Part 9

Nyilvánvaló, hogy a költő nem kedveli a komplikált jellemeket, legszívesebben a naív lelkeket festi, parasztokat és félurakat, együgyű öregeket, okos gyermekeket és újból és újból a serdülő szűzet, aki még a tudatlanság árnyékában jár, de viruló arcán már érezni az első szenvedély forró fuvallatát.

A _t. Házból_ írt karmoló és simogató rajzokat, közbe visszaemlékezett a tekintetes vármegyére és kiadta _Az apró gentry és a nép_, majd _Nemzetes uraimék_ című könyveit.

A _Nemzetes uraimékkal_ írta meg első regényét. A kritika megállapította, hogy nem vérbeli regényíró: «kompozíciója zilált, meséje vézna és terjengős». Mikszáth, aki nem hajolt meg sem az esztétikus, sem az esztétika előtt, azt mondta: az erdei fának nem lehet törvénybe adni, hogyan susogjon a lombja. Egyébként pedig azt vallotta, hogy a nagy mesemondók ideje egyáltalában lejárt. Hugo Victor, Dumas, Jókai voltak az utolsók, több nem is fog születni. (Úgy látszik, hitt valami tellurikus változásban, amely a néplélek mélységeiben végbement és betemette a mesemondás ősi forrásait.)

Annyi azonban bizonyos, ha «vézna és terjengős a meséje», az olvasó egy pillanatra sem fárad bele, mert nagy kerülőkkel, de mindig a hegyipatak frisseségével csörtet előre, a partján pedig özönével terem a kábítóan szép vadvirág.

_Nemzetes uraimékat_ értékessé teszi a főhősnek, Mácsiknak, a nagyerejűnek, rajza. Mácsik körülbelül olyan tragikomikus züllésben mutatja a kis gentryt, mint Cervantes Don Quijoteja a kalandos lovagok rendjét. Magyar és nem spanyol nemes lévén, Mácsik rögeszméje természetesen a pörösködés; ősi jusson egy egész vármegyét keres az államon. Midőn a szabadságharcban hősi halált szenved, utolsó szava: «Harminckilenc az aktacsomó!»

A később megjelent _Beszterce ostromának_ hőse is emlékeztet Don Quijotera, de Mácsik, a nagyerejű, annyiban fölötte áll, hogy ő is, miként a híres manchai lovag, egy egész osztály hóbortos képviselője, míg Beszterce ostromlója végleg elszakadva korától, csak a saját rigolyáinak képviselője.

1886-ban jelent meg a _Lohinai fű_ és ebben az elbeszélésben Mikszáth író művészete már teljesen magára eszmélt. Most már remekül tudja azt, ami rajta kívül senkinek sem sikerült ennyire: gyönyörködtető, bájos formában megrázó, tragikus történetet mondani.

1894-ben alkotóereje és dicsősége zenitjén áll a költő. _Az eladó birtokot_ nyomon követi _Szent Péter esernyője_ és _Beszterce ostroma_. Császár Elemér szerint _Szent Péter esernyője_ a költő legnépszerűbb, _Beszterce ostroma_ pedig legérdekesebb könyve. Beöthy Zsolt őt a maga korában a világ első humoristájának tartja. Várdai Béla úgy vélekedik, hogy Mikszáth humora, a nélkül, hogy vesztene férfiasságából és édeskés lenne, a Dickens humoránál is derűsebb.

Két évvel később megint megszólal a haláltánc csimpolyája: a költő megírja _Kisértet Lublón_ című hátborzongatóan mulatságos elbeszélését. Ebben a kötetben lát napvilágot két rövid novellája: _A németke_ és _A piros harangok_. Ha emberi alkotásra egyáltalán alkalmazható ez a kifejezés, akkor ezek _tökéletes_ művek. _A kaszát vásárló paraszttal_ és még egész sorozat Mikszáth-novellával együtt az irodalmi ötvösművészet remekei, nem kevésbbé értékesek Benvenuto Cellini munkáinál.

