Part 11

Végül még két magyar írót idézünk. Fessler a _Magyarok történeté_ben tiltakozik az új kornak hiú önelégültsége ellen, midőn a középkorban mindenütt durvaságot, sötétséget, tunyaságot és tudatlanságot vél látni, noha a történeti kutatás e korban a kedély culturájának és a szellemi tevékenységnek fényes nyomait fedezi fel.

Gróf Dessewffy József egyszerű és bölcs szavakkal czáfolta a _Hitel_ben hirdetett haladási elméletet. «Minden századnak» – úgy mond – «vannak foltjai, pecsétjei és villanó részei is. Mindig egy kis kérkedő önszeretet csúszik századunk magasztalásába, valamint hypochondria szerfeletti gyalázásába».[251]

E vázlatos áttekintéssel csak azt akarjuk bizonyítani, hogy a haladás törvénye korántsem oly rendületlen szikla, mint a minőnek a XVIII. század óta mind a mai napig sokan hiszik. Kant, Buckle, Burckhardt nem igen térnek el Pascal gondolatától; Ranke s különösen Lotze még határozottabban tagadják a haladás törvényét. A kik a törvény érvényességét támadják, nem a jelent akarják kicsinyleni, hanem a mult iránt kivánják fejleszteni érzékünket. Nem akarják kötelességérzetünket csorbítani és elfojtani vágyunkat a haladásra, csak azt akarják, hogy elfogulatlan szemmel vizsgálva a fényt és árnyékot az emberi történetben, csalódás nélkül s türelmes szellemmel fogjuk fel az emberi törekvések értékét.

Körülbelül azt mondják, a mit oly szép versekben Vörösmartynk is elmondott, midőn Bentham és Széchenyi nyomán _Gondolatait a könyvtárban_ e kérdésekhez fűzi: «Hol a nagyobb rész boldogsága? – Ment-e a könyvek által a világ elébb?»

És midőn úgy látja, hogy az emberiség mindig újra kezdi a tűrést és tanulást, nem a tétlen kétségbeesést hirdeti:

Ez hát a sors és nincs vég semmiben? Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal S meg nem kövülnek élő fiai… Mi dolgunk a világon? Küzdeni Erőnk szerint a legnemesbekért.

A haladás elméletét Széchenyi kapcsolatba hozta a nemzetek s egyének életkorának párhuzamával. Kossuth, ki az emberi perfectibilitást végtelenebbnek hitte, mint Széchenyi, azt a párhuzamot puszta szóvirágnak mondja.[252]

Mindenesetre oly szóvirág, mely a régiségtől kezdve maig igen sok gondolkodóra csábítóan hatott.

E párhuzamot először Annæus Florus fejti ki római történetében. Szerinte a római nemzet serdülő kora a királyok uralmára esik s majdnem kétszázötven évig tartott. Következett kétszázötven éves ifjúkora, mely alatt Olaszországot leigázta. Virágzó kétszáz éves férfi kora Augustus Cæsarig tart, a mikor az egész világot meghódítja. Augustustól majdnem kétszáz esztendő telt el az író századáig, a mikor Róma a Cæsarok tehetetlensége miatt mintegy megöregedett.

Némelyek szerint Florus e felosztást Senecától kölcsönözte.[253]

Florus metaphoráit sokszor alkalmazták vagy az emberiség, vagy az egyes nemzetek korszakaira. II. Pius pápa, midőn a mantuai congressuson (1459.) a török ellen harczra hivta a keresztyénséget, így rajzolta a veszélyt:

«A mi ellenségünk az ifjúság erejében, az évek virágában van s vállalkozó szellemű; csalódik az, ki azt hiszi, hogy a gazdag s fegyverhez szokott és uralomra vágyó ifjú egyhamar pihenni fog».[254]

Bacon a nemzetek életkorát meg is határozza kedvteléseik jellemzésével: valamely állam ifjú korában – úgymond – a harczi kedv virágzik, férfikorában az irodalom, hajlottabb korában mind a kettő, öreg korában a mesterségek és a kereskedés.[255]

A nemzetek korainak e metaphorikus jellemzését többnyire a haladási elmélet hivei szeretik használni, mint már Széchenyi példája mutatta. Robespierre is beszélt «a nemzetek gyermekkoráról».

