Part 2

Visszatérek a miniatür esemény külsőségeire, a hely és az idő alkotta keretre. A Rákóczi-uton történt, reggeli hat óra tájban. Előttem a nyilegyenes ut, végén a Keleti pályaudvar képével, fölöttem a tiszta kék ég, a nap már fölkelt s ontja sárga fényét. Csend. Az emberek még alusznak. Békességben alusznak. Jobbra tőlem a kis templom, ima és áhitat helye, mögötte az óriási Rókus, betegek szenvednek benne. Még nem indult meg az élet zaja, még tart a napi létért való harc fegyverszünetje, az ember most magába szállhat, vagy legalább is még nem kell, hogy kikeljen magából. És máris, a nap első jele, amellyel találkozom, a nap első hangja, amely rám ront, ez a hülye nóta. Mit várjak ezután? Mi minden van még hátra?! _Szörnyüséges!_

Talán különösnek tünik fel az olvasó előtt érzésem heve és a szélsőséges szó, melyet leirtam. Ezt értem, de magamat is meg akarom értetni. Tudom, ha zsidó embernek effélét, ilyen csekélységet, ami itt egyáltalában történt, elbeszélek, fölényesen mosolyog. Teheti, részén a fölény, mert hiszen találkozott valami végtelen szellemi és erkölcsi alacsonysággal s ezen csak mosolyoghat. De én szégyenlem az esetet, engem undorit, engem lesujt. Elvégre magyarok és keresztények voltak a delikvensek, vagy szegényemberek – s bennem megvan a szolidaritás érzése; én szeretném menteni az izlést, a gondolat, sőt a cselekvés esztétikáját, mi több: _őket_ szeretném menteni az emberiesség, a tisztesség számára. Az antiszemitizmusukat talán nem is bánom. Ha megmarad nézetnek vagy ha politikai akció is, de törvényes, akkor vigye őket az ördög az ostobaságukkal, hadd higyjék, hogy meglelték a minden bajok arkánumát. Mit bánom én a tömegantiszemiták politikai vezetőinek, gondolatszállitó bölcseinek és betüvetőinek görbe nemzetmentését. Hozzanak törvényeket, szabályozzák meg az élet menetét ugy, ahogy legcélszerübbnek vélik, ahogy tudják. Én nem bánom a _numerus clausust_ és a _trafikrendeletet_ és sok mást, semmit, ami tételes intézkedés. Ha jók, maradjanak, ha rosszak, majd megváltoztatják ezeket. Jó, elismerem, hogy csakugyan vannak közgazdasági, sőt más problémák s látom, hogy a problémákat mindig két-háromféleképen kisérlik megoldani rosszul, amig valami jóhoz jutnak. De bánt az igazságtalan tömegcselekvés és bántanak a bujtogató szavak. Mert bármi legyen a végső igazság, annak a kiinduló pontja nem a »rothadt zsidózás«, nem a hősköltemény, amely azt mondja:

»_Kis kertembe zsidómagot ültettem,_ _Minden reggel forró vizzel öntöztem._«

Az undok szavak, a Butaság gyermekei, az undok cselekedetek pedig: éjjel a kapu alól, »üsd a zsidót!« kiáltással előugrani – a Gonoszságéi; ha a mai politika urainak van valami igazságuk, – nem az antiszemitizmusban, hanem a magyar élet rendbeszedésében, – ezek a förtelmek _azt is_ csak beszennyezik.

Mondom, indulat öntött el s a dalos kedélyek után szerettem volna vágtatni s rájuk ripakodni:

