli Ördögárokból szállítják. Munkaközben viselkedésük szinte ijesztően intelligens. Az egyik egy darabka agyagot hoz a csőrében. Száz kilométer sebességgel vágtat, magasan a kémények fölött szállva, aztán merész ívben kanyarodva lecsap az eresz alá; ha túlerős a lendülete, akkor megint kiszágult az ablakíven, szűk kört hasít a tornác oszlopa körül és most már fékezve odaszáll a fészekre és munkának lát. Miközben dolgozik, megjön a másik is, hosszú szalmaszállal a csőrében. Ilyenkor mindig szólnak egymáshoz valami moll-hangú, halk csicsergéssel. A szalmahordó, mivel a hely szűk arra, hogy ketten egyszerre dolgozzanak, köszönés után megint kirepül és a szalmaszállal a csőrében megtelepedik rendes pihenőhelyükön, a lugas vasívén. Két perc mulva a vályogvető elkészült a maga dolgával és átengedi helyét társának. Gyakran megesik, hogy most már a vályogvető ül a lugasra és megvárja, amíg elkészült a szalmahordó. Aztán együtt vágtatnak az Ördögárok felé, boldog izgalmukban sivítva, a saját mesés ügyességükben gyönyörködve.

A füsti fecske azonban nem olyan híres építőművész, mint a házi fecske. Erős, de meglehetősen kócos, fölül egészen nyitott fészket tapaszt a tető alá, míg a házi fecske fölül is bezárja a házat és kerek kis ajtón jár ki-be.

A kész fészket kezdetben csak nappal látogatták a fecskéink, az éjszakát házon kívül töltötték. Mindenesetre azért, mert lakásuk még nedves volt. Néhány arasznyira a fészektől nagy villamoslámpa függ; eleinte megszeppentek, ha hirtelen világítani kezdett a körte, de azután hamar megszokták. Minket, akik lakótársaik vagyunk, ugyancsak megszoktak már. Az első napokban, ha kimentem a tornácra, ijedten surrantak ki fészkükből. Amióta azonban költenek, nemes és mondhatnám megtisztelő bizalmat mutatnak. Most már abba is belenyugodtak, hogy a két családunk közösen használja a kerti lugast.

A baromfiudvar felől, a tető bádogcsatornájában, még egy madárcsalád fészkel: verebek. Az ember lehet akármilyen demokrata, vagy bohém, azért nem nézheti rosszaló fejcsóválás nélkül ezeknek a züllött háztartását. Fészküket a vízlevezető csatorna közepébe rakták, alkalmasint abban bizakodva, hogy az idén talán nem lesz nagy eső. És amilyen szerencséje van az ilyen népségnek, nem is volt mindaddig, amíg szárnyra nem keltek kicsinyeik. Hihetetlen lármás és veszekedő nép, olykor úgy összeverekszik a család, hogy egymást tépázva végiggurulnak a háztetőn. Olykor órákon át ott ülnek az akácfa tetején és felbőszítő makacssággal kiáltoznak valamit egymás szemébe. A baromfiudvaron valamennyien úgy elhíztak, hogy repülésük már csak nehézkes vergődés. Nem is szeretnek repülni; a legnagyobb élvezetük, ha az udvar porában hempereghetnek. Fecskéink, mint két fekete zománcos ékkő, némán ott ülnek a lugas vasrúdján és tudomást se vesznek róluk. És jellemző, nem annyira a madarakra, mint inkább az emberekre, hogy a fecskékről mindenki úgy beszél, hogy a mi fecskéink, a verebeknek azonban nem akad gazdájuk. Pedig a verebek télen is itt lesznek, itt fognak lármázni, tollászkodni és követelődzni az ablakunk alatt, a fecskék azonban, a mi fecskéink, messzi Ophir-ország szomjas kék ege alatt, pálmafák ringó lombja fölött vonják majd titokzatos íveiket.

(1913.)

JELENTÉS AZ IDEI ÉNEKESMADÁR-ÁLLOMÁNYRÓL

Hála Istennek, szárnyra keltek már a kis rigók és ezzel kő esett le a szívemről. Eddig mindig attól féltem, a szomszédasszony fehér macskája, a Hüvösvölgy legundorítóbb fészekrablója, mégis elpusztítja őket. Ez a Flóbert-golyóra megérett bestia, amelyet pedig az úrnője kövérre hizlalt, tehát nem is mentegetheti magát éhségével, állandóan ott settenkedett a fenyőfáim tájékán és volt nap, amikor ismételten le kellett rohannom, ha hallottam a madarak segélykiáltását.

