Part 5

A Bangha páter beszéde meglepetés. És az a szomoru, hogy még ez is meglepetés. Nem hangzott el ennyi méltányosság itt két esztendőn keresztül s nem is iródott le a kurzus-könyvekben és a kurzussajtóban. Pedig sok minden meg nem történt volna, ha azokat is, akik nem uszitottak, nem bujtogattak, hangos és hamis viszontvádaskodással nem palástoltak, akik maguk gaztetteket el nem követtek, legalább is egy rejtett, hallgatag s talán lélkük mélyén örömérzéseket kiváltó szolidaritás nem jellemezte volna. Csak ilyen szinte kárörvendő szolidaritásra tudhat gondolni, aki felismeri annak tragikus jelentőségét, hogy a Bangha-féle beszéd csak most történt meg, és ilyen beszédet csak az egyedüli Bangha páter mondott. Pedig milyen szép lett volna, ha teszem két esztendővel ezelőtt egy főpap, kezében a kereszttel, megjelenik a nyilvánosság előtt és Jézus által tanitott és parancsolt módon cselekszik; szól a vandalizmusban részegültekhez és szelidségről, megbocsátásról, szeretetről beszél. Talán lett is volna valami hatása.

Néhány feddő szó a Ref. lelkészhez

Lelkész Ur!

Ön levelet irt a Szózathoz, ezt a levelet a Szózat december 29-iki száma közölte. Ebben a levélben Ön azt állitja, hogy a magyar zsidóság a világháboru frontharcaiban számarányán alul vett részt. Állitásához statisztikai számokat mellékel, állitását s a számok helyességét érvekkel igyekszik bizonyitani.

Ez az Ön levelének tartalma.

E levél alapján bátor vagyok Önt figyelmeztetni arra, hogy az akasztásokat törvény szerint Bali Mihály hóhér végzi, az utcákat az utcaseprők tisztitják, a járókelők besározott cipőjét a főbb utak mentén nem a trafikosok s nem a füszerkereskedők, hanem a cipőtisztitók pucolják ki, ha pedig valakinek lyukas a foga és fáj, az nem a konfliskocsishoz, nem is az ügyvédhez megy vele, hanem a fogorvoshoz. Azaz: kinek-kinek megvan a maga hivatása s kiki végzi a maga mesterségét. A »sutor ne ultra crepidam«-tilalom nagyjában érvényes a társadalmi munkát végző emberek közt. És igen helyes, hogy ez igy van, sok kontárkodás történne, ha másképp lenne.

Bizony, a cipőtisztitó megkeféli, kenőccsel bekeni a cipőt s kifényesiti, ellenben a tyukszemet már nem ő vágja, azt átengedi pedikür elnevezésü távoli kollégájának. A tanár tanitja a diákokat és diákisasszonyokat, de a peres ügyeiket már nem ő intézi, hanem az ügyvéd, a betegségeiket nem ő gyógyitja, hanem az orvos. Tökéletesen kiki csak a saját mesterségéhez ért, amelyet kitanult s hosszabb-rövidebb időn keresztül gyakorolt – más terrénumokra ha bárki eltéved, nyilván tökéletlent produkál; de különösen azt szokták az emberek egymás figyelmébe ajánlani, hogy senki hivatlanul ne prókátorkodjék.

Milyen baj is származnék abból, ha a latin nyelv tanára vakbélroham esetén felmetszené a tanitványa hasát. Milyen kevés látszata lenne annak, ha a sebész tanitaná a leendő mérnököket geometriai analizisre. De milyen idétlen dolog lenne az, ha az elefánt táncolna, a jegesmedve kukorékolna, a kakas pedig kukorékolás helyett hajnalban azt mondaná, hogy pitypalatty!

Ön, lelkész Ur, egyelőre még nem igen érti, hogy miért tartozik mindez Önre s mi az összefüggés az elmondottam igazságok s az Ön levele közt. Majd segitek.