1897-ben adta ki a _Gavallérokat_, a rákövetkező esztendőben az _Új Zrinyiászt_. Úgy lehet, akkoriban valami keserűvizű forrás szakadt bele a szelíd Bágy-patakba. Az _Új Zrinyiász_ ötlete pompás, – egy úgynevezett világsiker magja rejlik benne – feldolgozása szikrázóan szellemes, a könyvben a költő megérett művészetének sok jelessége érvényesül, – de mi jobban szerettük volna, ha _más_ történelmi alakot tesz meg szatírája hősévé. A honfoglalás óta szakadatlanul folyt a magyar vér a harctereken, de ezer esztendő óta a legszebb, a legmonumentálisabb katona-halál gróf Zrinyi Miklósnak jutott osztályrészül. Az ő mártírságának páthosza, nem a nemzeti kegyelet okából (ilyen szempontból nem szorul védelemre a költő!) – csak művészi okokból, semmi alakjában nem bírja el a tréfát. A könyvnek azonban igen nagy sikere volt.

De azután egyszerre, mintha csak az elmúlás hűvös lehellete csapta volna meg a költő szívét, újabb kötetein mélabús címek jelennek meg. _Öreg szekér, fakó hám, Mikor a mécses már csak pislog, Világít este a szentjánosbogár is._ Címében nem, de hangjában lemondó _A vén gazember_ is, amely négy esztendővel a költő halála előtt jelent meg. Mikszáth virágoskertjének őszirózsái!

1907-ben adta ki _Jókai Mór élete és kora_ című kétkötetes művét. Érdekes pillanat: a párduc szembekerül az oroszlánnal! Mikszáth irodalmi ősének tekintette Jókait, könyvével háláját és kegyeletét kívánta leróni. De az az ambíció is fűtötte, hogy annyi száraz életrajzi és irodalomtörténeti adat felhalmozása után, annyi üres és túlzó panegirisz után, végre megelevenedjen egy nagy költő alakja és megelevenedjen a miliő, amelyben élt és alkotott. Ez a szándéka teljesen sikerült. A gyönyörű munkának azonban van valami fogyatkozása. A szerző elhagyott valamit, ami pedig teljessé tenné a költőkirály arcképét. Csak annyit, amennyi a festett portrén a szemöldök. Egy sötét csík keresztbefut a homlokon és összefogja, befejezi, megmagyarázza az arc vonásait. Ez az _egy_ vonal hiányzik Mikszáth Jókai-képéről és így, bár minden ecsetvonása mesteri, az arckép nem befejezett, nem is meggyőző hatású.

Az író bemutatja az alkotó titánt és bemutatja a szánalmasan gyönge embert. A két alakhoz külön színeket használ, a két színcsoport szép és igaz, de nincs, ami összekötné a kettőt. Önkéntelenül megszólal a szkepszis: Ilyen nagy költő hogyan lehetett ennyire gyönge ember? Ilyen gyönge ember hogyan lett ekkora nagy költő?

A kiegyenlítő magyarázatot talán abban kellene keresnünk, hogy Jókai igazi életét a fantáziájában élte, amely a világ teremtése óta egyike volt a legnagyobb emberi fantáziáknak. A reális világban idegen volt, abban hontalanul és tehetetlenül csetlett-botlott: Homunkulusz, akinek összetörték az üvegburáját! Képzelete örökké ízzó kazánjai felfűtötték minden életenergiáját, a polgári valóságban valami bágyadt áloméletet élt és aki gyöngének találja Jókait, az embert, az egyesítse Jókaival, a költővel, együtt kiadnak egy hatalmas egyéniséget.

Mikszáth utolsó két műve két hosszabb regény: _A Noszty-fiú esete Tót Marival_ és _A fekete város_.

Minden öregedő költő fokozódó műgondot fordít a nyelvére. Mikszáth költői nyelve mindig egyéni, színgazdag és üde volt, – talán soha még íróra nem használták annyit az _üde_ jelzőt, mint őreá – de most már valódi nyelvművész. Mindig kedvelte a lírai hatásokat és gyakran csempészett a prózájába ritmikus részeket. Rubinyi Mózes a _Club és folyosó_ című kötetben, ahol a budai királyi vár építéséről van szó, a következő lappangó verssorokat találja:

Építik a – várat nagy sürgés – forgással, építik – építik, míg csak meg nem – únják. Kilencvenhét – pallér a téglákat – rakja, ezerszáz – napszámos váltig – adogatja. Harminc ács – fűrészel húsz kovács – kalapál s ezalatt a – kertben kilenc – kertészlegény rezedákat – ültet.