A költő madár vészjelet ad, valahányszor macska közeledik a fészkéhez. A vészjel egészben véve egyforma az összes madarak között és hasonlít az élesen kiejtett «csak» szóhoz. Tehát nem valami síránkozó visítás, hanem a mechanikusan ismétlődő «csak» jelzi a macskát. Aki egyszer megtalálta az összefüggést a hang és veszedelem között, az nem tud többet nyugodtan maradni, ha szólítják a madarak.

Jókai Mór egyszer azt beszélte a Svábhegyen, hogy a fülemiléi az ablakához jönnek jelenteni, valahányszor macska van a kertben. Nem tartom a dolgot lehetetlennek. Annyit a magam tapasztalataiból is tudok, hogy a rigók ilyen macskabotrányok alkalmával bennem mindig felismerik a szövetségesüket. Amint észreveszik, hogy közeledem, csodálatosan nekibátorodnak, a macska képébe csapnak és engem fokozott lármájukkal valósággal ráuszítanak az ellenségre.

Engem csak egyszer ültetett fel egy rigó, egy kivételesen fogyatékos intelligenciájú madár, midőn ok nélkül félreverte a harangokat, a fenyők alatt békésen alvó dáklikutyám láttára. Biztosan macskának nézte a jámbort.

A szóbanforgó dákli különben egy ideig érdemeket is szerzett a madárvédelem terén. Valahányszor felhangzott a vészjel a kertből, kieresztettem az ajtón, néhány harcias szóval feltüzelvén az ambicióját. Ő azután repülő fülekkel végigkarikázott a kerten, a felháborodástól lángolva, hogy a kurta lábaival sohasem tudja utolérni a menekülő macskát. Hogy, hogy nem, később a macska és a kutya összebarátkoztak és ha azontúl összetalálkoztak a kertemben, valósággal egymás nyakába borultak. Én akkor a fészek védelmére körülvettem a fa törzsét valami rőzsetorlasszal, amely tulajdonképpen a katonák «spanyol lovasának» plágiuma, egyébként azonban jól bevált.

*

Biztos vagyok benne, az énekes madarak tudják, hol látják őket szívesen. Én a megtisztelő bizalom jelének veszem és nem is minden önérzet nélkül emlegetem, hogy az idén megint hét énekes család fészkel a kertemben. Ezek közt van három rigópár, egy cinege, két rozsdafarkú és egy vadgerlicepár.

A rigók régi törzsvendégeim, ők a fenyő és a tiszafáim között építik fészküket, meglepő ügyetlenséggel, amit az ember fel sem tenne ilyen eszes madárról, úgy hogy minden iskolásfiú és minden macska első pillantásra megtalálja.

A rozsdafarkúak az idén jelentkeztek első izben. Az egyik pár a pitvarban lévő elhagyott fecskefészket rekvirálta lakásul, a másik a veranda függőlámpásának felső vaspajzsán rakott fészket.

A cinegék télvíz idején nagy csapatokban lepik el a hüvösvölgyi kerteket, tavasszal azonban mindig kivonulnak a hegyekbe. Ezt az egy párt a fészekodú tartotta itt, amelyben láthatóan jól érzi magát.

Legbüszkébb vagyok a vadgalambjaimra. Azt hiszem, őket a szelíd gerlicék vonzották ide, amelyek reggeltől estig turbékolnak a verandán. Van a kertben egy öreg akácfa, annak elmult ősszel levágták egész koronáját, mire a törzséből olyan sűrűn törtek fel az új hajtások, mint az ecset sörtéi. Ezek között a sörték között építkeztek, még a legfurfangosabb macska számára is hozzáférhetetlen helyen.

*

Az énekes madár az anyatermészet egyik legszeretetreméltóbb ötlete. Budapest környékén feltünően felszaporodott mostanában a számuk és ha a kültelki kerttulajdonosok, nemkülönben a székesfőváros, mint budapesti erdőbirtokos, többet törődnének velük, akkor előreláthatóan csakhamar tömegesen jelentkeznének a városi parkokban és köztereken is.

Hogyan «törődjünk» velük?

A madaraknak két kegyetlen ellenségük van: a téli hideg és az éhinség. Ha kemény fagy van, és ha magas hó lepi a kerteket és erdőket, úgyhogy nem tudnak hozzáférni a különféle magvakhoz és a téli álmukat alvó bábokhoz, akkor nyomorultan elpusztulnak.

