Part 10

Az író hagyatéka, ha a szerencsésebbek közé tartozik: egy név, amely az emberek szívében él és egy csomó könyv. Farkas Pál számára rögössé tette az írói pályát az a körülmény, hogy édesapja a nagy magyar kiadók egyike. «Neki könnyű!» – mondták megértő mosollyal írótársai és ez a «neki könnyű» síkos jéggel borította be előtte és szinte megmászhatatlanná tette a Parnasszus lejtőjét. Ha egy lépést fölfelé tett, egyet visszacsúszott. Első munkái nem zavartak sok vizet. De aztán váratlanul beleszólt a dologba Valaki, akié a döntő szó: a közönség. Farkas írásai kapósak lettek, az író máról-holnapra népszerű lett, még pedig írótársai, bírálói, sőt apai kiadójának feje fölött.

Ez a fokozatos és rohamos népszerűség egyébként együtt járt az író belső fejlődésével. Megfigyelhető, hogy későbbi műveiben fantáziája mindjobban kitüzesedik, merészebb szárnyalással mind magasabb régiók felé kalandozik, elbeszélő módszere pedig mindjobban megragadja és fogva tartja olvasóinak érdeklődését.

Versek kivételével minden költői műfajjal megpróbálkozott, a novellával csak úgy, mint a regénnyel és drámával. Színműveivel elérte azt a maximális sikert, amit vérbeli elbeszélő a színpadon elérhet. Az igazi Farkas Pál a novellákban és regényekben lép elénk. Igen erős szatirikus vénája volt és naplóformában írt elbeszéléseinek, amelyeknek sorozatát _Az önkéntes naplója_ nyitotta meg és amelyek mókás kommentárral kísérték az élet némely jelenségeit, köszönhette első, országos derültségtől kísért irodalmi babérait.

A mai regényirodalom főtárgya, a szerelmi élet mélységeiben való búvárkodás, nem érdekelte túlságosan. Őt a nagy tettek emberei vonzották, különösen azok, akiknek energiáját emberfölöttivé fűti valamely fanatikus hit, legyen az akár vallásos, akár politikai természetű.

Forradalmi korszakok embereiben és eseményeiben találta meg a földi élet legnagyobbszerű és megírásra leginkább méltó jelenségeit. Ez, ha visszaemlékezünk az ő politikai és hírlapírói állásfoglalására, ellentmondásnak látszik. De csak látszik, mert a valóságban Farkasnak nem a forradalom, mint az elnyomottak ultima ratiója, hanem a korabeli magyar forradalmárok léha munkája ellen volt kifogása. Ő azoktól, akik tragikus időkben a kezükbe merik ragadni egy nemzet sorsát, megkívánta a tiszta meggyőződés, a férfias bátorság és az áldozatkészség erényeit és fölháborítónak találta azt a nyegleséget, amely a sérthetetlenséget biztosító újságírójelvénnyel a gomblyukában óhajtotta fölforgatni az országot.

Az angol alkotmányos és vallásos küzdelmek kora, az olasz szabadságmozgalom, mindenekfölött pedig a nagy francia forradalom állandóan mozgalomban tartották a képzeletét, mint a nap a maga bolygóit. Drámai rövidségű, nemes alaptónusra hangolt, pompásan beállított frappáns jeleneteket merített az emberiség nagy tragédiáiból.

A nagy forradalommal való beható foglalkozás gyümölcse lett A Francia Forradalom című kétkötetes műve, amely kimagaslik a hasonló tárgyú magyar munkák közül.

A francia forradalmon keresztül elérkezett Bonaparte alakjához, amellyel Farkas több munkájában is találkozunk. Napoleont egy százsoros cikkben úgy megjelentetni, hogy Napoleon maradjon, ahhoz már valódi művészet kell.