A politikai pletyka akkoriban arról akart tudni, hogy a király, ha majd kiépült a budai várpalota, sokat fog Magyarországon lakni. Ezt a naív hitet Mikszáth, finom iróniával – a népmese köntösébe öltöztette.

Utolsó műve, _A fekete város_, akkor jelent meg könyvalakban, midőn a költő már maga is lakója volt annak a fekete városnak, ahol mindannyiunkat várja a kész kvártély. 1910 május 28-án halt meg és csak egy újabb Mikszáth tudott volna olyan szívettépő mesét mondani az elárvult íróasztalról, mint aminőt ő mondott Jánoska fia elárvult lováról, bárányáról és nyúljáról. A babérág, amely ifjúkora óta kínálkozott neki, rákerült a koporsójára.

Teljes életű embereknél gyakran találkozunk a dolgok bizonyos körfutásával. Mikszáth mint nógrádi birtokos kezdte és úgy is végezte életét. Mert hiába nagy író az ember, hiába híres képviselő, az igazi uraság mégis a horpácsi kúria és a hozzávaló pár száz hold föld. Élete alkonyán különben is megváltozott; neki, aki sohasem törődött a földi javakkal, egyszerre vagyongyüjtésen járt az esze. Hogy legyen mit hagynia a Jánoska testvéreinek!

Abban, amit sikernek, dicsőségnek szokás nevezni, bőven volt része. Tudományos Akadémiánk elismerése is végigkísérte fényes útján. 1889-ben levelezőtag lett, 1908-ban Beöthy Zsolt jelentése alapján elnyerte az akadémiai nagyjutalmat, 1910-ben, kevés idővel a halála előtt, az Akadémia I. osztályának tiszteleti tagjává választották.

Még egy kérdésre szeretnék választ találni. Mi maradt meg az új nemzedéknek Mikszáth költészetéből?

Soha még a Ma a Tegnaptól nem választotta el magát olyan élesen, mint a mi korunkban. Az idők árja kettétépte életünket, mint a megvadult hegyi patak a rétet. A jelen időt a multtól a háború széles és járatlan sivatagsávja választja el, – a pusztulás, a kiábrándulás, a terméketlenség zónája.

Nekünk, őszülő fejűeknek, tulajdonképpen két külön élet adatott. A háború előtti és a háború utáni. Ami belőlünk visszamaradt a sivatag túlsó oldalán, a saját ifjúságunk, azt ma már szinte történelmi távolságból látjuk. Azt merném mondani: a mi ifjúságunk közelebb esik a táblabíróvilághoz, mint a Mához.

Ha Mikszáth Kálmán ma föltámadna, merőben idegen világban találná magát. Az élet ritmusa más lett. Az egyén vesztett a fontosságból, az önbecsülés lefokozása megnyilatkozik a divatban, az öltözködésben, a zenében, a táncban, egyéb szórakozásainkban.

Az igazi költőhöz azonban nem ér föl a divat sekély hullámverése, ő kívüle áll az időnek és térnek. Mikszáth igazi költő. Ha nem merünk hinni magunknak, hihetünk azoknak, akik tizenkét idegen nyelvre fordították egyes műveit. A fordítók közt találjuk Oszkár svéd király és Coppée nevét. A _Szent Péter esernyője_ elbájolta és meghódította az egész angolszász világot.

Ami ilyen nagy hatást tud tenni az emberekre, az csak nagy erő lehet. De történt már gyakorlati kísérlet is, hogy a Tegnap költőjét áthozzák a Mába. Mikszáth több elbeszélését dramatizált formában színpadra vitték és döntő nagy sikert értek el. A háború utáni nemzedék tehát megérti és szereti Mikszáth géniuszát.

Világrengések túldörgik a madáréneket, de ha elült a veszedelem, új tavasz jön és újra szól az ének. A palóc fülemüle megint dalol és fog is dalolni, míg magyar ember kezében magyar könyv lesz.

