Part 3

Efféle élvezetre szottyant kedvem, megvettem tehát a »_Magyar Kultura_« legujabb számát. Sajnos, husz koronámba került. Átnéztem az egészet s tüzetesen elolvastam benne egy cikket. Azt választottam ki, amelyik erre a szépen hangzó cimre hallgat: »_Az elzsidósodott Budapest._« A szerző nevét nem irom ide, nem fontos, annyit nem érdemel meg, hogy a neve nyomtatásban megjelenhessen, elég ennyi: _Az elzsidósodott Budapest_, kigondolta és leirta, mondjuk, _Nemzethy Keresztély_.

Álljunk meg egy percre a cimnél. Tehát: Az elzsidósodott Budapest. Milyen témaszegény ember is az a G. B. Shaw! Éppen most olvastam egy kis könyvét, három értekezés van benne: 1. Szociálizmus milliomosok számára. 2. Az anarchizmus lehetetlensége. 3. A szociálizmus illuziói. Az igaz, hogy Shaw kitünően irta meg ezeket az értekezéseket, de mégis fájdalmasan érezzük a témák kisszerüségét. Mennyivel szebb és hasznosabb lenne, ha Shaw ilyen témákról elmélkedne: Hol lakik több zsidó, a Kőfaragó-utcában-e, vagy a Liliom-utcában? Bizony! »Az elzsidósodott Budapest!« Ilyent irjon az a Shaw. Akkor aztán majd világhirü iróvá lesz. Ha nem tud ilyent kitalálni, mért nem kér témát a »Magyar Kulturá«-tól?

No, de kezdjük meg az élvezetet, szürcsölgessünk a cikkből! Aszongya, hogy aszongya:

»_A történetiró, a filozófus, a tudós, vizsgálván Magyarország történetének utolsó ötven esztendejét,_ _főleg a Tisza Kálmán-féle liberális és az azt követő radikális időket, mely a két forradalomba és a román megszállásba hajtotta az országot, lehetetlen, hogy rá ne eszméljen a vezetőszerepre, amelyet az ország fővárosa ezekben az országvesztő mozgalmakban játszott… Budapest volt az a kovász, mely az országot a forradalmakba és mai kétségbeesett helyzetébe rothasztotta, és ha valaki, a bünös Budapest felelős elsősorban hazánk mai szörnyü állapotáért._«

Tehát: A történetiró, a filozófus, a tudós. Nemzethy Keresztély azt hiszi, hogy ő történetiró, filozófus, tudós. Mintha tudós lehetne az, aki a »Magyar Kulturába« ir. Mintha történetiró volna az, aki azt hiszi, hogy a mohi csatát azért vesztették el a magyarok, mert sok zsidó segédszolgálatos volt a katonai irodákban, viszont Batu kán önkéntesei mind igazi fajtatárok voltak. Mintha bizony filozófus lenne az, aki azt hiszi, hogy ha zsidók nem lennének, akkor nyáron kellemes hideg lenne s a beléndek télen is virágozna.

No, nem baj, hagyjuk rá! Tehát: a történetiró, a filozófus, a tudós. Vizsgálván. Lehetetlen, hogy rá ne eszméljen. Hogy mire ne eszméljen? Arra a vezetőszerepre, amelyet az ország fővárosa az országveszejtő mozgalmakban játszott. Erre neki rá kell eszmélni. Mert ha nem eszmélne rá, azt hinné, hogy országátalakitó mozgalmak Dunavecsén, vagy Sokorópátkán történnek. _Lehetetlen rá nem eszmélnünk arra, hogy a cikkk első fölfedezvénye mily meglepő._

Azután: Budapest volt az a kovász. Milyen Budapest? A _bünös_ Budapest! Helyben vagyunk. Valakinek, vagy valaminek _bünösnek_ kell lenni. Valakinek, vagy valaminek felelősnek kell lenni. Mert azoknak az eszméknek a jegyében, amelyeket a »Magyar Kultura« képvisel, lehetetlen bármely témáról tiz soron keresztül elmélkedni, hogy ki ne lássanak a csattogó fogak, amelyek harapni akarnak. Legyen bár a szóban forgó téma: az édesvizi halak tenyésztése, – _bünösnek_ kell lenni és _felelősnek_ is kell lenni, mert a kardnak le kell valakire sujtania, azt a rézfán fütyölő erre, arra!

