Part 11

Ha négylábú házibarátról van szó, akkor persze nagy kutyát kell választani. Afféle délceg utcai kísérőt, lovagias védőt, aki a hatalmas fogaival az állandó veszedelem illúzióját kelti. Mert a házibarát csak akkor érdekes, ha egy kicsit veszedelmes is. (Ön most már egy szép farkaskutyára gondol, mert így nevezik Budapesten a német juhászkutyát.)

A gyereket a kis kutya pótolja, a japán pincs vagy a törpe spicc, vele mulatságosan lehet hancurozni; ha beteg, akkor sajnálni és ápolni lehet, az utcán pedig utána fordulnak az emberek és azt mondják: «Juj, de édes dög!» – amitől nagyságod az anyai büszkeség egy nemét érzi.

Nos, tisztelt asszonyom, óva intem önt a farkaskutyától, a japán pincstől, valamint a törpe spicctől! Ne bízza a poggyászát süllyedő hajókra!

II.

A farkaskutya alkonya. – Ebkiállításon voltam és onnan azt a sziklaszilárd meggyőződést hoztam magammal, hogy a farkaskutyának befellegzett! Ma még teli van a város vele, mint a nótában akácfavirággal, olyan csapatosan szaladgál a pesti utcákon, mintha az orosz puszták farkasai kongresszust tartanának, a kiállításon is annyi volt a farkasimitátor, mint egykor, Madame Sans-Gêne idejében, Napoleon-imitátor a párizsi kávéházakban. Nyurga és köpcös, krumpliorrú és pisze Napoleonok; sárga, szürke, fekete és csíkos ebek; farkasok, amelyeknek rókafejük, mackóképük vagy hiénapofájuk van; kutyák, amelyeket, ha nem csóválnák nyájasan a farkukat, maga Brehm sem tudna megkülönböztetni a pusztai akolbírótól, a Canis Lupus-tól. A kiállító uraságoknak volt szívük, hogy némelyik díszpéldányért 300.000 koronát is elkívántak. De mindez nem bizonyít sokat! A csillag is akkor fénylik legszebben, mikor már hullófélben van és a farkaskutya csillaga bizony hanyatlóban van.

Az ebtenyésztők nevetnek, de ők csak kutyaszakértők, – ha emberekhez is értenének, akkor tudnák, mi a farkaskutya tragikuma: túlságosan fölkapták, divatot csináltak belőle, mint egy Zerkovitz-kupléból. Amiből pedig felesleg van, az nem érték: ami minden utcasarkon található, az nem maradhat divat; amit mindenki visel, azt nagyságod nem viselheti. Kis idő kérdése csak és a mostani farkaskutya-inflációt katasztrofális bessz fogja követni, meglássa.

III.

A komondor megdicsőülése. – Akarja tudni, mit rejt méhében a jövő? Megmondom. A jövő kutyája a magyar komondor és a puli. Kérem, ne mosolyogjon kicsinylően, belőlem nem a nemzeti sovinizmus beszél, én minden magyar emberrel sem vagyok szolidáris, magyar kutyával meg éppenséggel nem. A hazai fajkutyáknak azonban olyan nagyszerű tulajdonságaik vannak, amelyeket nem lehet tovább véka alá rejteni. Ott volt a kiállításon? Ahány idegen kutya volt, mind tépte a láncát, üvöltött, ugatott, kaparászott és idegeskedett. Csak a komondor-gárda hevert összegöngyölődve a homokban, mozdulatlanul, mint egy rejtelmes szfinx-csapat és olyan jóizűen aludt, ahogyan csak a komondor tud aludni. Ők nem türelmetlenek, ők ráérnek, ezer esztendő óta várnak már, hogy fölvirradjon az ő napjuk és egypár esztendő már meg se kottyan.

Szép és imponáló állat. Olyan módos, mint a százholdas kisgazda. Ha gondozzák a subáját, akkor hófehér, mint a tibeti jaké. Neki is természetes hajválasztéka van, mely az orránál kezdődik és a faránál végződik. Tűzes vérű és mégis megfontolt. Nem verekedő, de ha igazságot kell tennie, akkor két farkaskutyával is könnyen elbánik. Gazdájához hű, idegenekkel szóba nem áll. A magántulajdonról igen preciz fogalmai vannak, őt ugyan nem lehetne beszervezni kommunista sejtbe és ha ön a villája kertjét őrizteti vele, akkor a gyümölcstolvaj bemászhatik a kerítésen, de ki már csak az önkéntes mentők autóján mehet.