Saint-Simon, a rajongó philosophus, kinek tanítványától, Enfantintől Széchenyi óvta a magyar közönséget, egészen úgy gondolkodik a haladásról és az emberiség életkorairól mint Széchenyi.

Csakhogy máskép jellemzi ez életkorokat. Saint-Simon szerint az emberiség gyermekkorában épít, mint az egyptomiak, ifjúkorában művész, mint a görögök, érettebb korában harczias, mint a rómaiak és a középkor; és a XIX. század elején, a Saint-Simon korában, olyan, mint a negyven vagy negyvenöt éves ember, azaz többé nem harczias, hanem philosophnak készül. A moralistának feladata megszabni az emberiség életkorához illő kötelességeket.[256]

Hegel történetphilosophiája a kelet ókori történetét a történet gyermekkorának nevezi, a görög történet szerinte az ifjúkor, a római a férfikor, a keresztyén germán világ az öregkor. A természetes öregkor a gyengeség kora, a szellem öregkora azonban tökéletes érettségét jelenti, melyben mint szellem visszatér ez egységhez.[257] Quetelet szerint is az emberiség csak úgy fejlődik, mint az egyén; physiologiai élete lassanként az értelmi erő élete lesz. Quetelet vizsgálatai természetes eredményének hirdeti a perfectibilitás tanát.[258]

A franczia forradalom idején Adelung azt tanította, hogy minden egyes nép áthaladna az emberi élet korain, ha haladásában nem gátolnák idegen befolyások. Wagner, a történetphilosoph, Széchenyi kortársa, az emberi élet fejlődési szakaszait alkalmazza az emberiség fejlődésére. Néhány évvel később Krause azt mondja, hogy minden emberi társulásnak vannak életszakaszai, a csíra életétől a fejlődés érettségéig.[259]

Comte Ágoston és Spencer is az egyén és társadalom fejlődésének párhuzamából indulnak ki.

Gobineau szerint ifjú nemzetekből vének lesznek s a vénség haláluk közelségét jelenti. Gobineau ellenfele, Pott is azt hiszi, hogy a nemzeti s egyéni fejlődés hasonló, fiatal nemzetekből idővel öreg, tehetségben érett nemzetek lesznek.[260]

Lasaulx történetphilosophiájának központjában találjuk a tárgyalt párhuzamot. Kiszámítja, hogy egy nagy, erős és fejlődésében nem zavart nép körülbelül két vagy négyezer évet él s életéveinek fele esik állami életének virágkorára, mint Babylon, Róma, Byzancz és a német-római császárság története mutatja.[261]

Nagy történetírók is használják az életkorból vett metaphorákat. Macaulay az európai nemzetek gyermekkoráról beszél, midőn a papság gyámságára szorult.[262] Mommsen a római császárságot jellemezve azt mondja, hogy az «öregkor nem bir új gondolatokat és alkotó munkásságot kifejteni és ezt a római császárság sem birta megtenni».[263]

Nemrég nálunk gróf Vay Péter is azt irta: «Egy népfajnak csak úgy mint az embernek, meg van a maga kora. Felnevelni csak idővel lehet. Erőszakkal megöregíteni lehetetlen».[264]

«Hinnünk kell benne» – írja Herczeg Ferencz – «hogy a szabadon fejlődő nemzetek élete hasonlatos az egyes emberekéhez. A gyermekkorra az ifjúság, a férfikorra az aggság következik. Anglia Cromwell idejében mondott búcsút ifjúkorának és Waterloónál érte el férfikorának teljét. Angliában sokan a délafrikai háború óta csendes borzongással érzik a közeledő vénség hűvös lehelletét».[265]

Az írók e sora Annæus Florustól napjainkig nemcsak a metaphorák életének hosszúságát bizonyítja. Philosophusok és történetírók fontos következtetéseket is vonnak az ember és a nemzetek életkorának hasonlóságából.

