Part 4

Valóban ezek a mondatok, hasonlatok és képek sulyosan kompromittálják a magyarságot, de már én csak azon a véleményen vagyok, hogy, valamint azokat a bizonyos cselekedeteket, ugy ezeket a mondatokat, hasonlatokat és képeket sem kellett volna elkövetni. Az országot _igy_ kellett volna védeni, de _nem ugy_, hogy ha már elkövették a bünöket, hát most már letagadjuk azokat.

Nem, én nem tagadok le semmit, kiteregetek mindent, sőt kommentálom a történteket.

Ime a mondatok, hasonlatok és képek, az én destruktiv jegyzeteimmel:

Hegedüs elnök megnyitó beszédéből:

»Munkára látott ujra a destrukció és _kiélesitette a széthuzás sárkányfogait._« A kép pompás. A széthuzás sárkányfogai, azaz fogai. Az összetartás pávatollai, a torzsalkodás egérfarka s a hasonlat csirke-esze.

»Mi megőrizzük a szent koronát is.«

Ezt is mondta Hegedüs. Én csak azt kérdezem, hogy vajjon milyen árfolyammal fogják akkor Zürichben jegyezni.

»Ki felelős a megcsonkitott Magyarországért, ki hozta ránk az ujabb katasztrófát?«

Ezt kérdezte Hegedüs.

»A zsidók!« – oldották meg egyszerre valamennyien a találós kérdést.

Csak ennyit: Csudálatos, hogy két és fél éven keresztül lehetett és még mindig lehet ezt a bárgyuságot mondani, amely soha nem volt még cáfolatra sem érdemes. Csudálatos és szörnyü!

Turchányi Egon beszédéből:

»Nem szolgáltatunk anyagot a külföldi spicliknek.«

Hogyan? Hát az ébredők feladták programmjukat? Tudtommal mindaz, amit az ébredők eddig csináltak és amit későbbre terveznek és tervezhetnek, mind anyag a külföldi »spiclik«-nek. Spicliknek, – mondta Turchányi. Szóval, aki a Hamburgerné-féle szörnyeseteken feljajdul, nem fojthatván el kinzó fájdalmát, az: _spicli_.

»Az antiszemita gondolat nem tünt el az ország szivéből.«

Nem rossz. Gondolat a szivben! Csizma a spájzban! (Ez már alighanem eltünt!) Érzés a szivben, kedves Turchányi, és: gondolat az agyban, a kobakban!

»Zsidómentes Magyarországot csinálunk!«

Véleményem szerint ez csak több százezer zsidó leölése utján lehetséges, ugy látszik, hogy az ébredő »eszme« ezt a gondolatszörnyet is magába foglalja.

És vajjon lehet-e okos embernek célja a zsidómentes Magyarország? Talán előbb mégis csak nyomoruságmentes, butaságmentes és gazságmentes Magyarországra volna szükség! És még azután is előbb jön: a lázmentes, tüzmentes, pormentes, poloskamentes Magyarország. Mi az, hogy éppen zsidómentes, mért nem mindjárt svábmentes, tótmentes, piszementes, kopaszmentes Magyarország? Miért éppen zsidómentes? Az ország boldogságának csodaszere _még mindig és már megint_ ez! És mindig _csak_ ez? Hogy mire rá nem érnek az urak!?

»Legeredményesebben a kecskeméti csoport dolgozik.«

Meghiszem azt! És az orgoványi!

Budavári–Buturescu:

»A végső győzelem az ébredőké lesz.«

Hindenburg és Ludendorff már kompromittálták a végső győzelemre vonatkozó prognózisokat. Valami mást kérünk! Talán csak ilyen szerényet: »A legelső utcai verekedés az ébredőké lesz.« Egy kis honmegváltó verekedés. Egy kis eszme. Egy kis »megőrizzük a szent koronát.«

»… ennek csak akkor lesz vége, ha vagy ők, vagy mi a porondon alul maradunk.« A szórend egészen jó, igazi román szórend, de még jobb lett volna igy: »ennek lesz csak vége akkor, ha ők mi alul vagy porondon a maradnak.« Dombos az oldala lett, nem lehet ám gyere ki!