(1928.)

MIKSZÁTH KÁLMÁNNÉ

Ki tud valamit Mikszáth Kálmánnéról? Senki, vagy alig valaki. Ő az az asszony, akit Thukydides négyszáz esztendővel Krisztus születése előtt a legjobbnak nevezett, mert legkevesebbet beszéltet magáról.

Kissé meg is hökkenek, midőn nevét itt látom a cikkem fölött… illő dolog egyáltalában, hogy újságba írjak egy úriasszonyról, aki sohasem akart egyéb lenni, mint feleség és anya? Az előretörő nyilvánosságot azonban nem lehet többé visszaterelni. Az ünneplő kedv mostanában annyi fáklyát gyujtott a nagy palóc körül, hogy nem maradhat homályban az, aki legközelebb áll mellette.

Mikszáthnénak lenni dicsőség, de bizony nem könnyű hivatás. A nagy költő ugyanis hét országban a legjobb szívű ember, alkalmazkodni azonban nem tudott soha. Ő a Deák Ferenc véréből való szemlélődő bölcs, ő maga ősegészségű lelkének ázsiai mélységeiből merít és ezért a tulajdon szemében éppoly csalhatatlan, mint maga az élet. Az ő hetvenedik ősapja talán maga Buddha volt, akit ülve szokás ábrázolni és akinek kezéből csak tévedésből felejtik ki a hosszúszárú pipát. Mikszáth természetének ősi és hajthatatlan szivósságát jellemzi az a gyönyörű adat, hogy miután sok évig élt Szegeden és egy emberöltőt töltött Pesten, ma is erősen palócos tájszólással beszél még. Pedig azóta hány bánsági sváb gyerek kapott rá a szegedi beszédre és hány pesti ember felejtette el Amerikában a magyar szót! Tévednek, akik azt hiszik, hogy Mikszáth alkalmazkodni tudott a politikában. Ő sohasem alkalmazkodott, csak voltak időszakai, mikor nem vette komolyan a politikát; ennyi az egész. Az ilyen ember az otthonában is keleti bölcs, azaz pátriárka, fejedelem, sőt egy kissé Dalai láma; szerény, de megföllebbezhetetlen; békés, de csalhatatlan; bőkezű, de mindig kritikán felül álló.

Van Mikszáth Kálmán életében és költészetében valami, ami édes, tiszta és meleg benyomást tesz. Egy láthatatlan, szorgalmas erő röpdös körülötte, mely finom és lágy selyemszálakkal fonja körül az ő férfias és különös egyéniségének ágas-bogas szögleteit. Ez Mikszáth Kálmánné befolyása.

Mikszáthné egyáltalában a legnőiesebb nők egyike, akivel életünkben találkozhattunk. Egyszerű, szerény, szinte keresetten szürke, mint a fülemüle, de azért akaratlanul is rögtön maga felé vonzza az emberek tiszteletét és rokonszenvét. Öreg emberek is, ha meglátják, az édesanyjukra gondolnak és azonkívül még sok mindenre: régi úriházak kedves, bolthajtásos szobájára, hófehér vászonholmikkal telt fiókos szekrényekre, muskátlis virágágyakra és könnyet szárító, fájdalmat enyhítő lágy és jóságos kezekre.

Mikszáthné idejében megértette, hogy aki Mikszáth Kálmán hitvese, az azonkívül nem lehet semmi. Tehát bölcs és hajlékony alkalmazkodással az ura árnyékává szegődött, a költő visszhangjává lett. Legkevésbbé sem becsüli túl Kálmán tehetségét, senki sem tudja találóbban megítélni egyes alkotásait, mint ő, de azért mindegyiket szereti és gondozza, mint a jó kertész a virágait, legyen a neve rózsa, vagy rezeda. Mikszáthné maga fölötte elmés és érdekes társalgó, de ha társaságban van, mindig az urát beszélteti. Pompásan ír; láttam tőle leveleket, amelyek telve vannak ötlettel, színnel és frappáns megfigyelésekkel. De nyomtatásban még nem olvastam tőle semmit.

És ez is jellemzi őt: midőn róla akarok írni, egyre az urán jár az eszem.