IV.

Mi a különbség a puli és a pumi között? – Ha ön kis kutyát akar, akkor tiszta szívvel a magyar pulit ajánlom. Egészben véve olyan, mint egy zsebkiadású, fekete kis komondor. Bátor, eleven, kemény, eszes és kötelességtudó szőrpamacs. Tömörkény szinte tisztelettel szól az intelligenciájáról; egyébként pedig azt állítja, hogy a nép a pulit nem is tartja kutyának. A puli nem kutya, hanem puli. Ha ön, tisztelt nagysád, pótgyereknek adoptálja, akkor sok öröme lesz benne. Képzeljen el egy négylábú gyereket, akit nem kell félteni sem a villamostól, sem a szomszéd harapós buldogjától, mert sokkal furfangosabb, semhogy kifoghatnának rajta; egy gyereket, aki a harmadik határból is visszatalál önhöz; aki olyan egészséges, hogy nem kell neki doktor és a marha velőscsontját úgy ropogtatja szét, mint a sósperecet.

Azonban a pulinál is kedvesebb a pumi. Nem tudja, mi a pumi? Nos, jegyezze meg jól a nevét, mert a jövőben hallani fog róla. A pumi a puli dunántúli atyafia, annyiban különbözik tőle, hogy valamivel talán szikrázóbb kedvű, nagy füle pedig föláll, mint a csacsié.

Tehát komondort vagy pumit! Ezek a kutyák csak azért nem vonták eddig magukra az ön megtisztelő figyelmét, mert idevalósiak. Ha majd mint Himalája-juhászkutyák vagy tibeti ebek fognak megjelenni az ön életében, akkor úgy el lesz tőlük ragadtatva, mint a Kőrösi lány nótájától, mikor azt az amerikai bárban shimmynek játszotta a néger jazz-band.

V.

Egy szerény kérdés. – A magyar fajebekért is szép pénzt kérnek már. Ha sokalná a beszerzési árt, akkor adnék más jótanácsot. Ismerek egy menekült családot, amely szívesen venné, ha hároméves kis fiát el tudná helyezni valami jó házban. A kis fiút ön ingyen megkaphatná. Szép, kedves, eszes fiúcska. Mit szólna ilyen pótgyerekhez?

(1923.)

JAKAB B-LISTÁRA KERÜL

1.

Jakab dáklikutya volt és a zugligeti rokonaim házában szolgált. A komám azt állította róla, hogy «ijesztően» okos; ha hinni lehetett volna neki, akkor egy Szokratesz agyveleje szorult a kutya-koponyába. Engem nem kedvelt Jakab, de annak egy sajnálatos félreértés volt az oka. Egyszer ugyanis a gyerekek labdáját kerestem az esővizes kád alatt, és Jakab, aki ott némely régi csontokat és kemény kenyérhéjakat őrzött, olyasmit képzelt, hogy én az ő jogos tulajdonára pályázom. Ettől fogva nem tartott engem korrekt embernek és én sohasem tudtam többé visszahódítani bizalmát.

Ő különben is pesszimista volt és ez meglátszott a külsején is. Homlokát állandóan gondterhes ráncokba vonta és mindig olyan levert benyomást tett, mintha éppen az imént valami lesujtó hírt kapott volna a tőzsdéről.

2.

Most pedig egy másik kutyáról kell beszélnem, arról a kóbor kuvaszról, aki a januári nagy fagyok idejében bevette magát az udvaromba. Bármit próbáltunk is vele, nem tudtuk többé elzavarni; ha tizszer kitettük az utcára, tizszer visszasompolygott megint. Ha megszorították, akkor lehasalt a földre és olyan alázattal és megadással nézett föl a támadójára, mintha azt akarná mondani: agyonüthetsz, de én innen el nem megyek.