»A nemzetvédelem céljaira meginduló lapot kötelessége lesz minden igaz magyarnak támogatni.«

No de a zsidóknak is szabad lesz ugy-e? Sőt, ha már _támogatásról_ van szó, nekik is _kötelességük_ lesz. _Muszáj_ lesz nekik, mi? Egy kis _kényszerönkéntes_ adományért nem megyünk a szomszédba, mi?

Hegedüs György az egy milliót adományozó Lénárd palihoz:

»Gratulálok. Ez _egy_ óriási lökést ad a dolognak.«

Igen helyes. _Egy_ millió valóban csak _egy_ lökést ad. _Több_ lökéshez _több_ millióra van szükség. No de majd talán a _zsidók!_

Pálóczi Horváth István:

»A legnagyobb kitüntetés, ami magyar embert érhet, hogy az ébredő magyarok egyesületének elnöke lehet.«

No én akkor inkább a Nobel-dijra pályázom.

A közbeszólás

A közbeszólás igen jelentékeny parlamenti müfaj. A közbeszólások jobban mutatják a kort, a melynek parlamentjében elhangzanak, jobban magát a parlamenti, sőt országos közszellemet, mint bármely más dokumentum. A parlamenti beszéd, ha érdemes ember mondja, világot vethet a közállapotokra, nagy területek áttekintését teheti lehetővé, sőt a szem elől elrejtett jelenségeket is napfényre hozhat. De a közbeszólás a lelkek rejtelmeibe ad betekintést. A beszédnek is meglehet a maga objektiv célja, de az elmondójának igazi valójából nem sokat árul el, gyakran semmit, sőt valószinüleg csak jobban elfedi a beszélő szándékait, politikai és egyéni rugóit. A lelket gyakran eltakarja a beszéd, de nem mutatója az értelemnek sem; a beszéd egyrészt eleve eltökéltség s bizonyos mértékben mindig képmutatás, másrészt előzetes készülésnek, studiumnak, másokkal való együttmöködésnek eredménye. A közbeszólás azonban közvetlen, gyors, meztelen és eláruló. A közbeszólás mögött mindig indulat van. A közbeszólást nem előzi meg előzetes alku mással, sem a közbeszóló alkuja önmagával. A közbeszólás mindig ugy hat, mintha a közbeszóló elszólta volna magát.

Számomra döbbenetesen érdekesek a nemzetgyülési közbeszólások. Aki ennek a kornak a történetét majd megirja, sokat fog meriteni e közbeszólásokból. Ezek a korszellem legrikitóbb virágai, ezek adják az egész »virány« szinét. E közbeszólások alkalmával a szájak, mint barlangok nyilásai nyilnak meg s végtelen sötétségek kénköves mélyébe pillanthatunk a nyilásokon át. Beniczky beszélt s ha mindent tudtunk is, megdöbbentettek bennünket a konkrét adatok. De a közbeszólók közbeszóltak s a Beniczky történeteinek megkaptuk a lelki rugóit, amelyek mellett eltörpültek maguk a tények. A közbeszólók közbe- és elszólásaiból a gondolkodás oly pokoli aberrációját, az emberi érzések oly groteszk karikaruráját olvashattuk ki, amelytől a normális ember esze és szivverése megáll. Ha ugyan normálisnak mondható ma a kivételes ember, aki logikusan gondolkodik, egyszerüek és tiszták az érzései s ösztönszerü hajlamossága van arra, hogy mindig emberséges ember maradjon.

A nemzetgyülés bármelyik ülése bővelkedik közbeszólásokban. Legfőbb közbeszólók azok, akiknek lelki konstrukciójuk a legkurzusképesebb. A közbeszólásaik elárulják, hogy akárki beszél, bármit mond, ha igaza van is, igazat mond is és okosan és jót is akar, az ő számukra hiába beszél. Az értelem fegyvereivel ők megközelithetetlenek. Hogy ugy mondjam, kérlelhetetlenek. A közbeszólások csaknem tisztán mutatják a kurzus igazi célját és eszközeit; ha maguk az önmagukat eláruló közbeszólók történetesen beszédet mondanak, egy órai beszéddel sem tudják oly világosan elénk állitani programmjukat, céljukat és inditó okaikat, mint egy-egy közbeszólásukkal. A beszédeikben ők maguk is majdnem mindig valamelyes kulturmezt adnak annak, ami közbeszólások alkalmával egyszerre nyers meztelenségében ugrik elénk.

