Part 12

Ily kevéssé birjuk kiszámítani tetteink hatását. A jólelkű Vay, ki örömében sírt, hogy Telekinek visszaszerezheti szabadságát, nem tudta, hogy mikor 1860 deczember 30-án a Burgba vitette a mit sem gyanító grófot, gyászos végű meglepetést szerzett régi barátjának és rokonának. Telekinek azt mondották, hogy Vayhoz viszik. Egyszerre csak a császár előtt termett, ki mögött Vay Miklós és Crenneville tábornok állottak. A császár nagylelkű volt. Elmondta Telekinek, hogy tudja, mennyit conspirált ellene, de kibocsátja mégis három feltétel alatt: 1. hogy nem megy többé külföldre, 2. hogy lemond a külfölddel való minden ellenséges összeköttetésről és 3. hogy tartózkodik egyelőre minden politikai tevékenységtől.[276]

A gróf meg volt hatva a váratlan kegyelem által. Érezte ugyan mind a három feltétel súlyát, de ideges zavarában a legnyomasztóbbnak látszott előtte a harmadik. Azért becsületszavával megigérte az első két feltételt s csak azt kérdezte a felségtől, hogy az ország politikai tevékenységében részt vehet-e? «Óhajtom, hogy Ön attól _egyelőre_ (vor der Hand) tartózkodjék», így hangzott a válasz. Teleki ezt is fogadta s a kihallgatásnak vége lévén, az ajtó felé haladt, de visszafordult s körülbelül így szólt: «Bocsássa meg felséged elfogultságomat, ez az oka annak, hogy majdnem feledtem köszönetemet nyilvánítani».

Teleki szabad volt külsőleg, mikor a Burgot elhagyta, de belsejében egy szörnyű gondolat lett úrrá. Kossuth Lajos, midőn gróf Teleki László pályájának végét oly behatóan vizsgálja, előadja, hogy az emigratio vezetőinek felfogása szerint ezt kellett volna válaszolnia Telekinek a Burgban: «Hatalmában vagyok Felségednek, tehet velem, a mit akar, de az egész mívelt világ által elismert nemzetközi jog megsértésével kerültem hatalmába; én e jog szentségére hivatkozom s annak élvezetébe visszahelyezésemet várom Felségedtől».

Valóban így kellett volna beszélnie Telekinek, hogy megmenthesse lelkének nyugalmát s hogy nevétől a gyanusítás kisérletét is elriassza. És így is beszélt volna, ha idegrendszere annyira edzett, hogy ily meglepetéssel, ennyi hirtelen reárohanó különböző benyomásokkal szemben meg birta volna menteni önuralmát. Még közvetlenül drezdai útja előtt magasan lobogott lelkében a forradalmi láng, ekkor még azt irta Kossuthnak, hogy «politikai szilárdságra és tántoríthatatlan forradalmi kitartásra nézve csak maga-magáért áll jót».[277] De azóta sok történt rövid idő alatt. Már a villafrankai béke előtt oly ideges volt, hogy «keze reszketése miatt» nem irhatott annyit, a mennyit szeretett volna. Drezdából betegen szállították Josephstadtba, roncsolt idegekkel érkezett a Burgba. A fejedelem megjelenésével s nagylelkűségével erősen hatott reá, a hála érzete foglalta le impressionabilis lelkét s kizavarta onnan teljesen a forradalmi lelkesedést. Pillanatnyi zavarában csak arra gondolt, hogy az otthoni politikai tevékenység szabadságát mentse meg magának. Pedig az a vor der Handdal jelzett kikötés nem sokat jelentett, ez a kikötés nem is igen zavarta később Telekit. Tévednek azok, kik e ponton keresik Teleki lelkiismereti küzdelmének oldhatatlan csomóját. De a midőn Teleki a két első pontot megigérte, a mikor megfogadta, hogy az emigratióval nem érintkezik többé s nem lépi át a monarchia határát, önmaga ellen vétett. Nem akarjuk ezzel elismerni az emigratio részéről felhangzott vádaskodás jogosságát. Teleki semmit sem tett, a mi férfiúi méltóságához illetlen lett volna. Nem könyörgött kegyelemért, nem igérte elveinek feladását, csak azt igérte, a mit a börtönbe visszatérve úgy is kénytelen lett volna megtenni. De az említett fogadalmakkal beteg lelkét fosztotta meg utolsó támaszától. Emlékszünk, hogy az 1859-iki háború mennyire kiragadta életundorából, azóta a forradalmi exaltatióba merítette háborgó énjét, s most a Burgbeli jelenet után nem csupán a külső kényszer, hanem saját igérete is eltiltotta a forradalmi működéstől. «Értik – irja Hevesmegyének vagy két hónappal a bécsi audientia után – tisztelt honfitársaim, mily kín volt nékem, a szász kormány példátlanul aljas bűntette következtében, ily működési körből erőszakosan kiragadtatni. Egy félben szakadt hivatás minden hű kebelre nézve nem egyéb egy kettémetszett életnél». Méltán emeli ki Kossuth Lajos e nyilatkozat fontosságát. Tragikus mélysége van az idézett soroknak, Teleki utolsó szenvedéseinek forrását világítják meg. A romboló dæmon, mely hívta a megsemmisülés felé már régebben is, most végleg hatalmába kerítette. Érezte lelkében e dæmon szavának kényszerítő erejét, mindjárt, mihelyt a császártól eltávozott. «A gróf alig ismerhető meg – irja a _Pesti Napló_ 1861 január 4-én – hosszas számüzetése, betegeskedés, utazások s kedélyingerültsége nagyon megtörték». Egészségi állapota miatt néhány napig még Bécsben maradt, már akkor tudomása volt arról, hogy megkegyelmezésén mennyire megütközött az emigratio. A sértő vádak még növelték az önvád kínját. Teleki László már ekkor, tehát 1861 januárjának legelső napjaiban mondotta Lukács Móricznak, hogy «életének okvetlenül véget fog vetni».