Későbbi éveiben, az író utazásai eredményeképpen, a Kelet napja teszi tündöklőkké és forrókká Farkas írásait. Nagy előszeretettel választja úgy humoros, mint történelmi regényeihez és elbeszéléseihez ezt a hátteret és ugyancsak a Kelet termékenyítő hatása alatt írja meg legsikerültebb regényét, a _Mithradates kincsét_ is. Az előadó művészete ekkor már annyira tökéletesedett, hogy hitem szerint csak korai halála akadályozta meg abban, hogy az egészen nagy elbeszélők sorába emelkedjék.

(1926.)

III. ARCKÉPEK KOMÉDIA

GRÓF KEGLEVICH ISTVÁN képviselőházi beszéd

A mindenki által elfogadott tételből indulok ki: az államilag segített színházak rossz karban vannak.

Már most szeretném megtoldani ezt a tételt azzal, hogy a szubvencionált színházak, de főleg a Nemzeti Színház süllyedése maga után vonta az egész vidéki, sőt mondhatnám, az egész magyar színészet hanyatlását.

Nálunk Magyarországon kultúrális, de különösen színművészeti dologban meglehetősen erős centralizmus van, mely a vidéket állandóan szoros függésben tartja a fővárostól. Ennek a centralizmusnak tulajdonítható, hogy a vidék nemcsak műsorát, szinpadi sikereit, színpadi tekintélyeit, de ami a fő, szinpadi erkölcseit és elveit is a fővárosból szállítja.

Ez a centralizmus hasznos volt addig, amíg a Nemzeti Színház uralkodott a maga nagy tekintélyével a vidéken s amíg a magasabb művészeti elvekre való törekvést sugallta a vidéknek. De amióta a Nemzeti Színház maga is hanyatlásnak indult, elvesztette tekintélyét, kiejtette kezéből a vezetés gyeplőjét és a gyeplőt felragadták az azóta támadt pesti színházak, amelyek szívesen hódolnak magasabb művészi elveknek is, de csak addig, amíg azok az elvek nem jutnak összeütközésbe a pénztári sikerrel. Más szóval ma a magyar színművészetben pénztári sikerekre dolgozó színházak vezetnek.

Ennek a rendszernek sok erkölcstelen és káros következménye van. Az egyik az, ami már többször szóba került, hogy megindult Párizsból Budapestre és Budapestről a vidékre annak a műfajnak a behozatala, amelyet maguk a franciák is _cochonnerie_-nek neveznek.

Én nem akarom ezt a kérdést erkölcsi szempontból megítélni. Mint minden kultúrális dologban, itt is a nemzeti szempontot tekintem. Aki tudja, hogy a színház milyen hatalmas nevelő eszköz, nem kételkedik abban, hogy az az irány, amelyet Franciaországból importáltak, a jövő magyar nemzedék gondolkozásában nyomot fog hagyni.

Felvetem most már a kérdést: feltétlenül szükséges-e, hogy a mi vezető osztályunk családi erkölcseiben is léha, erkölcstelen generációt neveljen? Én azt tartom, egy kis nemzetnek, amilyen a magyar, amelynek élete tulajdonképpen állandó ostromállapot, a jövőben és talán a jövőben inkább, mint a jelenben, ép gerincű, egészséges férfinemzetségre van szüksége.

Megvallom, tisztelt képviselőház, az utóbbi időben nagyon foglalkoztatott a kérdés, hogy szabad-e egy ilyen szegény országnak, mint amilyen a magyar állam, a szántóföldön izzadó paraszt adófilléreiből budapesti színházak szutenálására költenie? Nagy barátja, rajongó híve vagyok mindannak, ami a művelődés körébe tartozik, de erre a kérdésre feltétlenül igennel máig sem mertem válaszolni. Az én válaszom a kérdésre úgy hangzik, hogy ha a színház az, aminek ma mutatkozik, tudniillik: tisztán az előkelő társadalmi osztályok szórakoztatására rendelt mulatóhely: akkor az állam pénzéből egy fillért sem szabad ráfordítani, hanem ki kell szolgáltatni a magánvállalkozásnak.

Az állam költhet pénzt a színházakra, ha a színházak a nemzet érdekében bizonyos hivatást teljesítenek. Megpróbálom, hogy lehető röviden, szubvencionált színházaink emlékébe idézzem, mi volna nemzeti missziójuk és megpróbálom szintén röviden megbírálni, hogy mennyiben tesznek eleget ennek a hivatásuknak.