Tehát állítsunk fészekodukat és téli etető-helyeket! A fészekodut, ahol nyáron rendszerint egy-egy párocska szokott tanyázni, télen át tömegkvártélynak és éjjeli menedékhelynek használják a madarak. Én megolvastam egyszer, februári alkonyatkor, amint egymás után tizenegy cinege bujt be ugyanegy fészekoduba. Ami a téli madáretetést illeti: az énekes madárnak nem kenyérmorzsa, hanem zsíradék kell. Tehát napraforgó magja, kendermag, szalonna, háj vagy faggyú. Az utóbbit kővéfagyott, ökölnyi darabokban lehet az etetőhelyre kitenni, a madarak napokig nagy odaadással kopácsolják és csipegetik.

(1925.)

TRIANONI MACSKÁK

Én vagyok az az ember, akit fél esztendőn át irigyelni, fél esztendőn át sajnálni szoktak barátai a lakása miatt. Én ugyanis a kültelken lakom, kertek közt és elmondhatom: télen pusztán, nyáron paradicsomban az én lakásom.

Most nyár van, megint én vagyok felül, most élem gyöngyéletem és versenyt cincogok a tücskökkel. A pestiek, akik kikoptak Riminiből, Tátralomnicból és Gmundenből, azt mondják: «Ja persze, neki könnyű!»

*

Egy rigópár megtisztelte a tiszafámat avval, hogy fészket rakott benne, a hím pedig úgy hálálja meg a vendéglátást, hogy reggeltől estig fütyörész. A rigóének kedvesebb minden más madáréneknél, mert a fülemile, a vadgalamb, az aranymálinkó százezer év óta lekottázott rituális éneket ismételget, a rigó azonban maga komponálja az énekét, ő egyéniség. Mindenik a skálázáson kezdi. Piros hajnalban már ott ül a kertkerítésen és hallatlan odaadással, néha fölháborító csökönyösséggel tanul, mint egy keményfejű parasztsuhanc, akinek furulyát ajándékoztak. Rió, rió-adi, adi-csür, csür-vica, vica… sivítja kilencszázszor egymásután. Később összerakja a szótagokat és már igen változatos és furcsa dolgokat recitál. Eredetiségre nem törekszik, néha elplagizálja a fecske, a fülemile, a veréb, a kotló, sőt a közeli kaszárnya trombitásának motivumait is. Ha elúnja a saját énekét, akkor vásottan belesercent vagy nyikorog, mint a talyiga és átrepül a tiszafához.

*

Akkora örömöm telik a rigóimban, hogy gyanussá lesz előttem az egész dolog: hátha itt valami nincs rendben? Mert hiszen a polgári sorsú magyar embernek mostanában mindenről le kell szoknia, amiben öröme telhetnék. Le kell szoknia arról, hogy ízléssel öltözködjék, hogy kedve szerint egyék, igyék, hogy tisztességes szivart szívjon, le kell tennie arról, hogy világot lásson, hogy meleg napfényre, tenger mellé vigye fáradt idegeit, le kell szoknia még arról is, hogy külföldi könyveket és folyóiratokat olvasson, mert ahhoz már igazán nem embernek, hanem sibernek kell lenni, hogy előfizethessen a Revue des deux Mondes-ra.

Mindez pedig azért van, édes magyarom, mert elvesztetted a háborút. A győztesek csak úgy élvezhetik győzelmüket, ha neked rossz dolgod van. Mert katonai Gloire: a gyönyörűség, melyet a mások szenvedése nyujt. Neked szenvedned kell, hogy ők beteljenek a saját dicsőségüktől.

A fekete rigó énekét azonban meghagyták. Mi ez vajjon? Csak feledékenységből maradt volna ki a trianoni szerződésből? Alig hihető.

*

Barátom, a feketerigó, hirtelen abbahagyja énekét és félig ijedten, félig dühösen csörög. A magas fű hullámozni kezd, aztán két macskát látok, amint nesztelen, puha talpakon végigosonnak a kerten. Az egyik fehér és karcsú, a másik szürkefoltos, nagyfejű. De egy harmadik is jön az orgonabokrok felől: ez meg egészen fekete. Macskakongresszus! A három macska összeül, mintha tanácsot tartanának, aztán libasorban megindulnak a tiszafa felé. Oh, a bestiák!

De most meghökken a három fészekrabló, mert az udvar felől a hivatalos buzgalomtól lángolva előrugtat Zsandár, a házőrző kuvasz. Mi az? Macskák? No hiszen éppen jó kedvében lelik!

