Part 11

Az intendánshoz közel álló lapok azt szokták mondani: készül a reform, meglehet, hogy évekig tart, addig függesszük fel itéletünket. Ez misztifikáció. Mi jól tudjuk, hogy az a reform, amelyre a színházaknak szükségük van, nem csodabalzsam, amelyet évekig kell kotyvasztani; annak receptje nem kizárólagos titka Keglevich gróf úrnak. A Nemzeti Színháznak igen is reformra van szüksége, de ez a reform a képzelhető legegyszerűbb dolog a világon. Csakhogy a színháznál olyanformán vannak, hogy Keglevich István gróf mindenütt keresi a hibát, amelyet reformáljon, közben pedig rám azt a benyomást teszi, mint az egyszeri ember, aki mindenütt kereste báránybőr süvegét, pedig a fején volt.

Nem a színészeket kell ott reformálni, hanem a vezetést. A Nemzeti Színháznál csak egy reform képzelhető: segíteni kell azon, hogy nincsen szakértő vezetése. Tessék körülnézni a magyar színpadokon, úgy a fővárosi, mint a vidéki színházaknál, tessék kikeresni azt a szakszerű, hivatásos vezetőt, igazgatót, aki szorgalmával, ambiciójával és eddigi sikereivel erre rászolgált. Ha azt állítják a színház élére, az intendáns pedig megelégszik avval, amivel legtöbb babért aratott elődei megelégedtek, hogy tudniillik intendáns maradjon: akkor bizonyos vagyok benne, hogy a színház talpra fog állani és visszanyeri a közönség szeretetét.

Vagyok bátor végül még egy megjegyzést tenni. Beszélnek, írnak a Nemzeti Színház új palotájáról. Azt mondják, az eddigi szűk, kényelmetlen vagy mocskos. Azt hiszem, Magyarországon nincs sok olyan kórház, árvaház, őrültekháza, mely ne volna szűk, kényelmetlen és mocskos. De hogy a Nemzeti Színháznál most, amikor nézőtere kong az ürességtől, amikor a színházat egyik vereség a másik után éri, milliókat érő palotáról ábrándoznak – ez szerénytelenség. A Nemzeti Színháznál igen is építeni kell, de nem palotát: ujból fel kell építeni a színház régi, fényes hírnevét. A legremekebb klasszikus építőanyag hever garmadával a színházban, csak legény kell, aki értékesíteni tudja. Azt pedig nem tudja semmiféle intendáns, csak egy teljhatalommal felruházott hozzáértő igazgató.

(1900.)

JÁSZAI MARI

Ha ezt a nevet halljuk, akkor a palesztinai alkony bíborfényében bibliai utak jelennek meg előttünk, ahol madárszemű, hallgatag nők itatják meg a sivatagból jött karavánt.

Vérző szívekből felzokogó hangokat hallunk, szilaj és harmónikus asszonyi sikoltásokat, amelyek az őrjöngésig tüzelik az acháji férfiak energiáját.

A renesszánsz arany pompájában ragyogó, fehérkezű, koronás nőket látunk, akik előtt térdet hajtanak az acélba öltöztetett kevély urak.

Normann epigónokra is gondolunk, a kihült vérű kalóz-utódokra, akik a töprenkedéstől betegen keresik komor egük alatt a napfényt.

Látjuk Hungária anyánkat, aki búsan és reménytelenül békítgeti egymásal meghasonlott fiait és könnyektől átitatott hangján énekli a magyarság ősi gyászdalát.

Minden, ami nagy, erős, szép, félelmetes és vonzó az emberiség emlékezetében, hangot ad az arany hárfán, amelynek Jászai a neve. Ő eljátszotta nekünk a szeretet és gyűlölet, a szenvedés és a dicsőség, az elvesztett édenkert után való vágy és a hazaszeretet mámorító dalát.