Nézzük az Operaházat.

Igénytelen meggyőződésem szerint ennek a műintézetnek csak egy célja lehet: az, hogy a magyar zenének és a magyar énekművészetnek ápolója legyen. Eleget tesz-e az Operaház ennek a célnak? Ha őszintén akarok válaszolni a kérdésre, bár nem tulajdonítok ítéletemnek csalhatatlanságot, csak így válaszolhatok: az Operaház nemcsak hogy nem tesz eleget ennek a feladatnak, hanem egyenesen útjában áll a cél elérésének. Míg az Operaház megmarad mai szervezetében, addig meggyőződésem szerint a nemzeti ének és zeneművészet is az marad, ami ma, tudniillik: olcsó jelszó igazgatók és intendánsok programmjában, egyébként pedig a németnevelésű pesti zenészkörök állandó élcelődésének tárgya.

Miért mondom, hogy az Operaház úgy, amint van, útjában áll annak, hogy magyar ének- és zeneművészet létesüljön? Közbevetőleg megjegyzem, – nem akarom összezavarni a fogalmakat – én most nem a zeneköltészetről beszélek, mert arról, hogy a magyar Wagner Richard még nem született meg, nem tehet az Operaház, hanem szólok a magyar zenéről és a magyar énekről, mint előadó művészetről. Az Operaház fenntart egy ensemble-t, mely, – meggyőződésem szerint – általánosságban igen tisztességes, igen jó. Emellett azonban pénze, akaratereje, élanja javát egy külföldi vendégművészek szerepeltetésére alapított staggione fenntartására fordítja. Ez a staggione pedig olasz rutinjával, idegenszerű csillogásával lekonkurrálja, leénekli, leordítja, árnyékba szorítja és csírájában megfojtja a fejlődő magyar művészetet.

A művészetek fejlődésében vannak bizonyos törvények, amelyeket nem lehet ignorálni, minthogy ezek az örök logika törvényei. Ezek a törvények arra tanítanak, hogy ha egy, a kultúrában elmaradt nemzet egy művészeti ágat akar meghonosítani, akkor két út között választhat. Az egyik, amelyet mi követünk: a bojár, a parvenű társadalom művészete, amikor a társadalom nem produkál művészetet, hanem zsebébe nyúl és külföldről, készen, szőrőstől-bőröstől megveszi, ami neki tetszik. Ennek a módszernek megvan az az előnye, hogy igen kényelmes, de van egy nagy hátránya, az, hogy az így fejlődő művészet sohasem lesz nemzeti művészet. A másik út volna az öntermelés. Ez igen radikális programmal járna. Meg vagyok győződve, hogy ha kifejteném ennek a programmnak részleteit, a fővárosi zenészkörök gúnykacajjal fogadnák. Ebben az esetben ugyanis annak, akinek ehhez joga van, el kellene rendelnie, hogy bizonyos záros határidőtől kezdve az Operában sem énekelni, sem másképp beszélni, mint magyarul, nem szabad. Mi lenne ennek a következménye? Az, hogy az Operaház színvonala talán lesüllyedne, viszont hű tükre lenne a magyar nemzet mai ének- és zenefejlettségének.

A művészetben nincs ugrás és ha kezdeni akarjuk, az ábécénél kell kezdeni. Ismerve a magyar nemzet csodálatos képességeit, meg vagyok róla győződve, hogy ha egyszer kaput törnek az Operaházba a magyar tehetségeknek, 8–10 év mulva igen tisztességes magyar operai együttesünk lesz. Ez talán nem fog mérkőzhetni sem a párizsi, sem a bécsi Operaház együttesével, de jó magyar Operaház lesz és ha én abba a helyzetbe kerülök, hogy egy külföldi barátomat kell kalauzolnom az Operában és ő azt fogja mondani, hogy gyönge a tenorista, akkor erre azt fogom felelni, amit a prágai cseh Operaház igazgatója mondott egy hozzáintézett hasonló megjegyzésre: «Gyönge, de nem termett jobb. Majd fog teremni idővel.»