Szürke pulikeverék volt, szeméből csak úgy sugárzott az értelem, egyébként azonban meglátszott rajta, hogy szörnyen megöklelte a nyomorúság. Furcsa volt, hogy az én házőrző bundásom, amely pedig az egész villanegyed legelszántabb verekedője, nem bántotta a betolakodót.

3.

Mi legyen most már avval a döggel? A rendőrőrmester azt ajánlotta, telefonáljak a gyepmesternek, az majd ellátja a baját. De a kutyának olyan okos, szomorú szeme volt, – szóval nem telefonáltam. A konyhában azonban megtiltottam, hogy etessék, mert különben sohasem szabadulunk már tőle. Nem is tudom, miből élt két hétig a nyomorult pára, mert sohasem járt kenyér után, hanem éjjel-nappal ott feküdt a küszöbömön, csendesen, szomorúan és mindig reszketett a hidegtől. Ha valakit meglátott a háziak közül, akkor hátracsapta a fülét és a fehér fogait mutatta, de ez nem volt ellenségeskedés, hanem inkább valami furcsa, kedveskedő vigyorgás. Különben pedig napról-napra girhesebb lett és erőtlenebb. Ez a dög a fejébe vette, hogy nekem kell őt kimentenem a kutyagyehennából és az éhségsztrájk fegyverét szegezte a mellemnek…

Én azelőtt nem értettem, mi az éhségsztrájk. Ha valaki önként koplal, nem az ő privát dolga az? Most megtanultam, hogy nem az ő privát dolga. Olykor éjjel is eszembe jutott a szomorú szemű szőrpamacs, amely ott fekszik a küszöbömön és amelynek élete csupa kínlódás és rettegés.

4.

Végül is én adtam be a derekamat. Elhatároztam hogy pártfogásom alá veszem Bodrit, – a leányok így nevezték el a vendégkutyát – tisztességes helyet keresek neki, hivatalhoz juttatom, de addig is a bundásnak osztoznia kell vele a konyhahulladékon.

Meglátogattam a zugligeti atyafiságot. Jakab a kutyaólban feküdt és igen rosszkedvűen nézett utánam. Nem ugatott meg, de midőn szóltam hozzá, morogni kezdett, hogy el ne bizzam magamat.

Rokonaim előtt szóba hoztam a négylábú pesszimistát.

– Nem szokott ugatni?

– Emberekre ritkán, inkább csak macskákra.

– Pedig ebben a házban elkelne ám egy jó házőrző!

Most már fölajzottam lantomat és Bodri kutya dicséretét kezdtem zengeni. Hogy milyen okos, milyen szerény, milyen nagyszerű kutya!

A rokonság jó ideig tartózkodóan viselkedett, midőn azonban észrevették, hogy az nekem szívügyem, végre is kötélnek állottak. A szobaleány még aznap átvitte a kutyát a Zugligetbe és Bodri, miután körülszaglászott a házban és megvakartatta magát minden családtaggal és enni kapott a konyhában, megértette, hogy mit várnak tőle és rögtön elfoglalta új hivatalát.

Én az este egy parányival talán nyugodtabb és jobbkedvű voltam, mint máskor.

5.

Egy hét mulva a villamoson találkoztam a zugligeti hugommal.

– Nos, hogy válik be Bodri?

– Pompás kutya, mindenki szereti, csak az a baj, nem tud megférni Jakabbal. Képzelje: kiverte Jakabot a házából és most ő alszik benne.

Mulatságosnak találtam Bodri rohamos elszemtelenedését.

Egypár nap mulva a Kossuth Lajos-utcában találkoztunk. Az asszonyka már messziről nevetett.

– Hogy milyen szemtelen az a Bodri! Most már a kertben sem tűri meg Jakabot, a szegény dákli napokig csavarog az utcán, már egészen lesoványodott, annyira fél Bodritól.

Tegnap künn voltam a Zugligetben. Bodri ott feküdt a kutyaól előtt, a verőfényben süttette a hasát. Jól meghizott, amióta nem láttam.

– És Jakab mester?

Rokonom arca kissé megnyúlt.

– Jakab elveszett. Egy héttel ezelőtt elment hazulról, azóta se láttuk. Most már nem is bízunk benne, hogy még visszakerüljön.

6.