– Nincs más gondotok?! Nem szégyenlitek beszennyezni a reggeli napfényt? Nem undorodtok méregport hinteni a tiszta levegőbe? Ha üdülni, kirándulni mentek, nem átalljátok ezzel az otrombasággal kezdeni a napot? Kik-mik és hogyan neveltek benneteket, hol szedtétek ezt a mocskos izlést? Nem érzitek, hogy nincsen igazatok? Vagy van-e egyáltalában valami célotok? Rendes emberek, férfiak és nők, a lelkük s a tüdejük megfürösztésére vajjon indulhatnak-e _igy, ezzel_ a zöld természetbe, Isten szabad ege alá? Milyen ordináré az ábrázatotok, milyen éretlenül durva a szellemetek! Illenék inkább elrejteni azt, ami rut bennetek. Persze megragadt rajtatok a fertőzet és megtanultátok, hogy lelketek ez undoritó felböfögéseivel mostanában szabadon kérkedhettek, mint perverz exhibitionisták. De vajjon igazak-e, nem hamisak-e a ti tanitómestereitek? _Ők mossák kezeiket_ s azt mondják finom, diplomatikus mosolylyal, hogy _ja, ti vagytok a durva és buta tömeg, nem kell csodálkozni rajtatok_. Ők bölcsen _megértenek benneteket_, de vajjon ti, ha elgondolkoztok, nem láttok-e át a praktikáikon s nem szégyenlitek-e a tanitó mestereiteket, akiknek a durva és buta tömeg minden megnyilatkozására, válogatás nélkül, szükségük van?

Igen, a tanitó mesterek!! Ők napjaink pathologikus stigmáinak a kiformálói. Ők minden esetre bünösök ebben a kis incidensben és valamennyi ehhez hasonlóban s az _ezt magasan tullicitálókban_, mert elinditották, elnézték, mert bölcsen megértették, mert soha meg nem kritizálták, le nem intették. A tanitó mesterek, a gondolkodók, szónoklók és tollforgatók, akik ugyan maguk, ez igaz, soha nem énekelték nyilvánosan e kis dalokat s személyesen nem rejtőztek a kapuk aljába.

A hősök

Az Abbázia-kávéházban ültem, az egyik köruti ablakban s éppen a Nemzeti Ujságot olvastam. Esti kilenc óra volt, illetve az uj időszámitás szerint, ami legujabb korunk egyetlen vivmánya, huszonegy óra. A forradalmi idők legnagyszerübb eredményének a hidpénz eltörlését tartom, az ellenforradalmi idők pedig szinte lefőzték a forradalmiakat, az uj időszámitás életbeléptetésével. Nem is lesz addig az én szememben tökéletes az ellenforradalom, amig a hidpénzt ujra vissza nem állitja – s ha vannak még forradalmárok, ugy _kell_, hogy azok programmjának sarkalatos pontja legyen az óra belső számsorának eltörlése. Tehát huszonegy óra volt. Benn a kávéházban kevesen lézengtek, a terrasz azonban tele volt – szerintem emberekkel, némelyek szerint sziriai sakálokkal és csinos sakálnőkkel.

A vendégek derült hangulatban, vagy legalább is nyugodtan, feketéztek, fagylaltoztak, – én azonban a levegőt elektromosságtól feszültnek éreztem. Lehet, hogy ez érzésemnek semmi tárgyi alapja nem volt, tisztára hangulat volt az, melyet tévesen láttam rá a külvilágra. E hangulat mégis oly emlékképekből tevődött össze, melyek a világot immár évek óta elboritó gyülölettengerről valók, a hangulat anyaga a harc volt, melyet az ember ember ellen visel, fegyverrel, szóval, börtönnel és izzó indulattal, megkeseritvén a más és az önmaga életét, szennyes árnyat vetve még a nyári estén ránk ragyogó teliholdra is. Mikor lesz már egy ilyen, különben gyönyörü este valóban nyugodt és derüs?

De jaj a telhetetlen lirai kedélynek, jaj a szerénytelen ábrándozónak! Egyszerre vészes sikoltás, nyomában több is, kiáltás, vastag férfihangok, bődülés, sürgés, felugrálnak és futnak az emberek, széket, asztalt feldöntenek, tálcát, poharat levernek, egymás hegyén-hátán menekülnek be a kávéházba. Rémület szállt meg, a hirtelen rámzuduló kép olyan volt, hogy azt kellett hinnem, legalább is ágyukkal, gépfegyverekkel támadták meg a kávéházat. Azt kellett hinnem, véres csata van itt, legalább is egyoldalu harc, népitélet, istenitélet, a terraszt holtak és sebesültek boritják már.