És miért bünös végső fokban az a Budapest? Hát igen, azért. No persze. Mert sok benne a zsidó. »_Ez a baktérium elsősorban a zsidóság_« – mondja később a történetiró, a filozófus, a tudós. Mondja. Vizsgálván. Ráeszmél. Azután még azt is mondja: »_Az itt következő lapokon részletesen ismertetni fogjuk az európai nagyvárosok zsidóságának számarányát, viszonyitva az egyébfaju lakossághoz._« És ismerteti is. Megmondja, hogy mely városnak mekkora a lakossága s azok közt mennyi a zsidó. Igy tesz Budapesttel is. Tehát a zsidó az _egyik_ faj, a keresztény az _egyéb_ faj. _Magyarról, svábról, tótról_ nem szól. Csak _zsidóról_ és _egyéb_ fajról, azaz: _keresztényről_.

Később ezt mondja a jeles szerző: »_Mennél inkább Nyugatra megyünk, vagyis mennél közelebb azokhoz az államokhoz, amelyekben kultura van a városokban és természetszerüleg a falvakban is, annál nehezebb a zsidóság térfoglalása._« Ehhez csak annyit: Ajánlom antiszemitizmusnak, antiszemita harci eszköznek: a kulturát a városokban és »természetszerüleg« a falvakban is.

Egy oldalon az európai nagy városok statisztikáját adja a szerző. Turinban a lakosok száma 335.636, ebből zsidó 2.751; Flórencben 205.589, ebből zsidó 2.513; percentben: Turinban 0.8% zsidó lakik, Flórencben 1.2%. Ezek Olaszország legzsidóbb városai. Vajjon a szerző és »elvtársai« ezekből a számokból meg tudják fejteni az olasz szocializmust és kommunizmust? Hogyne! Meg. Ők képesek rá. Egész bizonyos, hogy szerintük Olaszországban is zsidók csinálják a kommunizmust.

_Érdekes_, mondja valamire a szerző. És mi az érdekes? Az, hogy valakinek nyolc ujj van a ballábában? Nem. Azaz az is érdekes, de sokkal érdekesebb az, ami érdekes: »_a budai részt szembeállitani a pestivel._« Nahát ez idégfeszitően érdekes. »_Amig_ Budán a zsidóság számaránya alig 9.1% _addig_ Pesten már a lakosság 26.3%-a izraelita.« Hihetetlenül érdekes. Hátha még tovább megyünk s az egyes utcák baloldalát összevetjük a jobboldallal. Vagy megvizsgáljuk, hogy a páratlan számu házakban és a páros számuakban lakó zsidók száma percentualiter hogy viszonylik egymáshoz. Nem tudok ennél érdekesebbet elképzelni. Valóságos detektivregény ez.

A cikk utolsó fejezete:

»_Egy statisztikai dolgozatban a Lipótváros halálozási arányszám szerint van feldolgozva. A statisztikus ebből a célból három részre osztotta jel a Lipótváros területét: egy belső, egy középső és egy külső övezetre. A megejtett számitások szerint a belső területen 9.3, a középső övön 12.6, a külső területen pedig 22.4 ezrelék a Lipótváros halálozási arányszáma. Vagyis, ahol a legtöbb a zsidó, a belső Lipótvárosban, ott a legkisebb a halálozási százalék, ahol pedig a legkevesebb, a külső Lipótváros perifériáin, ott a legnagyobb a halálozások arányszáma. Sapienti sat!_«

Persze, minden értelmes ember tudja, hogy ha a Lipótváros _külső periferiáit_ összevetjük a _mágnésnegyeddel_, _akkor is_ a külső periferiák halálozási arányszáma nagyobb; ha a _belső Lipótvárost_ összevetjük a _szegényebb Dob-utcával, akkor meg_ a Dob-utca halálozási arányszáma lesz a nagyobb.

_Sapienti sat!_ – mondom én, hogy micsoda hamisitás ez, micsoda kut- és levegőmérgezés. Sapienti sat!