Haza érve, ő lett az országnak legnépszerűbb embere. Lukács Móricz erre azt jegyzi meg: «mi okból? azt akkor sem tudta volna, most sem tudná senki kielégítőleg megfejteni».[278] De talán szabad erre nézve föltevést koczkáztatnunk. Zemplénmegye Telekihez intézett feliratában olvassuk: «Csakhamar azonban nemzetünk dicsőségével találkozunk önnek balesetében, midőn nemcsak az összes magyar nemzet fájdalma jajdult fel, hanem a külnépek s az egész közvélemény is, honfiaink iránt még soha nem mutatott érdekeltséggel szólaltak meg, a nemzetközi jogoknak a gróf úr személyében lett botrányos megsértése miatt s követelték és ki is vívták bekövetkezett szabaddá tételét.[279] «Tehát az európai beavatkozásnak tulajdonította a magyar közvélemény Teleki kiszabadítását. Az önkényuralom európai megaláztatását, a nemzet sorsa iránt felujúlt általános részvétet s egyszersmind a nagynevű hazafi visszatérését az elégtétel büszke érzetével fogadta a nemzet.

Ebben látjuk nagy népszerűségének okát. A közönség nem tudta, hogy az ünnepelt hős belső megtörtséggel fogadja az ovácziókat. Az ünneplés zaja vigasztalta pillanatokra, de keserűségét is gyarapította, mert érezte, hogy nem bir megfelelni az általános várakozásnak. És a mellett az ünnep zaját is túlharsogta a bécsi fogadalom emléke s mindaz, a mi ezzel kapcsolatban volt.

Kínos tusáira élénk világot vet gróf Andrássy Gyula elbeszélése, ki 1861 elején találkozott vele Gyömrőn. Teleki egy külföldi lapot mutatott neki, a melyben heves támadások voltak ellene. A magyar emigratio több tagja azzal gyanusította, hogy drezdai elfogatása kicsinált dolog volt közte és az osztrák kormány között. A dilemmából, a melybe jutottam, mondotta Teleki, menekülni máskép nem birok, minthogy golyót röpítek az agyamba. Andrássy igyekezett őt megnyugtatni. Teleki elbeszélte neki, hogy mikor a Széchenyi-requiemről a templomból kilépett, a fiatalság vállára emelte, kikiáltotta Magyarország nádorának és így vitte jó darabig. Ily körülmények között, mondotta Teleki, számomra nincs más menekülés, mint a halál.[280]