Avval az ősi dühvel, melyet minden jóravaló kutya minden macska iránt érez, megattakirozza a három szövetségest. Ugatása haragos üvöltéssé lesz, egészen bizonyos, hogy förtelmesen káromkodik a maga kutyanyelvén. A három macska ész nélkül háromfelé rohan, kettő általveti magát a kerítésen, egyik azonban, a fehér, már csak a diófán talál menedéket.

Zsandár lenn ül a diófa alatt és várja, hogy a macska lejöjjön. A macska fenn ül a fán és várja, hogy Zsandár eltakarodjék. Melyik unja el előbb?

*

De most már egészen világosan látok: hát persze, hogy nekünk tilos a madárének! A dolog annyiban van, hogy a szegény emberek nálunk Trianon jóvoltából már nem győzik etetni sem a macskáikat, sem a kutyáikat. A macska megél a kertben is, madárvadászaton. A kutya nem tud így megélni és gyorsan pusztul. Minél jobban szaporodik benn a városban a luxuseb, annál inkább fogy künn a külső részeken a házmesterek és kertészek házőrzője. A nagy kutyaadó meg fogja neki adni a kegyelemdöfést. És minél kevesebb lesz idekünn a kutya, annál szabadabban garázdálkodnak majd a macskák és annál rohamosabban pusztulnak majd az énekes madarak.

Tetszik érteni? Trianon nem akarja, hogy nálunk madarak énekeljenek. A győztesek tekintélye úgy kívánja, hogy csend legyen a magyar kertekben. És így tulajdonképpen a fehér macska ott fenn a diófán a jóvátétel ügyének szolgálatában áll. Zsandár pedig a fehér tépőfogaival a trianoni szerződést veszélyezteti és nem bizonyos, nem fogják-e lefegyverzését követelni.

(1923.)

AZ EMBER ÉS AZ ÁLLAT

Ma délben kisgyerek-combját ebédeltem. A szakácsnő velesült burgonyát és zöld salátát tálalt hozzá.

A gyermek egy szomorúszemű, szelíd tehénanya borjú-gyermeke volt. Ezeknek a kis borjúknak nem lehet valami gazdag élettapasztalatuk, mondják, hogy a vágóhídon némelyik megnyalja a mészároslegény kezét.

Hallotta ön valaha a jászolhoz kötött tehén bőgését, amikor a mészáros elviszi a borját? Nevessen kérem, de én azt a bőgést megrendítőbbnek találom Niobe sirámánál. Soha még szörnyűbb fájdalom nem zengett a sötét földről a csillagos egek felé! Azt hiszem, ezért a hangért lett a tehén a hinduk szent állata.

*

Szóval: borjúcomb volt ebédre és vendégem is került hozzá, egy kedves vén fiú, akit a világi dolgok közül éppen csak a vadászat sportja érdekel.

Mulatságosan mondta el, hogyan viselkedik a nyúl, mikor megkapja a maga sörétporcióját. Legkomikusabb, ha orron lövik, mert akkor szabályszerű bukfencet vet. Az ember megpukkadhatna a nevetéstől!

Kissé elkedvetlenítő, persze, ha elgondolja az ember, hogy a nyúlnak szakasztott olyan idegei vannak, mint nekem vagy neked, ha a sörét széttépi a tüdejét vagy a beleit, az éppúgy fáj neki, mint fájna nekem vagy neked. A dülledt nyúlszem még a holta után is tele van rémülettel és fájdalommal.

*

Azt kérdezi a vendégem:

– Miféle csattogást hallani az utcáról?

Nem is hinné az ember: a fuvarosok ostora szól így. A nyaralóm előtt hirtelen emelkedik az út és a téglahordó lovak csak nehezen tudnak felkapaszkodni. Megfigyeltem: a kocsisok legszívesebben a ló hasát verik, mert a háta már nem igen érzi.

A négylábú mártirok némán és megtört szemmel erőlködnek a nehéz kocsi előtt. Tavaly a házam előtt szörnyet halt egyik. A kocsis azt mondta: ő már hajnal óta várt ilyesmit. Az állat hajnal óta agonizálva vánszorgott a kocsi előtt.

*

Egyszerre fájdalmas üvöltés hallatszik az utcáról, azután hangos férfinevetés.