Azt tartom, hogy nemzeti operát csak így lehet csinálni, mert az ilyen nemzeti operának megvan az az előnye, hogy belemélyeszti gyökereit a nép mélyebb rétegeibe és azt hiszem, a Budapesten fölösleges zene- és énektehetségekből előbb-utóbb a nagyobb vidéki városok színházaiban is összeverődhet operai ensemble, hiszen tudom, hogy nagy a hajlam a vidéken, hogy operát rendezzenek be és ezek a vidéki operák kitünő nevelő iskolái volnának a pesti opera felé igyekvő nagyobb tehetségeknek. Amíg ezt nem csináljuk meg, addig mindig staggione marad az Operaház, az Andrássy-úti palota pedig az marad, ami ma, a magyar nagyzolásnak, művészi vezetésünk élhetetlenségének szomorú monumentuma.

Áttérek a Nemzeti Színházra és megpróbálom, hogy itt is ugyanazt a rendszert kövessem, amit az Operaháznál. Felvetem a kérdést: mi a célja, létjogosultsága a Nemzeti Színháznak?

Én három csoportba soroznám a Nemzeti Színház kötelességeit. Az első az, hogy a színház legyen magasabb nevelő iskolája a színjáték művészetének, a másik az, hogy a magyar nyelvet, a harmadik az, hogy a magyar drámairodalmat istápolja.

Lássuk a magasabb játékiskolát. Ha sorra veszem az összes fővárosi színházakat, mindegyiket a maga mértéke szerint megítélve, milyen célt tűzött ki maga elé és mennyire közelíti meg azt: akkor jó lélekkel mondhatom, hogy a Nemzeti Színház ma valamennyi között a legrosszabb, mert műsorát leleményes tapintatlansággal állítja össze, szinte kikeresi a világirodalomból azokat a darabokat, amelyeknek bukása biztos, amelyek kompromittálják a művészeket is, az intézetet is.

Én itt egy váddal léptem fel. A véletlen abba a helyzetbe hozott, hogy vádamat igazolhassam. Itt van a Nemzeti Színház műsora, melyet kéthetenként szokott kinyomatni. Szerdán, február 28-án, délután ifjúsági előadásra ki van tűzve Sudermann «Otthon» című darabja. Méltóztatik ismerni ezt a darabot? Egy művésznő lép fel benne, aki a családi házba visszatérve a művészi egyéniség előjogát képviseli. Ezek képviselőjeként lép fel s ezek közé az előjogok közé sorozza a szabad szerelmet is. Hogy ez nem szürke teória nála, azt bizonyítja az a gyermek, akiről igen sok szó esik a színpadon s aki nem viseli atyja nevét. Érdeklődtem, hogy Németországban, különösen Poroszországban, milyen ifjúsági előadásokat tartanak? Egy német színésztől megtudtam, hogy ott csak két darabot szoktak előadni: Schiller «Tell Vilmos»-át és Körner «Zrínyi»-jét. Ime: a porosz ifjúságot a magyar hazaszeretet heroszának példájával nevelik, a magyar ifjúságot pedig a szabad szerelem német heroinájának példájával.

Azt hiszem, további kommentár felesleges. Beigazoltam a vádat.

Áttérek a Nemzeti Színház másik kötelességére, amely a magyar nyelv ápolásával szemben állana fenn, és itt kénytelen vagyok egy újabb váddal fellépni. Vádolom a Nemzeti Színházat, hogy erről a kötelességéről nincs sejtelme, különben nem kicsinyelhetné annyira a magyar nyelv jogait. Vádoltam, bizonyítok. Az, akinek joga van hozzá, emeltesse ki a Nemzeti Színház irattárából annak a tíz külföldi darabnak súgópéldányait, amely utoljára adatott elő a Nemzeti Színházban. Nem beszélek az eredeti darabokról, azok magyarságáért szerzőjük felelős. De a fordításokat házi úton készítik, érettük a Nemzeti Színház felelős. Ha azt a tíz könyvet egy nyelvtudósokból álló bizottság elé terjesztik és ha ez a bizottság a középiskolai tanulók irásbeli gyakorlataival szemben köteles igényeket fogja szem előtt tartani, akkor a tíz fordítás közül öt szekundát fog kapni, elégtelen osztályzatot. Ha nem így van, akkor kész vagyok arra, hogy itt, nyilvánosan, bocsánatot kérjek a Nemzeti Színháztól.