Alkonyatkor egyedül szoktam sétálni a hosszú fasorban. Néha kóbor kutyával találkozom és olyankor szegény Jakabra gondolok. Ha még él, akkor ő is ilyen tétova léptekkel, ilyen gyáván behúzott farkkal, gondterhes pofával, keserűséggel együgyü kutyaszívében bujdosik az árkok partján…

Hiszen én jót akartam, kegyelmes és méltóságos uraim, én jót akartam, de hát nem olyan könnyű dolog ám Gondviselést játszani!

(1924.)

ROOSEVELT ELNÖK ÉS SZIMBA KIRÁLY

Gyermekkoromból megmaradt romantikus mohósággal kaptam bele Roosevelt Afrikai kóborlásai-nak olvasásába.

Az ex-elnök keletafrikai safari-ra indult, hogy félvad néger törzsek társaságában, emberevő fenevadak és trópikus viharok közepett próbára tegye azt a tulajdonságát, melyet nyilván legértékesebbnek tart magában: a férfiasságát. Az érdeklődéstől némileg izgatottan kikötöttem vele Mombasában, végigkísértem a koloniális vadasparkon, a southern game reserve-en, ahol az angolok emberségéből örökös treuga dei védi az állatokat, meg-megpihentem Nairobiban, a mesés afrikai városkában, ahol holdvilágos éjszakán vad zebraménes nyerít bele a főutcába és ahol a szőkehajú miss, ha zongoralecke után biciklijével vigyázatlanul bekanyarodik az utcasarkon, olykor összeütközik – hopszá – a hím oroszlánnal.

Roosevelt nagyszerű safari-vezető. A hajdani cowboy, aki egykor amerikai szerkesztőségek ablaka alatt terelgette a vad ménest, teli van robinsonos tettvággyal és cooperes kalandszomjjal. Az olvasó élvezettel követi vadászkirándulásain és vele örül, midőn egy-egy sikerült lövéssel leteríti a pompás zsákmányt. A vén rinocerosz ott áll mozdulatlanul a sík lapályon, egy pusztuló állatfaj mogorva penzionistája, «prehisztorikus gondolatokba merülten» – mondja Roosevelt Kermit. Roosevelték lőttek már egy tucatot, de ezt is megölik, mert szép szarvat visel az orrán és az jó lesz otthon a pipázóban. A vén vastagbőrű erős és bátor, akár a förgeteg, de vaksi és nem tudja kisütni, honnan küldik beléje a rettenetes acélgolyókat. Kapkodja ostoba fejét, keresi az alattomos gyilkost, zúzott csontokkal, átlőtt mellel is vitézül attakiroz, végül féltucat golyóval a testében «gőzsípszerű» üvöltéssel kileheli nyomorult páráját. Húsz rinoceroszt lőttek.

Ezt az állatot nem kell sajnálni, mert «megtámadja az embert». A zebra, a selyemszőrű, csikos afrikai vadparipa, nem támadja meg az embert, de azért egész ménesre valót, éppen huszonkilenc darabot pusztítottak ki belőle. Ők olykor azért is összezúzzák egy-egy állat gerincét, hogy kipróbáljanak egy új puskát. Félreértésből is ölnek. Víziló-hímet keresvén, lelőnek egy csomó nőstényt, mely útjukba kerül. Tizenegy óriás elefántot lőttek, egész hullahegyet. Eszembe jut, hogy Kipling oly tisztelettel szokott írni ezekről a különös állatokról, mintha valami titokzatos erdei vallás papjai volnának. A struccmadarat, mint hasznos állatot, ma már vad állapotában is kimélik az angolok, az exelnökkel szemben azonban udvarias volt a kormány és ő – mily büszke élvezet! – két struccot lőhetett a tojással telt fészek felett, melyet az ostoba madárszülők semmiképpen sem akartak elhagyni. A karcsú, fényesszőrű antilopfalkák olyan kecsesen és könnyedén ugrándoznak néhányszáz méternyire a Roosevelt táborától, mint a fiatal leányok; a vadászok üstökén fogják a jószerencsét és százszámra lövöldözik őket és alkalmasint százakra rúg azok száma, melyek Bvama Makuba (így nevezik Rooseveltet a feketék) golyójával a csontjaikban elvonulnak meghalni a távoli bozótokba. Az urak nagy kedvvel lövöldözik a tanya fáin suhanckodó majmokat is. A Winchester csattan és a fürge állat gyermekvisítással, parányi kezét véres sebére szorítva, zuhan le a magasból. Kermit úrfi kisütötte, hogy a csita-gépárd a világ leggyorsabb lábú futója, a lélekzete azonban hamar elfullad. Ezentúl lóháton kergeti az állatot és csak akkor lövi le, mikor a csita szakadozó tüdővel, lélekzet nélkül, tehetetlenül lapul meg a gyöpön. Ők mindenféle állatra vadásznak, legyen az ragadozó, vagy ártatlan, hím vagy nőstény, sőt külön expediciót indítanak kicsi elefántborjúk ellen, hogy kitömessék azokat nem tudom melyik múzeum számára. Hajnalban nyeregbe ülnek, alkonyatig egyre dörren a puskájuk. Este a vértől mámorosan térnek a tanyára, ahol a mészárlástól az őrjöngésig felizgatott feketék üvöltő diadalénekkel fogadják őket. Másnap újból kezdik. Apa és fia olykor feláldozzák éjjeli nyugalmukat is, lámpással mennek ki a sivatagba és ha a homályban megcsillan a tűz visszfénye valami ugrabugráló kis állat ostoba és kiváncsi szemében, fejbelövik. Ez kedves és ártatlan mulatság, ártatlan, mert az éjjeli állatkák nem hordanak magukkal Winchestert, mint Roosevelték.