Az emigratiotól való elszakadásának módja bántotta, önmagában nem birt védelmet találni az erre vonatkozó vádak ellen, s a népszerűség csak élesítette fájdalmát. Tehát nem abban kell keresnünk meghasonlása legvégzetesebb okát, hogy 49-es érzelmei összeütközésbe kerültek a 48-as politikával, melyet mint a határozati párt vezetője, forradalmi módon ugyan, de lényegében mégis dynastikus czélzattal volt kénytelen védelmezni. Ez a két politika alapjában különbözik ugyan, de ellentétük nem kibékíthetetlen. Hiszen az emigratio tagjai nem azért ragaszkodtak a 49-hez, mintha ez lett volna politikájuk mindent kirekesztő czélja. Ez csak az ultima ratio volt terveikben, a 48-as állapot helyreállítása végett, ha lehet a dynastiával, ha lehet, ellene is. A hazatérő emigránsok bármennyit izgattak ott kint a dynastia ellen, a határozathoz vagy a felirathoz vagy később a kiegyezéshez való ragaszkodásukat nem tekintették lelkiismeretbe vágó elvtagadásnak. Kossuth Lajos állásfoglalása e tekintetben kivételes. Teleki László el nem mondott beszédének tervében vannak ugyan 49-es eszmék, de azok logikailag a 48-as alapgondolat erejét támogatják. «Legyen felszólalásunk – úgymond – a szomszéd s velünk századokon át ugyanegy fejedelem alatt állott országok és tartományok minden szellemi, szintúgy mint anyagi érdeke iránt teljes méltányosságunk nyilvánítása». Így csak az beszélhet, ki érzi ugyan a multak miatt a keserűséget, de hajlandó elmenni az alkudozásban egészen 1867-ig. Teleki az 1848-as alapot tovább kívánta ugyan fejleszteni, de nem 1849 felé, hanem a demokratikus szabadságok terén a vallásfelekezetek és nemzetiségek irányában.[281]

Különben utolsó lelki vivódásának magyarázatában nem kell politikai eszméinek harczára oly elhatározó súlyt helyeznünk. Lukács Móricz tévedett, midőn inkább szép páthosszal, semmint lélektani érzékkel azt irta, hogy «Teleki véres hulláját dobván az út közepére, melyen pártfelei őt követték és éppen a csata előestéjén, ez néma intésül szolgálhatott, szolgált is nekik, hogy tévuton járnak, mely örvényhez vezet, hova magukkal ragadják a hazát, a nemzetet is».

Kossuth Lajos meggyőző erővel czáfolta meg Lukács magyarázatát. Hivatkozott Telekinek Hevesmegyéhez küldött válaszára s magának Lukácsnak elbeszélésére, melyből kitűnik, hogy Teleki már 1861 január elején el volt szánva az öngyilkosságra s így végzetes tette nincs szoros kapcsolatban az 1861-es országgyűlés pártjainak tavaszi küzdelmeivel.

De téved Kossuth akkor, midőn nem veszi figyelembe Lukácsnak a tényekre vonatkozó előadását, melyet újabban Kálóczy Lajos, 1861-es képviselőnek elbeszélése is megerősített. Ezen két elbeszélésből kétségtelenül megállapítható, hogy Teleki helyeselte Deák politikáját. Kónyi Manó gyűjteményének Teleki Lászlóra vonatkozó fejezete rendkívül tanulságosan állítja elénk a magát halálra szánt államférfiú eszméinek hullámzását. Látjuk ebből, hogy Teleki az összes politikai árnyalatok eszmeköréből felvett valamit. Egy névtelen elbeszélő szerint, kit Kónyi hiteles forrásnak nevez, Teleki László az Almásy Páltól összegyűjtött emigránsok körében kijelentette, hogy biztos értesülése szerint Napoleon hajlandó bennünket segíteni, de csak egy föltétel alatt, ha ugyanis Ausztriával semmi szín alatt sem békülünk ki. Ekkor tehát az emigránsok körében Teleki az emigratio eszmekörében marad, a Nemzeti Igazgatóság hűséges tagjának mutatja magát. Körülbelül ilyennek látszik akkor is, midőn Madarász József előtt és Tisza Kálmánnak is az Európához intézendő manifestumot ajánlja. De Tisza megmagyarázta neki, hogy a manifestumnak csak akkor van értelme, ha az ország el van tökélve és reá van készülve, hogy 24 órával annak kibocsátása után fegyvert ragad. Teleki tehát elállott a manifestumtól. Megnyugodott a határozatban, de ebben sem teljesen, Lukács és Kálóczy előtt Deák mellett nyilatkozott. Kálóczy előadásának hitelessége ellen Tisza Kálmánnak sem volt észrevétele, mikor Kónyi felolvasta előtte. Deák megküldte Telekinek a feliratot elolvasás és állásfoglalás végett. Teleki el is olvasta, visszavitte Deáknak, megköszönte figyelmét és szó nélkül távozott. E szótlanság sokat jelent. Teleki hátramaradt beszédtervében olvassuk a következőket: «A bécsi kormány és hazánk közti kibékülésnek, valamint egyfelől nem lehetne más alapja, mint Magyarhon alkotmányos teljes törvényes függetlenségének a 48-iki törvényeket is ideértve, teljes helyreállítása és biztosítása. Ily szempontból pártolom én különösen azt a _felséges szerkezetet_, mely előttünk áll, szükséges, hogy minden tekintetben feltartsuk a jogalapot». A _felséges szerkezet_ mi lehet egyéb, mint Deák felirata?