Beniczky beszél – és Szabó István, a sokorópátkai, hangosan nevet, Beniczky beszél, az emberben megfagy a vér – és Fangler Béla azt mondja: »Ma örömteljes sábesz van Izraelben.« Beniczky hidegen, objektiven bünnek mondja a rablógyilkosságokat, Meskó Zoltán csaknem lirai szomorusággal sóhajtja erre: »S ez »keresztény« ember!?« Megtörtént esetekről van szó s cél az, hogy ilyenek ne történhessenek többé, – Patacsy Dénes azt mondja: De örülnek ennek az ellenségeink! Bodor György: Miért nem mondja, hogy mit csináltak a vörösök? Dáner Béla: Szolgálatot tesznek a zsidóknak!

Olvasom az ülésről szóló tudósitást és szörnyüködöm. Furcsa ötleteim támadnak, mert valakivel, valakikkel vitára szeretnék kelni. Az az érzésem, ha a közbeszólás nem lenne felelősség nélkül való müfaj, talán mégis okosabbak lennének a közbeszólások. Vagy ha nem is a felelősség érzése változtatná meg őket, mégis a közbeszólók félnének a következményektől; mindjárt kevesebb közbeszólás hangzanék el például, ha a közbeszólónak valamely intelligens ember megmagyarázhatná a saját közbeszólása értelmét s állania kellene az igazság érveit, amely visszaveri a nivótlan okvetetlenkedést. Mert a valóságban a szónok beszél tovább, a közbeszólóval senki érdeme szerint nem foglalkozik. Nincs, aki kijavitson, megmagyarázzon, leintsen. Furcsa ötletem támadt, szerettem volna elmenni például Fanglerhez, mondjuk interjura. Valahogy simán kezdeni vele a beszélgetést, ugy szépen, szőrmentén kisimogatni belőle, hogy hát hogyan is értette azt az örömteljes sábeszt, ez-e minden mondanivalója a rablógyilkosságokról, ez-e az egyetlen gondolat, amit az ártatlan kis Duna-Tisza közti történetek az ő elméjében kiváltanak? Kiváncsi vagyok rá, hogy vajjon kettős beszélgetés közben is, egy kis előzetes kikészités, hogy ugy mondjam, gyógykezelés után is olyan-e ez az elme s ez a lélek, amilyennek a közbeszólása mutatja.

A sajtókuli

Egy egyetemi városban harmincan, főiskolai hallgatók, furkósbotokkal elindultak, hogy három zsidó vallásu kollégájukat igazoltassák. Megtalálták a három zsidó fiatalembert, körülfogták őket s megkezdték, megpróbálták az »igazoltatást«. Az egyik zsidó fiatalember revolvert használt s a harmincnak egyike sulyosan megsebesült. Ez a közismert, nem uj, de különböző formákban megujuló tényállás, legalább is annak rövid vázlata.

Már most kiki egészitse ki ezt a vázlatot, az egyes főbb mozzanatokat kapcsolja össze, kisérelje meg az egész történetet elejétől végig rekonstruálni, akár a legapróbb részleteiben is. Amikor készen van, akár Ön, kedves Olvasóm, ezzel a müvelettel, akkor közlöm Önnel, ha véletlenül még nem tudná, hogy erről az eseményről irván az egyik kurzuslap, merényletnek bélyegzi a zsidó vallásu tanuló tettét, merényletnek állitja azt, hogy hogy revolvert használt.