De mond igazat is a szerző, a történetiró, a filozófus, a tudós. Térjünk csak vissza a bevezetésre: »_Nos, Budapest volt az a kovász, amely az országot a forradalmakba és mai kétségbeesett helyzetébe rothasztotta, s ha valaki, a bünös Budapest felelős elsősorban hazánk mai szörnyü állapotáért._« Hát ezt a »szörnyüt« én is megszavazom. Ennél szörnyübbet, mint ami ma van, lidércnyomásos álomban sem élhet át az ember.

A röpelőadás

Olvasom a lapban, természetesen zsidó lapban, hogy Budavári László az »Éme« sör- és borházutcai helyiségében előadást tartott arról a bizonyos kérdésről, melyet enyhén zsidókérdésnek is nevezhetünk. Olvasom a fránya kis tudósitást, hát benne van maga az előadás is, rövid kivonatban. Jól jegyezzük meg: _nem szó szerint, hanem kivonatban_. Na mondok ezt elolvasom, mert ez engem érdekel. Az a bizonyos kérdés csakugyan létezik, nekem is vannak róla nézeteim és én szeretem az ellenkező nézeteket; ha az ellenkező nézeteket tehetséggel, okosan és intelligens módon fejtik ki előttem, az mindig megerősiti a saját nézeteimet s ez némi optimizmussal tölt el, mert azt hiszem, hogy valami olyasmiről van szó, ami érvekkel is eldönthető s az érvek harcában végre is győz az igazság.

Hát amint éppen olvasom az előadást, csak nem találom ám azokat az intelligens és okos érveket. Ellenben csodálatraméltó egyszerüségekre akadok: »_Ne higyjétek, hogy elkéstünk, a zsidók még élnek!« Vagy: »Az »Éme« táborát nagyon fogjuk növelni és el fogjuk tiporni azt, aki utunkba áll._« Avagy »_Hisz mi nem akartunk mást, csak azt, hogy mindenki keresztény és nemzeti alapon álljon._«

Istenem, én már vagy százhuszonhetedszer közeledek egészen tárgyilagossá szordinált érdeklődéssel e felé a bizonyos kérdés felé s ebből az előadásból, illetve annak a zsidó napilapban közölt kivonatából már megint nem tudok meg semmit. Pedig most már nagyon, de nagyon szeretném megtudni, hogy mit és hogyan gondolnak a kurzus antiszemitái, szeretnék már valami nagyon okos, egészen értelmes, igazságos dolgot hallani, szavamra mondom meg is hagynám magamat győzni, belátnám, hogy csacsi voltam eddig, de most lóvá… illetőleg felnyitották a szememet, most már végre tisztán látok, ismerem a kérdés lényegét és tudom a megoldás biztos módját.

De hát csak hiába olvasok én a Budavári előadásáról, hiába olvasom a többi autorokat, azaz humoristákat, hiába közlik velem a zsidó napilapok a Prohászka, a Zadravec, a Zandrássy szóbeli és irásbeli megnyilatkozásait. Hiába, hiába, ez a Budavári-féle röpelőadás is már nem tudom hányadik, amiről olvasok – s maradok tudásra szomjazón, felvilágositatlanul. És most, ebben a pillanatban, rettentő gyanum támad! Lehetetlen, hogy ezeknek a jó uraknak a beszédei és iratai olyan banálisak, olyan üresek, olyan frázisokat puffogtatók legyenek, mint ahogy azok elém kerülnek. Lehetetlen. Én azt hiszem, hogy azok a zsidó lapok a ragyogó gondolatokat kihagyják ezekből a szóbeli és irásbeli kiröppenésekből s az ellenállhatatlan érveket szintén elsikkasztják. De tovább megyek, azt is gyanitom, hogy a zsidó lapok nem csak a ragyogványokat lopják és sikkasztják és uzsorázzák ki a többször körülirt kedélynyilvánulatokból, hanem beleirnak, beleszerkesztenek olyan részleteket, olyan légüres terekből ugyancsak kilopott szakaszokat sőt olyan direkt zsidó szemtelenségeket, hogy a szóbanforgó ész- és szivprodukciókkal a kurzistákat egyenesen kompromittálják. _Én_ mondom, hogy példátlan zsidó manőverrel állunk itt szemközt! A zsidó szerkesztők szerződtettek tehetséges irókat, hogy a röpbeszédek és szabad előiratokba, midőn azoknak drágaköveit vörös ceruzával áthuzzák, szürke szavakat, süket mondatokat és gondolattalan fejezeteket irjanak, orvul, galádul, mint ahogy az Babyloniában és Assyriában általánosan elterjedt szokás volt.