Kermit fiával ketten 512 nagyobb vadat lőttek. Ezek között van tizenhét oroszlán, tizenegy elefánt, húsz orrszarvú, nyolc víziló, huszonkilenc zebra, kilenc zsiráf, tíz bivaly, tizennégy majom és néhányszáz antilop. A ludak, kacsák, tyúkfélék és kisebb emlősök nincsenek felvéve a lajstromba. Most pedig én, Roosevelt Theodor egyik szerény olvasója, leteszem a könyvet és kijelentem, hogy nekem elég volt. Ez az örökös vérontás undorító, mert mániákus benyomást tesz. Roosevelték valahogyan félreértik a vadászat sportját. Nem tudnám megállapítani, hol van a határ, de kell valami határnak lenni a vadászat férfias sportja és a tömeges állatgyilkolás között. Tudom, nálunk is ezerszámra lövik az apró vadat. Ez azonban mégis más. Akik lövik, maguk tenyésztették és a vad meglehetősen fontos élelmicikk. A nagy vadat azonban főleg a trofeák kedvéért lövik. Tehát öldöklés az ölés emlékéért. A nagyvad érzelmi skálája – mert erről szó lehet – átkozottul közel áll már az emberéhez. Ezek a zebrák, gnuk és antilopok szervezett társaséletet élnek, szeretnek és gyűlölnek, ismerik a hatalomvágyat, a féltékenységet és a barátságot. Csontjaiknak, melyeket az acélhegyű golyó összezúz, véredényeiknek, melyeket széttép, ugyanaz a nevük és az alkatuk, mint az emberi csontoknak és edényeknek. És a halálra sebzett állat szemében ott vibrál ugyanaz a rettenetes félelem, mellyel a vérző ember ordítja a gyilkos szót. Igaz, Rooseveltnek van valami enyhítő körülménye, ő tudományos intézetek számára gyüjt. Ha azonban az élet szertelen arányú pusztítása csakugyan tudományos érdek, akkor ez a szomorú és alantas munka nem sportembernek, hanem pecérnek való, és én nem akarok a tömeges fojtogatás tanuja lenni. Az igazság az, hogy az urak szórakoznak. Nyomukban a kék afrikai ég felé bűzlik a megnyúzott, szarvaitól és fogaitól megfosztott kadáverek hosszú sora, előttük pedig halálos pánikban, sántítva menekül a nyomorékká lőtt vad. Mert Roosevelt angol-szász becsületességgel bevallja, hogy néhanapján kegyetlenül rosszul lőtt. Ha ki is nevetnek a vadászok, én mégis azt kérdezem magamban, joga van-e hozzá földi anyától lett halandónak, hogy ennyi életet áldozzon fel a maga szórakozásának? Ennyi virágzó, életkedvben és szerelemben tüzelő életet? A becsületes undor, melyet érzek, azt mondja, hogy nincs!