A fa, amelyből ezt a hangszert faragták, az emberiség fekete, zsíros televény-földjéből sarjadt ki, titokzatos mélységekből, ahol az erő és a szépség ős-csirái szunnyadnak.

Kitünő színésznők, Dérynék, Kántornék voltak azelőtt is, lesznek ezután is a magyar színpadon: Jászai Mari túlnőtt a zsinórpadláson, az ő nagyságát páratlan fogékonyságához és lobogó szenvedélyességéhez kell mérni, amellyel magához ragadja és nemzeti közvagyonná teszi az emberi értékeket. Ez a fogékonyság, ez a szenvedélyes és rendületlen hit az emberi nagyság egyik fokmérője.

Az ő fantáziája, mint a tenger dagálya, időközönkint gazdagon rakott flottákat úsztat a révekbe. Elhozta nekünk a görög tragédiát, erős asszonykarjára vette a magyar történelmi drámát, ölünkbe szórta Shakespeare kiapadhatatlan kincseit. A mostani Széchenyi István-kultusznak két évtized óta Jászai a prófétája és papnője, és Petőfi Sándor költészetét az ő előadó művészete ébresztette új életre és ruházta föl ifjú, harmatos és illatos szépségekkel.

Mink, akik a hétköznapok közelségében szemléljük őt, talán nem is tudjuk kellően értékelni; az eljövendő nemzedék azonban tisztán fogja látni emberi és művészi egyéniségének nagyszerű és nemes arányait, és meg fogja érteni, mostani nagy szegénységünkban milyen nagy gazdagságunk volt nekünk ez a nagyszerű asszonyi lélek. Az eljövendő nemzedék irígyelni fog minket, akik művészi pályájának ötvenedik évfordulóján meghódolhattunk Jászai Mari előtt.

(1922.)

NÁDAY FERENC

Volt idő, midőn az ifjú fővárosi társaság Náday Ferenc színpadi előkelőségében találta meg a maga férfi-ideálját. Bizonyos fokig – titokban, vagy bevallottan – mindenki Náday Ferencnek érezte magát. A harcolók és munkálkodók felekezete is úgy üdült, hogy megkereste magában Náday Ferencet. A sors mostoha gyermekeinek pedig az volt a tragikumuk, hogy nem fejleszthették a bennük szunnyadó Náday Ferencet. Ez az eufonikus név úgy hatott a fantáziára, mint valami ismert illatszer: a könnyed elegáncia, a szeretetreméltó elmésség, a hódító férfiasság képeit váltván ki. Abban az időben pedig nem volt férfi Budapesten, sem a grófok, sem a csizmadiák céhében, aki nem szeretett volna elegáns, elmés és hódító lenni. Sőt akadtak női Náday Ferencek is.

Ennek a kiváltságos egyéniségnek fejlődése összeesik nemcsak a Nemzeti Színház, hanem az egész társadalom újabb megifjodásának idejével. A tragikus viharfelhők elvonultak a haza láthatárán. Az aszkéta szenvedélyek megenyhültek. A pátosz ideje elmúlt. Az ifjú fővároson valami opportunisztikus tavaszi láz vett erőt. Kitűnt, hogy okosnak lenni többet ér, mint hősiesnek lenni, mert íme, minden nemzeti vágy teljesülése már csak idő kérdése volt. Hogy az ország erős, gazdag és független legyen, hogy a monarchia súlypontja Budára kerüljön, hogy utazó angolok árasszák el Budapestet, hogy az összes nemzetiségek megmagyarosodjanak – mindez már csak idő kérdése volt. Budapest egyelőre azt tartotta a legsürgetőbb feladatának, hogy európai metropolissá legyen. Európai – ez a szó akkor még körülbelül annyit jelentett, hogy francia. Éppen kapóra jött a párizsi dráma-import! Ezek az elokvens és mégis prózai, érzelmes és szkeptikus, érdekes és hétköznapi, raffinált és mégis naiv színművek úgy hatottak itt, mintha egyenesen Budapest számára íródtak volna. A fővárosi társaság gyönyörködött bennük, mint a hentesné a Diana-portraitban, amelyet az udvari festő róla készített. Ilyen volt ő maga – nem! ilyen szeretett volna lenni!