Ez az én gyanum és a nyomozást ebben az irányban már meg is inditottam. Ha gyanum beigazolódik, dacára annak, hogy nem volt alkalmam olvasni a röpir- és beszédek kapacitáló erejü ultramélységeit, mert hisz azokat a zsidók kilopták, levonom a végső konzekvenciát és én is antiszemita leszek s attól a perctől fogva szentül meg leszek győződve arról, hogy minden bajnak, ami a világon, akár az Északi-sarkon, akár Paraguayban, akár Patagoniában is van, kizárólag a zsidók az okai és ha zsidók nem lennének, akkor minden teremtett embernek ugy csurogna a nyála az általános és állandó és szünni nem akaró elviselhetetlen boldogságtól, hogy vödrökben hordanák utána.

De ha rettentő gyanum nem igazolódik be, akkor nincs más hátra – s ezt ajánlom a kurzista antiszemitáknak – zsidókkal tartassák az előadásaikat s irassák röpirataikat és tendenciás könyveiket.

Az irodalom

Ismerjük a kurzus természetét, ismerjük a jelszavait – s ha valaki nem is foglalkozik irodalmi kérdésekkel, e jelszavakból kiindulva könnyen megszerkesztheti magának a kurzusképes irodalom-szemléletet s a kurzus-ember irodalmi kritikáját. Hogy milyen a kurzus irodalomszemlélete, hát… hát… hát… most veszem észre, hogy dadogok. Hogy ugy mondjam, torkomon akadt a toll. Mert amint egy kicsit meg akartam határozni a kurzus irodalom-szemléletét, hát nem tudtam. Ezennel visszavonom tehát előbbi állitásomat s kijelentem annak az ellenkezőjét: _a kurzus irodalom-szemléletét senki sem tudja megszerkeszteni_. Bizony nem, hogy egy groteszk viccet mondjak – méltót a tárgyhoz, ahhoz a bizonyos szemlélethez –: könnyebb a tevének a fából vaskarikát megszerkeszteni, mint a kurzusbéli irodalom-szemléletet. Nem lehet azt kérem előre tudni, hogy mi az az irodalom, ami kurzus-ésszel irodalomnak ismertetik el. Nem lehet azt kérem kiszámitani, hogy mit kell irni, hogyan kell irni, mit nem szabad és hogyan nem szabad irni. Muszáj-e vidámnak lenni, mert hisz’ a sötét szemlélet Strindbergé, Ibsené s más efféle destruktiv zsidóké. Vagy muszáj-e szomorunak lenni, mert nem illik a mai nehéz időkben vidámnak lenni, disszonáns, tehát hazafiatlan dolog ma vidámnak lenni, holmi zsidó kabaré és bohózatirók tehetik azt csak. Szabad-e szegény emberről irni az irónak, amikor az már egyértelmü lehet az izgatással, mert hisz a szegényember sorsa rózsásnak talán még sem igen nagyon ecsetelhető ma; szabad-e gazdag emberről irni, ami már szintén egyértelmü az izgatással, mert hiszen ma a szegény embereknek megirni azt, hogy a gazdag embernek valamivel talán esetleg mégis csak jobb sora van, mint az egészen szegénynek, hát ilyesmit nem lehet csinálni.

Ezt sem lehet, azt sem lehet, de hát mit lehet?! Én nem sorolom el az összes lehetőségeket s nem mutatom ki valamennyiről, hogy egyiket sem lehet, csak azt mondom, hogy a kurzusban igazi irónak nem lehet irni. Az irodalom nem birja el azt a sok gátlást, akadályt, tilalmat, idegen erők betolakodását, azt a sok illetéktelen pozitiv követelményt, amit a kurzusnak természeténél fogva támasztania kell az irodalommal szemben. Inter arma silent Musae, sőt: ciángőzben nem nyilnak virágok.