Hiszen ha Homéros és Aristoteles korára vagy Shakespeare és Ibsen tragédiáira csak egy összehasonlító pillantást is vetünk, nem tagadhatjuk, hogy vannak a nemzetek és az emberiség fejlődési korszakaiban különbségek, melyek feltünően egyeznek az emberi életkorok különbségével. Ez egyezés társadalomtudományi vonatkozásairól itt nem szólhatunk.[266]

A történet terén maradva úgy véljük, hogy a párhuzam gyöngéje leginkább utolsó részében, az öregkor s a közeli halál megállapításában rejlik.

Ha visszapillantunk egy nemzet befejezett történetére, könnyű megállapítanunk a gyermekkort, vagyis a mythosképzés idejét, majd az ifjúkort, mikor a phantasia élénk működése, s a vérmérséklet hevessége a feltünő jellemvonások, azután a reflectáltabb korokat és az elgyengülést. Noha itt is azt kell megjegyeznünk, hogy a felbomlás nemcsak a nemzeti cultura belső feloszlásának következése, hanem sokszor a szerencsétlen külső erőszak hatása.

Élő nemzeteket vizsgálva, elég könnyű történetök fiatalsága után itélve szólnunk a nemzet ifjú és sokat igérő erejéről vagy még kezdetleges állapotáról és óvatos bánásmódot kivánó gyöngeségéről. De a férfikor vége vagy épen a halálhoz közeledő öregkor megállapítása annál nehezebb.

II. Pius 1459-ben jól jellemezte a török fiatalságát és jövőjét, de a XVII. század diplomatái, kik már emlegették a török birodalom vészes betegségét, kevésbbé biztos talajon mozogtak és azóta a török százados betegségével még él és néha kemény csapásokat osztogat. Nagyon nehéz s majdnem lehetetlen a még élő nemzet vesztét vagy elgyengülését megjósolni, bármily vén is története. Herder, ki szintén szereti az egyéni életből vett hasonlatokat, a japánról azt jósolta, hogy mint a csiga házába vonul és míg az európai népek a tökéletesség elérhetetlen pontja után törekednek, Japán ott marad, hol évezredek előtt volt. És ime, a vén Japán megifjodott és legyőzött egy nagy nemzetet, melynek még ifjú, európai culturája volt. Ép ily tanulságos Herder jóslata a magyarokról. Lasaulx, a nemzeti s egyéni élet párhuzama alapján, azt jósolta 1857-ben, hogy a lengyelek, olaszok, magyarok és új-görögök újjászületési törekvései csak nemes reminiscentiák értékével birnak. A német birodalom feltámadásában sem hitt. Aligha nem így járnának azok is, kik az angol nemzet vénségét akarnák megállapítani abból a körülményből, hogy története régi s hogy a hővérű Percyk utódjai ma békés polgárok, sőt talán bankigazgatók.

A nemzetek életében titokzatos erők működnek; ebben az életben kétszer s többször is virágzik az ifjúság.

Ha Széchenyi ez igazságot elismeri, nem kellett volna a jövőbe vetett hitének biztossága végett kételkednie a magyar multjában. De bármit érjenek történeti eszméi, jelentőségök igen nagy volt lelki életében s ily módon nagy hatással voltak nemzetünk történetére is. Ezért kell komolyan és kegyelettel foglalkoznunk velök.