Az erjedő és termékeny talajból nőtt ki Náday. Ő maga volt a budapestibe oltott párizsi, a színpadon is, az életben is. Az ő lábanyomán boulevarddá lett a Múzeum-körút, Bois-vá a Városliget. Derült életbölcsesége és nagy szeretetreméltósága úgy hatott az emberekre, mint egy személyes bók. Ez a szeretetreméltóság szinte megérzett az egész főváros levegőjében, mint valami kellemes, egzotikus illatszer.

A közönség, miután egyszer már fölismerte Nádayt, szinte korlátlan művészi hitelt nyitott neki. Pedig az ő tehetsége nem szorult hitelre. Mindenkor készpénzben fizetett, csengő aranyban. Fölényes intelligenciája és a könnyedség, amellyel önmaga fölött rendelkezett, a legtöbb szerepkör hivatott ábrázolójává tették. De volt tehetségének egy szinte páratlan, egyéni segédeszköze is: a megfigyelőképessége. Náday minden ízében modern ember volt, fantáziája a reális életből táplálkozott és azért főleg oly keretben érvényesült, ahol hasznát vehette hétköznapi tapasztalatainak. Tehát a modern társalgási színműben és a vígjátékban. Miként minden nagy megfigyelő, ő is szívesen elejtette az esetleges vonásokat, hogy annál markánsabban kidomborítsa a jellemzőket. Az emberekben természetesen először is a félszegségeket látta meg és azért erős hajlamot mutatott a torzkép-rajzoláshoz. Torzképei igazak, mélyek, olykor egész társadalmi rétegekre nézve jellemzők és művésziek voltak. Egy-egy epizód-alakja önálló betétként hatott a darab keretében. Ilyenféle alakjai túlzásukban is annyira meggyőzők voltak, hogy a társadalmi szatira erejével hatottak. Az ábrázoló művész alkotó művésszé lett és amit a közönség tapsai között (olykor rögtönözve) alkotott, a legtöbb esetben magyar és speciális budapesti művészet volt. És ez a képessége avatta őt a szó legelőbbkelő értelmében vett nagy színésszé.

Koporsóját hosszú, sápadt menetben követik a színpadi hősök, akiknek fantómjaiba az ő alkotóereje öntött forró vért és életet. Köztük vannak a közelmult társadalmának legismertebb típusai, akiket ő vitt az utcáról a színpadra és akik a színpadról kerültek le az utcára. És sokan lesznek, akiket most elfog a különös, bús érzés, hogy Nádayval a saját ifjúságuk egy eleven darabját temették sírba.

Bár hatvankilenc esztendőt élt, mégis ifjan halt meg. Az aggkor szomorúságaitól megkímélte a sors, amelynek mindenkor kedvence volt. Élete, ha emberi életre egyáltalában ráillik ez a jelző, mindvégig szép volt. Ami virág és gyümölcs a magyar művészet kertjében megterem, azt mind leszüretelte. A jó sors a derült epikureust boldog családi élettel áldotta meg. Hitvese, gyermekei és unokái gyöngéd rajongással szerették. Mint filozófus élt és mint keresztény halt meg.

(1909.)

UJHÁZI MESTER

Hűvös árnyékok szaladtak át a szívünkön. Úgy tetszett, a világ megint öregebb lett valamivel. Különösen az a világ, ahol mulatnak. Ujházi mester már forma szerint is visszavonult a színpadtól. Hiszen régóta várható volt, de azért valahogyan mégis váratlanul jött. Ez bizony nem volt szép fölvonásvég és az embernek elment a kedve attól, hogy tapsoljon. Eddig azzal áltattuk magunkat, hogy az elpusztíthatatlan öreg egy nap megint csak vidáman fog fölrobogni a színpadra, hogy elhozza nekünk októberi tündöklő nyarának gyümölcseit. De erről, sajnos, le kellett mondanunk. Most aztán olyan hír érkezik róla, mely jóleső derűvel melegíti föl a szíveket. A mester megházasodott. Igen, ez egészen stílszerű.