Persze irnak és szavalnak irodalomról és müvészetről, de ők maguk sem tudják, hogy mit hogyan lehetne és volna szabad irniok. Két példát mondok el, hadd helyettesitsék azok a fejtegetést, remélem, kiváló erejükkel minden ellenvetést eleve leszerelnek. Valaki, az egyik kurzuslap munkatársa, a lapjának irt egy tárcanovellát. De hát honnan tudja egy kurzuslap munkatársa, hogy mitől döglik a légy, illetve, mi az, amit már elvisel a kurzusszerkesztő. Nem tudja, nem tudhatja, ezért irta bele a novellájába ezt a szót, hogy: _one-step:_ Már hogy a mulatozó társaságban a fiatalok táncra perdültek és one-stepet táncoltak. A szerkesztő visszavetette a novellát, a frivól szó miatt. Ilyen szót kurzus-irónak nem szabad leirni. Bizonyára már csak azért sem, mert az olyan erkölcstelen népekről, akik one-stepet táncolnak, nem is irhat a kurzus-iró. Nem méltók azok, kérem az irói tollra. Az iró figuráinak is kérem, kurzusképeseknek kell lenniök. Istenem, mit tehetett a szegény iró, élni csak kell kiáltással, de viszont fogcsikorgatva is, kitörölte az _one-stepet_ és _csárdást_ irt helyébe. Bizonyára igy kivánja ezt, kurzusék szerint, a »magyaros« szellem. Igy, még ha mindjárt _Buenos-Ayresben_ játszik is a történet.

Más, szintén kurzusiró, benyujtott a lapjához egy regényt. A szerkesztő visszaadta. Mert a regény ugy véződött, hogy férj és feleség elváltak egymástól, – mert hát honnan sejtse az a szegény kurzusiró, hogy mit kivánnak tőle. De hát a kurzusszerkesztő megmagyarázta. Uj befejezést kellett a regénynek csinálni, amelyben férj és feleség nem válnak el. Kurzusregény válással nem végződhetik, mert a katholikus egyház a válást nem ismeri. Igaz ugyan, hogy a protestánsok elválhatnak, vagy azok, akik polgári házasságot kötöttek, de vajjon szabad-e irónak protestánsokról és olyan egyénekről irni, akik csak polgárilag házasodtak össze. Nyilvánvalóan nem. Nem méltóak azok, kérem, az irói tollra. Csak házasodjanak, éljenek, s ha akarnak, váljanak is el, de kurzusregény hősei soha életükben nem lehetnek.

Bizonyos dolgokat tehát mégis tudunk már a kurzus irodalom-szemléletéről, ha az egészet nem is lehet megkonstruálni. De mennyi kérdés van még hátra?! Például mindjárt nem lehet tudni, hogy milyen cenzust kell megütni a mellékalakoknak, – mert amit elmondtam, az a főhős urra és főhősnő őnagyságára vonatkozik. Én azt hiszem, hogy ezt a fontos irodalmi kérdést még a kurzus irodalombölcselői, még maga Császár Elemér sem, tudják, e tárgyban tisztán kombinációkra vagyunk utalva. Én a magam részéről azt hiszem, hogy a tisztességes mellékalakoknak szintén nem szabad elválni a regényben, de az intrikusoknak, akik a derék főhősök kiszipolyázására, megrontására, vérük kiszivására satöbbire törekszenek, ármányos cselszövényekkel, azoknak szabad, mert azoknak természetesen zsidóknak kell lenniök.

Lesz itt kérem még akkora irodalom, hogy az a Flaubert, Balsac és Shakespeare még a sirban is szégyenleni fogják silány törpeségüket s nagyszabásu kurzusképtelenségüket, amit fércmüveikről még lápiszos pálcikákkal sem lehet levakarni.