Elszaladtam volna, de hát hová? Beszaladjak a kávéházba, az összeszorult tömegbe? Ott ugyis megtalálnak. Kiugorjak a terraszra s onnan az utcára? Nekiszaladhatok egy golyónak. Különben is futással fölhivom magamra a figyelmet, olajat öntök a tüzre, tápot adok a harcos indulatnak. Ott maradtam hát, ülve az asztal mellett, én, magyar és keresztény, előttem az asztalon a Nemzeti Ujság. Persze, egy csöppet sem éreztem magamat biztonságban. Mert hát mit hozhatok fel védelmemre, ha megáll az asztalom előtt harmincadmagával a hős, kezében fütykös, vagy revolver, szemében tüz, eszében átkozott gondolata a harcnak, szivében kiengesztelhetetlen indulata és vágya az emberi test elpusztitásának. Mi véd meg ellene? Ő magyar és állitólag keresztény. Én is az vagyok. De az nem mentség. Érzem, gondolom, tudom, hogy nem az. Az emberpusztitás éhsége tápot akar s ha kevés a zsidó, jó lesz a keresztény is.

Ez volt az érzésem. Most utólag tudom megmagyarázni ezt az érzést. Büntudat volt ez. Érzése annak, hogy én nem vagyok az ilyen harcosokkal szolidáris. Én ellensége vagyok ennek a harcnak, elitélem azt. A véleményem pedig ott ül a homlokomon. Én nem kiáltok fel a harci csapat érkeztére: _Ugy van, üssétek, én is segitek!_ Az én szemem nem ragyog fel az örömtől, az én arcom nem derül szélesre a mosolytól. Én sápadt és ijedt vagyok. Mindenféle harcok idején jaj a békességet akarónak!

De hát tudvalevő, hogy nem történt semmi. Egy kisebb csoport, vagy huszan lehettek, a Friedrich István beszéde után a Vigadó felől jött az Andrássy-uton. Mikor közeledtek, állitólag az Ergerbergert énekelték s tőlük s ettől rémült meg a kávéház népe; velem együtt. Amikor az ablakom előtt elhaladtak, rákanyarodván a körutra, már a Himnuszt énekelték.

Mikor elvonultak, az emberek, azaz sziriai sakálok, visszasompolyogtak a helyükre. A nők megkönnyebbültek és csakhamar mosolyogtak, talán jól is esett nekik egy kis sikoltozás. De a férfiak sápadtak voltak, szégyelték, hogy megijedtek és hogy ettől ijedtek meg. Bizonyára az egyetlen voltam, aki nem szégyeltem az ijedtséget. Most ez volt, de valamikor Clubkávéházi eset is volt. És antiszemiták, vagy nem antiszemiták, én ismerem, sajnos, az embert.

Az _emberiesség_ nem harci szónoklatokról és nem fütykössel indul el utjára. Korunkban ritkán találkozik az ember az _emberiességgel_.

Pofon a villamoson

Amikor felszálltam, már pörben állott egymással a kalauz s egy utas. A kalauz erős, katonás ember. Az utas egy szegény asszony. Nem tudom a dolog kezdetét, de a pénz miatt keletkezett a szóváltás, ugy rémlik, hogy az asszony nem akarta a rossz kétkoronásokat elfogadni. Mondom, nem tudom a dolog eredetét, kombinációra is alig van alkalmam, de nem is az eredet, hanem a folytatás és a végső kifejlés a fontos.

Tehát a kalauz és a szegény asszony pörlekedett. Nem nagyon, csak egy kicsit, még semmi különösebb gorombaságot nem mondtak egymásnak, vitájuk abban a stádiumban állott, amit feleselésnek szoktak mondani. De mindakettő izgatott volt, az asszony arca kipirult a belső indulattól, a kalauz meg sápadt volt. Én már láttam a dolog lényegét; láttam, hogy ez a két szegényember, akiket morzsol és tép a gond, akik reggeltől estig emberi erőn felül harcolnak, akiket tüzes vassal piszkál gonosz sorsuk, akik sok-sok sérelmet naponta szó nélkül lenyelnek, hogy ez a két ember most _minden nyomorusága_ miatt _egymásra_ acsarkodik. Láttam én ezt, de ha ők nem látták meg magukat, lehetetlen lett volna indulatukat leszerelni.