Egyszer aztán, nem tudom már, hogy melyik oroszlánvadászatán, Roosevelt elnök szembe került Szimba királlyal. Méltó ellenfelek! Az elnök hatalmas ember, aki több izben az Atlantitól a Csendes óceánig kótyagossá szónokolta már a választópolgárokat. Szimba három méter hosszú és két métermázsa súlyú hímoroszlán, Isten kegyelméből való király, aki az erejét és bátorságát az Úrtól nyerte. Amint megütköztek, én egyszerre azon vettem észre magamat, hogy egész lelkemmel királypártivá lettem. A támadó fél az elnök volt. A király ki akart térni az összeütközés elől, midőn azonban már két golyót kapott, bátran és haragosan felvette a harcot. «A lövés után az erős, inas bestia az agár gyorsaságával vágtatott felénk,» – írja Roosevelt. Szó sincs róla, az elnök derekasan viselkedett, a király azonban még derekasabban, és ha a fizikai bátorság valóban tiszteletreméltó tulajdonság, akkor Szimba király volt a nap hőse. Kettőjük közül Rooseveltnek jóval kényelmesebb volt a helyzete. Kezében volt a nem tudom hány acélgolyóra töltött Winchesterje, mellette állott Tarlton úr, a fekete földrész egyik legkeményebb oroszlánölője, mögötte egypár fegyverhordozója a hollandus tartalék puskával, melynek irtóztató erejű kartácstöltésétől hanyatt-homlok bukfencezik az óriás orrszarvú is. Szimba egyesegyedül volt, nem is volt puskája, fegyverei csak a közeliharcra alkalmasak.

Az elnök igényt emelt olvasóinak izgatott rokonszenvére, mivel az oroszlán veszedelmes és kártékony duvad. Miért kártékony? Hetenként elfogyaszt átlag egy zebrát, vagy egy antilopot. Mondjuk elfogyaszt 50–60 állatot egy esztendőben. Na, én nem hiszem, hogy akadna Afrikában oroszlán, mely egész életén keresztül annyi kárt tett volna a vadállományban, mint tett Roosevelt aránylag rövid vadászkirándulásán. Erről tehát ne beszéljünk.

Az oroszlán azonban megtámadja és megöli az embert is. Roosevelt pedig megtámadja és megöli az oroszlánt. Szimba király álláspontja morálisabb, mondhatnám emberségesebb is, mert ő azért öl, hogy éhségét csillapítsa, az elnök pedig azért, hogy szórakozzék. Őt nem lehet oroszlánhoz hasonlítani, legföljebb azokhoz az orvul támadó, kivételes ragadozókhoz, melyek a puszta vérengzés kedvéért halomra fojtogatják az állatot. Én tehát, ha nem hallgatok a nepotizmus szavára és ha Rooseveltben nem a felebarátomat, hanem valamely principium képviselőjét látom, az igazság és az erkölcs nevében Szimba király mellé állok.

Az igazságnak és az erkölcsnek azonban ezúttal sincs szerencséje. Már két golyót kapott. Most Tarlton is tüzel. Az elnök letérdepel és mellbelövi a királyt. A golyó átlövi az oroszlán tüdejét és szétroncsolja szívének véredényeit. Szinte fejjel a földre zuhan, de újból talpra szökik és a halállal a szívében közeledik ellensége felé. De már csak lépésben tud menni. Közbe el-elszédül. Tarlton újból lő és lapockán találja. Roosevelt is tüzel és szétzúzza a nyakát. Szimba király meghalt.

«Délkeleten zivatar dübörgött és a vörösen leáldozó napban, mely mögöttünk tüzelt, a viharfelhők pompás színekben ragyogtak. Később lehunyt a napvilág, a felhők szétfoszlottak és mialatt mi végigmentünk az alaktalan sivatagon, magasan felettünk függött a félhold, a tiszta égen idegenszerű csillagok ragyogtak, a déli kereszt pedig sziporkázva állott a láthatáron.»