A lelkészi teendőket a lelkész végzi. A lelkész tartja az istentiszteletet. A lelkész oktat a vallásra. A lelkész prédikál és a lelkész imádkozik. A lelkész megáldja a hiveket. A lelkész ápolja az Istenbe vetett hitet, inti az elbizakodottakat, megfeddi, de megtériteni igyekszik az Istent tagadókat, a lelkész vigasztalja a szenvedőket. Sok mindenféle teendője van a lelkésznek, ami szép s ami lelkészhez méltó. Akár katolikus, akár református, vagy akár zsidó az a lelkész. A lelkésznek fenkölt gondolkodásu férfiunak, vallási és erkölcsi példaképnek kell lennie.

Milyen furcsa lenne az a lelkész, aki például nyilvános mulatóhelyeken táncprodukciókat végezne. Pedig a parkett-táncosok, akik ezt teszik, egy cseppet sem furcsák. Milyen furcsa, rettentően furcsa, érthetetlen, elriasztó, kiábránditó lenne az a lelkész, aki például Bali Mihályt helyettesitené az ő mesterségében. Mert még az a lelkész is disszonáns hangulatot keltene, aki, mondjuk, fegyveresen kivonulna a lázongó tömeg ellen és lőne rá. Ebben a hivatásban elképzelhető a katona, a rendőr és a védőr, – de a lelkész csak ugy képzelhető el, csak ugy lelkész, ha kereszttel, vagy imakönyvvel a kezében szeliditő szavakkal fordul a tömeghez.

Különösen a lelkész az, aki sok mindenféle dolgot nem cselekedhetik, akinek sok minden, amit más valahogyan még csak megtehet, nem áll jól.

Tagadhatatlan, hogy az emberek a szorosan vett foglalkozásukon kivül mást is csinálnak. De azért vannak határok, vannak egymást kizáró funkciók, vannak ütköző felületek. A tanár nemcsak tanit, hanem esetleg ujságba is ir. Az ügyvéd nemcsak peres ügyeket visz, de esetleg nemzetgyülési képviselő is és politizál.

De a lelkész nem hord kézigránátot és nem hirdet gyülöletet. A lelkész nem harcol, különösen rut harcban nem vesz részt. A lelkész nem támad, nem rágalmaz, nem káromkodik, fenyegető röpiratokat nem ir s nem lelkész mondta el Szabó Dezső fulmináns beszédeit két esztendő előtt. A lelkész szeliditeni igyekszik az emberből itt-ott kiütköző fenevadat. A lelkész meg akarja akadályozni a gonosz cselekedetet.

Már most lelkész létére minek avatkozik Ön bele támadó, feljelentő félként ebbe az áldatlan perpatvarba, amely itt a zsidókérdésben folyik, minek akkor, amikor az vérre megy? Lelkészhez méltó volt figyelni azt, hogy miféle kategóriából halt meg több vagy kevesebb a fronton? Én nem vagyok lelkész, azaz, hogy a legigazabb lelkész vagyok, én küzdök az emberiségért, küzdök az igazságtalanság ellen, de az én eszközeimen kivül állnak az afféle adatok, hogy hány zsidó esett el a frontharcokban, tiz millió-e, vagy egy se. Kisérjék figyelemmel ezeket az adatokat az ujságirók, politikusok, publicisták és szociológusok – én akkor, amikor büntettek elkövetését zsidók ellen istentelenségnek kiáltom ki, nem vagyok figyelemmel az efféle számokra. Sőt még csak nem is a zsidókat védem, mert védeném a kinaiakat és négereket is, kegyetlenség, butaság és gonoszság ellen.

Tetszett volna az antiszemita perbe akkor beleavatkozni, mikor ama bizonyos dunántuliak, vasmegyeiek, szabad a vásár kiáltással megtámadták községük zsidait s néhányat megöltek. Tetszett volna akkor megjelenni, kezét az égre emelni s Isten tiltó parancsát dörgeni. Ez lelkészhez méltó cselekedet lett volna. De ez a levél! A zsidókat feljelenteni, bevádolni most, a mai időkben? Én, ha egy zsidó se lett volna a fronton és én lennék az egyetlen ember, aki ezt tudnám, dehogy mondanám el. Most!? Isten ments.

Különben, anélkül, hogy csak egy ilyen számokra vonatkozó cikket akár zsidó, akár keresztény lapban is olvastam volna, anélkül, hogy az e kérdésre vonatkozó adatokat ismerném, állitom, hogy az Ön számadatai s a valószinüsitő érvei igen gyengék. A levelében elvégzett szellemi müvelet valódi hivatlan prókátorkodás, nem sikerült jobban, mint mikor a borbély fogat huz.

Ne tessék ilyen politikát, ilyen harcias, sőt tudományos kirándulásokat csinálni, kedves Lelkész Ur! Már ha valami furcsát akar cselekedni, akkor már inkább csak parkett-táncot tessék valahol járni, még az is helyénvalóbb lesz.

A levél olvasásakor a levél maga nem lepett meg, csupán az aláirás: »Egy református lelkész.« Ez kiábránditó volt. Nem lett volna abban semmi különös, ha Ön azt irta volna, hogy egy bus magyar, vagy: egy haragos ember, vagy: egy antiszemita. Csak azt ne irta volna: hogy: lelkész. Én szégyenlem magam a tettéért, mint protestáns vallásban nevelkedett ember.

Meg vagyok azonban győződve arról, hogy ha ezt a kis szemrehányást elolvassa, igazat ad nekem és Ön is szégyenleni fogja, amit cselekedett. Bizonyos vagyok ebben, hiszen már előre voltak efféle balsejtelmei, hogy majdan szégyelnie kell magát, mert hát nem is irta a levél alá a nevét, csupán ennyit: Egy református lelkész. Tettét tehát, mint az emberek a kis piszkos dolgaikat, suttyomban követte el.

Tak és nak

Ezek igeragok. A többes harmadik személy ragjai. Például: Gyilkoltak, uszitottak, hazudnak, letagadnak. Nincsen ma aktuálisabb ragja a magyar nyelvnek, mint ez a kettő.

A tunk és unk szintén igeragok. De a többes első személy ragjai. Manapság nem igen használatosak. Nincs is rájuk szükség, mert hát oly sokat tak és nak, hogy egyelőre másról nem is lehet beszélni; már pedig ki lenne olyan bolond, hogy ilyesmit mondjon: Gyilkoltunk, letartóztattunk, kinoztunk, uszitottunk, hazudtunk és hazudunk, de viszont mindent letagadunk.

Egyre-másra halljuk és olvassuk ezeket a ragokat, már mint az elsőket, a tak-ot és a nak-ot. Tak, nak, tak, nak, – igy kattog a fülünkbe, mint a vonat kereke. Tak, nak, tak, nak. Halljuk, és olvassuk, amint a közéleti nagyságaink és kicsinységeink sorra fölszólalnak – és valamennyien csak ezt a két igeragot használják. A jó Bangha páter volt az első, aki kiruccant a kurzus hősei ellen és azt mondta róluk, hogy: tak és hogy: nak. Most a másik páter, Zadravecz is szónokolt. Ő is igéket mondott. Csunya igéket s az igékhez ő is ezeket a ragokat ragasztotta, hogy: tak és nak. Igy mondta: »A kereszténységből politikai jelszót csináltak!« Kik csinálták: Ők! Persze, hogy ők. Mindig csak ők, Vitéz Adolár, Fütykös Boldizsár, Bunkófejü Antal, Tüzesnyelvü Pál, Szeretetfy Ábel, Szelidh Gyula és a többiek. Csakis ők. De mi nem.

Sorra pengetik és kattogtatják ezeket a ragokat korunk hősei. Bangha, Zadravecz, Bethlen, Friedrich, Andrássy, Haller, Pekár, Szabó, Tassler, Fangler, Budavári, Szmrecsányi, és mind, mind, valamennyi.

Tehát: proletárnyuzást, destruktivüldözést, antiszemitizmust csinál-tak. Munkások és zsidók ellen uszitot-tak. Letartóztat-tak, bezár-tak, ártatlanokat bántot-tak, kinoz-tak, internál-tak, népitéletet tartot-tak, utcán vereked-tek, mindezt a sajtójukban agyon hallgat-ták, letagad-ták, magyaráz-ták, védték, a szenvedélyeket tovább szitották, kádárlehelkedtek és lendvaiaskodtak; akiknek ez nem tetszett, azt elhallgatat-ták, följelentet-ték, bezár-ták, a kávéházban is lehurrog-ták, megfenyeget-ték. Tak, ták és ték.

De kik? Kik müvelték mindezt?

Ők!

Közéletünk valamennyi nagyja és kicsinyje szerint: ők. Sőt mondhatnám, mivel e ragok használata általános, mindenki, minden ember szerint: csakis ők!

Egyetlen elsőszemélyü ragot még nem hallottunk. Még senki nem mondta a gonoszságokra, hogy: tam, tuk és tunk. Saját magát még mindenki kivette. Saját maga szerint senki semmiféle gonoszságot nem cselekedett. Mivel pedig mindenki azt mondja, hogy a terrort csinálták és senki nem mondja, hogy csináltuk, tehát a terror nem is volt. Ha senki nem csinálta, akkor nem is lehetett.

Erre az eredményre jutunk, tisztelt Bangha, Zadravecz, Friedrich, Bethlen, Andrássy és a többi uraimék. Ha az ő szavaikat igazaknak fogadjuk el. Ez az eredmény azonban ellenkezik a tényekkel. Ne tessék tehát az igéket ragozni. Fölösleges. Nem kell önöknek azt mondani, hogy tak, mert mi ugyis tudjuk, hogy valóban tak, még pedig nagyon is tak. És egészen fölösleges az is, ha önök nem mondják, hogy tunk, mert nem önök, hanem a tények beszélnek.

De hát mindez természetes. Mindezt előre tudtuk. Tudtuk, hogy a dolgok megtörténnek és nem akad gazdájuk. A gonoszságok elkövettetnek, de nem akad senki, aki elkövette azokat.

Kár a beszédért, kár a vádaskodásért, az irásokért, az intésekért, a pálfordulásokért, az önigazolásokért. Mindenkiről tudatik minden. És ez csupán megállapitás, mert sejtjük azt is, nem fog itt senkinek még a hajaszála sem meggörbülni. De mégis tudatik, hogy ki uszitott, ki müvelt bármely gonoszat, viszont tudatik az is, kiben van jobb érzés, ki enyhitett, ki védett, kit ment valamely kényszerhelyzet, ki próbálta meg a jót, amennyire tőle tellett. Egyelőre a mérleg ez: a gonoszok viselik lelkiismeretük furdalását, hordják a büntudatot, a jók pedig örvendenek annak, hogy ők jók. A jók örvendjenek és ők ne nyilatkozzanak. Nem beszédekre és nem hamis beszédekre van szükség, hanem igaz tettekre. A bünbánó bünösök ne vádaskodjanak általánosságban, mert hisz ezzel nem az igazságot segitik, hanem csak alibit akarnak igazolni. Ez ugyis hiábavaló. Ha csakugyan megtértek, akkor hallgassanak. Egyedül a hallgatás, az elhallgatás és visszavonulás lehet megtérésük cselekedete.

Mi történjék Anatole France-szal?

Mostanában a kurzus tollforgató legényei, mintha kissé szelidültek volna. Mintha elfáradtak volna, sőt talán némelyek közülök már öntudatra is ébredtek részeg álmukból. A szelidülés cselekedetének persze elhallgatásnak kellene lennie. Mert, amikor a szelidülők mégis hangot adnak, akkor aztán sulyos következetlenségekbe esnek.

Itt volt például mostanában az a kis zsurnalisztika érdekesség: a Nobel-dij eseménye. Az irodalmi dijat Anatole France francia iró kapta. Istenem, kapta, hát kapta, a dolog megtörtént, az esemény kész, utazás Stockholmba, ünnepi ülés, lakoma a királynál, dij és oklevél átvétele, dicsőitő beszédek, a kitüntetett szónoklata és nyilatkozata, – mindez megtörtént, ez a világ minden kulturnépe számára esemény, erről a világ minden valamirevaló ujságja ir, erről Budapesten is, még a kurzus lapjainak is kell irni. Erről nem lehet nem irni.

De hát mit irjon egy kurzuslap Anatole Franceról? Anatole Francet ma a svédekkel együtt az egész világ ünnepli. Anatole Francet, a kitüntetéséről szóló hireket akár kommentálva, akár kommentálás nélkül közölve, a világ minden valamirevaló lapja dicsőiti. Mit tegyen hát Anatole Franceszal a kurzuslap? Szembe helyezkedjék az egész világgal? Ez lehetetlenségnek látszott a kurzus tollal csatabárdoskodói előtt, ettől az abszurdumtól visszariadtak. Elkövették tehát a másik abszurdumot, ők is dicsőitették, irván róla, Anatole Francet.

Ezt pedig nem lehet, kurzus kiváló csatabárdosai! Itt közbelépek és a történt hibát igyekezem jóvátenni. Anatole France destruktiv, sőt szocialista. Majdnem zsidó. Anatole France megirta a Pinguinek szigetét és a Thaist. Anatole Francera tehát rá kell fogni, hogy nemzetét és a keresztény vallást gyalázta, meg kell róla állapitani, hogy nem is iró, csak egy tehetségtelen kontárja az irodalomnak. A dijat másnak, ha már nem Kádárnak vagy Szabó Dezsőnek adták, legalább Frederic Massonnak vagy Bérardnak, a francia Pekárnak kellett volna odaitélni. A svédek, ugy a svéd akadémia, mint maga a svéd kormány, sőt a svéd hercegek és a király is, akik nem átallottak résztvenni Anatole France ünneplésében, nyilván destruktivok, sőt zsidók. Nem is lehetnek azok, kérem, igazi uriemberek. A svéd hercegek és a svéd kormány s az akadémikusok, kérem, zsidók, azaz másodrendü svédek. Anatole France maga is zsidó. A közönség, melynek világhirét köszöni, szintén zsidó. Még azok a kutya pinguinek is, amikről irt, még azok is zsidók voltak. Zsidó volt például Paphnucius és Sylvester Bonnard nem is abbé, hanem rabbé. A Nobel-dij botránya, azaz, hogy Anatole Francenak itélték, a nemzetközi zsidó szolidaritás egyik vérlázitó ténye. A zsidók világuralmi törekvéseiből fakadt. Titkos szövetkezés a svéd, francia, és német zsidók közt, a világ valamennyi többi fajtája ellen. Anatole France, fuj, kezet fogott egy némettel, Nernsttel! Hát ez a hazafiság? Ez a fajszeretet? Nyilván az a Nernst is zsidó, hogy Anatole France kézszoritását elfogadta. Anatole France megtagadta mindazokat az eszméket, amelyekért Szabó Dezső, Kádár Lehel és Lendvai-Lehner küzdenek. Anatole France nem keresztény és nem nemzeti, csupán emberi, Anatole France tehát ellensége mindannak, amit Szabó, Kádár és Lendvai István tudnak és akarnak s amit az ő gondolataik és akarásaik végrehajtói meg is próbáltak és megpróbálnak. Anatole France ellensége a kurzusnak. Anatole Francet kurzuslapnak, kurzusszellemü ujságirónak, irónak dicsérni nem szabad, csupán támadni, kicsiteni, tagadni, zsidóvá megtenni.

A svédekről, a svéd akadémiáról, a svéd hercegekről és a svéd királyról pedig ki kell mutatni, hogy zsidók, szocialisták, kommunisták, mint ilyenek, csupán másodrendü svédek, ők okozták Svédország megcsonkitását s tulajdonképen néger eredetüek.

Novella

Lupus et agnus

A farkasok az erdőszélen csörtettek. Szomjuság gyötörte őket, káromkodtak, valamiféle zsivány népséget is szidtak, amikor az egyik megpillantotta a fürge patakot. Oda rohantak a patakhoz, fölébe hajoltak és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével meritgette a tiszta vizet. Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a szeme kidülled, az orrcimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan fölegyenesedtek, a birka felé irányitották tekintetüket, az arcuk fölragyogott. Az egyik farkas elkiáltotta magát:

– Héj!

Mint a nyil süvitése, zugott el hangja a birka füle mellett. A nyavalyás birka megremegett. Értette a szót, de nem mozdult, ugy tett, mintha nem hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is volt nehéz mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedtségtől egy percre megdermedt.

– Héj! – süvitett ujra az éles hang.

– Héj, te jó madár!

A birka most gépies engedelmességgel, ahogy életében megszokta, fölegyenesedett és a farkasok felé nézett.

– Hozd csak közelebb az irhád!

– Zu mir!

A birka nem igen akart mozdulni. Bizony, jobb lenne szépen befordulnia a patak vizébe és többé föl sem buknia. A szive nagyon nehéz volt.

Most Farkas szólt feléje, finoman, szinte barátsággal:

– No, jöjjön csak ide!

A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében, hiszen csaknem jóindulatu volt a hivó szó. Elindult és lassan ment a farkasok felé. A farkasok szeme szikrázott és nyelték a nyálukat.

Farkas, ahogy a birka elébe érkezett és illedelmesen, kalaplevéve megállt, mosolyogva kérdezte:

– Miért zavarja ön a vizet, amikor mi iszunk?

A birka bajról feledkezve, csaknem bátran felelt:

– Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül, én pedig alul.

– Áh, igen! »Superior stabat lupus.« Nagyon helyes.

És Farkas elnevette magát. Nevetését rekedt, röhögő kórus kisérte.

– No, de ön tavaly rágalmazott bennünket!

A birka szaporán védekezett:

– Ó, dehogy. Isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök tavaly még nem is léteztek.

Farkas ujra nevetett, csengő, irgalmatlan nevetéssel:

– Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát… üsse kő, ha nem tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-énn! Ha pedig te nem, akkor az apád. Vagy az anyád, vagy a testvéred, vagy akármelyik pereputtyod. Te, vagy ti, a cinkostársaid, mindegy!

Farkas arca már sápadt volt, szemei villogtak, csengő szabályos hangja már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról, szeretett volna most fölsikoltani és térdre rogyva, zokogva és jajveszékelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csák állt és hallgatott. A farkasok közelebb huzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrándultak, egyik a fogait csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöldfényü, kéngőzös lehelet lobbant ki.

A birka dermedten hallgatott. Az egyik farkas rábődült:

– Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk!

»Majd mindjárt kinyitjuk« – kopogtatta a birka agyát s a könnyei megeredtek és sürün potyogtak. Sirástól meg-megszakitva mekegte:

– Nincs is nekem ap-á-m. Á-árva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a há-áboru-uban.

– Elesett? – ismételte valaki vérfagyasztó gunnyal.

– Szóval: te nem zavartad a vizet, neked nincs apád, anyád sincsen, testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te olyan vagy, mint a ma született bárány.

– Igenis, kezét csókolom – mekegte a birka, föltámadó reménységgel.

– Hm. Nincs. Te nem és neked nincs. Te tagadsz. Tehát… én hazudok!!

A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyu csapással sujtott az arcába. A birka balszeme rögtön kifordult. A farkas felüvöltött a gyönyörtől.

– Hát ugy-e hazudik a nagyságos ur? Az anyád keserves…

– Hazudik vagy nem hazudik?

Rettentő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok kórusban üvöltöttek.

– Nem hazudik – lihegte a birka.

– Nem hazudik? Hiszen akkor _igazat_ mond! – üvöltött egy másik farkas és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt.

– Igazat mond.

– Akkor hát _te_ hazudsz!

Ütés. Reped a koponya.

– Hazudsz, vagy nem hazudsz?

Ütés. Szakad a bőr, törik a csont.

– _Én_ hazudok.

– U-ugy? Hazudsz, kutya? Hazudni _mersz?_

Vágás. Csurog a vér.

– Hát hazudtál, griffmadár? Ugy-e, hogy van apád is?

Szurás.

– Van apám is.

– Ugy-e két apád is van?

Rugás.

– Jaj, két apám van.

Törés.

– Ugy-e három apád is van?

Égetés.

– Jaj, három apám van.

Ütés.

– Ugy-e annyi apád van, ahányat akarunk?

Reszelés

– Jajjaj, száz apám van!

Ütés.

– Ugy-e, gyilkoltál?

– Igen, gyilkoltam.

Rugás.

– Ugy-e, raboltál?

Sok, sok ütés, törés.

– Igen, raboltam.

Szurás

– No, ugy-e, hogy rágalmaztál bennünket?

Égetés.

– Igen.

Törés.

– No, ugy-e, hogy zavartad a vizet, amikor ittunk?

Zuhogó ütések.

– Zavartam.

Ütés, vágás, szurás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén piheg. A farkasok kórusban üvöltenek. Farkas áll és komor. Cigarettára gyujt, a keze fehér, a körmei ragyognak. Gamasnija tündöklik a napfényben. A farkasok körülállják és türelmetlen várakozásukban keservesen vonyitanak. Int nekik.

A farkasok elvitték a birkát az erdőbe.

A szél zugott, zugatta, nyögette a fákat és lóbálta erős ágaik sok, sok terhét.

Grimász

A zsidó

(Képtelen természetrajzi tanulmány)

A zsidó, miként azt egy Darwin nevü angolzsidó kimutatta, a majomtól származik. Ezért van az, hogy a zsidó utánozza a keresztényt s ezáltal a gyanutlan embert, faját s erkölcsét illetőleg gyakran megtéveszti.

A zsidó termete hosszukás és kerek, magassága egy méter és ötven centi és egy méter kilencven centi közt váltakozik, már aszerint, amint a kis Kohnról, vagy a dromedár Jakabról van szó. Szélessége néha ennél is több. A zsidó válla csapott, fülei elágazók, lábai karikásak, amelyiké nem, az csal. Mivel pedig a zsidónak kedvenc faji szokása a csalás, manapság már több egyenes lábu és szabályos fülü zsidót látunk, mint görbelábut. Törvényhozási intézkedésre van e tekintetben is szükség.

A zsidó a föld minden táján található, részint szabadon, tehát vad állapotban az utcán és a kávéházakban, részint az ember által megszeliditve: internáló táborokban. Hazánkban fordul elő legsürübben, nyilván azért, mert az itteni éghajlati viszonyok a legkedvezőbbek fejlődésére. A botbüntetésről szóló nemzeti törvényünk éppen az éghajlati viszonyok megváltoztatását célozza, amennyiben a természetes csapadék pótlására még mesterséges csapadékról is gondoskodik a zsidók számára.

A zsidó libahussal, sólettal és retekkel táplálkozik, tehát hust is, növényi eledelt is fogyaszt, azaz vegyestáplálkozásu. Kártékony volta már ebben is megnyilvánul, mert táplálkozása által elvonja az ember elől a libát, a babot és a retket. Tisztességes zsidó csakis füvet és kvarcot eszik. Ezért nem igaz az, amit Friedrich István és más »keresztény« vallásu előkelőségek mondanak, hogy vannak _tisztességes_ zsidók is.

A zsidó kedvenc szokása a kereskedés. De kereskedésen felül majomtermészete folytán az ember valamennyi ténykedését elleste és utánozza. Igy tudománnyal is foglalkozik (Ehrlich, Einstein, Pikler, Goldziher), költ (Heine), ir (Zangwill), zenét szerez (Bizet, Goldmark), föltalál (Nobel), utazik (Stein) stb. stb. De ezek csak a fölületes szemlélőt téveszthetik meg, aki azonban az igazat a hamistól meg tudja különböztetni, az látja a nagy különbséget a fölsoroltak és például: Csarada, Timon, Kajuch, Kmetty, Vozáry, Bellaaghné és Kmoskó között.

A zsidó, ha a majomtól származik is, azért tulajdonképpen báránybőrbe bujt farkas, sőt ereiben tigris- és hiénavér is csörgedez, ami, tekintve e faj erkölcstelenségét, éppen nem csodálatos.