Ez az ingadozás nem politikai elvtelenség, vagy kétszinűség következése, hanem hű tükre az öngyilkosságra elszánt s akaraterejétől teljesen megfosztott lélek vívódásának.

Nem eszmék harczát küzdötte ekkor Teleki, hanem idegennek érezte magát a reászakadt körülmények közt, az a világ többé nem volt az ő világa, elméje engedett a legkülönbözőbb benyomásoknak, de megállapodni nem tudott, révedezett inkább, semmint gondolkodott. Életösztöne még küzdött a nagy elhatározással, egész erélyét csak az ellen a vád ellen összpontosítja, hogy következetlen lett önmagához. A megyékhez intézett köszönő irataiban folyvást hangoztatja következetességét, mintha védekeznék a félelmetesen kényszerítő gondolat ellen, mely az év eleje óta nyugodni nem hagyta.

1861 áprilisában, mint Kálóczy irja, Teleki már nagyon keveset aludt, folyton magával harczban volt, s a legnagyobb izgatottság vett rajta erőt.

Mennél inkább közeledett az idő, mikor a határozatot védelmezni kellett volna Deákkal szemben, annál fájdalmasabb volt belső küzdelme. Én Deákot nem birom megczáfolni – mondja meghitt barátjainak, Hunfalvy Pál elbeszélése szerint.

Egy nappal a felirati vita kezdete előtt Teleki Hajnik Pálékat látogatta és elbúcsúzván, megragadta Hajnikné mindkét kezét, reszkető égő kezekkel, leányához pedig így szólt: «Nézz meg jól, hogy emlékezzél reá, milyen volt Teleki Laczi».

Május 8-ikára volt kitűzve az alsóházban Deák indítványának tárgyalása. Az emlékezetes napra virradó éjjelen Teleki László agyonlőtte magát.

Nem hirtelen keletkezett gondolatot hajtott végre, régóta küzdött a megsemmisülés vágyával, melyet a bécsi kihallgatás után többé leküzdeni nem birt. Tragikus sorsa megrendítő, ha nem is fogjuk fel halálát vértanuságnak, akár a forradalom, akár a kiegyezés eszméiért. Vértanuja volt a maga büszke becsületérzésének s fantasztikus érzékenységének, egyrészt igen is erős, másrészt igen is gyengéd lelki szerkezetének.

És tragédiájának érdekét még növeli az, hogy annak minden fordulata a nemzeti történetnek majdnem legszebb jeleneteivel kapcsolódik egybe.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Budapesti Szemle 1879.]

[Footnote 2: Budapesti Szemle. 1904.]

[Footnote 3: Többször lesz alkalmunk hivatkozni _Deák Ferencz Beszédeire_, melyeknek első három kötete most jelent meg második kiadásban. (Kiadta Kónyi Manó, Franklin-Társulat 1903, IV–VI. kötetek 1897–1898-ban jelentek meg.) Azért itt néhány szót akarunk szólni e kiadásról. Sokkal többet nyújt, mint a mennyit czíme igér. Kónyi a kiadott és többnyire kiadatlan levelek, naplók, okiratok s czikkek gazdag gyűjteményével világítja meg Magyarország legújabb történetét, különösen e tetemesen bővített második kiadásban. Deák Ferencz pályája a középpont s e körül csoportosulnak az események. Kónyit e munkára értékes kiadói tulajdonságok tették hivatottá: érzék az események lényege iránt, ritka értelmiség s kegyeletes ragaszkodás hősének emlékéhez. Tájékoztató bevezetései példásak tárgyilagosság és alaposság tekintetében. Nem a maga nézetét közli, hanem a tényeket, az iratokat s a hiteles tanukat beszélteti. A szerkesztés módja oly czélszerű s a közlött anyag annyira becses, hogy e hat kötetet nemcsak Deák életrajzírója, hanem e korszak történetírója is mint elsőrangú forrásművet fogja fölhasználni.]

