Part 6

Miért? Erre a felelet nem az, hogy a Coraliekon, a kis bárókon és a kereveteken kívül minden csak mese. Nem is az, hogy ahol drámai eszközökként titkos kémek, sbirrek, tizek tanácsa, méreg és gyilok, podeszta és kóbor színésznő szerepelnek, az már eo ipso nem igaz.

Így csak a felületesség beszélhet. A sbirrek, méreg és gyilok, a csapóajtók és ez az egész páduai dekoráció nagyon szerencsésen választott keret _Angelo_ drámájához. Annak a kivételes drámai akciónak, melyet a kivételes lelki összeütközés involvál, kivételes időkben, kivételes erkölcsök uralkodása alatt kell megesnie, olyan világban, amelyről a néző eleve föltételezi, hogy akkor a levegőben voltak a mai nap már szokatlan dolgok.

Hogy miért hamis _Angelo_nak a drámai összeütközése, arra a felelet egészen más. A dolog nem érdektelen; jellemző az egész romantikus irodalomra. Lássuk tehát. Ime a darab, in nuce: Tiszbének, a kóbor színésznőnek, Angelo podeszta kedvesének anyját egykor megmentette Bragadini Katalin, a podeszta felesége. Tiszbe tudja a dolgot, de nem tudja, hogy ki volt a megmentő. Ma pedig Katalin és Tiszbe ugyanegy férfit szeretnek, Rodolfot. Rodolfo nem szereti Tiszbét, de szánalomból nem utasítja vissza s nem tagadja meg tőle az ölelését. Ezért Tiszbe jogot formál a Rodolfo szívére. Rodolfo azonban Katalint szereti s Tiszbe nyomára jő a viszonyuknak. Katalin és Rodolfo között ugyan csak plátói viszony van, de a Tiszbe féltése fellobog és a Rodolfo nyomaiban behatol a Katalin hálószobájába. Rodolfo el van rejtve. Egy perc és a gyanakvó podeszta meglepi Katalint, előhalássza Rodolfot és keresztülgázol mind a kettőn. Ebben a kritikus pillanatban Tiszbe megtudja egy feszületről, hogy Katalin az, aki az ő anyját megmentette. (Ebben a jelenetben minden rekvizitum s minden szó csupa drámaiság.) Mi történik?

Ha ez a csomó egy mai regényíró elé kerülne, az illető bizonyára két dolog közül választana. Vagy olyannak festené Tiszbét, akiben a szerelmi furor erősebb mint a hála, s ebben az esetben a modern Tiszbe kiszolgáltatná Katalint Angelonak, azután pedig lelkifurdalásokat érezne és így tovább. Vagy olyan emelkedett léleknek mutatná be Tiszbét, aki a hálaérzetének fel tudja áldozni szerelmét s ebben az esetben Tiszbe megmentené Katalint, megáldaná, azután utóbb, meglehet, késő bánat szállná meg. De ebben az utóbbi esetben a modern Tiszbében – érdekesen festett lelki küzdelem után – csakugyan győzedelmeskednék a hálaérzet; a szerelmi láng, a bosszúvágy, az erős ellenáram hatása alatt legalább egy pillanatra elcsitulna s helyet adna az erősebb és emelkedettebb érzelemnek. Tiszbe megfékezné bosszúvágyát, féltékenységét és szerelmét, s legalább egy percre, míg cselekszik, _szívének engedne_, mikor _hálából_ megmenti Katalint.

Mert a modern irodalmi felfogás szerint (ahogy ma látjuk a lelki dolgok igazságát) érzéseink relativek, egyik erősebb, másik gyöngébb, továbbá változók; a meglehetősen egyforma jelentőségű érzések közül, a különféle impressziók hatása alatt, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül.

A romantikusoknál nem így van. A romantikusok maguk kreáltak a lelki dolgokra törvényeket (csupán a Szépre, a Nagyszerűre és a Meglepőre való tekintettel) és elhanyagolták azt, amit megláthattak volna, amit mi igaznak, természetesnek, normálisnak nevezünk. A romantikusoknál az érzések – esztétikai elveiknek megfelelőleg – abszolutak, változatlanok, határokon felülállók. Sőt ami különösen jellemző, érzéseket csak superlativusokban ismernek. A romantikus hősöknek nincsenek erősebb vagy gyöngébb érzéseik (azoknak se, akikben két vagy három szenvedély küzködik) nekik _csak legerősebb érzéseik_ vannak.

Tehát Tiszbében is superlativusban van meg úgy a szerelmi bosszúvágy, mint a hálaérzet. Hogyan győzedelmeskedjék akkor az egyik a másikon, ha mind a kettő legyőzhetetlenül erős?

Nem is győzedelmeskedik. Tiszbe nem a szívének enged, hanem egy jelszónak, amely a romantikusoknál a konvenciók közé tartozott.

Nézzük a jelenetet. Tiszbe bizonyos a dolgáról. Ég a gyűlölettől és megfojtaná Katalint egy kanál vízben. _Akkor is, mikor már tudja, hogy Katalin mentette meg az anyját_. Megmenteni és ott hagyni neki Rodolfot reggelig? Jobban szeretné megölni Katalint, mint hogy ezt megérje. Most jő az okoskodás. Igen, de neki meg _kell_ mentenie Katalint. Miért? Mert _muszáj_. Mert hálásnak, sőt leghálásabbnak kell lennie, mert így hozza magával _a becsület, a kötelesség_. Ha belenézünk a lelkébe, meglepetve látjuk, hogy nincs abban egy szikrányi igazi hálaérzet se; nincs abban csak szerelem és gyűlölet (abszolut szerelem és abszolut gyűlölet). De megmenti Katalint, mert így kell tennie, mondjuk ki a szót, mert: _tartozik vele_, mint Hernani megöli magát a kürtszóra, mert így hozza magával a castiliai becsület, az adott szó szentsége, a point d’honneur kultusza. A romantikus hősök és hősnők, ha nagy tetteket művelnek, mind _fizetnek_. Megteszik, mert _tartoznak vele_ a romantikusok erkölcsi fogalmainak. Ezek az erkölcsi fogalmak szépek, nemesek, a nagyszerűig emelkedettek. És éppen ebben rejlik a romantikusok egyik örök érdekessége. Az ember morális lény.

De tagadhatatlan, hogy azok az emberek, akiket mi ismerünk, akiknek a cselekvéseiből megállapítjuk magunknak a lelki dolgok kis kátéját, nem cselekesznek a romantikusok erkölcsi fogalmai szerint. Azért az ő akcióik, elhatározásaik ránk nézve nem igazak és nem igazak a lelki küzdelmeik sem.

Nem igaz a Tiszbe küzdelme és elhatározása sem. Mi legalább már nem hiszünk neki. Úgy találjuk, hogy Tiszbében nincs hála, Tiszbe csak hálásnak mondja magát. Nem a szívének enged, csak egy mot-d’ordrenak. Nem fékezi meg, nem küzdi le a szenvedélyét, csak skartba teszi; ami előttünk megérthetetlen, természetellenes. Ezért nem hiszünk az áldozatában sem és ettől fogva nem hiszünk azután semmit.

Ami következik, az már csak fokozás. Angelo – Rodolfo elsikkasztott leveléből – nyomára jut annak, amit gyanított s titkos kivégzésre ítéli a feleségét. Tiszbe azonban még egyszer megmenti Katalint s most még frappánsabban, mint előbb. Méreg helyet altatót ad neki. Végül pedig, az önfeláldozás koronája az, hogy Tiszbe megöleti magát Rodolfoval, aki őt Katalin gyilkosának hiszi, „hadd legyenek boldogok“.

Minderről csak fokozottan ismételhetnők, amit fentebb kifejtettünk.

De az következik-e ebből, hogy ilyen darabokat mint _Angelo_, ne is adjanak elő? Mintha a modern darabokban csak úgy dühöngene az igazság!

Előadják a francia vaudeville-eket és bohózatokat, melyekben minden, még az elmésség is konvenció, előadják a német familia-vígjátékokat, amelyekben már elmésség sincsen, csak konvenció, előadják minden magyar tollpróbálgató diákos színi tréfáit, melyekben se elmésség, se konvenció, se semmi a világon, legfeljebb a drámaírásban való járatlanság és rokonszenves gyámoltalanság; előadnak mindent, – és csak éppen Hugo Viktort ne adják elő?! Különös kivánság.

XIV. HUGO VIKTOR. Tudor Mária.

(Dráma 4 felvonásban, fordította Paulay Ede. Új betanulással adták a Nemzeti Színházban 1893 október 6.-án.)

Tudor Mária, Anglia királynője, Hugo Viktor darabjában megtudja, hogy a kedvese, Fabiano Fabiani, egy olasz kalandor, elcsábította Janet, Gilbert vésőmunkás gyámleányát, aki tulajdonképpen Talbot grófkisasszony. Első dühében ki akarja végeztetni hűtlen szeretőjét s eszközül használván Gilbertet, aki bosszút áll gyámleánya és imádottja megrontásáért, halálra itéli Fabianit, azon a címen, hogy ez Gilberttel meg akarta gyilkoltatni őt, a királynőt. Anglia főnemesei úgy örvendeznek, mint örvendeznének Petur és társai a meráni herceg bukásán. Tudor Mária azonban megbánja a dolgot s szeretne megkegyelmezni a nyomorultnak, akit minden hitványsága ellenére is szeret, forró vére egész hatalmával. De immár neki sem áll hatalmában megkegyelmezni kedvesének. A népet felizgatták s ez a kívül zajongó nép Fabiani fejét követeli. A királynőnek bele kell nyugodnia, hogy nyilvánosan nem kegyelmezhet meg szeretőjének. Ez nem zárja ki, hogy meg ne szöktethesse. A fekete lepel alatt le fogják ütni egy másik embernek a fejét, a Gilbertét, aki úgyis eladta az életét a királynőnek. De vajjon nem játsszák-e ki? – riad meg az utolsó pillanatban. És halálos aggodalmakat áll ki, valamint Jane is, aki meg Gilbertet félti, mert emezt szereti „igazán“, nem a csábítóját. És Jane a szerencsés.

A királynőt kijátszották, a Fabiani feje hullt le, Anglia meg van mentve.

– Ki merészelte ezt tenni?! – ordít fel a királynő.

– Én – szól Simon Renard, a világboldogító s finita la commedia.

* * *

Aki szeszélyből elolvasta, tudta, aki csak a tanáraitól hallott róla, szívesen elhitte, hogy ez a _Tudor Mária_ Hugo Viktornak a legeslegrosszabbik darabja; kiváncsi nem volt rá senki, se nálunk, se Franciaországban. Párisban, ahol pedig még mindig kegyelettel vannak Hugo Viktor iránt (ha ennek a nagy névnek a nimbusa már feloszladozik is) _Tudor Máriá_t nem játsszák évtizedek óta.

Igazi sikere nem volt soha; nem tetszett akkor sem, amikor a romantika még virágjában volt s _Ruy Blas_t, _Hernani_t vagy _Marion Delorme_ot fanatikus csodálók tapsolták. Akkortájt előadták néhányszor a mi Nemzeti Színházunkban is, hogy azután ad akta tegyék; s egy félszázadon át senki se kívánkozott utána. Miért adták hát elő, akkor, amikor már egy félszázad múlt el a bukása óta, akkor, amikor a romantika már végképpen lejárta magát, nálunk, ahol Hugo Viktornak még _Hernani_ja sem tetszett igazán soha?! A felelet nyilvánvaló. Azért, mert egy parádés szerep van benne, s ez a szerep, a címszerep, nagyon alkalmas arra, hogy a kiváló színésznők egész nagyságában mutathassák meg benne a művészi egyéniségüket. A szerep három, nagyon különböző lelkiállapot érzékiségét kívánja meg alakítójától. Első étape: a tomboló harag, második: a reakció, harmadik: a vergődés az aggodalomban. Amikor Tudor Mária így kiált fel:

– Csak a lábammal kell dobbantanom s vérpad nő ki a földből! – előadója olyan hangot hallathat, mely a nézőre azt az impressziót teszi, mintha a vérpad már valósággal ott volna a színpadon.

Éppen ilyen nagy hatást kínálgat az a két szó, amellyel Tudor Mária a hóhérnak ajándékozza kedvese fejét:

– Neked adom!…

Az utolsó felkiáltásával pedig:

– Ki merészelte ezt tenni?!… – Tudor Mária alakítója úgy megborzongathatja a nézőt, hogy ennek a nőstény oroszlánra kell gondolni, amelyet párjától fosztott meg a golyó.

Természetes tehát, ha ez a szerep vonzza a színésznőket s ezek közül éppen a legnagyobbakat; és természetes az is, ha a nagy színésznő, hogy nekivaló szerephez juthasson, ki-kiemeli pompás sírboltjából a már rég eltemetett darabot.

Nem igen volna igazolható, ha valaki az ilyen alkalommal hosszan és részletesen bírálgatná _Tudor Máriá_t. Ez a darab tele van gigászi furcsaságokkal; ezekre vadászni nagyon olcsó és nagyon haszontalan dolog volna. A dráma képtelenségei toronymagasságúak; a gyerek is megütődik rajtok. És a mi közönségünk éppenséggel nem naiv kedélyű; ellenkezőleg, a legszkeptikusabb közönség a világon. Kegyetlen, mint maga Tudor Mária; néha szeszélyből, vannak türelmes órái, de jaj annak a szerzőnek, aki nem a türelmes órájában találja.

_Tudor Mária_ reprize alkalmával nem volt elnéző kedvében s minduntalan kinevette a költőt. Megbotránkozott benne, hogy ezek a históriai figurák nem „igazi emberek“, akik erényeikben és gyöngeségeikben hasonlatosak volnának a zártszékbérlőkhöz, hanem cifra vagy sötét ruhákba, fénybe vagy árnyékba öltöztetett bábuk, akiknek szörnyű még az erényük is s akiknek a gonoszsága már nem is hátborsóztató, hanem mulatságosan ördögi. Emberek – Hugo Viktor darabjaiban! Hogy, honnan kerülnének oda? Ez a csodálatos zseni oly kevéssé ismerte az embereket, mint a Montblanc csúcsa.

Miért? Talán, mert nem méltóztatott megismernie őket. Kitelhetett a gőgjétől. És emberismeret híján a tulajdon nagyságát osztogatta szét az alakjainak, nagyságot adva a szentképeinek és nagyságot a zsiványainak. Ez a mi kicsinyes korunk pedig, mely nem hisz többé semmi nagyban, még a nagy zsiványokban sem, sohase kegyetlenebb, mint ha azt akarják elhitetni vele, hogy a nagy dolgok és a nagy emberek csak úgy lökdösődnek ezen az eladósodott világon.

Színdarabot, ha csak ideig-óráig is, kétféle dolog éltet. Ha az ember nem ragad benne, megejtheti a nézőt még a mesteri machináció is. Hugo Viktor nagy drámacsináló volt s ebben a _Tudor Máriá_ban is vannak jelenetek, amelyek egykor frappánsak lehettek. De semmi se avul el olyan hamar, mint a színpadi machináció; s a romanticizmus félszázados színi masinériái ugyancsak megkoptak. Új emberek jöttek azóta, akik sokkal ügyesebb, bonyodalmasabb masinériákat találtak fel s a romantikus raffinéria ma már gyermekesnek tetszik.

Ez a záporesője az orgyiloknak, ezek a titkos kijárások, amelyekbe beleszédül az ember feje, ezek a váratlan megjelenések s a bűnöst megremegtető találkozásai a véletlennek, ezek a titokzatos zsidók, trónteremben járkáló munkások és börtönökben bujkáló királynék, ezek a lordok, akik úgy esküdöznek, mint a cigányok, ezek a telegrafikus gyorsaságú színváltozások: hóhér és barcarola, gitár és félrevert harangok, szőke haj villanása az éjben és elitéltek fekete leplei a csillárok alatt – ma már az Árgirus királyfi viccei, amelyek nem lepnek meg többé senkit. Az egykor oly rémes dominókat, amelyeknek láttára elakadt a néhai nézők lélekzete, ma azzal fogadja a zártszékbérlő: „Ismerlek szép maszk, abból a maskarabálból, ahol húsz évvel ezelőtt találkoztunk!“

S hozzá a romantika divatjamúlt stílusa, ez a temérdek ellentét – a kontrasztkeresés folytonos ismétlődése – ez a mindig egyformán váltakozó fehér és fekete, amelyek jelentkezését már előre tudja a mai hallgató, aki fordulatosabb, változatosabb s amellett diszkrétebb, józanabb stílushoz szokott! Nem, nem csoda, ha sokan nevetnek _Tudor Máriá_n.

De a hébe-hóba kitörő derültséget kissé mérsékelni lehetett volna apró törlésekkel. Igy ki lehetett volna húzni azt a félezer angol nevet, mely Hugo Viktornál megannyi nagyság kifejezése akart lenni. Ezeknek a jó angolsággal kiejtett furcsa neveknek, kivált a szenvedélyes beszédben, például a dühöngő királynő ajkán, komikusan kellett hatniok. Mikor valaki tombol, bizonyára felhagy minden affektálással. Már pedig a magyar beszédben az idegen szavak és nevek helyes kiejtésének pontos betartása csak mesterkélt lehet. Ez a mesterkéltség, mikor egy lélekzetre egész tucat idegen nevet hallunk, annyira feltünő, hogy véget vet minden komoly hangulatnak s minél inkább megdöbbentő akart lenni, annál nagyobb az ellenkező hatás.

XV. DUMAS FILS. A bagdadi hercegnő.

(Színmű 3 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1882 április 16.-án.)

Ismét egy dráma, mely társadalmi problémákat fejteget. Dumas fils, a fáradhatatlan vitatkozó ismét megjelent előttünk, hogy csillogó dialógokba öltöztetett hamis érveléseivel, hideg okoskodásával elhitesse velünk felvetett tézise helyességét. A módszer, mellyel témáját bizonyítgatta, a régi volt; eszközei is ugyanazok. Megint nagy ügyességű színpadi szemfényvesztőnek bizonyult; ugyanazokkal a fogásokkal, melyeket már régóta s nagy szerencsével használ, sikerült a közönség szemét elkápráztatnia. Mindenben a réginek mutatta magát, csak a témája volt új s nekünk nem lehet egyéb feladatunk, mint lehetőleg híven regisztrálni azokat az argumentumokat, melyekkel tételét védelmezte.

Ezt a tételt, melyet Dumas fils csak bizonyítékai előadása után s nem éppen világosan darabja végén süt ki, legrövidebben talán így lehetne kifejezni: Egy nő, akit vére, neveltetése, körülményei mind arra kárhoztatnak, hogy elbukjék, az örvény széléről visszatántorul, ha igazán – anya.

Lássuk a bizonyítást.

Képzeljenek önök, így szól Dumas fils, egy nőt, akinek ereiben királyi vér foly s aki egy – lupanarban született. Volt valaha egy királyfi, akinek búskomorságát nem tudták eloszlatni székvárosának (mondjuk: Bagdad) gyönyörei s királyi atyjától Párisba küldetve, a francia fővárosban gyúl először szerelemre, még pedig egy szívtelen, ledér nő iránt. Gyermekük atyjától királyi büszkeséget, anyjától forró vért kapott örökségbe. Büszkesége megóvja, hogy tisztátalan legyen; forró vére – de ezt később. Ime, ez a hősnő.

A hipotézisekben nem lehet nagyon válogatnunk; el kell fogadnunk, hogy az örök nőiességet ez a kivételes lény képviselje. Nem könnyen, de végre is el tudjuk képzelni azt a másik főszereplőt is, akit Dumas hősnőjével szembe állít. A Nourvadyak, akik azzal a jó tulajdonsággal dicsekedhetnek, hogy negyven millióval rendelkeznek s lövéseik ötven galamb közül ötvenet szoktak eltalálni – szintén nem mindennapi lények. De ne feledjük, hogy ez még mind föltevés s a dráma ilyen exotikus alakokkal is megalkotható. A harmadik alak, a férj, aki a cselekvény trióját kiegészíti, úgyis elég közönséges alak, ha az együgyűséget közönségesnek ismerjük el. De a férjeknek joguk van ostobáknak lenniök.

Lássuk, hogy e három főszemély cselekvése miképpen érvel a Dumas tétele mellett.

Lionette, a „bagdadi hercegnő“, szerelemből férjhez ment Jean de Hun grófhoz, aki e házassággal egész családja haragját vonta magára. Egy ideig boldogok; szeretik egymást s még jobban gyermeköket. De Lionette fényűzése a csődbejutás küszöbére juttatja őket. Még mindig a hipotézisek talaján állunk, mert e pénzkérdés nélkül a drámai bonyodalom nem indulna meg. Férj és feleség elhatározzák, hogy inkább meghalnak, mint hogy hitelezőik károsodásával mentsék meg vagyonuk egy részét, szegényen pedig nem élhetnek. Ezt az időpontot igen alkalmasnak találja tervei megvalósítására Nourvady, Lionette negyvenmilliomos imádója. Egy sajátságosan durva, hosszú mondókában, mely azt juttatja a néző eszébe, hogy mesés gazdagságu papájától jobb nevelést is kaphatott volna, tudtára adja Lionettenek, hogy egy palotát rendeztetett be számára s ez előtte és csakis előtte minden pillanatban tárva van. Átadja a palota kulcsát, rendelkezzék vele – bármikor. Minden becsületes és józan gondolkozású asszony félbeszakította volna a nábobot harmadik szava után s ha ez esetleg folytatja, inasaival dobatja ki. Lionette, bár a harag tüze s a megszégyenülés égetik, nem tehet így, mert akkor – nincs dráma. Végighallgatja tehát a lealázó ajánlatot s megelégszik azzal, hogy a kulcsot a nábob előtt kihajítja az ablakon. Nourvady cinikusan jegyzi meg, hogy az ablak a kertre s nem az utcára nyílik: amikor szüksége lesz rá, előkeresheti a kulcsot. Lionette azt a rövid megjegyzést teszi: „Szemtelen“ s otthagyja a milliomost. De ez nem engedi magát ilyen könnyen elriasztani s kifizeti a bagdadi hercegnő minden adósságát. Ezt először a férj tudja meg. Jean de Hun gróf nem hallgatva a józan ész szavára, rögtön elhiszi, hogy neje, aki pár perccel előbb még készebb lett volna meghalni, mint hogy hitelezői megrövidüljenek, eladta magát a milliomosnak. Oly durván támadja meg, hogy Lionette – a király leánya – méltóságán alul valónak találja védekezni. Egy pár szó mindent megmagyarázna, de Lionette nem mondja ki e pár szót, mert különben – nincs dráma. Némán tűri férje szemrehányásait s találóan azt mondja róla: „Ostoba.“

A második felvonásban azonban oly lépést tesz, mely kevésbé magyarázható, mint férje oktalan féltékenykedése. Elmegy Nourvadyhoz, természetesen csak azért, hogy megleckéztesse merészségéért, amellyel adósságát kifizette. Higyjük el, hogy ez megeshetik; tegyük fel, hogy férje durva fellépése zavarba ejtette s maga sem tudja, mit cselekszik. De mi történik? Mikor éppen visszautasítja Nourvady tolakodását s királyi büszkeséggel megérteti a nábobbal, hogy sohasem lesz az övé: jön a férje s rendőrökkel töreti be az ajtót, hogy gyanújáról megbizonyosodjék. Mindenáron rajta akarja érni nejét a házasságtörésen, mintha sejtelme se volna arról, hogy ezzel nemcsak nejét, de önmagát is megalázza. De mondjuk, hogy a féltékenység, ez a leghatalmasabb s legőrültebb szenvedély nem ismer logikát s fogadjuk el még e föltevést is. Mit tesz Lionette? Mikor hallja, hogyan vezényli férje a rendőröket az ajtó betörésére, feltámad női önérzete s ez a legesztelenebb tanácsot sugallja neki. Ahelyett, hogy elrejtőznék, vagy a mellékkijáráson, melyről később említés történik, menekülne, marad s levetve felső öltönyét, úgy viselkedik az elősiető rendőrbiztos előtt, mintha csakugyan bűnös volna abban a vétekben, mellyel oktalan férje vádolja. A büszkesége arra sarkantyúzza, hogy a jóhírnevét áldozza fel! – Ez valóban csak a bagdadi hercegnőkkel történhetik meg. S dacból olyan buzgón vádolja magamagát, hogy a rendőrbiztos, a színmű egyetlen józan embere, gyanakodva fogadja vallomását. Nourvady becsületére állítja, hogy Lionette ártatlan; de az elkeseredett grófné azonban hazugnak mondja ezt a védelmet s a nábob szeretőjének vallja magát. Aláírja az okmányt, mely őt a ház úrnőjévé teszi s férje elé dobálja azokat az aranyakat, melyekkel Nourvady előbb megkinálta. A rendőrbiztos megiratja a tényállást, távozásra szólítja a nábobot, félrevonulásra kéri Lionettet s azután tudtára adja de Hun grófnak, hogy jó lesz valamely félreeső utcán keresztül távoznia, mert Franciaországban nem népszerűek az olyan férjek, akik rendőrbiztossal járnak a feleségük után.

Lionette pedig elhatározza, hogy tovább halad azon a lejtőn, melyre férje megokolatlan féltékenysége s a saját esztelensége sodorta. Elfogadja Nourvady ajánlatát; kész elhagyni férjét, aki őt oly mélyen megsértette, gyermekét, aki őt alig szereti, hisz játszani ment, mikor anyja meg akarta csókolni – kész odadobni magát egy utált embernek és mindezt – csupa sértett önérzetből. Egy asszony, aki elbukik, mert becsületében kételkedni mertek – ez legalább eredeti dolog. Már a harmadik felvonásban vagyunk s még egyre csak a föltevések szaporodnak; e föltevések pedig oly természetűek, hogy már a legnaivabb lelkű néző is kételkedik bennök. De most jő a kulmináció, a jelenet, melyért Dumas fils darabját írta s mely hivatva van tézisét bebizonyítani. Ezt a döntő momentumot az a véletlen idézi elő, hogy Richard közjegyző, aki jóakarója Lionettenek, éppen jelen van, mikor a becsületében sértett nő férje házát Nourvadyval elhagyni készül. Hogy meglágyítsa, beküldi hozzá hat éves kis gyermekét. A kis fiú anyjához fut, kéri, vigye magával s mikor anyja szelíden megtagadja kérését, belécsimpaszkodik. Nourvady megunja a dolgot s veleszületett durvaságával eltolja a gyermeket, úgy hogy az a földre esik. És ez az aljasság felkölti Lionetteben az anyát. Nemcsak az anyát, hanem az asszonyt is s a hővérű bagdadi hercegnő az anyaoroszlán dühével ragadja torkon a férfit, aki gyermekét megütötte. Most, ebben a hamis helyzetben, halljuk tőle az első igaz hangot, melynek kitörése végre is nem bizonyít semmit, de legalább igaz. De ehhez egy kissé későn jutottunk hozzá, mert a darabnak már a végére jutottunk. Lionette meg van mentve. A jóakaratú Richard kibékíti férjével; hogy elmezavarukból kigyógyíthatja-e őket, nem valószínű. A színmű holnap újra kezdődhetik egy másik Nourvadyval; igaz, hogy a negyvenmilliomos emberek Bagdadban sem járnak seregestől.

És Dumas fils nem bizonyított semmit, csak hipotézisekkel s gyönge érvekkel kínálta meg a nézőt. Ugyan van-e, aki elmondhatná, hogy valami tanulságot szerzett ebből a meséből? A dráma pedig nincs sehol. Nem látjuk szenvedélyek összeütközését, csak lázbetegek ide-oda járkálását. A szereplők mindannyian úgy viselkednek, mintha őrültek volnának, anélkül, hogy igazi okuk volna a – felindulásra. Figyelemmel kisérjük szavaikat, vagy mert fogékonyak vagyunk a meglepetések iránt, melyekben ez a színmű gazdag, vagy mert a maga teljességében akarjuk élvezni a művészi előadást, de érdeklődni nem érdeklődünk soha egészen az utolsó jelenetig. Ki érezne részvétet ezek iránt az exotikus lények iránt, akik tőlünk annyira idegenek, hogy valóságukat sem hihetjük el?!

A felvetett téma megoldatlan marad.

XVI. DUMAS FILS. A nők barátja.

(Színmű 5 felvonásban, fordította Kürthy Emil. Első előadása a Nemzeti Színházban 1895 november 29.-én.)