TELEKI LÁSZLÓ ÖNGYILKOSSÁGA.[267]

A _Magyar Figyelő_ 10-ik számában Kalmár Antal Teleki László születésének századik és halálának ötvenedik évfordulója alkalmából kijelenti, hogy Teleki László tragédiájának okai még nincsenek tisztázva. Kálóczy Lajos és Lukács Móricz, a kiket Kónyi Manó idéz nevezetes gyűjteményében, Kalmár szerint súlyosan tévedtek, midőn Teleki halálát abból az összeütközésből magyarázzák, melyet a határozati párt vezérének lelkében a felirat czélszerűségéről keletkező meggyőződése támasztott. Kalmár Beksicsnek a _Milleniumi Történet_ X. kötetében közzétett magyarázatát sem fogadhatja el, mert nem a császárnak adott szó és a politikai szereplés dilemmájából kivánja megértetni Teleki szörnyű elhatározását; Kalmár szerint «mindezt Teleki Lászlónak most felújult ötvenéves emlékezeténél szó nélkül hagyni egyértelmű volna a nemzeti történelembe beoltott vastag tévedések vétkes ignorantiájával».

Kalmár tehát új alapon igéri fölfejteni a tragédia sokat vitatott okait. Szerinte Teleki László 49-es meggyőződése jutott kibékíthetetlen ellentétbe azzal a 48-as szereppel, melyet a sors rákényszerített a határozati párt vezetőjére.

Nagy érdekkel olvastuk Kalmár fejtegetéseit már csak azért is, mert régóta érezzük, hogy Kálóczy és Lukács figyelemre méltó értesültséggel, de nem egészen megnyugtató lélektani tapintattal magyarázták Teleki halálát. Inkább politikai, mint lélektani formulát kerestek. Másrészt kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy Kalmárnak nagyon is egyszerű formulájában sem nyugodhatunk meg; azt hisszük, hogy Teleki öngyilkosságának megértéséhez csak szövevényesebb lélektani és történeti mozzanatok kutatása után férhetünk.

I.

Teleki László szellemi és lelki életének gazdagságából hiányzott az alkatrészek vegyületének kellő aránya. Költő volt, de phantasiájában több az izgatottság, mint a nyugodt alkotó erő. Phantasiája nyugtalanította belső világát akkor is, midőn lemondva a költészetről, a cselekvés terére lépett. Becsületes lélekkel ragaszkodott elveihez, de mégis inkább az impressiók embere. «Erélyes néha – mondja róla találóan Szemere Bertalan – a szenvedélylyel határos, de akaratereje gyönge. Mindig az elsők közt lesz, első soha, ő soha sem fog initiálni, kivált ha ellenzést több oldalról vesz észre. Legföllebb cabinet, nem a tett embere… Telekiben sok szellem van, de kevés határozottság, önállósággal nem bir, mindig kétkedik.»[268]

Benyomásokat könnyen magába fogadó természete gyakran különös helyzetekbe sodorja Telekit. Nagyon jellemző, a mit e tekintetben Pulszky Ferencz beszél róla: «Teleki herczeg Czartoryskinak, az 1830-iki lengyel nemzeti kormány fejének, nézeteit a nemzetiségek tekintetében tökéletesen eltanulta. Politikájának alapelve azóta az volt, hogy minden nemzetiségnek van joga önálló nemzeti életre, sőt territoriumra is, s ezt annyira vitte, hogy egyszer ha jól emlékszem, 1851-ben nagyobb társaságban a Golescóknak és Bratianoknak világosan megmondotta, hogy még azon kérdés fölött is, vajon független legyen-e Erdélyország, tartozzék-e Magyarországhoz, vagy Rumániához akar-e csatlakozni, Erdélynek általános szavazati joga fog dönteni. Erre valamelyik a jelenlévő magyarok közül megkérte, ne beszéljen ilyeneket, mert ha ezt otthon megtudják, hazaárulónak fogják mondani. Teleki lemérte, megfordult, felkereste a szalonban gróf Andrássy Gyulát, s megkérte, hívja ki nevében azt, ki őt most oly mélyen megsértette. Andrássy megigérte a segédkezést, de megkérdezte a sértés körülményeit s mikor Teleki ezeket elmondta, megkérte, keressen magának franczia segédet, mert ily esetben magyar nem teheti meg neki a baráti szolgálatot, hiszen senki sincs köztünk, ki Erdélyt bármi körülmények közt odaadná a románoknak».[269]