Most álljunk meg egy pillanatra és csodálkozzunk. Ha azután tovább foglalkozunk az eseménnyel s a kurzus-lap arról szóló hiradásával, akkor, félek, hogy nem értünk egyet, én és kedves olvasóm, akik pedig az által, hogy én e cikket irom s Ön azt olvassa, ugy közeledtünk egymáshoz, hogy nagyjában sok mindenről azonos a véleményünk s aránylag rövid elmélkedések után azonos konkluziókra juthatunk. Azt hiszem, máris nem értünk egyet, kedves olvasóm, különösen, ha Ön higgadt, mindent megértő és megérteni igyekvő ember, mert attól tartok, hogy erről a dologról ugy vélekedik: Hát van ilyen felfogás is, hát igy is lehet ezt gondolni, ez is létezik. Ugy képzelem, hogy Ön ezt gondolja. Én pedig hevesen tiltakozom az Ön véleménye ellen és határozottan állitom, hogy ilyen felfogás nem létezik. Ezt az otromba gonoszságot csupán leirják és sok ezer példányban kinyomatják, de nincs élő ember, aki az esetről igy gondolkodna. Nem igy gondolja az ujsághir megirója sem, ő maga sem tartja merényletnek a zsidó tanuló cselekedetét, nem igy gondolja a szerkesztője, nem igy gondolja az olvasója. Mindenki tudja azt, még a kutmérgező hirek gyártói, kitalálói, hamisitói, szinezői is, hogy nem merénylet az, ha hármat harmincan az országuton furkósbotokkal körülfognak, igazotlatnak s ebből aztán az sül ki, hogy a három közül valamelyik revolvert használ. Mindenki, még ha indián is, tudja azt jól, hogy itt merényletről, még ha holtan bukna is el a harminc furkósbotosok egyike, csak a harmincak részéről lehet szó. A sajtókuli azonban, a toll e morall insannityje, aki éhbérfizetésért még a lelke üdvösségét is eladja, ugy agyalja ki a hirt, hogy merénylet-ről ir, annál is inkább, mert a nevét nem irja a hir alá, mert nem ő, hanem a lap maga viseli az »erkölcsi« felelősséget; a lap pedig, Istenem, ki az a lap? A lap: senki. Ha ostobaságról, ha gonoszságról van szó, akkor: én nem, hanem a többiek. A szerkesztő azt mondja: Nem én irtam. A cikk »irója« azt mondja: Nem irtam alá, tőlem ilyent kivánnak, ezért fizetnek, ilyesmikre adtak generális utasitást, ilyesmik kigondolásáért, gyártásáért fizetnek engem, ez a lap »szelleme«. Igy jön azután létre a hazugság, a sajtó-gonosztett, igy készül el a méreg, a kutméreg, amelynek nincs gazdája, amelyet senki nem talált fel, senki nem gyártott, amelynek létrejöttéhez senki még csak segédkezet nem nyujtott, amely azonban mégis van, van és lesz, még ha senki be nem veszi is, mégis mérgez.