Mert Mikszáthnénak nem azért adott fantáziát, elmésséget és akaraterőt a sors, hogy híres és ünnepelt asszonnyá legyen, hanem azért, hogy fáradhatatlanul nyomon kövesse az urát és hogy olykor bölcs kerülő utakon eléje is vágjon. Mert nem könnyű ám a keleti bölcs útjain eligazodni. Ő a maga fejével gondolkozik és magyarázat nélkül megteszi azt, amit kigondolt.

Azt mondja, példának okáért:

– A gyereket szeretettel kell nevelni. A gyereknek jó, ha sokat játszik. Tanulnia is csak játszva szabad.

Ezt más apa is mondta már, tudtommal azonban Mikszáth volt az első, aki le is vonta elméletéből a következtetéseket, mégpedig úgy, hogy bérletet nyitott kis fiainak a játékosboltban, vigyenek el onnan mindent, amit megkíván a szemük; nyilvános iskolába nem engedte őket, és ha otthon könyvet látott a kezükben, szigorúan rájuk szólt, hogy: takarodjatok rögtön játszani!

A pedagógus felfogása szerint az ilyen gyerekekből okvetlenül országdúló emberek lesznek, akik egykor vérrel mázolandják pirosra a honi eget. Mikszáth Kálmán nevelési rendszere azonban fényesen bevált. Ifjabb Kálmán és Berci – ma már a maga lábán jár mind a kettő – kitünő eredménnyel vizsgáztak, a mellett nemcsak gyöngéden szerető fiúk, hanem ami a legcsodálatosabb, szigorúan fegyelmezett életű ifjak. A költő egykor teljes megnyugvással testálhatja rájuk nevének dicsőségét.

A keleti bölcs az ő látszólag kacskaringós útján megint csak elért a célhoz. Elért, mivel alkalmasint számításba vette a csendes és szívós terelő erőt is, melyet az anya gondossága képviselt. Ez a gondosság nevelő tendenciát tudott adni az apa kényeztetésének, fel tudta kelteni a fiúk ambícióját, titokban tanítókat járatott a házhoz és meglepte és elragadta az egész családot a sikerekkel, melyeket fiaival eléretett.

Ennek az anyai gondosságnak – minden jó asszony anyja is az urának – köszönheti némileg Mikszáth Kálmán is, hogy könnyű lábbal feljutott a magyar irodalom legmagasabb hegycsúcsára. Az ünneplés, melyben a magyar közönség kedves íróját részesíti, akkor lesz csak teljes, ha minden babérág mellé, melyet Mikszáthnak nyujtunk, a tisztelet egy néma kis virágát küldjük Mikszáth Kálmánné számára.

(1910.)

KISS JÓZSEF

Vén zsidó volt már ifjúkorában is – és öregkorában is zseniális és szeretetreméltó gyermek maradt. Szellemes és kesernyés arcú, örökké fáradt és soha pihenni nem tudó kis ember volt, akinek lelkében a fülemile fészkelt.

A velem egyívású írói nemzedék, melynek első próbálkozásai összeestek az ő fényes sikereinek idejével, olyan áhitatos tisztelettel tekintett föl hozzá, mint az egészen nagyokhoz szokás. Vérbeli magyar költőnek, a Balassa Bálinttal megindult lírikus lánc egyik szemének tekintettük, és abban, hogy költeményeinek tárgyát nagy előszeretettel választotta a zsidó népéletből, valami érdekes különlegességet láttunk, amely új színekkel gazdagítja költészetünket. Igaz, mindez még a szabadelvűség aranykorában történt, midőn azt hittük, végleg elintéztük az emberben a zsidót, ha nem beszélünk róla többet.

Bizonyos, ő maga igen távol volt attól, hogy buzgó zsidó legyen, sőt, hogy egészen őszinte legyek: nem is ismertem embert, aki annyit szidta volna a zsidókat, mint ő, bárha zsörtölődésének mindenkor valami családias mellékíze volt.

Az ő igazi rokonai nem a zsinagógák szomszédságában, hanem Apolló berkeiben laktak. Heineval rokonságot tartott, de nem azért, mert zsidó, hanem mert költő volt.