Egy percre csend lett, de az asszony ujra kezdte a lamentálást. Erre a kalauz hozzálépett és azt mondta, hogy ha nem fogja be a száját, hát pofon vágja. Az asszony megdöbbent, de csak egy pillanatra, önkéntelenül kiszaladt a száján a szó, azt mondta a kalauznak, hogy _szemtelen_. A kalauz most pofonvágta. Az erős, katonás férfi a szegény asszonyt, még pedig nem csak ugy markirozva a pofont, hogy a szavának álljon, hanem hévvel, erővel. Az asszony hangosan, jajveszékelve sirni kezdett.

A kocsi nem volt tele, tehát az egész jelenetet valamennyi utas látta, hallotta. A pofon után egy fiatalember, távoli padról felugrott, a kalauzhoz szaladt és rátámadt. Micsoda gyalázatos dolog ez – kiáltotta, – _hogy_ szabad egy szegény asszonyt pofon vágni?! Egy kalauznak nem szabad igy bánni az utasokkal; rendőrt fog hivni és a kalauzt feliratja. A kalauz sápadt volt, de nem ijedt meg, még nem bánta meg tettét, szembeszállt a rátámadó fiatalemberrel és szavaival hadakozott ellene. Semmi köze hozzá, őt az a nő megsértette, ha »_ön azt mondja nekem, szemtelen, önt is pofon vágom!_« – Eféléket mondott a bátorlelkü kalauz. Az asszony hangosan sirt. Más utasok is közbeszóltak. A kalauz ellen beszéltek, fel voltak háborodva.

Ismét mondom, hogy a történet kezdetét nem tudom. Tegyük föl, hogy a szóharc kezdetén igaza volt a kalauznak. Igaza volt egész addig, amig pofont igért. Ettől a pillanattól fogva már nem volt igaza. Semmi esetre sem volt szabad pofonnal fenyegetőznie, még kevésbbé volt szabad a tettet elkövetnie.

Ott tartunk, hogy egy fiatalember és a kalauz közt folyik a heves szóváltás, a fiatalember igazságot akar tenni, rendőrt akar hivni. A kocsinak csaknem minden utasa egy véleményen és egy szándékon van vele. Két férfi azonban gunyosan mosolyog; figyelik az eseményeket és ők is beleavatkoznak. Nem részletezem tulságosan a dolgot, csak annyit közlök, hogy az egyik hangosan igy szól bele a vitába:

– _Jól tette, igaza volt!_

Ezt megelőzőleg a férfi már néhány gunyos megjegyzést tett a fölháborodó s a kalauzra támadó fiatalemberre, eleinte a társához intézve megjegyzéseit, de már láthatóan azzal a szándékkal, hogy a fiatalemberbe belé kössön. Eleinte csak ilyeneket mondott: _nem szeretem a kövér embereket; hogy lehet igy izgulni;_ – később, amikor ezek hatástalanok maradtak, a fiatalemberhez intézve, igy nemeskedett az illető uriember:

– _Mindjárt kap maga is egy pofont!_

No most tartsunk rövid szemlét a szereplőkön. A kalauz keresztény. A sértett asszonyon nem láttam, hogy mi, valószinüleg keresztény. A gaztetten felháborodó fiatalember zsidó. Erőteljes, egészséges, jóképü, huszonegy-néhány éves. A külön véleményen levő s kötekedő ur keresztény, én régóta ismerem, mert közismert sportember, amatőr birkózó volt régebben, különben zsentri, hivatalnok, ő nem ismer engem.

Megint tisztában voltam a helyzettel. Tárgyilagosan, józanul, tisztességes szempontból kiindulva lehetetlennek látszott előttem, hogy valaki a kalauz pártján álljon. Mindenkit, tehát ezt a kalauzt is lehet _védeni_. De itt nem _védelemről_ volt szó, hanem _teljes igazolásról, helyeslésről_, sőt többről, az illető uriember bele akart kötni a felháborodó fiatalemberbe, mind erőszakosabb kisérleteket tett, rettentő gyülölettel nézte ágálását s odáig vetemedett, hogy a gonosz indulatu krakélerek módjára ok nélkül pofont igért neki. Mellékesen jegyzem meg, hogy a fiatalember ezt az igéretet vagy nem hallotta, vagy ügyesen elsiklott fölötte.