Blaha Lujza asszony mellett ma Ujházi a művészvilág legnépszerűbb alakja. Népszerűsége vidám rikoltásként hasítja át a nagyvárosi élet hangzavarát. Ez a népszerűség úgy él és muzsikál az utcán, mint valami ragadós nóta, amely elől nincs menekülés. A «mester» szó mint művészi rangfokozat furcsán hangzik a magyar ember fülének, Ujházival szemben azonban a budapesti nyelvszokás kivételt tett, őt mindenki mesternek nevezi. Ő nemcsak mester, hanem Budapest számára a mester. Ha nem csalódom, ezt a címet Crampton mester óta kezdték általánosan megadni. Van egy képem, amely Crampton szerepében ábrázolja. Kócosan, álmosan, kissé fájdalmasan és kissé cinikusan bámul ki a keretből, ujjai a gitár húrjait keresik, mintha nótázva akarna átsiklani életének tragikuma fölött. Ez a kép olyan megkapó, mint egy vallomás.

Furcsa, hogy a művész páratlan népszerűségét nem művészetével, hanem magánéletével szerezte meg. Ő a színpadon kívül zsebelte be azt a népszerűséget, amely tehetségének kijárt.

Bár nem kimondott barátja az alkoholnak, mégis van valami benne, ami Szilénuszra emlékeztet. El ne felejtsük: Szilénusz is isten volt. Az ember egy megszelídült és megfinomodott Szilénuszra gondolhatna, olyanra, aki megfelel Julian Apostata fölfogásának. Széles karimájú kalapját félrevágva, szájában az örökös szivarcsutkával, amely Liszt Ferenc óta művészeti kellékszámba megy, ragyogó egészségben, pezsgő jókedvében, ártalmatlan és kedélyes malíciával bandukolt át az életen. Ahol megjelenik, ott örvendező ábrázatok fogadják. Ha belép valami helyiségbe, az már elegendő arra, hogy egy csomó vadonat-idegen embert a földi boldogság csúcspontjára emeljen. Ez az ember az életkedv kolosszális fölöslegét hordta magával, a vitalitás Rothschildja volt és két kézzel szórta szét kincseit.

A mindkét nembeli erdei istenek vidám bandája követte nyomon. A mester rendet tartott köztük, mert minden kedélyessége mellett is meg tudta őrizni a pátriárka tekintélyét. Aki föllázadt ellene, annak mázsás gorombaságok repültek a fejéhez. Olyan immunitást élvezett, amilyenben törvényhozónak még sohasem volt része. Az epekórban szenvedő színikritikusok is meghajtották előtte tollukat, a fiatal bolyhosok, a foglalkozásszerű bálványdöntögetők és a holnapután lángelméi is meghódoltak neki. A hölgyek pedig külön, pajzánul alázatos pillantásokat találtak ki, a mester tiszteletére. Öreg gyermek volt, a sok gyermekarcú öreg között. A korán megvénültek örültek az ő örök ifjúságának, a túlokosak szívesen melegedtek az ő szívének arany együgyűsége mellett.

A mesternél melegebb, színesebb, férfiasabb és a mellett gyöngédebb egyéniség Szigeti József ideje óta nem igen járt magyar színpadon. Egy Reinhardt alig tudott volna vele mit kezdeni, mert ő bizony sohasem volt szerszám a rendező kezében, ő saját magának öncélja volt és művészete egy egyéniség leleplezése volt. Nem volt kellék a színházi gépezetben, hanem magával hozta a saját külön színházát a deszkákra. Született komédiás volt, mégpedig az ösztönművészek fajtájából való.