[Footnote 4: Kónyi VI. 44. l.]

[Footnote 5: U. o. 6. l.]

[Footnote 6: Kónyi II. 114. l.]

[Footnote 7: Kónyi VI. 153. l.]

[Footnote 8: Kónyi, IV. 452. l.]

[Footnote 9: Kónyi V. 453. l.]

[Footnote 10: _Budapesti Hirlap_ 1903 szeptember 22. és _Magyar Nyelvőr_ 1903. VIII.]

[Footnote 11: A törvényczikk 2. §-a: ut quæ cumque exequenda contigerint, ex mandato S. Mtis, vel serenissimi ejus filii primum, deinde etiam ex consilio, mutuaque intelligentia cæterorum capitaneorum, quos S. M. secum in exercitu habuerit, per _Hungaros capitaneos non per externos eis committantur_, a Franklin-Társulat _Törvénytár_ában így van fordítva: «Hogyha bármiféle dolognak végrehajtása fordulna elő, az elsőbben az ő felségének s az ő fens. fiának a parancsolatjából, annakutána ő felsége mellett a hadseregben lévő több kapitányoknak a tanácsából és különös egyetértéséből ne _az idegen, hanem a magyar kapitányok megbizásából történjék_.» E kiemelt szavak nem felelnek meg az eredetinek.]

[Footnote 12: Illésházy följegyzései, közli Kazinczy Gábor (_Magyar Tört. Eml._ II. O. VII. k.), Fraknói: _Magyar Országgyűlési Emlékek_ VI.]

[Footnote 13: 1867 január 30, hatvanhetes bizottságban; Kónyi IV. 256. l.]

[Footnote 14: Heltai Ferencz: _A magyarság érvényesülése a hadseregben._ Budapest, 1903. 15. l. E. nemrég megjelent és már is sokszor idézett mű nyomtatott s kiadatlan források alapján igen tanulságosan ismerteti a hadsereg magyarosítására vonatkozó törekvéseket 1715–1840-ig. Heltai most inkább csak anyagot közöl s aránylag kevés megjegyzést fűz hozzá. Az egész tárgyat bővebben fogja kidolgozni. Nagyobb munkáját érdekkel várjuk, de egyelőre e kisebbnek is jó hasznát vehetjük.]

[Footnote 15: Lásd Éble Gábor: _Gróf Károlyi Ferencz és kora_ I. k. Budapest, 1893. 218–9. s a parancsszavakat a függelékben. V. ö. még _Oesterreichischer Erbfolgekrieg_ Bd. I. Wien, 1896. 377. l.]

[Footnote 16: U. o. 8–9. l.]

[Footnote 17: Magyarorsz. Tört. _II. József korában_ III. 111. l.]

[Footnote 18: Heltai 28. l.]

[Footnote 19: Márki Sándor czikke a _Pester Lloyd_ 1903 május 2-iki számában.]

[Footnote 20: Heltai 28–54. ll.]

[Footnote 21: Kónyi, V. 453. l.]

[Footnote 22: Heltai 60–95. ll.]

[Footnote 23: Heltai, 97–168.]

[Footnote 24: Kónyi, V. 453. l.]

[Footnote 25: Ferenczi Zoltán: _Petőfi föllépte Vörösmarty ellen 1848-ban Petőfi-Muzeum_ 1891. 3. sz. E czikkben az 1848-iki országgyűlés katonai vitáinak igen jó áttekintését találjuk.]

[Footnote 26: Asbóth János: _A magyar királyi honvédelmi ministerium fejlődése._ Budapest, 1873.]

[Footnote 27: Kónyi. I. 293. l.]

[Footnote 28: Kónyi, I. 496. l.]

[Footnote 29: U. o. II. 300. l.]

[Footnote 30: U. o. II. 529. l.]

[Footnote 31: Kónyi, IV. 450. l.]

[Footnote 32: U. o. V. 454. l.]

[Footnote 33: Kónyi, VI. 309. l.]