Tudom, mi az! A lejtőn a fuvarosok leszállanak a kocsikról és rajvonalban lépkednek. Mindegyiknek kezében ostor. Olykor szembe kullog velük egy szerény kis kutya, amely – ő tudja, miért – sürgősen a vám felé igyekszik. Mikor meglátja a legényeket és kezükben az ostort, félénken visszahőköl, de azután kutyakönnyelműséggel mégis megreszkirozza, hogy a kerítésfalhoz lapulva, elosonjon mellettük. A legközelebb eső kocsis a világért el nem mulasztaná, hogy ostorheggyel jót ne csipjen a bőrén. A kutya pedig üvöltve sántít tovább. Hát hiszen a szegény embernek is kell valami örömének lennie!

Ha körülnézek a világegyetemben, az embernek csak egyetlenegy lelkes, hű és önfeláldozó barátja van: a kutya. No hiszen, meg is fizet érte!

*

A házam pitvarában madárkalicka függ.

– Milyen kedves! – mondja a vendégem.

És nem gondol arra – máig magam sem gondoltam reá – hogy az erdő tarkatollú gyermeke szomorú kis fegyenc, életfogytiglan börtönt ül, csak azért, hogy halljam a fájdalmasan epedő énekhangokat, amelyekkel elvesztett szabadságát síratja. Milyen keserves lehet a fogság annak, aki megszokta, hogy erdők és hegyek fölött hasítsa a napfényes levegőt!

*

A kertkerítésen túl kis süldőleány szaladgál, pillangót kerget és olyan kecsesen mozog, mint maga Psyche, a bakfis-istennő.

A kis szomszédnő a gimnáziumba jár és szenvedélyes rovargyüjtő. Egyáltalában nagyon komoly gyermek. Amit elfog, azt gondosan felnyársalja vékony tűvel. Olykor napok mulva is, ha utána néz a zsákmánynak, a feltüzött kis állat még él és lassú, kínos ütemben mozgatja remegő lábacskáit. Tudunk emberekről, akiket ennyi szenvedésért szentté avattak.

*

Az egész szomszédcsalád nagy «természetimádó». Van a kislánynak két öccse, azok ugyancsak híres «gyüjtők». Gyüjteni annyi, mint gyilkolva és fosztogatva járni az erdőket. Kirabolják a madárfészkeket, mert nekik «tojásgyüjteményük» is van, tűhegyre szúrnak vagy spirituszba fojtanak minden apró állatot, amelyet balsorsa a «gyüjtők» útjába vezet. Annyi példányt ölnek meg, amennyit meg tudnak szerezni: ami nekik nem kell, az jó lesz cserepéldánynak. A gubókat skatulyába zárják s ha tavasszal kikel a pillangó, pihés kis testét már várja az acéltű.

*

A kirándulók tegnap egy ritka szép siklót vertek agyon az erdőben. A legártatlanabb és legkecsesebb kígyó volt, de meg kellett halnia, mert a városi embert valami babonás dühroham fogja el, ha kígyót lát. Tízen is utána vetették magukat, botokkal és esernyőkkel zavarták, döfködték, a megrémült állat kétségbeesetten menekült, kövek, farakások alatt keresett oltalmat, végül mégis oda kellett adnia a teremtés urának az ő egyetlen tulajdonát szegény kis életét. Most ott fekszik az úton, tört derékkal, eltaposott fejjel, a hangyák prédája.

Az ember förtelmes dolgokat művel «kiskorú testvérével», az állattal. Ha Mózes könyve az embert az állatok királyává avatta, akkor egy vérszomjas tömeggyilkosra bizta a kormányt.

(1925.)

A MI KISKORÚ TESTVÉREINK

Közfelfogás szerint az állat halála «indokolt», ha az ember érdeke úgy kivánja. Meg kell halnia, mert kárt vagy alkalmatlanságot szerez az embernek, mert szükség van a húsára, a csontjára, a bőrére vagy a tollára, és ezt az életével együtt oda kell adnia a teremtés zsarnokának. The rest is silence!

Rengeteg sok állat azonban «indokolatlanul» hal meg. A nyomorult tollas vagy négylábú proletárnak nincs semmije, ami az ember kapzsiságát ingerelhetné, haszontalan irhájával együtt mégis oda kell adnia vidám kis életét is, mivel az ölés maga gyönyörűsége Kain nagykorú és serdületlen fiainak. A halál mint önzetlen öröm, gyilkolás, mint l’art pour l’art!

*

Az én adataimat kiegészíti egy szörnyű levél, amely egyik vidéki városból érkezett hozzám. A levél azért szörnyű, mert a benne felsorolt förtelmességek a kultúremberre megszokott és jelentéktelen benyomást tesznek.