Ami az elméletet illeti, ő bizony könnyű vállvonogatással szokta elintézni. Szerepeibe egyszerűen belebújt, mint valami ruhába, és ha valahogyan ráillettek a lelki idomaira, akkor emberileg tökéletes is volt. Ha X. urat kellett adnia a színpadon, akkor X. volt. És ha véletlenül nem tudta a szerepét, akkor olyan X. volt, akinek nem jut eszébe, hogy mit kell mondania, de húsból és vérből való X. volt.

Színpadi viselkedése – nem akarom a módszer szót használni – olykor megdöbbentően egyszerű és magától értetődő volt. A szerepeiben úgy beszélt, mint otthon, helyesebben mint a kávéházban. Tulajdonképpen nem is beszélt jól, mert nyelve mindig nehezen forgott, de kevés ember tudta magát oly jól megértetni a közönséggel, mint ő. Naivan bámészkodó szeme és nagy, furcsán vágott orra van, olyan, mint a papírcsákó csücske. Bohózatokban ellenállhatatlanul komikus a külseje, de máskor ugyanez a szem és ugyanez az orr elragadóan emberies benyomást tesz és borzongó tisztelettel tölti el a közönséget.

Könnyű kézzel gyúrta és alakította önmagát és hősszerelmeseken kívül majd mindent tudott magából csinálni. A legbolondabb bohózatokban éppannyira otthon volt, mint klasszikus darabokban, és a kispolgári fenegyereket éppúgy elhitték neki, mint Bölcs Náthánt. Emberi mivoltának egy szentimentálisan naiv vonása bizonyos érzelmes szerepek felé terelte ízlését és előttünk feledhetetlen marad, hogy mit tudott csinálni Constantin abbéból, vagy Crampton mesterből. Az ilyen szerepekben megtalálta önmagát és mi úgy gondolunk vissza ezekre, mint valami személyes élményünkre. Közönséges esprit d’escalier, semmi egyéb, ha ma azt kérdezzük, hogy miért nem láthattuk Ujházit soha Falstaff szerepében?

Jó ideje már, hogy távol maradt a színpadtól. Visszavonulásával csak bevallotta azt, amit már mindenki tudott. Azért mégis általános sajnálkozás fogadta a visszavonulását. Pompás látvány volt, ahogyan ő az évek rohamát ignorálta. Az ifjúság az ő legitim birodalma volt és a közeledő öregséggel szemben körülbelül úgy viselkedett, mint egy Isten kegyelméből való Bourbon alattvalóinak követelődzéseivel szemben. A dolog nemcsak kellemetlen, de valósággal sértő is volt. Önként egy hajszálnyit sem engedett az ifjúságra való szent jogából, végül azonban színpadi koronáját megvetően odalökte a zendülő éveknek.

Mi mindenesetre sokkat többet veszítettünk, mint Ujházi. Neki, aki debreceni civisből tipikus nagyvárosi emberré, budapesti őslakóvá tudott lenni, megmarad kedves városa és megmaradnak kedves külvárosai, amelyeknek utcáin és vendéglőiben ragyogó arcok köszöntik a mestert.

(1914.)

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Először németül jelent meg.]

TARTALOM.

I. Arcképek: _Vezérek_.

Gróf Tisza István 7 Tisza István, az ember 39 Gróf Károlyi Mihály 55 Báró Podmaniczky Frigyes 71 A szabadsághős 85 A tigris, ahogy mi látjuk 93

II. Arcképek: _Költők_.

A százéves Petőfi 101 Szendrey Júlia és a közvélemény 115 Jókai Mór 129 Mikszáth Kálmán 147 Mikszáth Kálmánné 173 Kiss József 179 Farkas Pál 183

III. Arcképek: _Komédia_.

Gróf Keglevich István 195 Jászai Mari 213 Náday Ferenc 213 Ujházi mester 223