A ki ennyire fogékony mások nézetei iránt, ennyire érzékeny s oly daczosan büszke, nem könnyen fér meg az emberekkel. Teleki csupa gyöngédség s heves érzés, s mégis mint Pulszky irja, «nem tudtam embert, kivel nehezebb lett volna megélni». Belső zaklatottság tör ki gyakori párbajaiban és összekocczanásaiban. Csak akkor érzi magát türhetően, ha egész lélekkel élhet oly feladatnak, mely dicsőségét növeli, s lelkiismeretét kielégíti. Ilyenkor szenvedélyessége kifelé összpontosul, makacsul következetes és önkínzó tépelődése csillapul. De ha kizökkentik a körülmények az ily cselekvésből, visszasülyed háborgó énjébe, undor ül ki arczára, halálvágy s öngyilkos sejtelmek marczangolják.

A szabadságharcz idején Francziaországban volt, mint a magyar nemzet képviselője. Remélte, hogy a franczia kormányt tevékeny segítségre birja. Ez az ügy nagyon elfoglalta lelkét. De minő akadályokba ütközött. Bastide, a külügyminiszter, arról volt meggyőződve, hogy a magyarok mint a lengyelek, erős katholikusok s a szlávok közt a legkifejlettebb nemzet. Teleki L’herbette képviselőben bízott, mert azt hitte róla, hogy a magyar ügyet a legjobban ismeri. Pedig L’herbette nem volt tudósabb a keleti ügyekben Bastidenál, Erdélyt a szultán tartományának hitte. Végre 1849 júniusában úgy látta Teleki, hogy a francziák nem törődnek a magyar ügygyel. Ekkor kétségbe volt esve, elkivánkozott Párisból. «Falba ütöm fejemet – irja Pulszkynak – «ha még tovább itt kell maradnom… A ki továbbá ittlétemet akarja, esküdt ellenségem, halálomat óhajtja».[270]

Tevékeny marad ezentúl is, de tört hittel, folyvást megújuló rossz sejtelmekkel és a megsemmisülés vágyával. «Látod barátom – irja Klapkának, 1850-ben – az én lelkemben is apadnak a remények, s észreveszem, hogy ezt nem betegség szüli bennem, hanem hogy ez a jelen körülmények helyes felfogásából ered. Oh! ez kétségbeejtő! Élni, csak azért, hogy éljek – én ahhoz nem tudok. Az élet csak ráma előttem, nincs becse, ha abban a festmény hiányzik… Mód nélkül szenvedek lelkileg, ez hat testemre is; borús szinben látom magamra nézve a jövőt, azért lankadok! Isten adja, hogy szabadulásunk idejét megérjem! Alig hiszem. Az én gépem szétbomlik idő előtt. Nem látom többé Kánaán földjét… Adjon az ég sikert nemes működéseidnek; szeretnélek követni én is, de én, úgy látszik, szerencsétlen csillagzat alatt születtem…» «Mi keresnivalóm is van e világon» – irja 1851-ben – «mikor nincs czélja életemnek?» «Üreseknek, unalmasoknak nevezem leveleimet» – irja 1852-ben – «igen, mert ezek csupán lelkem állapotát tükröztetik vissza és enmagamat is, lelkestül, testestül üresnek és unalmasnak érzem és vallom. Pedig kellemes napokat töltök…» «Félek, félek, ha mindennek vége lesz Párisban, úgy aztán nem fogom napjaim súlyát sokáig elczepelhetni». «Reám nézve csak két alternativa lehető» – irja 1854-ben «vagy nemsokára haza, vagy nemsokára a sírba!» Midőn ugyanez évben Batthyány Kázmér halálát jelenti Klapkának, így folytatja: «Nem birom leirni, mit érzek! Nagyon fájdalmasan érintett a csapás! Szivesen cserélnék vele helyet és feküdnék ott, hol ő».[271]