A dal isteni adományát szerfölött megbecsülte magában is, másban is. Ha írt, akkor az alchimista titokzatos láza vett rajta erőt. Abban is nemes mesterségének tisztelete nyilatkozott meg, hogy nehezen, a géniuszával viaskodva alkotott és hogy a renesszánszmester töprenkedő műgondjával csiszolgatta művét. Keveset szült, de oroszlánokat.

Mint szerkesztő, nagyszerű és rettenetes tudott lenni. A magyar nyelv az ő polémiáiban finom, fényes és gyilkos vítőrré lett. Mindenrendű és rangú filiszterrel szemben napoleoni gőgöt mutatott; a dilettánst, ha Apolló isten közelébe furakodott, elevenen meg tudta volna nyúzni; az ifjú tehetség együgyű kapkodásaiból azonban rögtön kiérezte az oroszlánkarmokat, és értett hozzá, hogy jól alkalmazott dicséretével fölvillanyozza az élhetetlen kezdőt.

A mi írói nemzedékünkből többen igen sokat, némelyek szinte mindent az ő elmés, eredeti, a szöget mindig fején találó jótanácsának köszönhetnek.

A sors egészben véve mostohán és fukarul bánt vele: ami fény és ragyogás volt az életében, az költészetéből sugárzott reá.

Költő volt. Magyar költő. Ha tetszik: magyar-zsidó költő. Magyar keresztények és magyar zsidók egyforma jusson kísérhetik utolsó útján, csak a nemzetköziek felekezete maradjon távol Kiss József ravatalától, ha nem akar kegyeletsértést elkövetni.

(1922.)

FARKAS PÁL

Az erkély alatt, ahol ezeket a sorokat írom, hosszan elnyúló hullámok szaladnak a partnak. A tenger énekel és ez jó kísérő zene, mikor az ember egy ifjan elhalt barátjára gondol. Farkas Pált én egyetemi hallgató korában láttam először. Az egész ember akkor csupa kíváncsiság volt; izgatott, támadó, olthatatlan kíváncsiság, amely a maga diákos mohóságával kómikusan hatott, de imponált is, mert a vérbeli író igazolványa volt. Ez a kíváncsiság nem az élet élvezeteinek, hanem – ha szabad így mondanom – absztrakt értékeinek szólt.

Már akkor két feltűnő tulajdonságot találtunk benne: egyik az óriás, szinte már abnormis emlékezőtehetsége, amely elraktározott mindent, amit betűéhségében összeolvasott és egyebek közt arra is képesítette, hogy fejében tartsa Jókai Mór minden elbeszélésének címét, meséjét és hőseinek nevét, – a másik az ő hihetetlenül aktív és kimeríthetetlen munkakedve, amelyről nekünk, tépelődve dolgozóknak, sejtelmünk sem volt.

Hamarosan harcostársak lettünk a politikában és kollégák a szerkesztőségben. Nem jósoltam neki valami nagy sikereket a pártpolitikában, mert tudtam, hogy túlságos merevséggel ragaszkodik elveihez, – hiányzott belőle a lelkiismeret diplomáciai ruganyossága.

Nem tartozott azonban az igazság fanatikusai közé; az ő igazságszeretete inkább passzív természetű volt: ő egyszerűen nem értette meg a hazugságot, értelmetlenül nézett farkasszemet még a társadalmi életben elfogadott, sőt mellőzhetetlen udvariassági füllentésekkel is.

Az egyébként szikrázóan szellemes szalónember fatális csökönyösséggel a nevén nevezett minden gyereket és olykor valóságos pánikot keltett a szókimondásával.

Mint a szászvárosi kerület képviselője, tagja lett az országgyűlésnek és a vezér, gróf Tisza István, hamar felismerte a nemzeti munkapárt enfant terrible-jében a bátor és tisztalelkű férfit és befogadta szűkebb baráti körébe. Boldog házassága mellett ez a barátság adott Farkas Pál életének igazi mélységet és értéket.

Csonka lenne a silhouette, amelyet róla készíteni akarok, ha hallgatással mellőzném az ő zsidó voltát. Meggyőződéses zsidó volt, hallani sem akart arról, hogy elhagyja őseinek hitét, pedig e részben – tanu vagyok rá – kísértéseknek volt kitéve.