Ha a klubban, vagy a kávéházban az ember szóvá teszi az ilyen kis hirt, a céhbeliek mosolyognak a naivságon és bölcsek ők velünk, tájékozatlanokkal, skrupulózusokkal szemben. Ártatlanul mosolyognak a kaucsukgalléru, lenhaju és kékszemü feketéző és kártyázó partnerek (partnerei a kutyának, de nem nekem!) – és, ami a fő, velünk egy véleményen vannak. »Én nem, hanem ők, a marhák«, – mindig ez a végeredmény. Mindenki szellemi és erkölcsi alibit igazol. Nagy ritkán akad egy-egy vakmerő, aki köti az ebet a karóhoz és erősiti, hogy igenis merénylet történt – s előadja az esetet még rikitóbban, mint ahogy megiródott, hivatkozik tanukra, okiratokra, hogy igenis, ezuttal rendkivüli esettel állunk szemben, a három zsidók egyike, az ő egészen hiteles értesülése szerint egészen indokolatlanul használt revolvert, mert a harmincak nem is voltak harmincan, csupán hárman, vagy ketten, vagy eggyen, vagy még kevesebben, nem is volt egynél sem furkósbot, csupán egy-egy pehelyszál, egy aznap született kis galambból, a szelidség szimbólumaként, nem is akarták a hármakat igazoltatni, csupán azt szerették volna megtudni, hogy hány óra, mert az övéké nem jár. Érvelnek, handabandáznak, letagadnak, hazudnak, – ez a ritkább fajta, a kivételes. A nagy többség siet veled egy véleményen lenni, ő is meg van botránkozva, ő is elitél, ő is rosszal, – de másnap megint olvashatod a testvéred esetét, akit éjjel hárman megtámadtak a Wesselényi-utcában, azt kérdezték tőle, hogy zsidó-e, vagy nem zsidó, s máris fejbe kólintották, olvashatod a hirt, mely szerint öcséd legalább is rablógyilkosságot, zsebmetszést és betöréses lopást követett el a kurzus ellen, gyalázta a vallást, árulta a hazát stb. stb. Olvasod a szörnyü hazugságot, a kutmérget, s megáll az eszed az elcsodálkozástól, – délután pedig megint látod a klubban, vagy a kávéházban a hir angyali szelidségü, mosolygós, lenhaju és kékszemü gyártóját, kitalálóját, iróját, feldolgozóját, hamisitóját, nyugodtan feketézni, mert hát nem ő, ő nem, ő nem is antiszemita, sőt ő progressziv és szocialiasta, hanem – ők, a többiek, a lap szelleme és a szerkesztő. Rettenetes!

„Keresztény-nemzeti“ irány

Giesswein Sándor mondta egyik nyilatkozatában a kurzusról, hogy: »ugynevezett keresztény« irány. Jól esett ezt a kis módositó szócskát hallani olyan ember szájából, akit hivatalos tekintélynek is ismerhetünk el abban a kérdésben, hogy mi keresztény és mi nem keresztény. A mai politikai és társadalmi irányt feltalálói és továbbfejlesztői elkeresztelték »keresztény-nemzeti«-nek s makacsul ilyennek nevezik. Az elnevezés hamis, ezt minden gondolkodó embernek tudnia kell, még talán a kurzus hivőinek is. Mert vizsgáljuk csak meg, hogy mit foglalhat magában ez a szó: _keresztény_ és milyen alapon volna a kurzus kereszténynek nevezhető.

_Keresztény_, – ez a jelző, nemzetközien konvencionális használat szerint megillethet olyan erényeket, melyekkel az Uj Testamentum Krisztusa ékeskedett és melyek alapelvei, valamint minden vallásnak, ugy hangsulyozottan a keresztény vallásoknak is. _Kereszténység_ – ez a szó összetett fogalmat jelöl meg, amelynek alkatelemei: a felebaráti, minden emberre egyformán áradó szeretet, megértés és bünök megbocsátása, szelidség, szerénység, alázatosság. Keresztény például az a férfiu, aki a mondott erényekkel ékeskedik, akinek eszményképe az Uj-Testamentumban megkonstruált Jézus. Világszerte ezt értik az alatt, hogy keresztény. De kereszténynek nem nevezhető például egy köruti illatszertár, azért, mert keresztény vallásu ember a tulajdonosa. Az illatszertár ettől még marad épp olyan illatszertár, mint a többi, a tulajdonos vallása miatt magára az illatszertárra a keresztény jelző még nem alkalmazható, amint nem alkalmazható például az állami halálos-itéleti végrehajtóra sem; organikus kapcsolat a jelző és a jelzett szó között ez esetekben fenn nem állhat, a jelző alkalmazása tudatlanság és visszaélés lenne. Ellenben keresztény például a templom, amelybe vasárnaponként a keresztény vallásban megkeresztelkedett hivők összegyülnek és istenes, keresztényi dolgot müvelnek, imádkoznak. Egy uszoda például már nem »keresztény«, mert ott összegyülhetnek ugyan keresztény hivek, de amit ott müvelnek, ha szükséges és emberi is, nem speciálisan keresztényi cselekedet, nincs vonatkozásban az ő kereszténységükkel, hogy éppen csak uszodáról beszéljek.