Lelkén ezt a melankólikus borút testi szenvedések is növelték. Alig negyven éves korában irja Klapkának: «Egészségem helyreállításával foglalkozom, de ez nem akar sikerülni. Mintha átok feküdnék rajtam, s mindenen, a mihez fogok. Valamint egyébben sem, úgy egészségemre nézve sem érek czélt». Többször megújulnak panaszai erős fejfájásról, szédülésről, gyomorgörcsökről. Idegrendszere rossz állapotban volt. Szemere 1857-ben nervozusnak, később idegbetegnek mondja. Szemeréhez intézett 1851-iki levelében irja Teleki Szemere Bertalanné betegségére czélozva, «én az efféle nervozus affektatiókat ismerem». Ideges melancholiájával együtt jár rendkívüli szórakozottsága, önuralmának pillanatnyi elvesztése, a mi csudálatosnak látszik oly férfiúban, a ki a sértésnek csak látszatáért is szembeszállott a halállal.

Szóval, úgy látjuk, hogy Teleki László azok közé tartozott, kiket természetes hajlam sodor az öngyilkosság felé. Kivételesen kedvező körülmények talán megkimélték volna a katastrophától. De a szabadságharcz és az emigratio viharában ki nem kerülhette az örvényt.

II.

A csüggesztő hangulatokból kiemelte Telekit az 1859-iki háború. Kilencz évi időköz után most először váltott levelet Kossuthtal, kivel a nemzetiségi kérdés miatt és más okból is ellentétbe jutott. 1859 május 6-án megalakult Párisban a Magyar Nemzeti Igazgatóság Kossuth Lajos elnöklete alatt.

Kossuth mellett Teleki László és Klapka voltak az igazgatóság tagjai. Piemont és III. Napoleon támadása Ausztria ellen felizgatták az emigratio reményeit.

Teleki Lászlónál aligha volt valaki izgatottabb. Kossuthhoz írt leveléből, melylyel az elnököt Londonból a harcz terére hivja, hogy a veszekedő emigransokat rendbe szedje és a magyar szabadság hajóját a révbe vezesse, kiérezhető Teleki forró szenvedélye. «Naponta imádkozom Istenhez, hogy hozzon ide mentül előbb. Kezemet szivemre téve állítom, mint erős hitemet, hogy seholsem voltál valaha szükségesebb, mint most itt».[272]

Teleki életébe most új tartalom ömlött, most már az üres keretbe kép volt foglalva. De mint Kossuth írja: «lecsapott reményeink derült egéről a villafrankai villám!» Azonban az emigratio fölött újra felderült a remény ege. Mert hiszen a villafrankai villám nem végzett az olasz kérdéssel. Az új bonyodalmak előre láthatók voltak és az emigratio sürgött-forgott, hogy Ausztriát új háborúba döntse. Teleki Lászlót ekkortájt nevezte Kiss Miklós a magyar diplomaták főnökének. És Teleki remélte az európai háborút 1860 elején «a conjuncturákból itélve», reményét Komáromytól haza is üzente, hogy megnyugtassa az otthoniakat. Garibaldi szeptember 6-án Nápolyba vonult, 10-én Kossuth, Teleki és Klapka Cavourral egyezséget kötöttek Turinban. Cavour támadást várt Ausztria részéről s «Magyarország hathatós közreműködését» szerette volna megnyerni. Négy nap mulva a Magyar Nemzeti Igazgatóság turini körlevele biztosította az emigránsokat, hogy a már «sikeresítésbe vett előkészületek a legjobb kilátásokra, többre mint kilátásokra jogosítanak».

Teleki László e körlevél megirása után Genfbe utazott, itt szeptember vége körül a magyarországi központi bizottság egyik befolyásos tagjával találkozván, megizente az otthoniaknak, hogy a központi bizottság küldje ki egyik parancsnokát, a Nemzeti Bizottsághoz, «minek következtében aztán a kijöttel teljesen meg lehessen állapítani a működési tervet, mely jövő (1861) tavaszkor foganatba menend».