Találkoztam ismét az antiszemitizmussal. A zsidóember oktalan és féktelen gyülöletével. Akkor, a mikor ezt a gyülöletet meg nem érdemelte, amikor tisztességes dolgot cselekedett, amikor méltán háborodott fel, amikor olyasmibe kezdett, amit elintézni emberi kötelesség.

Csudálatos volt ez a jelenet, az egész szörnyü perspektivájával, minden lelki, politikai és társadalmi mélységekbe szétfutó szálaival. Vigasztalan volt. Hihetetlen és megdöbbentő volt annak az uriembernek a szerepe. Egy brutális férfi ok nélkül, igazságtalanul pofon ütött egy szegény asszonyt – s ő pártjára kelt ennek a betyárnak csak azért, hogy szembe kerülhessen a zsidóval. Szembe kerülhessen a zsidóval, ha mindjárt akkor is, amikor kétségbevonhatatlanul szép és tisztességes dolgot müvel, szembe kerülhessen vele, beléje köthessen, szóváltást és esetleg verekedést provokálhasson és megüthesse. Ez a fontos, erre volt sóvár, éhes és szomjas, minden más: igazság, lelki esztétika, becsületbeli kötelesség, lovagiasság, mellékes volt. Fontos, minden racionális és erkölcsi értékkel szemben csak egyetlenegy dolog volt: a zsidót megütni.

A vezércikk

Egy konstruktiv lapnak, talán a legkonstruktivabbnak a vezércikkét olvasom. Olvasom ezt a cikket, de olvasom párhuzamosan vele azt is, a melyet a szerző nem akart megirni, amely mégis ott van a lenyomtatott és mindenki által olvasható cikke mögött, szól persze olyan dolgokról, amelyekről a szerző dehogy is akar közlést tenni a nyilvánosság számára.

A cikk a vallással vonatkozásban álló témáról tárgyal, a katolikusok és protestánsok viszonyáról. A cikk igen egyszerü, vezércikkbe kivánkozó gondolatokat tartalmaz, különben szándékában ebnek kötése a karóhoz, ugyanazon egy nótának konokul következetes pengetése. A szerző nyugtalankodó agyának produktumai közül azokat a gondolatokat tartalmazza, amelyek a felszinen uszkálnak, amelyeket a szerző, önmagába nyulva könnyedén kifog, megformál és papirra vet. Persze a felszinről való gondolatok között itt-ott csonkok, cafatok alakjában jelen vannak az agy mélyebb rétegeiből való gondolatok is, az igaziak, azok, amelyekről a szerző mit sem tud, amelyeket, ha tudna róluk, mások előtt is gondosan elrejtene. Némi rekonstrukcióval ezeket a csonkokat, véres cafatokat próbálom összeállitani, a hézagaikat kitölteni s megmutatni, mi van, mi lehet egy ilyen felette konstruktiv cikk mögött. Mi lehet a szobatisztára rendezett és pucolt felszinnek egy kissé mélyebb rétegü parallelje.

A cikk maga, a felszin, nem érdekel bennünket, mindazáltal, hogy az ellentétben is gyönyörködhessünk majd, közlöm, hogy a cikknek jellemző tulajdonsága: hivatkozás a kereszténységre, mint szelid, erkölcsi erőre, hivatkozás a magyar fajiságra, szerzőnek önmaga-beállitása oly módon, mint akinek egész lelki élete szüntelenül az és soha nem más, mint állandó szörnyü aggodalom a haza és a nemzet sorsán, mint akinek egyetlen vágya, már csecsemő korától eredőleg, minden más vágy kizárásával, hogy a haza s a világkereszténység boldoguljon, hogy ezeknek diadala elkövetkezzék és ez legyen a béke és a boldogság. A gondolat-felhámok közül, mondom: az ellentét kedvéért, idézek néhányat, persze az összefüggésükkel nem törődve.