Egy fővárosban, ahol a magyar nyelvvel szemben oly léha felfogás uralkodik, mint itt, ahol, ha egy magyar úriasszony franciául beszél és hibát ejt, szégyenli magát, mert az a műveltség rovására megy, de ahol divat dolga a magyar nyelvet idegen kiejtéssel, keresett germanizmusokkal felhigítva, torz szavakkal tarkítva, kiforgatva, pongyolán, hanyagul beszélni: egy fővárosban, amely ily kevésre becsüli saját nemzeti nyelvét, kétszeres szükség volna oly tekintélyre, ahol a tiszta, hamisítatlan, tősgyökeres magyar nyelvet ápolják. Méltóztatnak tudni, hogy Bécsben senki sem tud németül, még a császári palota előcsarnokaiban is azt a bizonyos lerchenfeldi tájszólást beszélik; de van Bécsnek az irodalmi nyelv dolgában egy elismert tekintélye és ez a Burg-színház, amely előtt egész Németország meghajol. Én igazán nem látom be, hogy minek fizetjük, minek szubvencionáljuk mi a Nemzeti Színházat, ha még ezt a kötelességét sem teljesíti, ha pesti kávéházi nyelven játszatja el a vígjátékokat, ha forma szerint lábbal tiporja a magyar nyelv jogait.

Hiszen a színművészet nagyon sokat tehet ezen a téren. Tudjuk, hogy József császár idejében még azt mondták, a magyar nyelv hivatalos használatra alkalmatlan; de hogy ez a nyelv ma a hivatalos, a szónoki, az irói és az újságirói, a kereskedelmi használatra és száz szakszerű szövevényes kitétel kifejezésére egyaránt alkalmas hangszer: ezt nem kis részben annak a csiszoló folyamatnak köszöni, amelyen a nyelv a színpadon keresztülment.

Azt mondtam, a Nemzeti Színháznak a drámairodalommal szemben is vannak kötelességei. Nem beszélek a mai drámai irodalomról, mert itt részben magam is érdekelt fél vagyok, és mert a mai drámai irodalomnak értékét csak a jövő kor fogja meghatározni, hanem beszélek a régiekről. Itt van a «Bánk bán». Én azt hiszem, ez az egyetlen magyar tragédia, amelyre rámondhatjuk, hogy klasszikus. Az ember azt hinné, hogy ha egy olyan szegény nemzetnek, minő a magyar, a gondviselés jóvoltából ilyen drágagyöngy jut, akkor, valahányszor az előadásra kerül, ünnepnap legyen, ha nem is a nézőtéren, de legalább a színpadon. E helyett én, aki igen sok «Bánk bán»-előadást láttam a Nemzeti Színházban, mindig azt a benyomást nyertem, mintha a színház egy kellemetlen kötelességének tett volna eleget. Azt mondják, hogy erre vagy arra a szerepre nincs jó előadó, azért nem lehet színre hozni. Ha az intendáns nyakába tudja venni Olaszországot egy ballerina, vagy egy tenorista kedvéért, miért ne vehetné egyszer nyakába a magyar vidéket, hogy megkeresse azt, akire neki szüksége van? Nem jellemző-e, hogy míg egy balletnak, például «A piros cipő»-nek kiállítására tízezreket költenek, addig a «Bánk bán»-t stílszerűen, korhűen, méltóan most sem tudják kiállítani.