A plakát

A plakát a politikai agitációnak szokásos eszköze. Stilusa egyszerü, tömör, világos – és rossz, tele hibákkal és magyartalanságokkal. A hangja pózosan patétikus, az őszinteség hangját még csak meg sem próbálja utánozni. Érvelése egyszerü, azaz nincs is érvelése, a plakátokon csak kijelentések olvashatók. De ezek a kijelentések aztán olyan határozottak, ellentmondást még csak fel sem tételezők, hogy csalhatatlanságuk nem is lehet kétséges. A plakátot mindig többen bocsátják ki s igy a plakát szövege alatt mindenkor valamely tömegalakulat: egyesület, párt, vagy társaság neve olvasható. A plakát szövegezése és a benne foglaltak egész szervirozása mindig oly módon történik, hogy a kibocsátó alakulat egészen homogénnek tünjék fel, mintha mindazok, akik az aláirt név mögött, hogy ugy mondjam, rejtőznek, gondolatban, érzésben, szándékban, a módszerekről való nézeteikben, de még talán a korukban és azon izlésükben is, hogy szeretik, vagy nem szeretik a sárgarépát, teljesen egyek lennének. A plakát hatása tagadhatatlan és kivételnek kell tartanunk az egyetlen esetet, amikor a plakát nyilván hiába rikoltott a házak falairól s a kávéházak ablakáról: mikor a vörös hadsereg egy kis katonáskodásra s egy kis háborusdira invitálta meg a jámbor embereket, – mert nem hinnénk, hogy akadt egy proletár is, aki éppen a plakátok imperativuszainak engedelmeskedve, indult el a kaszárnyákba.

A politikai plakát évek óta gyakori virág a mi utcáinkon. Körülbelül két és fél esztendő óta ezek a plakátok irásban és képben mind egyet mondanak. Azt mondják, hogy hát: a zsidók! Megállapitják, hogy a zsidók igy, meg a zsidók ugy, aztán kiadják a jelszót, hogy: _igy a zsidókat!_ és _ugy a zsidókat!_ Az immár óriási csokorban egyike a legujabb virágszálnak az

=Éhezünk!…=

cimü és kezdetü plakát. Ezt a plakátot is természetesen a nemzetközi _plakát-táv-világgverseny_ győztese, az _Ébredő Magyarok Egyesülete_ ragasztotta szemünk elé, okulásunkra.

_Éhezünk!_ – mondja érdemben a plakát. Én pedig azt mondom, hogy éhezik az, aki éhezik, de nem mindenki éhezik. Vannak, akik nem éheznek, hanem bőségesen és kitünően táplálkoznak, ötfogásos ebédet esznek, mindenből csakis a legfinomabbat, ebéd után pompásan megfeketéznek és médiára, vagy igazi egyiptomi cigarettára gyujtanak. Vannak, akik valamivel szerényebbek, de még mindig igen kitünően élnek. Vannak, akik gyengén táplálkoznak és vannak, akik éheznek. Ezt különben a plakát is igy gondolja, eddig nincs is nézeteltérés köztem és a plakát között. Olvassuk tehát tovább a plakátot és nézzük meg, hogy kik azok, akik a plakáton keresztül kiáltják a szörnyü szót, hogy: éhezünk. Kik éheznek? Azt kell az első szóról hinnünk, hogy a jajszavas plakátot azoknak a szánandó embereknek a közössége bocsátotta ki, akik éheznek. Mert hiszen többes számban, többen beszélnek, sőt kiáltanak hozzánk és azt kiáltják, hogy: éhezünk.

»_Mi hét esztendő nyomoruságától összetört magyarok_ _még mindig csak éhezünk._« Helyes. Mi, akik éhezünk e hazában, – magamat is közéjük számitom, – magyarok vagyunk. Legalább is olyan magyarok, mint akik, hogy ugy mondjam, nem éheznek. Tehát: mi, éhező magyarok.

»_Hát nem mi dolgozunk a pesti gyártól kezdve a magyar termőföldön át a bányák mélységéig minden munkahelyen?_« Helyes, mi dolgozunk, azaz _mi éhezők_, illetve: _mi dolgozók éhezünk_. Mert ugyebár elsősorban az nem tud megélni, aki csak a munkaerejével rendelkezik, akinek vagyona nincs, aki nem vállalkozó, aki nem köt üzletet, aki a munkabéréből akar megélni, nevezzék azt fizetésnek, vagy akár honoráriumnak. Azaz mégsem egészen helyes. Mert talán mégis nekünk éhezőknek más közös ismérvünk is van, mint az, hogy magyarok vagyunk, minket _más alapon lehetne_ és _kellene_ egységbe foglalni, mint a _magyarságunk_ alapján; mert _nem minden magyar_ éhezik. A plakát _magyarokról_ beszél, holott _nem a magyarok_ éheznek, hanem _más kategória az, amely éhezik_. Ezen a ponton már gyanum támad, már kezdem kétleni, hogy végig egyetérthessünk, én és a plakát.