»_A protestáns szellemnek és egyházszervezetnek is megvan a maga különös jelentősége és ereje._«

»_A katolicizmus és protestantizmus egyetemes nemzeti szempontból egymás mellett csak szine, ize, árnyalata az egyetlen és töretlen magyar népléleknek és örök kereszténységnek._«

»_Ugy éreztem és érzem ma is, hogy Isten küldött nekünk e nehéz időkben a keresztény egyházak élére is igaz vezérembereket._«

»_Mély és igaz kereszténység, mély és igaz magyarság, belső és lényegében ugyanaz a krisztusi hit él Prohászka Ottokárban… stb._«

»_… testvérek között, kik végeredményben ugyanazon örök Krisztust vallják lelki Istenükül._«

»_Soha nagyobb szükség nem volt arra, hogy egymásban az igazi értékeket keressük és becsüljük meg._«

Agyának felszinéről ezeket az ártatlanságokat hámozza le a szerző és tálalja elénk. Ezek a gondolatok persze közvetlenül nem érdekelnek bennünket, mert hamisak, hibásak és értéktelenek. De most nézzünk mélyebbre, lássuk meg, mi van a gondolatok mögött.

Mindenekelőtt föltünnek a cikk jelzői és képei öntudatlan tartalmukkal. Csoportositom őket:

»Vezuv-lelkének mélységei.«

»Legkeserübb lángész.«

»Bizakodást csepegtet lelkünkbe.«

»_Legkiméletlenebb_ önismeret.«

»Minden belső és külső erő egyenesen szorit arra.«

»… melynek összefüggő erezete soha egy percig meg nem szakad.«

»Vörös métely fertőzte meg.«

»_Vakság_ kell hozzá.«

»_Oroszlánrész_.«

»Belső egységének is _oszlását jelenti_.«

»Botor _rövidlátó_… gonosz _nemzetrontó_.«

»Mélyreásott ősi ösztönök.«

»Fölütötte fejét hol itt, hol ott egy gesztus, egy hang.«

»A _testvérharc_ rettentő kényszerüségébe _hajszolta_, akkorra már ott vigyorgott a gonosz esemény mögött a budaörsi csatánál sulyosabb testvérviszály fekete árnya.«

»Gyülölködés sértődöttsége.«

»Nem taposták el az arra hivatottak.«

»_Gonoszok_ és _vakok_.«

»Rosszhiszemü ugratás.«

»Micsoda _citromagyvelő_ az, amelyből ilyen gondolatlőrét lehet _kisajtolni_.«

»… ezt csak kiirtani lehet és kell mindama magyarokból, kikbe beleette magát.«

»A mesterségesen szitott _ellentétek fölcsapó lángjait_ el kell oltogatni.«

»A keresztény egység igazi összekovácsolói.«

»… ez az uj ragály… meg nem mérgezte.«

»Körülárkolni és magukra hagyni kell azokat…«

»Különös hang ütődött ki…«

»… vezérembereinek összefogása.«

»… bevonulni a bünös és idegen Budapest lelki életébe.«

»Kik mély gyökeret vertek a keresztény lelkekbe…«

Egy ujságcikkben a verekedésre, ütésre és üttetésre, tüzre, égetésre, szoritásra, szakadásra, fertőzésre, erőszakos behatolásra, mérgezésre, elásásra, sirásásra, ökölre, harcra, eltaposásra, kiirtásra, megevésre, ragályra, kalapáccsal való verésre vonatkozó ennyi kép, ilyen orgiás garmadája mind e jónak, meglepő és csudálatos, még a mi harci időnkben is. Csupán rámutatok erre, de azt hiszem e rámutatás is legalább is gondolkodóba ejti még azokat is, akik egészen járatlanok a lélektanban. Mindezen képek jelentőségének a teljes kifejtése és meggyőző erejü magyarázása egész nagy tudományos cikket igényelne. De én azt hiszem, e rámutatás is, amelynél többet a hely szük volta nem enged, elégséges arra, hogy legalább is megsejtse az olvasó, hogy a közérdekü szempontoknak s a humanizmus eszméjének hig szószával leöntött, különben ártatlannak látszó cikkben, annak szavai és mondatai mögött, a képeiben megmutatkozó fantáziákban micsoda óriási erejü indulatok feszülnek, szinte ugrásra, kitörésre készen, türelmetlen és éhes vágyával a harcnak, ütésnek, üttetésnek, ölésnek, égetésnek, elásásnak, kiirtásnak, taposásnak. Csak egy lépéssel kell például tovább fejleszteni az utolsó képet, mint fantáziát: »_Gyökeret vertek a keresztény lelkekbe_«; a _ver_ ige egyenes értelmére térve át: gyökeret vertek lelkekbe, valamivel, ököllel, kalapáccsal, nem is gyökeret, hanem szöget, éles tárgyat, tőrt, kardot, baltát, lelkekbe, testekbe, fejbe, agyba.