Itt van továbbá két igen szeretetreméltó magyar szerző: Kisfaludy Károly és Szigligeti Ede. Az ő nagy előnyük, hogy bájos magyar komédiákat írtak a mindnyájunk előtt oly kedves, 1848 előtti magyar társadalom korából. Ezek a darabok a Nemzeti Színházban ma nem kellenek a közönségnek, de nem kellenek nekem sem. És miért? Mert rendesen másodrendű kiosztásban adják, az elsőrangú művészeket francia darabokra tartogatják, a stílust és a milieut pedig meghamisítják. Magam láttam az utolsó Szigligeti-előadáson, «Liliomfi»-ban, hogy három szereplő a 30-as és 40-es évek jelmezében lépett fel, a negyedik szereplő az 1899-iki Kohn Mór-féle angol divatban jelent meg. Ez a milieu meghamisítása, olyan dolog, mintha Molière-t pörge kalapban és sarkantyus csizmában adnák a Comédie Française-ban.

Felállítottam nagyjában, ahogy tudtam, a Nemzeti Színház bajainak diagnózisát: most kötelességem rámutatni a bajok kutforrására is.

Én, őszintén szólva, nem azt csodálom, hogy a Nemzeti Színház és az Operaház ilyen rosszkarban vannak, – mert hiszen ezek a színházak csakugyan szakszerű vezetés nélkül állanak – de csodálom, hogy valaki ezen csodálkozik Amióta a Podmaniczky–Paulay-éra véget ért, azóta ezek a színházak nagyúri műkedvelők experimentumainak vannak kiszolgáltatva. Nem kifogásolom a dilettáns nagyúri voltát, kifogásolom azonban a nagyúr dilettáns voltát.

Mert mi a különbség a laikus és a dilettáns intendáns között? A laikus, ha egyébként jó ízlésű és művelt ember, ismeri a maga tehetségének határait. Első dolga tehát, hogy egy jó igazgatót szerződtet magának, arra bízza a szakszerű részt. Ő maga megelégszik a felügyelettel, megelégszik azzal, hogy felfelé és lefelé megvédje a színház érdekeit, bizonyos általános elveket szuggerál a színháznak és ha összeütközések merülnek fel a színészek közt, – ami forróvérű emberek között napirenden lévő dolog, – békeszerzőként lép fel az ő nagy tekintélyével. Ez a jó ízlésű laikus szerintem az egyetlen képzelhető jó intendáns.

Ezzel szemben áll a dilettáns. A dilettáns természetrajzához tartozik, hogy mindent jobban tud, mint más és mindent maga akar csinálni. Mikor a színházhoz jön, megrendszabályozza a lámpagyujtogatókat s elcsapja a kulisszatolót, mert nem úgy gyujtogat és tol, amint tolna és gyujtogatna ő. A dilettáns mindent maga akar végezni, tehát nem ér rá semmire. Mivel a színészek e miatt elégedetlenek, – pedig a művész, ha elégedetlen, meg is mondja – az intendáns összeesküvést sejt, erős rendszabályokhoz nyúl és zsarnokká lesz. Az igazán jó direktor pedig nem tud megférni az ilyen dilettánssal. Mert a jó munkásember önérzetes, az ilyen dilettánssal pedig csak egy ruganyos derekú és strucgyomrú ember tud megférni.

Azt hiszem, a t. Ház el fogja nekem hinni, ha azt mondom, hogy nekem személyeskedő hajlamaim nincsenek, még csak agresszív ember sem vagyok. Magasabb alkotmányos kötelességnek vélek eleget tenni, ha azt mondom, hogy ennek a műkedvelő nagyúrnak a legveszedelmesebb prototípusa éppen Keglevich István gróf. Senki sem tiszteli annyira ennek az igazán nagyműveltségű, éleselméjű és csodálatos szívósságú műkedvelőnek a személyes tulajdonságait, mint tisztelem én. De hogy az intendánsi állásra valóságos antitalentum, mégpedig olyan antitalentum, amilyen csak ritkán és nagy időközökben születik, az előttem bizonyos.