«A báró úr, – írja az én emberem – a báró úr nemrég flóbertpuskával lepte meg tizenkétéves fiát. Hadd tanuljon meg fegyverrel bánni. A fiú lövési lajstromot vezet, amelyben lelkiismeretesen elkönyvel minden állatot, amelyet elpusztít. A jegyzékben szerepelnek verebek, harkályok, csókák, szarkák, mókusok, egy ürge, rengeteg sok béka, néhány kóbor macska, mert a madarakat pusztítja, a kutya alkalmasint, mert a macskát bántja, a harkály, mert meglékeli a fákat. Persze, ez a sanda okoskodás kissé emlékeztet a farkaséra, midőn mint főmagánvádló lépett fel a báránnyal szemben. Fecskét is szeretne lőni a kis báró, de eddig még nem tudott: «Apa azt mondta, bár a fecske nem kártékony, egy-kettőt mégis le szabad lőni a gyakorlat kedvéért, mivel az nehéz lövés.» A kis báró ambiciózus fiú, azt hiszem, álmában is azon töri szőke fejét, hogyan gyarapíthatná a lövési lajstromát. Puskájával mindig ott lapul, ott settenkedik a parkban. Jaj a madárnak, amely meg akar pihenni a lombos fákon! A rózsásképű kis kölyök a halál fanatikus ügynöke. Egyéb vágya nincs, minthogy állatok vidám és kecses életét bűzös döggé változtassa.»

*

Az emberek azt hiszik, ezek ártatlan dolgok, mint minden, ami az emberre nézve nem, csak az állatra veszedelem. Pedig tévedés! A valóságban az ember súlyos árt fizet a gyilkos monomániájáért. Az állat ugyan nem áll bosszút (ő szegény csak páni félelmet érez, nem gyűlöletet «nagykorú testvérével» szemben), de a könyörtelen vendettát megállja egy magasabb fórum: a természet rendje.

Mert a természet rendjéből következik, hogy Kain fia, aki megszokta, hogy kénye-kedve szerint öldösse az állatokat, fel tud ugyan emelkedni a felhők fölé és Budapesten meghallja a dalt, amit Londonban énekelnek, de nem tudta még felebarátaival az élethez való jogát elismertetni. Azaz: Európa szívében az életbiztonság ma semmivel sem különb, mint volt a húnok és mongolok betörése idejében. Úgy látszik, a civilizáció kimerült a technikai haladásban, a kultúremberben azonban ugyanazok a kannibáli ösztönök élnek, mint a hajdani barlanglakókban. Az emberi nagyság teljét a katonai dicsőség adja meg, amely nem egyéb, mint a szervezett emberölés apoteózisa.

Meg vagyok győződve róla, az emberiség nem is fog kijózanodni véres mámorából, amíg állatöléssel és állatkínzással rendszeresen táplálja a maga vad ösztöneit.

*

Mi a mai kor «vezérgondolata?» Egész osztályok, egész nemzetek egymás kiirtásáról ábrándoznak. Az állat bosszúja!

A kizárólag «emberi használatra» szánt gépfegyver és a mérges gáz, amely a rovarírtás technikáját vitte át a háborúba, az állat elégtétele.

Ha megint háború lesz és éjnek idején bombavető repülő berreg a házad felett és te ijedten kapod magadhoz síró gyerekedet, akkor jusson eszedbe oh ember, hogy az apró csúszó-mászók között éppen ilyen pánik volt, ahányszor a te fiad «rovart gyüjtött» az erdőben és jusson eszedbe, hogy magatok is okai vagytok az emberiség szörnyű elvadulásának.

(1925.)

EBKIÁLLÍTÁSON VOLTAM

I.

A városi kutya hasznáról. – Nagyságod kutyát óhajt szerezni és tanácsot kér tőlem, milyen fajtát vásároljon. Hogy helyes tanácsot adhassak, előbb tudnom kell, milyen célra kell az állat? Gulyát, úgyebár, nem akar vele őriztetni, eszkimószán elé sem akarja fogni, de rókát sem akar vele kergetni. A kutya az ön otthonában nem gyakorlati, hanem inkább ideális hivatást fog teljesíteni. Reprezentativ kötelességei lesznek és bizonyos ürt fog betölteni nagyságod érzelmi életében. Szóval, a városi eb hivatása kétféle lehet: vagy a hiányzó házibarátot, vagy a hiányzó gyereket kell pótolnia.