Valamint azonban a köruti illatszertár nem keresztény még amiatt, mert keresztény a tulajdonosa, ugy a mai kurzus nem keresztény attól, hogy keresztény vallásu emberek fejéből pattant ki a koncepciója, hogy keresztény vallásu emberek gyakorolják benne a politikai hatalmat, s hogy intézményeiben keresztény vallásu embereknek, legalább is azok bizonyos kategóriáinak az érdekét istápolja. Mindettől a kurzus még nem keresztény, hijával lévén a keresztényi erényeknek, legelsősorban a szeretetnek, megbocsátásnak, türelemnek, és szelidségnek. Annál kevésbbé keresztény, mert viszont ékeskedik oly erényekkel és tulajdonságokkal, amelyek a kereszténység fogalmával együtt már nem is emlegethetők. Bosszu, megtorlás, harciasság, fajgyülölet, kiméletlenség és sok esetben kegyetlenség, bünök elkövetése és palástolása, – mindez ellentétje a kereszténységnek. A kereszténységgel alig fér össze még az igazi bünösök megbüntetése is, hát még az ártatlanoké! Az igazi kereszténység gondolatköréből alig fakadhatnak az uszitó irások, melyeknek cime nap-nap után: _Sujtson le a kard!_

Ez a »sujtson le a kard« eszmekörü politikai szemlélet lehet magyar és nemzeti, lehet helyes és igazságos, lehet minden járulékával együtt okvetlenül szükséges – amint hogy nem az! – és az egyedül lehetséges politika, minden jóval dicsekedhet, de a keresztény jelző azt soha meg nem illetheti, akik vele kapcsolatban a keresztény szót használják, azok bünt követnek el, lényegesen nagyobbat a hamis névhasználatnál.

Istenem, a gyakorlati élet sok alantas cselekedetre is rábirja az embert, az egyént s néha az összességet. Megtörténhetik, hogy valaki, végső szorultságában, amikor már nincs másképen megoldás, talán – Uram bocsá’! még pofon is üti az embertársát. Ez megtörténhetik, de _ez_ a cselekedet _nem keresztényi_ cselekedet. Istenem, megtörténhetik, hogy egy társadalom, egy politikai közösség, egy egész ország, végső szorultságban valamely politikai irány – Uram bocsá’! keresztény-nemzeti – cselekedeteit követi el, de ezek már nem lehetnek az ő keresztényi cselekedetei. Istenem, cselekedetek sorozatáról, intézkedésekről és intézményekről, eszközökről és azok eredményeiről van szó, mindezek összessége menthető a végső szorultsággal, mindezek összességéről állitható, hogy okvetlenül szükségesek, hihető, hogy mások helyettük nincsenek, – ennek a birálatával most nem foglalkozom, azonban mindezek összességének a _keresztény_ jelzővel való illetését tévedésnek, a kereszténység ellen elkövetett bünnek állitom. Igy kell, hogy tudja ezt minden ember, aki magát kereszténynek vallja, igy kell ezt tudnia magának Friedrich Istvánnak, Bangha páternek és Prohászka Ottokárnak, sőt még Andrássy Gyulának is odahaza, ha magukban vannak.

Mit akarnak tehát mégis ezzel a jelzővel, hogy _keresztény?_ Mi közük e szóhoz? Minek nyulnak hozzá? Miért detronizálják, miért rántják le önmagukhoz, az emberi, sőt tulságosan emberi, profán cselekedeteikhez? Elvégre az, hogy a kurzus antiszemita, az még nem jelenti azt, hogy a kurzus keresztény. Sőt ellenkezőleg, ha keresztény lenne, antiszemita sem lehetne. Mindezt tudniok kellene az igazi keresztényeknek, ezt igy kellene tudnia, mondom, akár Bangha páternek is. Giesswein Sándor, amint látom, _igy_ tudja.

Miért oly későn?