November elején valóban kiment valaki (Komáromy?) Genfbe Telekihez és minden tekintetben megnyugtatta az Igazgatóságot. Megnyugtatta Telekit az iránt, hogy «otthon nem akarnak kibékülni az osztrákkal, mindent a háborútól várnak» és biztosította az Igazgatóságot, «hogy mindent bátran megigérhetnek szövetségesüknek, ők (az otthoniak) beváltandják igéretüket». Hogyis ne várt volna Teleki minden jót, mikor maga Victor Emanuel november közepén kijelentette Klapka előtt abbeli reményét és meggyőződését, hogy a jövő tavaszkor a dolog háborúra kerül, mert az osztrák bizonyosan meg fogja őt támadni. Teleki László november vége felé Genfben még egy hazai küldöttel (Ivánka Imre?) találkozott, ki Londonban Kossuthtal értekezett s Genfen át haza igyekezett. Teleki örömmel tudta meg e küldöttől, hogy miben állapodott meg Kossuthtal Londonban. E szerint 1861 tavaszán, a biztosra várt háború idején, az olasz segédsereg Károlyvárosig nyomulna előre, Vetter légiója és Garibaldi önkéntesei a Muraközbe mennének.[273] Ily tervekkel volt Teleki elfoglalva, ily reményeket ringatott lelkében, midőn 1860 november 26-án jelentette Kossuthnak Genfből, hogy sürgős személyes ügyben el kellett utaznia, de útja nem veszélyes.

Teleki nem sejtette akkor, hogy drezdai útja, a rég óhajtott Kánaán földjére viszi, hogy 1861 tavaszán valóban ünnepelni fogják a hazai földön, de nem Garibaldi és Kossuth társaságában, nem a bosszúálló olasz-magyar-franczia légiók élén.

Hogy sürgős volt a drezdai út, abban nem szabad kételkednünk. De bizonyos, hogy vigyázatlan volt a drezdai utazás, az idegen névre szóló angol útlevéllel. Szabad talán föltennünk, hogy Teleki hirtelen utazását a sürgetőnek érzett személyes ügyön kívül a szellemes melancholikusok szokásos vándorösztönének is tulajdoníthatjuk.

Szemere Bertalan 1857-ben irja Telekiről, hogy «vándorol, mint az örök zsidó, sehol sincs nyugta». Vagy tiz-tizenkét napra tervezte drezdai útját. «Mihelyt visszakerülök ide, azonnal írok – írja Kossuthnak Genfből november végén – s azontúl minden tekintetben számíthatsz reám». Tudjuk, hogy Kossuth többé nem számíthatott reá. 1860 deczember 17-én a szász rendőrség elfogta és Ausztriába hurczolta. Egyelőre Josephstadtba vitték. Ez erősebb villámcsapás volt Telekinek, mint a villafrankai. Nem a haláltól félt, hiszen nem tréfából, hanem komoly őszinteséggel irta még Genfből 1860 aug. 13-án Kossuthnak: «Sokat felteszek a régi conservativekről, azt is, hogyha módjukban volna, mindnyájunkat vérpadra küldenének, s ezt _talán nem is igen venném nekik rossz néven_».[274] De ez a hirtelen kiragadtatás szenvedélylyé vált foglalkozása köréből, az önvád, hogy megfontolatlan utazásával ártott az emigratio már-már megvalósuló czéljainak,[275] türhetetlen súlylyal nehezedett lelkére. Fogságából megizente Vay Miklósnak, hogy vagy utasítsák ki külföldre, vagy vigyék Magyarországba és ott állítsák a törvényes bíróság elé. Vay megkapta az izenetet, Teleki Bécsbe került s a Landesgericht vallatóra fogta. De Teleki nem ismerte el az osztrák törvényszék illetékességét s mivel azt hitte, hogy Vay nem tudja, mi történt, megirta neki, hogy hol van elfogva. Báró Vay Miklós segíteni akart Telekin. Nem izente meg neki, hogy mit akar érte tenni, a miért Teleki később neheztelt reá, de talán nem is izenhette meg, vagy talán azt hitte jó szándékkal, hogy szolgálatot tesz a szegény fogolynak a titkolózással is.