[Footnote 34: _Olcsó Könyvtár._ Szerk. Gyulai Pál. 261. sz. 30. l.]

[Footnote 35: Kónyi, III. 694. l.]

[Footnote 36: Lederer: _Andrássy beszédei_ I. 329., 342. ll.]

[Footnote 37: _Pest_ 1865. 80. l.]

[Footnote 38: _Budapesti Hirlap_ 1903 okt. 24.]

[Footnote 39: Kónyi, IV. 452. l.]

[Footnote 40: Az összehasonlítás kedvéért álljon itt a törvénybe iktatott 11. szakasz: «Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai következtében mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének, egységes vezérletére és belszervezetére vonatkozik, ő Felsége által intézendőnek ismertetik el.»]

[Footnote 41: Kónyi, III. 694–701. ll.]

[Footnote 42: Kónyi, IV. 171–176. ll.]

[Footnote 43: U. o. I. 103. l.]

[Footnote 44: _Gróf Zichy Jenő beszéde._]

[Footnote 45: Kónyi, V. 276. l.]

[Footnote 46: Kónyi, V. 331. l.]

[Footnote 47: Kónyi V. 415. l.]

[Footnote 48: Kónyi, VI. 43. l.]

[Footnote 49: Kónyi, VI. 309–311. ll.]

[Footnote 50: _Észrevételek_, 88–90. ll.]

[Footnote 51: A Székesfehérvári Lövész Társulatnak 1868 márczius 4. Kónyi VI. 352. l. és u. o. I. 419. l.]

[Footnote 52: Kónyi, I. 139., 321. ll.]

[Footnote 53: U. o. I. 408–409. ll.]

[Footnote 54: Kónyi, 552.]

[Footnote 55: U. o. II. 247. l.]

[Footnote 56: U. o. III. 102., 203. ll.]

[Footnote 57: Kónyi, III. 310. l.]

[Footnote 58: U. o. IV. 20. l.]

[Footnote 59: Kónyi, IV. 139. l.]

[Footnote 60: U. o. 312. l.]

[Footnote 61: Kónyi, VI. 4. l.]

[Footnote 62: U. o. VI. 62. l.]

[Footnote 63: Kónyi, I. 364. l.]

[Footnote 64: Budapesti Szemle 1907.]

[Footnote 65: 38. l.]

[Footnote 66: 174. l. Akad. kiadás.]

[Footnote 67: _Lovakrul_ 1828. 208. l.]

[Footnote 68: _Hunnia_. 1858. 157 l.]

[Footnote 69: _Eszme Töredékek a Tiszavölgy rendezését illetőleg_. 26. l.]

[Footnote 70: _Töredék gróf Széchenyi István Irataiból_. Pest, 1860. 13. l.]

[Footnote 71: _Pesti por és sár._ 1866. 27. l.]

[Footnote 72: U. o.]

[Footnote 73: _Világ_, 166., 167. ll. (Akad. kiad.)]

[Footnote 74: U. o. 81. l.]

[Footnote 75: _Lovakrul_, 6. l.]

[Footnote 76: _Hirlapi czikkek_, II. 21. l.]

[Footnote 77: _Hunnia_, 200. l.]

[Footnote 78: _Hitel_, 148. l.]

[Footnote 79: _Hunnia_, 198. l.]

[Footnote 80: _Hirlapi czikkek_, I. 229. l.]

[Footnote 81: _Hunnia_, 200. l.]

[Footnote 82: _Kelet Népe_, 7. l.]

[Footnote 83: _Hitel_, 148. l.]

[Footnote 84: _Stadium_, 27. l. (Akad. kiadás.)]

[Footnote 85: _Beszédek_, 512. l.]

[Footnote 86: 220. l.]

[Footnote 87: 158. l.]

[Footnote 88: 49. l.]

[Footnote 89: _Hitel_. 149. l.]

[Footnote 90: 215. l.]

[Footnote 91: 20. l.]

[Footnote 92: _Néhány Szó a Lóverseny körül._ 77. l.]

[Footnote 93: _Eszmetöredékek, különösen a Tiszavölgy rendezését illetőleg_ 27. l.]

[Footnote 94: _Hunnia_, 106. l.]

[Footnote 95: _Stadium_, 22. l.]

[Footnote 96: _Eszmetöredékek, különösen a Tiszavölgy rendezését illetőleg._ 73. l.]