Talán meglepően hangzik, pedig valóság, hogy éppen a zsidó voltából nőtt ki az ő erős és harcias ellenszenve mindennemű radikálizmussal szemben. Ő ugyanis azt vallotta, hogy a mi speciális magyar viszonyaink mellett mindenféle forradalmi mozgalomnak előbb-utóbb antiszemita mozgalommá kell fajulnia. A forradalom, bármilyen jelszavakból induljon is ki, gyökereivel a gazdaságilag gyöngébb rétegek írígységéből táplálkozik; a tervszerű propaganda ideig-óráig ugyan megtévesztheti ezt az írígységet az objektumát illetőleg, végül azonban ez minden körülmények közt meg fogja találni a maga természetes és igazi célpontját és a zsidóság ellen fog támadni, amely köztudomás szerint a népességnek gazdasági szempontból leginkább irígylésreméltó rétege. Ha Magyarországon a zsidók csinálnak forradalmi propagandát, akkor az nem egyéb, mint a faj öngyilkossági kísérlete.

Farkas Pál politikai pályájának tartalma: a forradalom elleni harc. Ezért agitált a Társadalomtudományi Egyesület alapítása mellett, ezért lett gróf Tisza István hű és lelkes katonája, ezért vett részt a Magyar Figyelő szerkesztésében, ezért mondott száz beszédet, írt ezer cikket.

Évekkel az őszirózsás forradalom előtt ő már kongatta a vészharangot és egyenként kipécézte a nyilvánosság előtt a jövendő «forradalmárokat». Nevezetes, hogy maga gróf Tisza István sem hitt mindig a Kasszandra-jóslatokban és úgy találta, hogy Farkas eltúlozza némely jelentéktelen ember fontosságát.

Midőn azonban a forradalom tüzei kigyulladtak, kivétel nélkül Farkas Pál ellenlábasai voltak a gyujtogatók. A logika szabályai szerint talán mégis gróf Tiszának volt igaza, az emberek csakugyan jelentéktelenek voltak, a történelmi események azonban erre a boldogtalan országra nézve felfüggesztették a logika érvényét és így testet ölthettek Farkas rémlátásai.

Miként a vele egyívású nemzedék értékesebb tagjainak általában, neki is több érzéke volt a gúny, mint a pátosz iránt. Hogy mit érez a hazája iránt, azt sohasem mondta meg, midőn azonban a kirobbant világháború tüze belekapott a monarchia fedelébe, ő egyike volt az elsőknek, akik a harctérre siettek. Országgyűlési képviselő volt, hírlapíró, semmi sem volt természetesebb, mint hogy felmentesse magát. De ő egy kicsinylő legyintéssel hárította el magától ezt a gondolatot. Nem is irodában, nem kórházban szolgált, hanem künn a fronton, ahol az ágyúk bömböltek. A tiszttársaitól tudjuk, hogy mintaképe volt a kötelességtudó és hidegvérű katonának.

Egyszer meg is sebesült, de ezt eltitkolta, valósággal szégyelte. Sajnos, a harctérről hozta haza annak a betegségnek csiráját is, amely megőrölte hatalmas életerejét.

Betegágyán sem vesztette el humorát és midőn később mégis árnyék borult a lelkére, nem a saját elmulásának gondolata, hanem a magyarság szégyenletes összeomlása fájt neki.

E sorok írója, aki egykor az élet küszöbén köszöntötte a duzzadó vitorlájú conquistadort, abban a szomorú kitüntetésben részesült, hogy ravatala fölött utolsó istenhozzádot mondhatott neki jóbarátai nevében.

Úgy látszik, az embereket mi csak a haláluk után ismerjük meg. A halál pillanatában lehull az álarc, lehull minden, ami idegen, fölösleges és véletlen volt s a halott megmutatja a világnak igazi ábrázatját. Farkas Pál alakját megnövesztette és megszépítette a halál. Aki előttünk a koporsóban feküdt, az pompás tehetség, szikrázó szellem, nagyszerű vérmérséklet, arany szív és kristálytiszta jellem volt.