Nemcsak az igék árulók, hanem a jelzők, a főnevek, a képies kifejezések. Például a lelkes emberről ez a brutális kép: _Vezuv-lelkü_. Sőt ennek is robusztus indulatu továbbképzése: _Vezuv-lelkének mélységei_.

»_Legkiméletlenebb önismeret_« – kacérkodó, érdekes érintése ez éppen annak, amitől az efféle neurózisban leledző irtózik, ami ellen hevesen tiltakoznék.

»_Minden belső és külső erő_« – tobzódó tulhalmozása az erőnek, ismét öntudatlan érintése a folyton sejtett patologikus _belső_ erőnek, melyet a cikk irója önmagában érez.

»_Oroszlánrész_«, – kép ez a ragadozó állatok gyilkosságaiból, élő állatok feldarabolásából. Ha valaki legnagyobb rész-ről akar beszélni s ahelyett ezt a fantáziás kifejezést használja: oroszlánrész, bár e kifejezés magában hordja azokat a képeket, melyekre vele kapcsolatban rámutattam, mégis maga e kifejezés használata még nem lehet _jel_ az iró lelki alkatára. _Egy_ ilyen kifejezésnek _jelentést_ tulajdonitani – lehet merő ráfogás. De éppen a _halmazat_ a feltünő és áruló ebben a cikkben. Az én számomra félreérthetetlenül beszél, bár látom, hogy közlésem és magyarázatom csak szakemberek számára lehet meggyőző, a laikust csupán ennyire birhatja: Furcsa, de lehet benne valami!

Menjünk csak zavartalanul tovább:

»_Belső egységének is oszlását jelenti._« Az _oszlását_ szóban benne van a kielégülés után való érzésre gondolás, egy kép: amikor a harcmezőn már minden csendes és – a holttestek már oszlásnak indultak.

»_Legkeserübb lángész._« A lángész-hez, ami fizikálisan agy, agyvelő, épp ez az _izelésre_ vonatkozó jelző: legkeserübb. Önmagában szintén semmi, de mint _állandóan_ a legváltozatosabb formákban jelentkező tünet, legalább is gyanus!

Most egyszerüen ismételjünk:

»_Mélyreásott_ ősi ösztönök.«

»Nem _taposták_ el az arra hivatottak.«

»… _citromagyvelő_ az, amelyből ilyen gondolatlőrét lehet _kisajtolni_. Mindezek a fantáziák az ilyen egyszerü kifejezések helyett: Mély ősi ösztönök, vagy: silány agyvelő, amely ily gondolatokat termel.

Ime egy cikk, amely a kereszténység jelszava mögé meghuzódott agyvelőnek a kigondolása, megnyilatkozása, mekkora szadizmust árul el. Harcias és gyilkos korunk szóval, tollal és tettel müködő emberei közt sok az ilyen lelki alkatu, csak azt nem értem, hogy meddig lehetséges még az ilyen – hiszen már csaknem nyiltan megmutatkozó indulatoknak, ilyen patologikus, öntudatlan vágyaknak sikerrel hivatkozni a szelidséget, megbocsátást, megértést és türelmet tanitó kereszténységre.

Azt a tényt magát, hogy a szadizmus tényleg szeret a kereszténységgel, önzetlen hazaszeretettel s más ideálokkal takarózni, még értem, hiszen rejtve akar maradni. De azt már nem értem, hogy eddig sikerült is a rövidlátókat, a jóhiszemüeket, – vagy talán a titkon szolidárisokat! – megtévesztenie, illetve azokkal önmagát szalváltatnia.

A tudományos cikk

Nézzük csak meg, hogyan ragyog az a bizonyos kurzusképes elme, hallgassuk csak meg, hogyan nyikorognak azok az »Első Turáni Kerékgyár«-ból szállitott kerekek: nézzük a ragyogványt és halljuk a nyikorgást!