[Footnote 97: Széchenyi nemzeti érzésének korai ébredéséről találóan ír Marczali Henrik: _Nagy Képes Világtörténet_ XI. k. 392. l.]

[Footnote 98: Így írja abban a jegyzetben, melyet az _Üdvleldéhez_ csatolt. (322. l.)]

[Footnote 99: _Széchenyi mint író._ (_Széch. Munkái_ Akad. Kiadás. I. K. VII. l.)]

[Footnote 100: Kemény szerint Széchenyi plagizálta Benthamot. Bentham rajzát Szent Lajos és XIV. Lajos koráról átvitte Nagy Lajos és Mátyás korára. Beöthy Ákos is hangoztatja ezt a nélkül, hogy utánajárt volna a dolognak. Pedig a franczia történeti korrajz, melyre itt Kemény czéloz, nem is található Bentham munkáiban és így a _Hitel_ben sem. Kemény előtt Széchenyinek néhány Bentham reminiscentiája lebeghetett és emlékezetének határozatlan adataiból formálta az idézett állítást.]

[Footnote 101: _Gróf Széchenyi István közéletének három utolsó éve._ Budapest 1889. I. k. 39/40. l.]

[Footnote 102: 52. l. Akad. kiadás.]

[Footnote 103: _The History of the Decline and Fall of the Roman Empire_ I. London 1783. 70. l. Széchenyi nagy érdekkel olvasta Gibbont és így jogunk van föltenni, hogy a Gibbonból idézett tételnek hatása volt Széchenyi egészen hasonló s annyira kedvelt gondolatának formulázására.]

[Footnote 104: _Világ_ 137. l.]

[Footnote 105: _Hunnia_. 38/9. l.]

[Footnote 106: _Néhány szó a lóverseny körül._ 203., 214. l.]

[Footnote 107: Gibbon id. m. IV. kötetének 341. l a «szittyákról, vagy tatárokról» irván így kezdi: «the savage Tribes of mankind, as they approach nearer to the condition of animals.» Ugyan e kötet 363. lapján olvassuk, «The Tartars consider their own women as the instruments of domestic labour.» Az I. kötet 342. lapján arról van szó, hogy az európai haditudomány soha sem haladt előre jelentékenyen keleten, «They trusted more to their numbers than to their courage.» U. o. a 357. lapon Gibbon a régi germánok indolentiájáról beszél, «nyugalmában – úgymond – a germán harczos consumed his days and nights in the animal gratifications of sleep and food.» Ez a hely magyarázza meg Széchenyi idézett soraiban a régi Teuto és Scytha kapcsolatát.]

[Footnote 108: _Levelek_ I. 152. (1830 márcz. 17.)]

[Footnote 109: _Néhány szó a lóverseny körül_, id. helyen.]

[Footnote 110: _Hirlapi czikkek_, I. 462. l.]

[Footnote 111: _Hirlapi czikkek_, I. 480/1. l. _Beszédek_ 513. l.]

[Footnote 112: _Hunnia_, 93. l.]

[Footnote 113: _Beszédek_, 187. (1840 ápr. 22.)]

[Footnote 114: _Hitel_, 235. l.]

[Footnote 115: U. o. 26. l.]

[Footnote 116: Napló 1832 okt.]

[Footnote 117: _Hunnia_ 38., 142. l.]

[Footnote 118: _Hirlapi czikkek_ II. 185. l.]

[Footnote 119: _Beszédek_ (1840 április 11.).]

[Footnote 120: _Kelet népe_ 226. l.]

[Footnote 121: _Hitel_ 12., 26. l.]

[Footnote 122: _Világ_ 53. l.]

[Footnote 123: _Világ_ 284. l.]

[Footnote 124: _Politikai Programmtöredékek_ 46.]

[Footnote 125: _Politikai Programmtöredékek_ 69/70.]

[Footnote 126: Napló 1830 jún. 27.]

[Footnote 127: _Stadium_ 177.]

[Footnote 128: _Hidjelentés_ 65. l.]

[Footnote 129: _Hirlapi czikkek_ II. 176., 642. l.]

[Footnote 130: 110. l.]

[Footnote 131: _Világ_, 330. l.]

[Footnote 132: _Hirl. cz._, II. 677]

[Footnote 133: _Világ_. 284. _Hirl. cz._ I. 522. és _Polit. Programmtöredékek_, 31. l.]

[Footnote 134: _Hitel_, 66. l. _Beszédek_, 1833 márczius.]