Bangha páterről szólok. Tudjuk, hogy a páter nagy beszédet mondott az egyetemi templomban. A beszéd tartama, legalább kivonatosan, közismert. A sajtó foglalkozott a beszéddel, kommentárral kisérte azt. A páter, hogy ugy mondjam, humanisztikus hangokat hallatott. Ő maga a »humanisztikus« szó helyett bizonyára a »keresztényi« jelzőt használná. Jól van, ne ragaszkodjunk a szavakhoz, tegyünk egy kis engedményt és mondjuk mi is, hogy a páter, amikor sok rut gonoszságot, a gyülölködést, az igazságtalanságot, a hazug önámitást, az ördögi indulatokból fakadó cselekedeteket elitélte, akkor keresztényien szólt. Ismerjük el, volt a beszédében bölcseség, igazságosság, méltányosság. Ne legyünk rosszhiszemüek, ne gondoljunk pálfordulásra, ne köpönyegforgatásra, sőt eső után köpönyegre se, annál kevésbé, mert még nem mult el az »eső«. Ne kutassunk titkos rugók, rejtett inditó okok után se, ne kombináljunk ilyenekről, mert tévedhetünk is. Örüljünk a páter beszédének, tehát ne becsüljük le jelentőségét, örüljünk annyinak is, amennyit mondott és örüljünk, ha csak most mondta is. Ebbe a »most«-ba bele kapaszkodhatunk, ha mégis minden áron rekriminálni akarunk. De megtették ezt már mások, sokak részéről hangzott fel a beszéd után ez a kérdés: Mért oly későn? Több, mint két esztendeje élvezzük már az ugynevezett keresztény kurzus áldásait, gyönyörködünk annak diszes virágaiban – és csak most, több mint két esztendő multán hallottunk jelentős ember szájából, potentátéból és kurzusbeliéből, olyan beszédet, amely inti, szeliditi, sőt szigoruan megrója az elvakultakat. Ez intő, sőt megrovó beszéd után feltették már sokan a kérdést, hogy mért oly későn? – de én nem átallom, hogy az immár nem uj kérdést megismételjem, megismétlem pedig azért, hogy megtoldjam, hogy kiteljesitsem, hogy ne csak a páterre, hanem másokra is, mindenkire, akit illet, kiterjesszem, hogy elmélyitsem, hogy annak minden liráját: a csudálkozást, a megdöbbenést, a keserü fájdalmat kiöntsem, hogy a kérdést más formában, de hasonló tartalommal elkiáltsam: Uristen, hogy lehet az, hogy két esztendő alatt száz és száz megbotránkozott lélek el nem harsogta a maga vétóját, kétségbeesett sikollyal el nem kiáltotta a maga megállj-ját, amikor a kurzust jellemző tettek dühöngtek, amikor egy egész szörnyü organizáció uszitott azokra, egy még soha nem volt sajtó védte, letagadta, körmönfont ideológiával feldolgozta azokat. Felteszem a kérdést: hogy lehet az, hogy rejtekhelyeken lapult meg az emberiesség, hogy a bátorság csak gonosz vakmerőség formájában jelentkezett, hogy nem akadt olyan ember, aki tehette volna s meg is tette volna, akinek a szájából sullyal és hatással hangzott volna el, hogy intő és elitélő szózatot hallatott volna. Olvastuk-e valahol, ahol nem tehetetlen és meddő panaszképen hangzott volna el, hanem leintésképen és hatással, hogy gyilkolni bün, ártatlan embereket bántani nem igazságos dolog, hogy az élet és az épség kincs, hogy nem szabad senkinek megsérteni az emberi méltóságát, hogy senkit nem szabad bántani, még csak sérteni sem, még a bünös felett is csak az arra hivatott tényezők és megfelelő eljárás után itélkezhetnek, hogy nem jogosultak a népitéletek és különben is mentegetőző hazugságok az azokról szóló mesék, hogy minden ember derék, aki dolgozik és gonoszságot nem követ el, hogy minden helyes ut elérésének meg vannak a maga észszerü és egyedül célhoz vezető eszközei s más eszközökhöz folyamodni legalább is ostobaság, hogy nem muszáj balsorsunkban a ránk zudoló nagy károkért okvetlenül bünbakokat keresnünk.