»_A teritett asztalhoz még sem mi ülhetünk!_« Bizony nem! Mi éhezők nem ülhetünk a teritett asztalhoz! Nem _mi magyarok_. Mert vannak magyarok, akik ugyancsak teritett asztal mellett ülnek. Kezd nekem ez a plakát zavaros lenni.

»_Munkánk gyümölcsének lefölözője: a láncoló árdrágitó autokon robog el szenvedéseink és szégyenünk vagonlakásai mellett!_«

Hohó! Itt valami tévedés van, itt baj van. Két kategória van ugyanis, éhezők és nem éhezők. A plakát rólunk beszél éhezőkről. A mi nevünkben szól. A másik kategóriának, a nem éhezőknek, azonban csak egy csekély részét emliti, _a láncoló_ _árdrágitókat. Ebbe én nem mehetek bele._ Én kilépek ebből a plakátból, az én nevemben ez már nem szólhat, én már nem kiáltok e szón keresztül, hogy: éhezünk. Mert én igazságos ember vagyok és az ilyen sikkasztást, hogy csak a láncolókról beszéljenek, a másféle összes nem éhezőket pedig elhallgassák, ezt nem irom alá. Ez nem igy van, ez hamis, ehhez nekem, bár éhezem, már semmi közöm nincsen.

Nézzük tovább, mit mondanak még ők, akik azt állitják, hogy éheznek. Őszintén megvallva, most már kételkedem abban is, hogy éheznek. Tudom én nagyon jól, hogy vannak sokan, akik éheznek, de, hogy ők is éheznek, akik a plakátot kibocsátották, ez még nem biztos. Attól még semmi esetre sem biztos, mert ők mondják. Hiszen azt már látom, hogy bizonyos dolgokban _legalább is tévednek_.

»_A hazafiságot és a vele járó nyomort vigyorogva nézi barok és kávéházak jóléttől görnyedő asztala mellől, amig nekünk az észbontó drágaság hullámai… kiölik szivünk minden jó érzését._« Na, ezt nem ajánlanám. Ha a jó érzés kivész belőlünk, azzal még nem szününk meg éhezni.

»_Ő uralkodik tovább, gyülöli a magyart…_« Ki a csodáról van itt szó? Ki gyülöli a magyart? A csehekről beszél ez a plakát, vagy a románokról? Még azokat sem vonnám egy kalap alá ilyen föltétlen bizonyossággal.

»_Hát nem mozdul meg egy komolyan segiteni akaró kéz?_«

»_Mozduljon meg hát a keresztény magyarság!_« Mondom, hogy erről van szó! Egy kis mozgásról. Testi mozgásról, egy kis sportról. Ettől jó étvágyunk is lesz, és, mondom, rögvest lesz ennivaló, rogyásig, mindnyájunk számára. Igy hiszik ezt az ébredő magyarok. Akik a plakátot irták. Legalább ők igy mondják. Ők, akik azt mondják magukról, hogy éheznek. Akik az éhezők nevében, a mi nevünkben, beszélnek.

A gyülés

Egy destruktiv lap már megint kompromittálta az országot. Elküldte riporterét az ébredők közgyülésére, a riporter följegyezte az ott látottakat és hallottakat, a destruktiv ujság a riportot közzétette. Az ébredők kiválóságainak szónoklatait csaknem szószerint reprodukálja a destruktiv ujság – és ez az, amivel megint kompromittálja az országot, nyilvánosságra hozván egy csomó ostobaságot. Bezzeg a többi lapok, a konstruktivek, hallgattak az ébredőknél elhangzott beszédekről. Ugy hallgattak, mint két és fél esztendőn keresztül minden olyan kis történetről, amelyet az ország érdekében palástolni kellett. Valamint például a Hamburgerné esetét, ugy nem irták most sem meg, hogy miket mondtak a főébredők. Sőt reméljük, hogy amint ama kis történetek után tették, cáfolni fogják, hogy az ébredők egyáltalán összegyültek s ha összegyültek is, hogy a gyülésükön valaki beszélt és bármit abból, amit a destruktiv lap rájuk ken, mondtak volna. Minden egyes mondatuk, minden hasonlatuk, minden képük a destruktiv riporter által kitalált koholmány, szemenszedett valótlanság, rágalom.