Miként a háborúhoz pénz, pénz és megint pénz kell: úgy az intendánsi állás betöltéséhez tapintat, tapintat és megint tapintat kell. Színészekkel nem lehet úgy bánni, mint tisztviselőkkel. Nem mondom, hogy jobban kell velük bánni. Isten ments! De máskép kell bánni! Azok az emberek, akik agyvelejüket és idegrendszerüket modellálva mulattatják a közönséget, nem normális emberek. Ha megkövetelem a szinésztől, hogy esti 7 órától 10 óráig a színházban abnormis lelkiállapotban legyen, nem követelhetem meg tőle, hogy reggel 9 órától esti 7 óráig akaratnélküli, udvarias, síma bürokrata legyen. Ezt tudja mindenki, tudta már Neró császár is, akinek pedig jóval nagyobb fegyelmi hatalma volt, mint Keglevich gróf úrnak.

A műkedvelő kapkodásnak és a bürokrata ridegségnek egy igen jellemző esete nemrég bejárta a lapokat. Nem akarok ennek részleteibe bocsátkozni, csak megállapítom, hogy egy nagynevű művésznő (Jászai Mari!) otthagyta a Nemzeti Színházat. Az intendánsnak ebben az esetben igaza volt. De miért volt igaza? Mert nem lépte túl hatáskörének határait. De hiszen ő nem is lépheti túl, mert az ő hatásköre határtalan. Ha az intendáns ma a saját szakácsnőjét szerződteti a színházhoz, ehhez is joga van, viszont, ha cselédfizetésre szorít vagy elcsap valamely elsőrangú tagot, ehhez is joga van, mert hatáskörének, egész működésének csak egy ellenőrzője van: a tapintat. Az intendánsnak – mondom – ebben az esetben igaza volt, de ha még ötször igaza lesz, tönkremegy a Nemzeti Színház; csupa igazsággal fogja elpusztítani az intézetet.

Azt mondják, hogy az a fizetésleszállítás, amely most megy végbe, egyik programmpontja az intendánsnak: könnyíteni akar a Nemzeti Színház megterhelt budget-jén. Már magában véve az a körülmény, hogy Keglevich István grófot, akit én különben nagyrabecsülök, megtakarítások eszközlésével bizzák meg: Molière tollára való vígjátéktéma. Ámde tessék csak megfigyelni, hogy miképpen csinálja ő ezeket a megtakarításokat! Úgy, amint az a bizonyos úri ember, aki a lábasjószág abrakának árából akarja a márványjászol árát kinyerni. Igy takarékoskodik ő, t. Ház.

Mondok erre is egy jellemző esetet. A színház egy igen népszerű fiatal férfitagjának új szerződést ad az intendáns, de évi 100, mondd száz forinttal leszállítja fizetését. Felszólítok, t. Ház, minden gazdát, ügyvédet, szerkesztőt, vagy bárki mást, aki munkatársakkal dolgozik és aki tudja, hogy mennyit ér az, ha munkatársa örömmel teljesíti feladatát: mondjon nekem jelzőt erre az eljárásra. A színháznak nincs haszna az így megtakarított száz forintból, de az illető színész meg van alázva.

Azt mondják, az intendáns nem akarta őt megalázni. Csak elvet akart statuálni. Először ilyen elvet nem szabad statuálni, másrészt azonban ellenpróbával tudom igazolni, hogy amit tett, az igenis, lealázó. Tessék elképzelni, hogy az intendáns felettes hatósága őt rövid és száraz rendeletben értesítené, hogy mivel ugyanazon pénztárból kapja fizetését, mint a művészek, leszállítja fizetését 100 forinttal. Ott maradna-e az intendáns a színháznál? Bizonyosan tudom, hogy nem. Kénytelen vagyok Keglevich grófot e tekintetben megvédeni. Meg vagyok győződve róla, hogy nem maradna ott, és azt hiszem, jobban ismerem őt, mint a mélyen tisztelt túloldal, mely azt állítja, hogy ott maradna. Pedig a dolog úgy van, hogy a szinészek, akikkel az intendáns így bánik: művészek; Keglevich István gróf pedig – úriember.