Igy fejezi be Roosevelt az oroszlánkaland elbeszélését. Szimba király bőrét persze magával vitte, talán lábszőnyeget fog belőle csináltatni Roosevelt Alicenak. A vörös alkonyi fényben távoli hiénaröhögés hallatszik, a sivatag egén a félelem és a fájdalom orkánja gigantikus állatcsorda árnyképeit hajszolja végig. Én pedig nem olvasom tovább ezt a szép kötésű könyvet.

(1910.)

MESE A TUDÓS GYERMEKRŐL

Az égre kérlek, vigyázzatok, nehogy a gyermekek megtudjanak valamit! A fiú legyen pirospozsgás, összekarmolt arcú kis lator. Legyen mindig éhes, legyen arcátlan és vad. A leány pedig legyen ugrifüles és fecsegő, mint a szarka. És egyik se tudjon semmit. Csak éppen köszönni, imádságot darálni, franciául kotyogni, villával enni és egy kicsit zongorázni. De azonkívül semmit!

Hallottam egyszer egy kis leányról, egy tudós kis leányról, az megértette az állatok nyelvét.

Mindenki tudja, hogy azok a kis leányok, akik piros pünkösd hajnalán születtek, különös titkos tudományokban jártasak. Az ilyen gyermeket arról lehet megismerni, hogy nem leli kedvét a játékban, hallgatag mint az egérke és sokat töprenkedik magában. Csodálatos képességei később kipárolognak a lelkéből. Rendesen aznap, mikor a templomban először kacsint a legények padja felé. Hogy miért van így, azt magam sem tudom.

Ilyen hallgatag, szomorú, magában járó gyermek volt az én leányom is.

Már meglehetősen nagyocska volt, mikor megösmerte saját csodálatos képességeit. Néhanapján azelőtt is úgy rémlett neki, mintha a nagy diófán ugrándozó rigó értelmes szavakat rikoltana feléje; de mivel testvérei kinevették ilyenekért, elszégyelte magát és nem törődött többet a dologgal. Egy verőfényes napon azonban, mikor az egész család szüreten volt és őt házőrzőnek hagyták otthon, lehullott szeméről a hályog.

A dolog pedig így történt. A kis leány a szobában ült és a hímzésén dolgozott, közbe pedig szórakozottan hallgatta rab gerlicéjük turbékolását. Egyszerre leejtette hímzését az ölébe és figyelni kezdett. Semmi kétség, tisztán megértette, mit turbékol a galamb.

– A párom, a párom! Künn a füzesben, susogó lomb alatt, vár a párom… De hiába vár! Susogó fák körül száll zengő szárnyon a párom… De hiába száll! Nem látom már a párom!

– Szegény galamb! – mondta a kis leány, miközben a szeme könnybe lábadt. Aztán más neszre kezdett figyelni. Az ablak deszkáján papírskatulya állott – a skatulya a fiúké volt –, abból halk kaparászás hallatszott. A kis leány kinyitotta a skatulyát és egy gombostűvel átszúrt, nagy agancsos bogarat látott. Még élt. Lassan mozgatta lábait és kínlódva cincogott. A kis leány a füléhez tartotta a skatulyát és ekkor tisztán megértette a haldokló bogár cincogását:

– Fáj!… Fáj!… Nagyon fáj!

A leány majdhogy hangosan el nem sírta magát. Kifutott a szobából, hogy ne legyen tanuja a bogár kínszenvedésének, az ajtóban azonban pillantása a rab gerlice kalitkájára esett.

– Rajtad még segíthetek, – mondta.

Egy székre mászva kinyitotta a kalitka ajtaját.

– Szállj el, galamb, szállj a párodhoz, a füzesbe! Fivéreim ugyan engem meg fognak öklözni, de nem baj!

A gerlice kiszállt a kalitkából, de éppen csak a ház ereszéig tudott fölvergődni. Ott leült és izgatottan tipegett föl-alá.

– Nem tudok, nem tudok! – turbékolta. – Béna a szárnyam!

– Jaj, a rossz fiúk eltörték a szárnyadat! Most már nem segíthetek rajtad, – mondta szomorúan a kis leány.

Odakünn a baromfi nagyon izgatottnak látszott. A tyúkok futkostak és kotkodácsoltak, a kacsák pedig hápogva verdesték a szárnyukat. Nagy lármájukból ilyenféle kiáltásokat értett meg a kis leány: