Part 7

Simerose Jane olyan nevelést kapott, hogy mikor kezét Simerose úrnak nyújtotta, a házasságról nem tudott többet, mint egy gyermek, s tegyük hozzá, mint egy nagyon jó gyermek. Szerette Simerose urat, de a házasságot nem képzelte egyébnek két lélek egyesülésénél, s ahogy Simerose úr az esküvő után belépett szobájába a férj jogaival, Janenak a szűziessége megrémült, szemérme fellázadt. „Halasztást kért a valóságtól“ – mondja Dumas a klasszikusok nyelvén. Amiről szó van, olyan delikát dolog, hogy nem tudhatjuk tisztára, mi volt a Simerose úr első gondolata ebben a kényes, de nem vigasztalan helyzetben; annyi bizonyos, hogy az utolsó gondolata rossz volt, mert ahelyett, hogy úgy tett volna, mint helyében minden boldog és finomlelkületű férj, egy hónappal az esküvője után megcsalta kisasszony-feleségét. Jane megtudta a dolgot, s ott hagyta a faképnél Simerose urat. Látnivaló, hogy ez az eset kivételes.

De ne aggatódzunk a kiinduló pontnál. Az alapföltétel rendkívüli, de nem érthetetlen. S amikor Jane felpanaszolja az életnek, hogy: „senkinek sincs joga nem hasonlítani a többiekhez“, ezzel a gyönyörű mondással Dumas elejét vette minden hétköznapi kifogásnak. Az, amit látni fogunk, csak az előkelő lelkek világában történhetik meg, de legyünk hálásak érte, hogy a szerző éppen ebbe a világba vezet.

Mi fog történni? Az, hogy Jane szívében fel fog támadni a hajlandóság az első hevesvérű s barnaarcbőrű férfi iránt, aki emberölésre s öngyilkosságra kész szenvedelemmel közeledik hozzá; aki a szerelmi dolgokban kedveli a regényességet, a sétákat az ablak alatt, a rejtekben való várakozást, s a féltékenykedési jeleneteket; aki végre nem jobb a többinél, csak ostobább. A gondviselés, akit darabunkban Ryons úrnak hívnak, leleplezi a regényes Montégre urat, s mikor ez gyanusításokkal támadja meg szerelmesét, Jane kiábrándul. A gyanusításokra csak ez az egy szava van: „Ostoba!“ – s kiadja az utat Montégrenek, készen rá, hogy _par dépit_ a karjaiba omoljon a legközelebb levő férfinak, aki jelenleg nem lehet más, mint a gondviselést játszó Ryons úr. Mindebben nincsen semmi logika – mondja Dumas, illetőleg szóvivője Ryons úr – s mindamellett ez a legtermészetesebb dolog a világon. Amiben mélységesen igaza van, nem lehet benne kétség.

Csakhogy Ryons úr – s ez már nem olyan természetes, ámbár annál szebb – nem az az ember, aki megrabolja a szerelem csatáiban elhullottakat, s visszavezeti Janet a férj karjaiba. Megmagyarázza, amit hamarább kitalált, mint Jane maga, hogy a szegény kisasszony-feleség tulajdonképpen csak a férjét szereti, s áldását adja rájok.

Ime drámánk. A téma – méltóztattak észrevenni – sokban emlékeztet a _Váljunk el_ szüzséjére. Itt is, ott is, egy megtévelyedésnek induló női lélekről van szó, egy női lélekről, amelyet vissza kell vezetni az igaz ösvényre. S a _Váljunk el_nek sok az előnye a Dumas darabjával szemben. Itt kivételes a kázus; a _Váljunk el_ kiinduló pontja pedig az, ami a legtöbb regényé, a legtöbb drámáé, s a legtöbb szerencsétlen házasságé az életben is. Sardounak ebben a főmunkája univerzális összeütközést old meg új és frappáns módon, a legtermészetesebb eszközökkel. Azután meg a _Váljunk el_ben a legilletékesebb személy, a férj az, aki a megtévelyedőt a jó útra vezeti; itt pedig a férj ajándékba kapja a feleségét s ha nem is lehet gyanakodnia, Ryons úr bizonyára mindig feszélyezni fogja egy kissé, mert az voltaképpen kegyelmet gyakorolt vele szemben, s mert az a férj, akinek a felesége szemében valamelyik barát, hacsak egy pillanatra is, felsőbb lénynek tűnt fel mindenkinél, magánál a férjnél is, minduntalan elmondhatja magában: „Timeo Danaos et dona ferentes.“ Végre, nagy előnye a _Váljunk el_nek, hogy itt az asszony megtérését _látjuk_, a dolog a szemünk előtt fejlődik a színpadon, s a megoldás egészen természetes, mert Sardou nemcsak Cypriennet győzi meg, bennünket is meggyőz, hogy más megoldás nem is képzelhető. Ellenben a _Nők barátjá_ban a megoldás csak félig természetes; mert csak azt láttuk, miért nem bukik el Jane, de arról, hogy a férjéhez kell visszatérnie, bennünket nem győz meg se Ryons úr, akinek ez eszébe se jut, se Jane, mert hisz ez a szerelem ránk nézve meglepetés.

Mégis _A nők barátjá_nak, a _Divorçons_nal szemben való felsőbbsége kétségtelen. Ezek az emberek sokkal különb fából vannak faragva, mint a _Váljunk el_ alakjai; Montégre nem olyan fajankó, mint Adhémár, ha ostoba is, csakugyan azok közül az alakok közül való, akik iránt a Janeok érdeklődnek. És Jane, Jane oly igaz, finom és előkelő lélek, hogy Cyprienne valóban nagyon szegényesnek tűnik fel mellette. És más a dolog tárgyalása is; ha kivételes is az eset, itt mindent komolyan kell vennünk, mert az iró alakjainak a lelkéből nemcsak a felületet mutatja; a darab tónusa is sokkal magasabb rendű, mint a Divorçonsé; és azután a Dumas elméssége!

Az ő szelleme nem szikrázik, hanem sugárkévékben özönlik; képei, hasonlatai, mint a villamos fény, egész horizonokat világítanak be; a mot-i nem mulattatnak, hanem gyújtanak. Ez a csodálatos, páratlan elmésség valóságos orgiákat ül _A nők barátjá_ban. Az elmésségnek a pazarsága itt szinte nehézkessé teszi a darabot, Ryons úr majdnem túlságosan elmés; azonkívül, hogy oly nagylelkű, mint csak egy cinikus s a sorstól elkényeztetett ember lehet, azonkívül, hogy önzetlenségével s agilitásával kissé minden lében kanálnak tűnik fel, észrevehetőleg nagyon szereti, ha magát hallhatja. De nincs jogunk rossz néven venni a beszélő kedvét; ez a beszéd nem ezüst, ez a beszéd arany.

XVII. DUMAS FILS. A tékozló apa.

(Színmű 5 felvonásban, fordította Fái J. Béla. Először adták a Nemzeti Színházban 1900 október 5.-én.)

Azok között a sokat emlegetett, ideában és ötletben gazdag „előljáró beszéd“-ek között, amelyeket Dumas fils a színdarabjai elé írt, mikor ezeket könyvben is kiadta, van egy, mely tartalomra nagyon elüt a többitől: _A tékozló apá_ról szóló. A többiekben darabjainak a tárgyát fejtegeti, a drámájában kifejezett alapgondolatot igyekszik megvilágítani minél több oldalról, a témáját feszegeti tovább, moralizál, változik és összegezi a vita eredményét. Mikor _A tékozló apá_ra kerül a sor, letesz arról, hogy a munkáját kommentálja, hangot változtat és így ír: „Ma pedig szíves engedelmökkel, beszéljünk a drámaírás mesterségéről“.

Miért tesz kivételt ezzel a szüzséjével, miért nem elemzi _A tékozló apa_ tárgyát? Kitalálhatjuk: mert ebben a színművében van egy cseppnyi líra is s nem beszélhetne a szüzséről intimitások nélkül. Volt egy időszak, mikor az öregebbik és az ifjabbik Dumas olyanformán éltek együtt mint _A tékozló apa_ első felvonásában De la Rivonnière gróf és André, a fia; Dumas père, aki gazdag temperamentumával, könnyű vérével, nagylelkűségével és nemes szívével, különösen pedig a félistenekre emlékeztető egészségével nagyon hasonlított Fernand de la Rivonnière grófhoz, Monte Christo módjára szórta a pénzt és húsz frankokat kölcsönözgetett a fiától; s meglehet, ebben az időszakban történt valami a két Dumas életében, amit a fiú sohase akart nyiltan feszegetni, s ami a két zseniális író közül a komolyabbiknak azt a témát juttatta eszébe, hogy: micsoda lelkiállapotok következhetnek abból, ha egy fiatalos apa és egy komoly fiú azonegy leányt szeretnek meg, ha nem is tragikusan?

Bizonyára volt ennyi líra a _Kaméliás hölgy_ben is, amelyet Dumas fils, egy nagy szerelmi regény után huszonkét esztendős korában írt. De mikor az előljáró beszédek írására került a sor, az az érzés, melynek a _Kaméliás hölgy_et s ezzel a drámaírás művészetének egy újabb étape-ját köszönhetjük: már csak emlék, mult, történelem volt. A _Kaméliás hölgy_ gondolatáról az öregedő Dumas fils nyugodtan beszélhetett, de az a bálványozás, amellyel apja emléke íránt mindhalálig viseltetett, nem engedte, hogy _A tékozló apa_ tárgyáról többet mondjon, mint amennyit a színdarab elárul.

Hogy azonban _A tékozló apa_ mégse maradjon előszó nélkül, ez alkalommal a drámaírás mesterségéről beszélt. Véletlenül választotta ezt a témát s nem egy másikat? Meglehet. De annyi bizonyos, soha sem olyan alkalomszerű erről a témáról beszélni, mint amikor _A tékozló apá_ról van szó.

Mi ennek a színműnek a tárgya, a veleje, a lényege, mi az, amit, in ultima analysi, le lehet szűrni belőle? Egy félreértés, mely szenvedésekkel jár, egy félreértés, két nemes s egymást nem szerető lélek közt, az apa és a fiú közt, akik ugyanegy leányt szeretnek – ugyanegy pillanatban, Mert – jegyezzük meg mindjárt, hisz ez szembeszökő – nem valami végzetes, hatalmas érzésekről van szó, amelyek felbontják a vér kötelékeit is s ezáltal tragikus összeütközéseket idézhetnek elő. André szinte öntudatlanul szereti Helént; semmi se távolítja el tőle s egy lépést se tesz feléje; gyermekkorának érzéseit csak a leány látása s a leány vonzalma lobbantja fel újra; ha nem vehetné el Helént, kiheverné ezt a kis balszerencsét, hisz annyira tud uralkodni az érzésén, hogy ő maga kéri meg apjának a leányt. A gróf is le tud mondani azonnal; ő találja ki először, hogy Helén a fiának s nem neki való, akármilyen fiatalnak maradt is szívben és egészségben. Szerelmök okos és nem drámai.

Félreértések és mégis szenvedés? Gyöngéd, lemondó érzések és mégis drámai összeütközés! Vajjon kinek jutna eszébe azok közül is, akik minden évben megirnak egy-két színdarabot s ahol csak lehet, vadásznak a témára, hogy ebből a vékonyka tárgyból színművet lehet csinálni, még pedig nagyon szép színművet?! Nem alkalomszerű-e, hogy szíves engedelmükkel elgondolkozzunk egy kicsit a drámaírás mesterségéről?!

Szemeljünk ki tehát egy pár megjegyzést ebből az előljáró beszédből: „A gondolat különböző formái közül a színdarab van legközelebb a plasztikus művészetekhez, annak a révén, hogy bizonyos materiális eljárás ismerete nélkül, se ezeket a művészeteket, se a színműírás mesterségét nem gyakorolhatjuk. A különbség itt csak az, hogy a többi művésznek meg kell tanulnia ezt az eljárást, a színműirónak már ezzel a tudással kell a világra jönnie. Festővé, szobrásszá, zenésszé lehet az ember pusztán tanulással is; drámaíróvá nem lehet. Az ember vagy mindjárt drámaíró, vagy sohase lesz drámairóvá, amint hogy az ember szőkének vagy barnának születik s nem tehet róla. A természet szeszélye formálja a szemet úgy, hogy az ember bizonyos módon lásson; a látásnak ez a módja megcsalhatja az embert és mégis, csakis, ha ezen a módon látunk, akkor láttathatjuk másokkal, amit magunk láttunk. A hivatott drámaírónak már az első kisérletén is meglátszik ez az igen ritka képesség, ha valami kollégiumi bolondságot, vagy ha valami szalon-tréfát ír is. Az optikának és a távlatnak a tudománya teszi ennek a képességnek a lényegét; annak a tudománya, hogy le tudjunk rajzolni egy személyt, egy jellemet, egy szenvedélyt, egy indulatot – egyetlen tollvonással… A mennyezet-festéshez lehetne a drámairást hasonlítani: jaj a festőnek, aki elfelejti, hogy kompozícióját messziről fogják nézni, alulról fölfelé, s hogy képe a világítást alulról kapja… Valaki, aki teljesen értéktelen, mint gondolkodó, mint moralista, mint bölcsész, mint író, elsőrendű drámaíró lehet; másfelől, ha a gondolkodó, a moralista, a bölcsész, az író darabot akar írni, s azt akarja, hogy meghallgassák: okvetetlenül meg kell lennie benne az előbb említett értéktelen ember veleszületett, külön képességének, röviden, hogy: valaki mester legyen ebben a művészetben, ügyesnek kell lennie a mesterségben…“ stb.

Scribe, akit ugyanebben az előszóban a chinai árnyképek Shaksperejének nevez, talán – nem bizonyos – Dumas filsnél is ügyesebb volt a mesterségben; mint „mestert ebben a művészetben“ Dumas filst eddig még nem hagyta maga mögött senki. S hogy drámaírói érzéke mily tökéletes volt, annak kitünő példája _A tékozló apa_, az a színdarabja, melynek pompás épületét, mint színpadi varázslóhoz illik, egy semmiségnek látszó gondolatból alkotta.

A meseszövés újságában, a cselekvény bőségében, a kompozíció szabatosságában, a színmű arányos tagoltságában rejlenék ez a varázslat? Nem. Az alapvetés nem mintaszerű. A két első felvonás csupa expozíció, s e felvonások nem is rövidek. Az ember azt hinné: nagyon nehézkes talapzat ez annak, amit rá akarnak építeni. A mese nem banális, de a régi motívumokból szőtt; történetünk a szerelem, a párbaj és a pénz untig ismert világában zajlik le. A cselekvés nem sok; csakhogy éppen elég. S hogy a darab mennyire nem _secundum regulas artis_ készült, mutatja az, hogy a legvitathatóbb benne: a cselekvés első bonyolódása. A gróf nagyon könnyű szerrel mond le házasságáról; André nagyon hirtelen ugrik bele. Itt érezhető leginkább, hogy a konvenció a _vieux jeu_nak egyik nélkülözhetetlen alkateleme.

De lássuk tovább, hogy mi fejlődik ebből a bogból; talán megleshetünk valamit a szerző titkából. Ami következik, az már logikusan folyik az előzményekből. Abból, hogy ez a három ember szereti egymást, nagyon ferde helyzet származik. Andrét bosszantja apjának feleségével való nagy bizalmaskodása; tudja, hogy az asszonyka imádja őt s hogy apja csak egy kedves nagy gyerek, de sejteni kezdi azt is, hogy kettőjük nagy mulatozását az örök rosszaság nem ilyen ártatlanul kommentálja. Az is bántja, hogy apja, akinek sejtelme sincs róla, hogy már a fia tőkéjét költi, folytatja könnyelmű pazarlását. Elég egy semmiség, valami, ami szinte ürügy, hogy rossz kedve kifakadjon s megjelennek az első fellegek. A többi magától következik. A gróf, akit a világ persze figyelmessé tesz, kezd gyanupörrel élni, hogy a fiú nem a régi többé. És íme: André csakugyan örül, mikor azt hallja, hogy apja egy időre el akar utazni. Tehát infámiával gyanusítja őt: az édesapját! Mélyen megsértődik szeretetében, de lenyeli keserű csalódását s hogy önkéntes elhagyatottságában vígasztalódást találjon, összeadja magát egy courtisanenal, aki segítségére van abban, hogy mihamarább nyakára hágjon egy vagyonnak, amely voltaképpen a fiáé, de ennek a gyöngédségéből kettőjüké. André természetesen nem nyugszik bele, hogy mindannyian koldusbotra jussanak, s most már a courtisane körül folyik a harc, melyben egyik fél se akarja a másikat bántani s melyben mégis mind a kettő szenved. Világos, úgy-e, hogy rá kell jönniök, minő félreértés van közöttük? Rá kell jönniök, hogy most is csupa nagylelkűséggel harcolnak egymás ellen; hogy a fiú a magáéval áll helyt a tékozló apáért, akit imád; s hogy az apa meg akar verekedni a fia helyett, az életével kívánva fedezni azt, akivel már csak „ön“ beszélget. Mily gyönyörű vonás, hogy: nem várják meg, míg erre rájönnek, nem háborúznak addig, míg a félreértés kiderül, hanem harc és háború közepett, az első találkozás alkalmával, megölelik egymást és kibékülnek, csak mert nem tudnak egymásra haragudni!

Ekkorára mi is rájövünk a szerző titkára. Varázslata a jelenítés, az érzékeltetés rendkívüli erejében rejlik. Az alatt a két első felvonás alatt, mely egy-egy pillanatig tán hosszadalmasnak tűnt föl, olyan biztossággal rajzolta meg alakjait, úgy megfogta számokra szimpatiánkat, a puszta könnyedségeknek látszó _tollvonásokkal_ annyira megvilágította a helyzetet, hogy mindazt, ami történik, várjuk, óhajtjuk. Az ilyen hajtások kielégülése teszi a színdarab élvezetének a lényegét. De azonkívül is gondoskodik rólunk. Mily szép logikus sora az érdekes, eleven jeleneteknek! S mily gyönyörű dialógok! Talán irrealitás, sőt tisztára lehetetlenség: ennyi elmés ember egy csomóban, amint, meglehet, fikció az a sok megragadó vonás és kedvesség a főalakokban, a példaszerű nemesség, finomság, nagylelkűség stb., de lehet-e nagyobb színházi öröm, mint ilyen nívójú beszélgetést hallgatni s gyönyörködni a gyújtó mondások e pompás tűzijátékában?

Az észak felől érkező komoly férfiak, akik Dumas fils halála óta birtokukba vették a színpadot s a drámairodalomban magukhoz ragadták a vezetést, nagyobb fákba vágják a fejszéjüket, mint Dumas fils, nagyobb hegyeket mozgatnak, nagyobb problémákat firtatnak, igaz. De mialatt fárasztó részletességgel adják elő pontról-pontra vitatható új eszméiket, gyönyörködtetnek-e ennyire, akár a tartalom világosságával, akár a forma pompájával? Hogy alakjaik „reálisabbak“? Hogy nem aggatnak magukra színes színpadi köntöst s hogy ellenkezőleg a _vieux jeu_ összes figuráin van némi theatrális kendőzés: meglehet. De vajjon ama szigorúan „reális“ alakok, komplex lelkükkel, melynek mélyén – minden erőlködés ellenére is – a legtöbbször csak homályosságot látni, meg tudnak-e ragadni bennünket azzal az erővel, amellyel ezek a derűsebb, régi módi jellemek? És mikor egyéniségük jogaiért mély fejtegetésekbe bocsátkoznak vagy rideg önzéssel marakodnak, van-e annyi _élet a színpadon_, amennyi a _vieux jeu_ e megkapó figuráiról sugárzik felénk?

XVIII. SARDOU. Az agglegények.

(Vígjáték 5 felvonásban. Új betanulással adták a Nemzeti Színházban 1891 szeptember 18.-án.)

Nálunk az olyan fajta darabokat, aminő _Az agglegények_, „színmű“-nek szokás nevezni. De amellett, hogy a „színmű“ megjelölés kissé határozatlan – mert hiszen az, amit a színpadon előadnak, majdnem kivétel nélkül színmű szokott lenni, – ez a szó éppen oly hűtlenül fejezi ki a darab tónusát, mint a „vígjáték“ elnevezés. Egyetlen szóval bajos is volna meghatározni _Az agglegények_ műfaját. Bizonyára inkább vígjáték, mint bármi más, de olyan vígjáték, melybe egy másik darab, még pedig: egy valóságos dráma van ékelve.

Maga a vígjáték Sardounak a remekeiből való, tele kitünően rajzolt kómikus figurákkal, ötlettel és mulatságos szituációkkal. Ezek az alakok, helyzetek és ötletek, azóta, mióta _Az agglegények_et először adták, számtalanszor cseréltek ruhát; mindannyit láttuk már másolatokban, hol itt, hol ott, mert hisz a jó francia darabokra nézve a lélekvándorlásról szóló legenda kétségtelen valóság. Mindamellett – s _Az agglegények_ értékét ez bizonyítja a legjobban – úgy az alakok, mint a szituációk és az ötletek teljesen megőrizték frisseségöket; harminc esztendő óta nem kopott rajtuk semmi. Már arról a drámáról, melyet Sardou – nagy művészettel ugyan, de csak – beleillesztett e vígjátékba, nem mondhatjuk ugyanezt. _Az agglegények_ drámai része meglehetősen _démodé_nak tűnik fel előttünk, mert azok a konvenciók, melyekre támaszkodik, nem használatosak többé.

Lássuk először is ezt a drámát.

Mortemer úr kedves, finom, gavallérember, aki sokat élt és sokat szeretett, s aki ötven esztendejének ellenére, rá se gondol, hogy végre nyugalomra térjen. Nem érez bűnbánatot, nincsenek skrupulusai, s akkor se hisz a jóban, hogy ha látja. Ovatos és merész, kitanult és megriaszthatatlan, szóval: félelmetes tudós a szerelmi tudományokban. Ez a vén farkas, aki szüntelen a szép asszonyok kertje körül kullog, egy ambicióval teljes napon ráveti a szemét Chavenay Antoinette kisasszonyra, aki maga a megtestesült Ágnes. Antoinette a három csillagos ártatlanságok közül való: még csak sejtelmei sincsenek. Mortemernek tehát nem sok fáradságba kerül magához csalnia. Antoinette megjelenik; csakhogy – jön, nem lát semmit és győz. Ugyszólván álmában menekül meg, mint azok, akiket a rabló csak azért kímél meg, mert szenderükben meg se moccannak a gyilkoló tőr mellett. Ez az égi naivság lefegyverzi, meghatja, elérzékenyíti Mortemert. Szeme megnyílik e mennyei fényesség láttára: Saulusból Paulus lesz. És Antoinette úgy hagyja el a farkasbarlangot, hogy a legcsekélyebb sejtelme sincs róla, minő veszedelemben forgott.

Ez a találkozó idézi elő a bonyodalmat. Antoinettet meglátták, amint Mortemertől távozott, s aki meglátta az maga a vőlegénye, Nantya úr. Nantya föllázadva rohan be Mortemerhez s elégtételt követel tőle. Mortemer megnevezi a segédeit, anélkül, hogy tudná, hogy ez a bizonyos Nantya úr az ő tulajdon fia.

Mortemer ugyanis hajdanában szerencsétlenné tett egy szép fiatal asszonyt, aki őt imádta. A férj nyomára jött a viszonyuknak, eltaszította magától a feleségét; kedvesének e válságos helyzetében Mortemernek nem volt más dolga, mint hogy külföldre utazzék – egy másik hölggyel. Nem is sejtette, hogy a szerencsétlen asszonyt áldott állapotban hagyja hátra. Az elhagyott szerető, kitől a férje elvált, visszavonult egyik falusi jószágára, s fia, mikor felnőtt és megtudta, hogy a név, melyet visel, őt nem illeti meg, ettől a jószágtól kölcsönzött magának nevet. Így történt, hogy apa és fiú három felvonáson át folyvást farkasszemet néztek egymással, anélkül, hogy gyanították volna, minő viszony fűzi őket egymáshoz.

Mortemer, akit Nantya egy levelének a pecsétje tesz figyelmessé, a párbaj-segédek magyarázataiból tudja meg, hogy Nantya az ő fia. S abban a pillanatban, mikor már indulnia kellene a párbajra, kijelenti, hogy nem verekszik. Az okot azonban nem meri megvallani. Fia mindig gyűlölettel viseltetett iránta; most is egyik sértés után a másikat vágja a szemébe; hogyan vallhatná meg neki azt a megbocsáthatatlan vétket, melyet egykor az anyja ellen követett el?… Nantya, aki a Mortemer vonakodását gyávaságra magyarázza, már kezet emel rá: Mortemer meg van törve, de hallgat.

A megoldás előre látható. Antoinettenek csak egy pár szavába kerül, s Nantya meggyőződik róla, hogy Mortemer igazat mondott, mikor a kis leány tökéletes ártatlanságát erősítgette. Meggyőződése oly mély, hogy Antoinettet mindjárt meg is kéri. Ez után természetesen semmi oka Mortemerre haragudnia. A szerencsétlen apa, aki, bár nem meri kérni, de mégis reméli a bocsánatot, úgy találja, hogy Antoinette megegyengette vallomásának az útját. Gyónni kezd tehát Nantyának – aki eleinte azt hiszi, hogy a gyermek, akiről szó van: Antoinette – s látva, hogy Nantya maga is mélyen meg van indulva, elmondja a teljes igazságot. Nantya persze megbocsát anyjáért is, mert nem felejtette el, hogy haldokló anyjának „bocsánat“ volt utolsó szava.

Ennek a drámának a gyöngéi szemet szúrók. A Mortemer hirtelen magába térése nem éppen természetes; a vén róka, aki egyszerre szelíd báránykává változik át, legalább is nagyon meglepő. Az se könnyen magyarázható meg, hogy ezt a teljességgel nem érzelgős embert, aki eddig egy cseppet se törődött szeszélyének áldozataival, fiának a látása tüstént elolvasztja. Az pedig, hogy olyan állhatatosan vonakodik magát revelálni a fia előtt, bár Sardou igen raffináltan magyarázza a dolgot, kissé mesterkéltnek tűnik fel, úgy hogy ezekben a jelenetekben szinte látni véljük a színpadi technikus kezét. Az utólsó szcénák kissé ríkató célzatúak; általában ebben az egész drámai részben sok a csinált, a keresett, a kiszámított.

Hogy azonban ez a drámai rész is nagy virtuozitással van megkomponálva, nem lehet tagadni. Ami pedig magát a vígjátékot illeti, ez igazán elsőrangú kompozició. Mortemer agglegény-társai: a dekrepit, vén és hülye Veaucourtois, aki már alig tud vánszorogni, s még mindig vágyakozik a hódító babéraira, meg az önző, kényelemkereső s örökké zaklatott Clavières pompás kómikus figurák. Mulatságos alakok az ellenlábasok: a három különböző férj is. A szituációk mindig élénkek, helyenkint nagyerejűen kómikusak. Hogy a dialogusokban igazi elmésség szikrázik, azt talán fölösleges is külön felemlíteni.

XIX. SARDOU. Thermidor.

(Dráma 4 felvonásban, fordította Paulay Ede. Első előadása a Nemzeti Színházban 1892 március 23.-án.)

A közönség olyan, mint az asszony: „add neki a szívedet, ki fog nevetni; ne adj neki, csak egy kihívó mosolyt, bomlani fog utánad“. Tizenkét tökéletes bukás után a fiatal és kiéhezett Sardou megértette ezt az útszéli bölcsességet; megértette és nem írt többé poétikus, lehetetlen színdarabokat, hanem megírta az _Utolsó level_et. Később egyszer még visszatért a régi szerelméhez, s ennek az eltévelyedésnek köszönhető a _Gyűlölség_, mely talán a _Hazá_n kívül a legértékesebb dolga Sardounak. A _Gyűlölség_ is megbukott, s Sardou okult a példából: elzárta a szívét hét lakattal. Olyan jól elzárta, hogy mikor vénségére, egyszer, kivételképpen szüksége lett volna rá, nem találta többé sehol.